Nils Landgren egy svéd trombita-virtuóz, aki az ezred forduló elõtt pár évvel kezdte el pályafutását. Megalakította a Funk Unit-ot, és hihetetlen jó lemezeket adott ki e formációjával.
A Fonk Da World-ön vannak talán a legdögösebb dancefloor funk szerzemények, amiknek egy része saját, egy része pedig feldolgozás.
A quintet Nils Landgren-bõl (trombita, vokál), Magnum Coltrane Price-bõl (fender basszus, szinti, rap és vokál), Jesper Nordenström-bõl (rhodes, hammond-B3, szinti), Robert Östlund-ból (gitár, hammond-B3, szintik) és Niklas Gabrielsson-ból (ütõsök, vokál) áll. A lemezen vendégmuzsikusként Esbjörn Svensson (rhodes) is szerepel, aki csinált néhány lemezt Landgren-nel a Funk Unit nélkül is.
Az albumon szereplõ elsõ nóta, a Booty Rock elmeséli, hogy mi várható a lemezen. Funk és rap keveréke, Jason Kay-jel vetekedõ énekkel, nagyon jó fender-szólóval. A második szerzemény a The Doors híres-hírhedt számának, a Riders On The Storm-nak a soul változata, sok elektronikával, hülye effektekkel. Scratch scratch hátán, az Earth, Wind and Fire Boogie Down címû számában hallható géphang mondja a szöveget, persze csak Nils Landgren-t ismételgeti. A Mo Stuff Hancock bácsi Cantaloupe Island-jéhez hasonlít, csak pörgõsebb-partisabb, torzabb-mocskosabb. A Fonk Da World címet viselõ dal már az r'n'b-re hajlik, jazzes beütéssel. Vokál-centrikus szerzemény egy nagyon jó, ámde halk, visszafogott zenei alappal, és egy szintén nagyon jó, ámde halk, visszafogott trombitaszólóval. Az Anytime Anywhere lassú, Erik Truffaz-os (vagy ha úgy tetszik, Miles Davis-es) jazzfalat, halk wah-wah gitárral megkenve. A Rock It-et tényleg Herbie Hancock írta, és a Funk Unit olyan mesterien formázza át, csinál belõle egy teljesen más jellegû nótát. Az Amtrak nem diktál akkora iramot, mint a Booty Rock, csak szolid táncra csalja a hallgatókat. A Freedom Jazz Dance-t Eddie Harris írta, aki 1930-ban született Chicago-ban, és egy nagyon elismert jazz-zenész. Ezt a számot többek között Miles Davis is eljátszotta 66-os Miles Smiles c. lemezén. Tehát ez egy HÍRES szám, és egy nagyon jó feldolgozást csináltak belõle a fiúk. A Le Sunset-et Nordenström írta, aki bár billentyûs, a számban mégis a trombita a szóló-hangszer. Az Anytime Anywhere-hez hasonlóan ez is egy lassú, melodikus mû. A What´s Up, What´s Up az Amtrak-hoz hasonlóan egy szolid soul-szám, ám a lábakat garantáltan elindítja. A From Stockholm To Bejing az elõzõ számmal ellentétben iszonyatos iramot diktál. Ebben is a trombita a vezetõ hangszer, viszont a basszus és a szólógitár ki-kitekint. Azért ez sem színtiszta funk-muzsika: olyan, mint amikor a Tudósok, az új Truffaz-lemezen szereplõ számok és a Sly & The Family Stone zenéjét egyszerre letoljuk a torkunkon, és olyan gyönyörû, hogy kihányjuk. Na, a hányáshoz hasonlít! (ez most jó félreérthetõre sikerült, de sebaj...) Az Esbjörn Svensson által írt New Morning címû dal blues-os, Eric Clapton-os, ámde mégis, tudat alatti funk-ot sugároz. Az utolsó, Calvados címû nótában az orgona a vezetõ hangszer, és ez az orgona még utoljára becsábít minket a parkettre.
Ez az album csodálatosan ötvözi a hetvenes-nyolcvanas évekbeli funk- és soul-muzsikát korunk rap-zenéjével, és észveszejtõ partit varázsol otthonunkba.

TurtleKat
2005.10.29

Lap elejére

Screaming Headless Torsos - 2005

Dave Fuze Fiuczynski csapatának legújabb lemeze igazán kellemes bebop-metal hangzást ad, és a nem mindig komoly szövegek csak fokozzák az egyébként sem mindennapi élményt.
A Mind is a River egy komolyabb, húzós, soul-beütésû rockszám. Dean Bowman iszonyatosan jól énekel. A következõ, Woe to the Conquered címû szerzemény ska-s gitársikálással kezdõdik, aztán jön egy Metallicás lassú, torz rész, eztán újból a sikálás. Egészen meglepõ ritmusbeli váltásokkal tarkított nóta. Hát még a következõ. A Faith in the Free egy nagyon elképzelhetetlen ritmusban van. A számban nincs sok ének, Bowman csak szaval erre a jazz-es alapra, és csak néha ereszti el a hangját. Ennél a számnál kezdünk el gyanakodni, hogy a zenekar szereti Frank Zappát. A No Survivore címû szerzeményt hallgatva világossá válik elõttünk. Bár a maga a szám nem is nagyon utal rá, a szám intrója mégis õt juttatja eszünkbe. Egyébként ez egy lassabb, romantikusabb szám, egy nagy túlzással sem romantikus szöveggel: "Everybody died, we all lost; ‘Cause nobody wins". A S.U.V.S.O.B címû szerzemény funkrock ötvözete az elmebajjal. Bár szövege igen filozofikus, ez a szöveg egy kevésbé komoly kiszerelésben jut el dobhártyánkig. A Mr. Softee's Nightmare akkora hülyeség, hogy az embert egy hétre elfogja a röhögõ-görcs. Ilyen dumákkal felfegyverkezve, mint "Mr Softee is the Anti–Christ! Let’s lock him in the fridge and put him on ice!" és "Ice cream terror is at hand" ezt a számot nem nagyon lehet komolyan venni. Nagyjából maga a szöveg arról szól, hogy a Mr. Softee nevezetû jégkrém-szállító vállalat hogy használja ki a gyerekeket, hogy rabolja ki az embereket és hogy veszi át hatalmat. A Fuel Farms egy lassú funk-metal, sok jazzes elemmel. Annyiféle zene keveredik benne, hogy nem igazán lehet meghatározni. A Zoom Zoroc egy ûrlényrõl szól, és nagyon jó zenei alappal van ellátva. Elég sok részbõl rakódik össze, mivel kb. négyféle témája van és hatféle refrénje. Így hát, ha lenne Screaming Headless Torsos tribute-zenekar, elég nagy bajban lenne. A Just For Now-t már hallhattuk a kilenc évvel ezelõtt megjelent LIVE!!! albumon, és most megcsinálták stúdióban. Egyébként a Just For Now gitártémája Fiuczynski Black Cherry Acid Lab címû lemezén a Step On My Shoes-ban is felcsendül. A Smile At Me egy bizarr szerelmes jazz dal, romantikusabb, mint a No Survivors. A lemez végére két remix is került. Az egyik a Faith in a Free újrakeverése, amit a csapat basszusgitárosa, Fima Ephron készített el. Basszus-centrikusabb, visszhangosabb, kesze-kuszább. A Mind is a River remixének elkövetõjének neve nincs feltûntetve. Sokat nem változtatott rajta, néhány sávra kicsit rátorzított, megszaggatta õket, de semmi különös.
Nagyon különleges, és nagyon jó album!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.27

Lap elejére

Grim Fandango - Original Soundtrack (Big Band, Bebop and Bones)

Zseniális zene egy zseniális játékhoz. Az igen szürreális játékhoz készített olyannyira el van találva, oly szinten tükrözi a harmincas évekbeli, amerikai, maffiózókkal teli kort (amit ez a PC játék újjászül), hogy az embert elfogja a gyönyör. Abszolút jazz, nagyon jó témákkal és nagyon jó fúvós és zongoraszólókkal. Kiemelkedõ teljesítményt ugyan a zenészek nem nyújtanak, mégis a hangzás annyira magával ragad, hogy belehelyezi az embert a játék minden egyes helyszínébe. Akár egy kaszinóba, akár egy nappaliba, akár egy füstös, kis kocsmába, akár a "halál küszöbére".
Érdemes végigjátszani a Grim Fandango-t (nem rövid), mert csak úgy tudjuk igazán élvezni a szívbemarkoló bigband és bebop mûveket.
A számok nem hosszúak, általában egy körülbelül félperces témából és egy-két szólóból állnak, így hosszuk nem több egy vagy két percnél. Persze van pár a jazztõl távolabb álló mû is. Van egy pár népzenei, gitáros-fuvolás szerzemény is, ami legfõképp a lázadást, a rendszer elleni szervezkedést, avagy a karnevált juttatja az eszünkbe. Van egy tangó, ami a fõhõsök közötti szövevényes szerelmi szálakat,van egy tingli-tangli nóta, ami a kikötõ urát, van egy zúzós zsírpapíros, ami a száguldást, és van egy tibeti beütésû, ami a hófödte, légi vasútvégállomást idézi.
Egyszóval: a zene százszázalékos!
(Elõször játsszátok végig a játékot, és aztán hallgassátok végig a zenét!!)

Innen letölthetõ legálisan

TurtleKat
2005.10.25

Lap elejére

Jimmy Smith - Dot Com Blues

Egy 2001-es lemez az orgona (méltán) koronázott királyától, ahol legendás vendégeket felvonultató (a címbõl értelemszerûen) blues és jazz dalok követik egymást. Talán a cím is erre utal, de a lemezen található nóták úgy tudnak újszerûek és a mai fül számára is izgalmasak lenni, hogy közben a leghagyományosabb orgona-alapú elõdöket követik.
Jimmy Smith pedig okos és nagyvonalú: nem tolja magát elõtérbe, nem akar minden másodpercben arcpirító futamokkal és akkordokkal kápráztatni. Teret enged társainak, vendégeinek, gyakran csak a háttérbõl hallani a finom Hammond-ot, de mindezt úgy, hogy mégis az õ játéka és szelleme uralja a zene minden percét; erre csak a valóban zseniálisak képesek.
A nyitó, fúvósszekcióval megtámogatott Only In It For The Money Dr. John lenyûgözõen könnyed játékával és énekével robbantja be a hangszórókat, hogy aztán az 8 Counts For Rita biztosítson: nem kellenek ide nagy külsõs nevek, Jimmy Smith és négy társa (a kiváló Russel Malone gitáron, Harvey Mason dobon, Reggie McBride basszuson és Lenny Castro ütõhangszereken) önmagában is szétszakítja a vájtfülûek érzékeit. A lemez egyik csúcspontja a Strut, egy medveléptekkel döngõ, aranymosón tisztított blues, Taj Mahal orrferdítõ közremûködésével és Malone húrszaggató szólójával. A C. C. Rider-ben ismét csak a kvintettet hallhatjuk, Jimmy Smith és Russel Malone virtuóz és gyönyörû felelgetése teszi kiemelkedõvé e lassút, hogy ezt követõen Etta James a lemez legerõsebb énekével rukkoljon elõ és nyúlja le az I Just Wanna Make Love To You-t. A Duke Ellington-féle Moon Indigo ezúttal egy óceánjáró luxushajó báltermének pompájával tündököl, s egyben igazi füstös, csukott szemmel átélendõ jazz, olvadni lehet a szépségtõl. Maradunk a jazznél, érkezik Keb Mo és a fúvósok a nagyszabású, kissé szomorkás Over & Over-rel. Fõ, hogy megtartsuk az egyensúlyt: B. B. King a "Three O'Clock Blues"-ban gondoskodik róla, hogy ne feledjük el a lemez címét, öblös hangja és híres gitárjátéka igazi blues-rock hangulatot teremt. A címadó dal meglepõ módon inkább modern jazz-darab, könnyebben beilleszthetnénk mondjuk egy Medeski Martin & Wood lemezre, de épp ez jelzi, milyen széles skálán tudott alkotni Mr. Smith. Aki tudja, hogy ha a végére tartogatja a legjobbat, garantált a siker: váratlan és kíméletlen jazz-zongora akkordok csattannak az eszelõs szaxofonszóló elõtt a Smith és Dr. John által szerzett Mr. Johnson-ban, hogy aztán Malone és Smith is áldozzon egyet a Húrok és a Groove-ok Istenének ebben a lenyûgözõen erõs szóló-sorozatban. Persze nem hiányozhat a Király sem, aki saját szerzeményével, a szelíd gospel-szerû Tuition Blues fékeveszett orgonajátákával búcsúzik el.
Nemes és lélekemelõ zene, melyben több a jazz, mint a blues, de mégis, ki bánja ezt!

Megtalálható az amazonon

Gaines
2005.10.24

Lap elejére

Belga 3

A Belga 3 címmel illetett duplalemez kritikus elme-menés. Titusz az eddigi legjobb zenéit készítette el a Bokorpusztára (felnõtteknek) és a Zsolti a békára (gyerekeknek), és a többiek a szokásos "azért jó, mert szar" szövegeket nyomják. Egyébiránt mind a két lemez nagyobbaknak szól. Vicces.

Bokorpuszta:

A felnõtteknek készített Bokorpuszta címû lemez elsõ száma nem üt olyan nagyot, bár...
A Nagyarc a 50 Cent típusú semmibõl elõtörõ rappereket kritizálja, akik mára már milliomosok, viszont még mindig a nyomort hirdetik. Ezzel egyben ez egy önkritikus szám is. A második, Szerelmes vagyok c. nótán az embernek szétrepül az agya. Freestylers-es alap butított dobbal, szerelmes tini-srácok dumái, direkt minden szart alulmúló szám, és az ember mégis röhög rajta. Poén! A Stresszek a depressziós szövegeket tiporja, az elsõ lemezen megjelent Erõs kép testvére. A következõ, Gyújtasz fõnököm? c. trekk telitalálat. Neo-soul alap, iszonyú magas hang, cigaretta-ellenes szöveg. Ez a szám talán a Jön a gólem!-en virító Mr. Márkával párosítható. A Ló Rider-nek történelmi hátterû szövege van, akárcsak a Királyok a házban-nak. A magyarok bejövetelének történetét meséli el, nagyon rossz szófordulatokkal, pont ezért szeretjük. A Bandzsa címû szám a Szolnok City c. új Copy Con lemezre egy nagyon jó válasz. Shaggy-t és Sean Paul-t ötvözõ, nagyon elmebeteg szöveg. Az Egy-két-há az egyetlen, minden Belga-kiadványról kihagyhatatlan obszcén dal. Ezt már direkt olyan primitívre készítették, hogy aki ezen ideges lesz, az tényleg a saját hibája. A fiatalok megszokott káromkodásait figurázza ki. Az Apám tudta 4 egy hülye snit! A Te mit nyomsz? a drogos tuccereket cseszteti. Kevés benne a szöveg, viszont Titusz nagyon színvonalas, jól összerakott trance-számot alkotott. Az ezután következõ Szex címû track meglepõ módon a szexrõl szól. Hülye, szexológus dumák, ragga-s alap, nagyon jó. A Budapest is nagyon el van találva. A budapesti bûzt, koszt és az állítólag nem túl kedves lakókat használják fel. Tulajdonképpen ez azoknak a vidékieknek szól, akik komolyan gondolják. A Tombol az agyam egy tipikus punk-nóta. A Precíz-bõl semmit sem lehet érteni. Olyan szleng-nyelvezete van a számnak, hogy csak röhögni lehet rajta. A Bada Dada segédkezik. Az Apám tudta 7 egy újabb hülye snit! A Waxos a pénzes, góré alkatú csávókról szól. Újból egy funky-s, soul-os alap. Nagyon jó! A Hülye vagy a szinglikrõl, a lúzer pasikról szól. A Sajnálom egy lassú, szerelmes bolondság, történetmesélõs hülyülés. A Klimax egy death-metal paródia, amiben hörögve szavalnak nem igazán egybefüggõ szavakat. Az Apám tudta ENG az utolsó hülye snit, angolul!

Zsolti a béka:

Az Intro az óvodások Pokémon-os, Dragon Ball-os harcait figurázza ki. A Zsolti a béka 1 fájdalmasan nagy hülyeség, keleti hangzású zenei alappal. A szövegen nem lehet nem röhögni. "Brekk it down!". A Skatulya bácsi egy óvodás-forradalmat gerjesztõ dal. Komolytalan a felnõtteknek, komoly a kisgyerekeknek. A Nagymama, nagypapa és a kiskakas-t csak a felnõttek értik. A kommunista szocializmust köpködi... vagy én nem tudom. A Fehérlófia 1-2 a legendás mese hip-hop verziója. Hülye hangok, szar rímek, röhögés minden mennyiségben, bár sok dolgot ebben is csak a nagyobbak értenek. Akkora elmebetegség, hogy már fáj. A Csoki-csoki-csoki a kicsik édesség utáni vágyát használja. Ska-s alap, jó szöveg, nagyon jól tükrözi a kicsik gondolatait. A Zsolti a béka 2 az elsõ rész méltó folytatása. Már ezért megéri megvenni a duplalemezt. A Levi kedvence egy erõsen kritikus, APEH-alázósnóta, az állandó pénzfizetést kifigurázása. Az utolsó, Gomba Hölgy címû számban újból a Bada Dada mûködik közre. A szövege, amely abszolút értelmetlen, gombafejû nebáncsvirágokról szól.

a Belga 3 borítója

TurtleKat
2005.10.21

Lap elejére

Manu Chao - Radio Bemba Sound System

Francia-spanyol latin-alternatív muzsika, kontrollálhatatlan csípõmozgás. Manu Chao a mexikói pár akkordos bárzenét ska-val és raggae-vel spékeli, és egy nagyon színvonalas hiper-interkontinentális zenét alkot.
Kétezerben megjelent Radio Bemba Sound System címû live-albumán zenekarával felpörgeti az elõzõ három lemezén megjelent számokat. Sok rézfúvóssal felszerelkezve nagyobb partit csinál, mint öt Voodoo Glow Skulls. Egyszerû gitár-sika, sok brass, egy tangóharmonika, dob, percussion, orgona és egyebek. Összefoglalva, nagy létszámú zenekar.
Érdemes ismerni a számok stúdió-verzióját, mert sok teljesen ki van tekerve.
Olyan, mint amikor egy spanyol kereskedõ egy francia karavánnal ganját szállít Bolíviába, és közben banánt zabálva bömbölteti a rádiósmagnóját a sivatag közepén. Iszonytatóan jó lemez!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.20

Lap elejére

Deodato - Prelude

Eumir Deodato Almeida 1942 júniusán született meg Rio De Janeiro-ban.
Elsõ saját lemezét, a Prelude-öt 1972-ben adták ki, amelyen igen híres zenészek mûködnek közre. Õ maga zongorán és szintetizátoron játszik. A doboknál Billy Cobham, aki elõtte Miles Davis-szel játszott, a Mahavisnu Orchestra tagja volt és számos szólólemezt adott ki. Továbbá az albumon Stanley Clark basszusgitározik, aki bár csak egy számban játszik, mégis csak a jazz-történelem egyik legjobb basszusgitárosa, és illik megemlíteni. A bõgõs Ron Carter, aki 2500 lemezen mûködik közre, és ezek között vannak Tommy Flanagan-nal, Gil Evans-szel, Lena Horne-nal, Bill Evans-szel, B.B. King-gel, a Kronos Quartet-tel, Dexter Gordon-nal és Wes Montgomery-vel készült felvételek. A két gitáros John Tropea és Jay Berliner, és a két ütõhangszeres Ray Barretto és Airto (õ is dolgozott Miles-szal). Ahogy olvassuk ezeknek a zenészeknek a nevét a korong hátsó borítóján, valami azt súgja, hogy ez rossz nem lehet. És jól súgja.
Az album elsõ száma egy Richard Strauss feldolgozás, az Also Sprach Zarathustra, amelyért Deodato Grammy-díjat kapott 73-ban. Kubrick felhasználta ezt a számot a 2001: Ûrodüsszeia c. filmében. Nagyon precíz funky-s beütésû jazz, pörgõs ritmussal, észveszejtõ zongora- és gitárszólóval. A lemez temérdek fújós- és vonós hangszerrel lett felvéve, ezek sok helyet kapnak ebben a szerzeményben. A második, Spirit Of Summer egy lassabb, melodikusabb, szép mû, amiért Eumir díjat is nyert egy Rio-i versenyen. A Carly & Carol egy szambás, latinos dal, Chick Corea-s beütéssel. A Baubles, Bangles And Beads is latinos, fuvolával és rézfúvósokkal spékelve. A Prelude To The Afternoon Of A Faun egy zongorás, wah-wah-s, pörgõs jazzfunk nóta sejtelmes kezdéssel és befejezéssel. A September 13-mat Deodato Billy Cobham segítségével írta, és nagyon jó lett. Funky-s gitár, Quincy Jones-os brass-téma, szutykos gitárszóló.
Az egész lemezen sokat hallható a fuvola, ami megadja a muzsika sajátos hangulatát. Nagyon jó!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.18

Lap elejére

Rage Against The Machine - Renegades Of Funk

A Renegades Of Funk a RATM 2000-ben megjelent albuma, és "nagyon jól van sikerülve".
A lázadó funkrock csapat ezen a lemezen olyan dalokat dolgoz fel, mint a Rolling Stones Street Fighting Man-je, Bruce Springsteen Ghost Of Tom Joad-ja, a The Stooges Down On The Street-je, a Devo Beutiful World-je, Bob Dylan Maggie's Farm-ját, a Cypress Hill How Could I Just Kill A Man-jét, és még sorolhatnám. Ahogy a rock, úgy a hip-hop is az õ asztaluk, ezt bizonyítja, hogy a Cypress Hill feldolgozásuk zseniális. Erõteljes gitártémák, sok zúzás, de valahol az ember érzi, hogy ez nem csak tömény rock, hanem egy kis funk is szorult bele.
A RATM egy külön stílust teremtett, azzal hogy a metal-t, a funk-ot és a hip-hop-ot használja fel lázadásra. A zenekar egyébiránt nagyon komolyan fellépett az indiánok irtása, és az állatkínzás ellen. A lemezt érdemes beszerezni!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.12

Lap elejére

Jamiroquai - Dynamite

Újból robban! A Jamiroquai mindig is minõségi diszk&oacute;zenét csinált, de ez már több a soknál.
Dynamite néven megjelent új lemezük sok effektet, kütyü-tekergetést és disco-funk-os zenei világot örökölt a Jamiroquai elõzõ lemezeitõl.
Az albumról a Feels Just Like It Should futott be leginkább, ahhoz ké;;szült klipp, azt játsszák a rádiók legtöbbet. Tompa-torz moog-gitár alap (olyan, mint Gozzillából ismert Deeper Underground alapja), sok space-effect, nagyon jól összerakott, pörgõs dancefloor-kopogtató nóta. A címadó szám a másik eléggé ismert szám, amelyet szoktak a rá;;diók játszani. Biztos nem véletlen egybeesés, hogy a Sly & The Family Stone Life címû lemezén is szerepel egy Dynamite címû szám. Szerintem ezt a számot a zenekar tiszteletadásként csinálta meg, mint ahogy a The Return Of The Space Cowboy címû lemezükön szereplõ Mr Moon is egy Jamiroquai-os változata a The Meters Trick Bag címû albumán lévõ Mister Moon-nak. (Ez csak az én feltevésem, és nem vállalom a felelõséget, ha esetleg semmi köze nincsen a számoknak egymáshoz.)
A lemez többi száma is nagyon színvonalas, nagyon precízen megírt funk-nóta. Van egy pár lassabb, romantikus-diszkófényes dal, de a lemez fõleg azoknak készült, akiknek boogie van a lábukban.

a tagok:

Jason Kay - Vocals
Derrick McKenzie - Drums
Sola Akingbola - Percussion
Rob Harris - Guitar
Matt Johnson - Keyboards
Paul Turner - Bass
Lorraine McIntosh - Backing Vocals
Hazel Fernandez - Backing Vocals
Sam Smith - Backing Vocals

TurtleKat
2005.10.11

Lap elejére

Sigur Rós - Ágaetis Byrjun

A Coldplay kedvenc zenekara. A U2 imádja õket. A Radiohead, élén Thom Yorke-al a lábuk elõtt hever. Furcsán hangzik, nem? De csak egészen addig, míg meg nem szólalnak az Ágaetis Byrjun elsõ hangjai.
A Sigur Rós egyenesen Izlandról küldi el ezt a szavakkal leírhatatlan zenét, mely egy másik, gyönyörû világba repít el minket. Pszichedelikus ambient, easy listening, atmoszférikus csoda - mindegy minek nevezzük, ugyanolyan megfoghatatlan marad. Hipnotikus, felemelõ, döbbenetes, katarktikus élmény. A vonósok, furcsa fúvósok által támogatott, hol gitár-, hol zongoraalapú hangzás fölé Jon Pór (egy általa megalkotott "hopelandic" nyelven) énekel - hogy egy másik lelkes kritikust idézzek, "az angyalok hangján".
Egyedülálló lemez azoknak, akik tudni szeretnék, mi van még a Röyksopptól is északabbra. (A Sigur Rós azóta két újabb lemezzel tart a halhatatlanság felé: a () címû nehezen befogadható albuma után - csupa Untitled számmal, és egy üres booklet-tel, nehogy bármi lekösse a hallgató képzeletét - a legújabb, a Takk... ismét az egekbe repít. Öveket becsatolni!)

Megtalálható az amazonon

Gaines
2005.10.11

Lap elejére

Iggy Pop - Skull Ring

Iggy Pop 2003-ban megjelent Skull Ring c. albuma a 70-es évekbeli The Stooges hangulatot elegyíti a huszadik századik punkrock-kal.
Azon kívül, hogy a The Stooges is játszik a lemezen, Iggy olyan bandákkal és zenészekkel zenél együtt, mint a Green Day, a Sum 41, Tony Savvy és Gonzales. Velük egy nagyon színvonalas, a punk és a rock élén táncoló lemezt rakott össze, nem túl bonyolult gitáralapokkal és kritikus szövegekkel.
A Little Electric Chair c. szám egy régi csengésû punk-nóta, mintha a 74-es Raw Power-re készítették volna. A Perverts In The Sun már egy fokkal újabbnak ható szerzemény, zúzás zúzás hátán. Iggy Pop ezt a dalt a The Trolls nevû zenekarával vette fel. A lemez címadó dalában is a The Stooges mûködött közre. Ez egy a korával egyidõs nóta (szép képzavarral élve). A Superbabe egy középgyors, bólogatós trekk, három akkord. A Loser egy lassú, orrba-szájbatorzított gitáros dal, szintén három akkord. A lemezen egyre jobban észrevehetõ, hogy a szöveg jobban dominák, mint a zene, de pogózni jó rá, és ez a lényeg. A Private Hell-ben a Green Day játszik Iggy mögött, és egy nagyon jó szám. Ska-s lüktetésû gitár, ami végül úgyis punkba, avagy rock-ba torkollik, de zeneileg változatosabb, mint az eddigiek. A Little Know It All-ban hallatszik, hogy a Sum 41 játszik, tömény nu-punk, kömény zúzás, közepes szóló (ami nem baj, a punk így jó) és Iggy feledhetetlen hangja. A Whatever újra a The Trolls-szal lett felvéve, újból három akkord, viszont a szám jó struktúrája végett nem unalmas. A Dead Rock Star egy újabb The Stooges-os dal. Zeneileg nem különbözik sokban az elõzõ nyolctól, csak egy kicsit lassabb és terjengõsebb az ének. Mégis megunhatatlan! Az ezután következõ Rock Show címû "electric-punk" szerzemény zenészei (Tony Savvy és Gonzales) a Peaches nevet kapták. Ez a szám felettébb meglepõ. A Here Comes The Summer szövege majdnem olyan buta, mint a zenéje. Ezért szeretjük! A Motor Inn egy recsegõ Motörhead-kazetta másfélszeres sebességgel lejátszva. Iggy Pop és a Freedom adja elõ a Peaches-zel karöltve. Az Inferiority Complex közelebb ál a rock-hoz, mint a punkhoz. Lassú, lomha, szolid-gót. A Supermarket a tipikus PUNKROCK szám, a Pennywise-hoz hasonlít, viszont a Green Day játszik. A Til Wrong Feels Right-ban Iggy Pop egymaga énekel egy gitárral. Ha lenne hozzá dob és torzítás, akkor punk lenne. Így egy káromkodós blues.
A Blood On Your Cool csak egy sprint a finish-ben. És (mert ez így szokás ma) egy Hidden Track-kel van vége a lemeznek(Nervous Exhaustion). Iggy a célszalag átszakítása után sem tud megállni.

Iggy így látja:

IGGY POP In His Own Words:
SKULL RING Track-by-track

“Little Electric Chair” (with the Stooges)
…is Ron being Stoogey, Stonesy, and me following suit. (“They’ll be fryin’ up your hair/in that little electric chair!”)

“Perverts in the Sun” (with the Trolls)
… a description of Miami Beach. My favorite line is “garbage can’s got a tan,” these little nasty dirty parking lots in South Beach with a stinky old garbage can and somebody on crack dancing badly. It’s a satiric portrait but not just of South Beach, the whole country’s been settling south, moving to the sun belt, kind of the way a middle aged person’s waistline expands. I mention Malibu too. It’s the whole concept of fun-seeking in the sun. (“Get a job in street promotion/pushin’ handbills on the ocean!”)

“Skull Rings” (with the Stooges)
… in the mold of the most primitive and early Stooges hypnotic jams. (“Skull rings, fast cars, hot chicks, money!/Skull rings, fast cars, hot chicks, fancy things!”)

“Superbabe” (with the Trolls)
… that feeling when you suddenly realize, my god, has this woman put a spell on me? Is she using voodoo here? What is going on? It’s about that trance-like power, the powers that can be exercised by the opposite sex. (“And drugs and money cannot save me/and evil’s everywhere!”)

“Loser” (with the Stooges)
… a typical Iggy Pop punk rock song. (“You wanna blame me but you got misery, for a reason/And the way that you lose is the way that you choose, for a reason/And if this is a slam I don’t give a damn, for a reason/’Cause the point of this song is I’m movin’ along, for a reason!”)

“Private Hell” (with Green Day)
A private poem I wrote one day, I did not intend it to be a song. It’s a description of my private life basically. (“I have a private hell of excellent quality, I’ve dwelt there for years, playin’ with my fears…”)

“Little Know It All” (with Sum 41)
It’s something a little different for me but I think it crowns this particular album. I think it’s the most ambitious piece on the album and having one thing like that is really good. (“We take from one another, and never stop to wonder, how it feels from the other side/but nothin’ lasts forever, when stupid turns to clever, why are you surprised?”)

“Whatever” (with the Trolls)
The only thing written in the studio, it was done in about 45 minutes, and recorded that night. What I call a formula single but in the ’60s garage rock single vein. I said to Whitey, my little stoner proletarian guitar player delinquent, “give me a catch phrase that everybody says.” He went “uhhh whatever!” and so we worked from there… the idea of social drift, people drifting apart without a specific, clear goodbye. It’s loss without notation. (“She doesn’t wanna play, and her voice just fades away, ‘Whatever’…”)

“Dead Rockstar” (with the Stooges)
… a step forward for the band, something stylistically we have never done – the sound of the Stooges in middle age. [The maturing Stooges?] Or the sound of the Stooges feeling tender! (“I’m so afraid of failing, I hang on to the railing/This cold-hot graduation, kills all infatuation/I took the hazing, they said amazing/I’m a dead rock star, in a dead rock car… what can I hope for?”)

“Rock Show” (with Peaches)
It summed up a lot of what I wanted to say about the whole idea of ‘ok, what the hell is this whole thing about… this rock and roll thing?’ I realized that if I covered one of her tracks with a rock band it wasn’t gonna work. So I thought, what would Puff Daddy do? Let’s just sample the whole thing and see if there’s room for my voice, and it kind of worked. (“Rock show, you came to see a rock show, this ain’t a fuckin’ talk show, you came to see it all!/ Rock show, you came to fear it, you came to sear it, you came to hear it all!”)

“Here Comes The Summer” (with the Trolls)
… absolutely straight-ahead, being excited about the wonder of the summer. And it’s still beautiful rock and roll, meant to be played in the open air for a large group of people in a stadium or at least an arena. Summertime, cars, women, those three things are good rock and roll staples. (“We’re gonna have a good time, we’re gonna get a surprise!”)

“Motor Inn” (with Peaches)
Sex in a motel! That has to be consummated quick cause there’s gonna be war soon! It was probably my concept for the whole record that I wanted to have a female on there, a female voice. She’s basically young and feisty, still takes drugs, gets drunk. And she’s very witty, I think one of the more important writers and performers working right now. (“At the motor inn… baby, we’re livin’ in sin!”)

“Inferiority Complex” (with the Trolls)
… thinking of stoners in high school who didn’t do their homework, just sat there zombified with long hair and didn’t go any farther, being estranged, feeling that no one values you, and starting to believe it: I’m really not that good looking, I’m really not that smart, nobody really likes me. I’ve lived it and each member of The Trolls have lived it. (“Standing on the poopdeck of a wreck, inferiority complex/Waiting for the tugboat of respect, inferiority complex …”)

“Supermarket” (with Green Day)
… a description of my professional life, me looking at me as a commodity, saying basically ya gotta understand I’m disposable, I have a limited shelf life. And then in a wider sense talking about the whole idea of the commoditization of life. (“Everybody sells, everybody buys…”)

“Till Wrong Feels Right” (solo)
I’d been reading a Bob Dylan biography by Robert Shelton and I thought, well, I’ll try some topical songwriting, if that guy can do it. So I was listening to a Mississippi Fred McDowell record one day, fooling around with something that was bluesy and had a little different rhythm. What I wanted to say was, the power of industrial entertainment is such that they will make you like what you hate, make you eat what you don’t want, live where you don’t belong, and every other bloody thing (“They’re gonna push it until false is true, until day is night/they’re gonna push it baby, until wrong feels right…”)

“Blood On Your Cool” (with the Trolls)
… a “what am I living for?” song. Hey kids, don’t envy me too much, it’s not as good as it looks! Like tears of a clown, on the outside it looks like I’m really stylin’, but I got a lot of baggage behind me, a lot of things I did to get here… my hands are dirtied, you know? I almost didn’t put it on a record ’cause it was too heavy. (“Everyone that you meet is a ghoul when there’s blood on your cool…”)

Hidden bonus track:
“Nervous Exhaustion” (with the Trolls)
It’s just me and The Trolls at our sloppiest. The title is entirely self-explanatory. (“Now that’s what I call rock and roll!”)

a forrás

TurtleKat
2005.10.10

Lap elejére

Franz Ferdinand - You Could Have It So Much Better with Franz Ferdinand

A Franz Ferdinand elsõ, cím nélküli lemeze valóságos forradalomként robbant be a zenei köztudatba. Hatalmas sikerek, többszázezres eladott lemezszám, komoly rajongótábor alakult az energikus, remek táncritmusokkal és gitárfutamokkal tarkított, mégis végtelenül egyszerû muzsikát játszó skót együttes köré. A new wave, vagy akár az art-punk követõiként is meghatározható együttes sikerén felbuzdulva azóta számtalan jobb (Kaiser Chefs, Bloc Party) és rosszabb csapat bukkant fel, a FF pedig elkészítette második lemezét.
Az elvárásoknak megfelelõen a You Could Have It, nemcsak hogy megtartotta a debütáló album színvonalát, hanem messze túl is szárnyalta azt. Maradtak a legjobb mai rockzene által támogatott, könnyen megjegyezhetõ, slágeres dallamok, a rövid, minden feleslegtõl megszabadított számok, ugyanakkor sokrétûbb lett az anyag, rengeteg újdonsággal.
Az indító The Fallen mindent elárul a következõ ötven percrõl. Húzós és pontos ritmusszekció, gitárok tengere, Alex Kapranos hanyag, nemtörõdöm éneklése, csavaros és ötletteli szövegek jellemzik ezt a punk- és funk-rock határán álló számot. Az elsõ kislemez-számnak választott Do You Want To klasszikus Franz Ferdinand, öt-hat számra elég témával, míg a This Boy már egy Mekk Mester-szerû témából kibontakozó Red Hot Chilli-õrület, tiszta riff-szószba mártott punkzene. A negyedik számnál éri a rajongót az elsõ meglepetés: a Walk Away a Kinks-t idézõ gyönyörû oldie, hatvanas évekbeli énekével és a még country-gitárt is bevetõ hangzásával a lemez egyik legszebb dala. Az Evil and a Heathen egy újabb éles váltás, ugrás a nyolcvanas évek brit punkzenéjéhez, a torzított gitár és ének alatt brutális dob dolgoztatja meg lábainkat. Nincs pihenés, a Youre The Reason Im Leaving ismét a jól ismert tempós, változatos FF. A hetedik szám akusztikus ballada az énekes szerelméhez, ahol elõször finom zongora hangja lepi meg a hallgatót, késõbb pedig szájharmonika és western-gitár tarkítja a lassú nótát, melyben Kapranos helyett mintha csak Paul McCartney-t hallanánk a Beatles fénykorából. A Well That Was Easy újabb iskolapéldája a sûrû ritmusváltásoknak, a témák oda-visszagyûrûzésének. A What You Meant az egyik legösszetettebb szám a lemezen, az ismét Beatles-re hajazó régivágású rock mellé zseniális new wave-riffek sorjáznak. Az Im Your Villain a leginkább az elõzõ lemez nagy sikereire emlékeztetõ dal, az ezt követõ címadó szám viszont talán a legkevésbé izgalmas az albumról. A két utolsó szám azonban messzemenõen kárpótol a rövid gyengélkedésért: a Fade Together egy újabb komoly és érzelmes (de nem érzelgõs) akusztikus dal, bizonyítékul arra, hogy az FF nem csak a Coldplayt követõ divathullám miatt használ zongorát. Az igazán nagy truváj pedig ezúttal is az utolsó szám, valami olyan, amire még az eddigiek után sem számítanánk a trónörökösöktõl: az Outsiders kattya-kattya gitár-intro után ambientként indul, hogy aztán egy cammogó diszkó-basszusra épülõ atmoszférikus ûrszintibe torkolljon.
Oh my god.

Gaines
2005.10.08

Lap elejére

Robert Randolph and the Family Band - Live at the Wetlands

A Live at the Wetlands Robert Randolph bemutatkozó albuma, miután a Word-ön arcátlanul leiskolázta John Medeski-t és a North Mississippi Allstars-t.
A sacred steel virtuóza azóta egyre sikeresebb, turnézott már Eric Clapton-nal és a Dave Matthews Band-el is, Grammy-díjra jelölték és klippjeit a VH1-on játszák. Igazi sikertörténet, hiszen Robert Randolph-ot valóban a zene és a House Of God Church mentette meg az utcától.
A Jimi Hendrix-hez hasonlítgatott Randolph zenekara is elsõrangú, két kuzinja a doboknál illetve a basszusgitárnál hengerel, kiegészülve egy fehér Hammond-istával (aki a Wetland-en még John Ginty, 2004-tõl kezdve viszont a hegedûsként is brillírozó Jason Crosby vette át a helyét).
E debütáló cd-n hihetetlenül közel kerülünk ahhoz a varázslathoz, amit egy élõ RRFB-koncerten élhetnénk át. A behatárolhatatlan zenét játszó banda elsõ számában már akkorát kapunk az arcunkba, hogy csak tátoghatunk. Irdatlan iramú dob és basszus, a Hammond-nak köszönhetõ húzós groove, és persze a tépõ-vonyító steel-gitár. A Teds Jam-et követõ számok is elvétve mennek tíz perc alá, mégsincs egy unalmas perce sem a lemeznek. A March tovább fokozza a hangulatot, és megteremti az RRFB-t jellemzõ igazi funkrock alapot, ráadásul teret enged Ginty-nek, hogy megdolgoztathassa a Hammondot. Ám ezután indul csak be igazán a csapat: a Pressing My Way címû gospel nóta Randolphék kezében soul-lal és rnb-vel vegyül (hallgassa csak meg valaki az Unclassified-ról a Soul Refreshing-et, az a soul még azok szívét like myself is megdobogtatja, akikhez amúgy nem áll közel a mûfaj). Itt Robert végre énektudását is megcsillogtathatja a dal mégis a basszusgitáros Danyel Morgan-é, aki elõször csak slap-technikáját mutatja be, hogy aztán gyönyörû falsetto-jával felállítsa a szõrt a hátunkon. Egy, már a Rolling Stones által is feldolgozott szám következik, a Slim Harpo-féle humoros Shake Your Hips vontatóhajó-erejû blues hosszú szólókkal és hihetetlen tempóváltásokkal. Még a lejátszón át is érezzük a közönség szeretetét, azt a hangulatot, amit Randolph teremteni képes csupán zeneszeretetével. Robert folyamatosan nevet, társaival élcelõdik, s közben olyan hangokat csal ki a steel-bõl, mintha énekhangot hallanánk.
A csúcspont pedig a hosszú címû I Dont Know What You Come To Do, talán a RRFB legjobbja, esszenciája. Egyszerûen nem lehet fizikailag bírni, amit ez a négy zenész mûvel: Danyel ismét énekel, a dobos Morgannek mintha hat keze lenne, Robert kurjongat, a közönséget biztatja, ugráltatja, tapsoltatja, s mindeközben szinte kitépi a steel húrjait. A Tears Of Joy-ban a gyönyörû, klasszikus hawaii-steel hangzású gospel dallamok észbontó rock-al váltakoznak, s ezúttal abszolút a Robert eszelõs szólóié a terep. A számnak vége, Robert megígéri, hogy a rövid szünet után visszatérnek, ám sajnos ezt mi már nem hallhatjuk. A rajongók körében már klasszikussá vált IDKWYCTD azóta egy hihetetlen elemmel bõvült: hat-hét perc után Robert Randolph elvigyorodik, hátramegy a dobokhoz, míg a dobos a steel gitárhoz ül; aztán pár perc múlva a dobossá váló Robert Randolph helyet cserél a basszgitárossal, majd a Hammondos ül a steel mögé, és így tovább.
És ami döbbenetes, hogy hacsak nem tudod elõre, mi történik, a váltásokat nem lehet meghallani: úgy játszanak egymás hangszerén, mintha a sajátjuk lenne. No comment.

Gaines
2005.10.08

Lap elejére

David Fiuczynski & John Medeski - Lunar Crush

Az 1994-es Lunar Crush Fiuczynski agresszív funkrock-os hangulatát, és a Medeski, Martin & Wood jazz-es mûvésziségét löttyenti össze.
David Fiuczynski (gitár) ezzel a lemezzel kezdte meg pályafutását, és saját formációját, a Screaming Headless Torsos-t csak egy évvel késõbb alakította meg. John Medeski viszont már a 90-es évek eleje óta nagy sikerrel játszott a Medeski, Martin & Wood-ban, és ez a dolog csak egy "kisebb" kitérõ karrierében. A lemez Dave 'Fuze' Fiuczynski-nek adott egy löketet, és ehhez a lökethez Medeski neve is kellett a Lunar Crush borítójára.
Egy nagyon színvonalas, és nagyon eredeti album sikeredett e két, fergetegesen jó zenész ügyködésébõl. Ha mûfajilag meg kéne határozni, én a "headbang jazz" kifejezést aggatnám rá, mert a fusion-jazz-funk-blues-rock túl hosszú lenne.
A lemezen Michelle Johnson és Gloria Tropp "énekel", vagyis elmebeteg, síron túli hangokat ad. Gene Lake és Jojo Mayer dobolnak nagyon precízen, nagyon furcsákat. Továbbá Fima Ephron basszusgitározik, John Medeski billentyûzik, és David Fiuczynski gitározik. David a két dobost és a basszerost magával vitte a Screaming Headless Torsos-ba, és ott nyûtte tovább a húrokat, John Medeski meg még sok jobbnál jobb lemezt adott ki Billy Martin-nal és Chris Wood-dal.

Fiuczynski
Medeski

TurtleKat
2005.10.08

Lap elejére

North Mississippi Allstars - 51 Phantom

A North Mississippi Allstars felállása (hasonlóan a ZZ Top felállásához) egy gitáros, egy basszusgitáros és egy dobos.
A zenekar az õsrégi blues-ból táplálkozik, sok feldolgozást játszanak, és csaknem minden számukban fel lehet ismerni egy régebbit. A 51 Phantom-on játszott szerzemények sem különbek. Hamisítatlan blues-zene a Mississippi északi részérõl, ha recsegne, azt hinnénk, hogy a 30-as évekbõl való.
Luther Dickinson gitározik és énekel, Cody Dickinson dobol és vokálozik és Chris Chew basszusgitározik és vokálozik.
A lemez íve igen furcsa, bár lehet benne logikát találni. A lemez elsõ fele döggel-telt, kömény, torzított gitáros blues-nóta. A hatodik számtól felváltva jönnek az akusztikus, lassabb dalok. Már-már szinte teljesen elpuhul a lemez (ami persze abszolút nem baj), amikor is a "Mud" címû R.L. Boyce-szal írt blues-rock (már-már metál) dal odavágja az embert a falhoz, és nem ereszti.
Tehát a 51 Phantom sok meglepetést tartogat a hallgató számára (most, hogy így elmondtam, főleg :D). Jó étvágyat!

TurtleKat
2005.10.07

Lap elejére

Mississippi Blues (by Christine Wilson)

The music called the blues that emerged from Mississippi has shaped the development of popular music in this country and around the world.

Turn on the radio. You might pick up some rock with some tough guitar riffs – or some rap. But put on Robert Johnson’s recording of “I Believe I’ll Dust My Broom,” and you’ll hear it all – set down in the 1930s by a man who combined elements of the music he heard with the genius that he got from God knows where – maybe the devil, if you want to believe the legend.

And what about rap? Skip James, born Nehemiah Curtis James about 1902 in rural Mississippi near Bentonia, talks about “rappin’ along” in the 1920s. About the same time “Big” Willie Dixon, in Vicksburg, was writing his first song, “Signifying Monkey,” a piece straight out of the age-old convention of “signifying” – better known now as “rapping.”

The blues and Mississippi are synonymous to music lovers. The repertoire of any blues or rock band is full of songs, guitar licks, and vocal inflections borrowed from Mississippi bluesmen – from Robert Johnson, Charley Patton, Tommy Johnson, and Son House to Skip James, Mississippi John Hurt, Mississippi Fred McDowell, Sonny Boy Williamson, Big Joe Williams, Bukka White, and Furry Lewis – just to mention some of the early ones. A couple of generations later, Willie Dixon, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, B.B. King, James Cotton, and many others were still making Mississippi blues and sending it out all over the world.

Birth of the blues

As far as historians can tell, the blues were born in the Mississippi Delta, an elaboration on work chants, “sorrow” slave songs, and the lyrical and haunting “field hollers.” As early as the American Civil War, white soldiers noted a different music created by black soldiers – songs about marching and other toils of war in which they “extemporized a half-dissonant middle part.” These songs were direct precursors to the blues, if not the real thing already.

By the 1890s, the blues form had been set and the sounds of a distinctive new music began to be heard beyond the work camps. The new music was filled with the polyrhythms and tonalities of African music and bore the nuances of many different tribes. Black Americans had borrowed substantially from white man’s music too – its scale, its rich folk traditions, its instruments. The blues did not emerge from Africa; it was born out of two musical cultures – black and white – that were thriving and growing separately and together. The result of this large-scale mixing was music that was to be the basis of mainstream popular music for the entire 20th century.

Juke joints:

With the growth of the blues came the spread of a phenomenon known as the “juke joint.” In these makeshift buildings that served as social clubs, the blues developed and spread. Songs and lyrics were borrowed, adapted from musicians who traveled from joint to joint, and techniques and styles were copied and elaborated upon. Young bluesmen found mentors and left home to follow them in a life on the road.

The first Mississippian to emerge from the anonymous folk tradition was Charlie Patton. Born near Edwards about 1887, he moved to Dockery Plantation in the Mississippi Delta to work. He began playing around the Delta at juke joints, dances, fish fries, and house parties. During those years, 1897 to 1934, he traveled with another blues great, Son House, tutored the young Howlin’ Wolf, and inspired countless others.

Eddie “Son” House was born in Coahoma County in 1902. Often regarded as the quintessential blues singer, he did not begin performing until his mid-twenties, because he was first a preacher. Preaching was a powerful influence on his forceful singing style. In 1930 he recorded two songs for the Paramount label: “Preachin’ the Blues” and “Dry Spell Blues,” about a farming crisis in the Delta. Son House is famous for his bottleneck slide technique. This technique is characteristic of blues music – the musician uses the guitar as a second voice by sliding a bottleneck or other hard object along the strings to make a wailing sound. After he was rediscovered in the 1960s, House played for a decade to college audiences and at blues festivals.

Robert L. Johnson:

The most potent legend in the blues was Robert L. Johnson. He was born near Hazlehurst and ran away from home as a teenager to learn guitar from Son House. Legend has it that Johnson sold his soul to the devil in exchange for his talent to play and sing the blues better than anyone else. He worked the Delta, then traveled the upper South and East. His recording sessions in 1936 and 1937 produced some of the richest music in the history of the blues: “Crossroads,” “Love in Vain,” “Hellhound on my Trail,” and “Dust My Broom,” among others. His guitar and vocal skills established a foundation on which generations of blues and rock musicians have been building ever since.

Tommy Johnson, like Robert Johnson (no relation), claimed he too had sold his soul to the devil in exchange for his amazing guitar skills. The story is an old one, with roots in voodoo and African lore, but one that is effective only when the storyteller’s skills are as extraordinary as those of Tommy Johnson or Robert Johnson. Tommy Johnson, known for his song “Canned Heat,” a name taken by the 1960s blues band, was an early guitar stuntman. His contemporary, Houston Stackhouse, reported, “He’d kick the guitar, flip it, turn it back of his head and be playin’ it. Then he’d get straddled over it like he was ridin’ a mule – pick it that way.”

When African-American musicians emigrated northward to cities like Chicago, they heard the music of tin pan alley and jazz. They began to amplify their instruments electrically and to add drums and even horns. The single bluesman was transformed into the blues band, and a new era had begun.

North to Chicago:

One of the first Mississippians to take the blues to Chicago was Big Bill Broonzy of Scott. He arrived there in 1920 and played “for chicken and chitlin at Saturday night rent parties.” By the late 1930s he was one of the most popular performers in the country and became a mentor to many Mississippi blues musicians who followed him north.

But Broonzy’s smooth “city blues” style was soon superseded; the urgency of the “new” blues, brought by Sonny Boy Williamson and Walter Horton, captured Chicago audiences.

The king of the Chicago blues was Muddy Waters. Born in Rolling Fork in 1915, Waters (McKinley Morganfield) set a new style for the blues. Recorded first by the Library of Congress in 1941 at Stovall Plantation (listen to the Muddy Waters recording), Muddy Waters by 1947 was making a name on Aristocrat (later Chess) Records. His “Hoochie Coochie Man” sold over 75,000 copies. “Rollin’ Stone” sold 80,000 copies and inspired Bob Dylan’s later song and the name of the 1960s rock band.

Howlin’ Wolf (Chester Burnett), born in West Point in 1910, started recording in Memphis with Sam Phillips. At home he had heard Mississippi country yodeler Jimmie Rodgers’s records and tried to imitate him. “I couldn’t do no yodelin’,” he said, “so I turned to growlin’, then howlin’, and it’s done me fine.” Wolf was picked up by Chess Records, which produced hits like “Spoonful” and “Evil Goin’ On.”

The source of most of the songs sung by Chess recording stars like Howlin’ Wolf and Muddy Waters was “Big” Willie Dixon, born in Vicksburg in 1915. A talented bass player, record producer, and scout, in addition to songwriter, Willie Dixon is known as the granddaddy of the Chicago blues.

Harmonica player Charlie Musselwhite was the only white Chicago bluesman during the era to play Southside clubs with black bands. Growing up in Kosciusko, Musselwhite heard his father playing country music, but he gravitated to music of black bluesmen because “their music told the truth.”

Many other Mississippi blues greats relocated to Chicago: James Cotton, Otis Rush, Otis Spann, Sunnyland Slim, Jimmy Dawkins, Albert King, Big Joe Williams, Magic Sam, and Elmore James.

Through the blues, Mississippians communicated support, hope, even joy – in field hollers, across crowded juke joints and rural barn dances, and across the wires to fans tuning in their favorite radio shows. Mississippi musicians looked to music for much of the joy in their lives. Maybe that is the real legacy of their music.

Christine Wilson is director of publications for the Mississippi Department of Archives and History and managing editor of The Journal of Mississippi History, the quarterly publication of the Mississippi Historical Society.
Further Reading:

Cook, Bruce. Listen to the Blues. New York: Scribner’s Sons, 1973.
Evans, David. Big Road Blues: Tradition and Creativity in Folk Blues. Berkeley: University of California Press, 1982.
Grossman, Stefan. Delta Blues Guitar. New York: Oak Publications, 1969.
Palmer, Robert. Deep Blues: A Musical and Cultural History of the Mississippi Delta. New York: Penguin Books, 1982.

a forrás

TurtleKat
2005.10.07

Lap elejére

Roy Ayers - Coffy (OST)

Roy Ayers (vibrafonmûvész) A Coffy címû film zenéjének elkészítésével elõre beírta magát a zenetörténelembe. Ilyen precíz és élvezhetõ filmzenét kevés ember képes komponálni és játszani.
A jazz és a funk keveredik a lemezen, sok fúvóssal, sok billentyûssel, és természetesen a Roy Ayers gondozása alatt álló vibrafonnal. Bár én nem láttam a filmet, a zenébõl (és í borítóból) ítélve valamiféle zûrös lányról szólhat...
Ha valaki meghallgatja a lemezt eszébe juthatnak a Quentin Tarantino által rendezett Jackie Brown zenéi, és nem véletlenül. Tarantino Jackie Brown címû filmjéhez felhasznált néhány szerzeményt a Coffy filmzenéjébõl (Aragon, Exotic Dance, Vittrone's Theme - King Is Dead, Escape), de (huncut módon) ezeket nem adatta ki a Jackie Brown Soundtrack-ken.
A lemez nagyon jó, mindenkinek ajánlom.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.06

Lap elejére

Ornette Coleman - Dancing In Your Head / Body Meta

3/3 - Body Meta

A Body Meta még kevésbé fejfájdító, mint a Dancing In Your Head.
A lemez elsõ hat percében Ornette nem fújja meg szaxofonját, csak a két gitár, az egy dob és az egy basszus szól. A Voice Poetry (az elsõ szám) második felében csendül fel Coleman hangszere, és játékával csak bele-belemerül a free jazz-be, de nincsen sok hirtelen váltás, nincsenek kilencedhangok. Mondhatjuk, ez egy ellazulós szám. A Home Grown már elszállósabb. A Blues Connotation-hoz hasonlóan megvan a téma, ami füllel-hallhatólag nem a szokásos harmóniákból áll, aztán fergeteges szaxofonszóló, és a végén újból a téma. Érdekesség, hogy a Bern Nix és Charles Ellerbee teljesen mást játszanak, mint Ornette. A Macho Woman egy nagyon jól összerakott szerzemény, hallatszik, hogy teljesen precízen meg van komponálva. A Fou Amour egy Ornette Coleman féle Autumn Leaves, mármint hangulatát tekintve. Semmi kicsapongás, csak tömény melódia negyedhangokból. Az European Echoes egy nagyon különös szám, mivel nagyon emlékezteti az embert egy klasszikus zenei mûre. A hallgató csak a végén jön rá, hogy ez a szerzemény sok másikból van összegyúrva, bár szerintem leginkább Vivaldi-t idézi.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.03

Lap elejére

Ornette Coleman - Dancing In Your Head / Body Meta

3/2 - Dancing In Your Head

A Dancing In Your Head egy kevésbé fejfájdító lemez.
A lemezen közremûködõ legkiválóbbnál kiválóbb marokkói zenészek a lemez népzenei hangulatát segítették elõ. Az elsõ két szám a Theme From A Symphony két variációja. A zenészek mindkét variáció elején lejátszák magát a témát, és Ornette mindkét variációban egy körülbelül tízperces szaxofonszólót játszik. A téma ugyanaz, de a két számban a zenei aláfestés is, és maga Ornette is más.
A lemezt az teszi nagyon különlegessé, hogy szinte minden zenész egy idõben szólózik, és mégis egységes az egész. A másik két szám, a Midnight Sunrise és a Midnight Sunrise Alternate Take-je. Ez a két szám a free jazz és az észak-afrikai zene egyvelege, szinte már paródia. Az Alternate Take se sokkal másabb. a Dancing In Your Head egy kevés témás, sok szólós lemez, alvás elõtt nem ajánlatos.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.10.02

Lap elejére