2006. A legújabb lemez. Az elsõ meglepetés. Craig Walker sehol. Pedig úgy tûnt, egymásra talált a két nagyfõnök és a gitáros énekes. Három további album és számtalan sikeres koncert utalt a révbe érésre. Mégis, Walker, személyes okoktól, zenei különbségektõl vezetve elhagyta a hajót. De nincs okunk aggodalomra: nem játszódik le az elsõ lemezeknél tapasztalt irányváltás, útkeresés. A Lights az elsõ hangoktól hamisítatlan, szeretett Archive, melyet az új énekhangok (köztük a „régi” Maria Q) csak még izgalmasabbá tesznek (Pollard Berrier hangszínével ráadásul nem is mentek messzire). Ezúttal a 11 szám között nincs olyan „standout”, toronyként kimagasló darab, mint a YALTSTM „Again”-je, amely „ellopja” a sikert. A kilengés azonban mindkét irányban csökken, kevesebb a töltelékszám, s ezúttal az egyaránt remek számok sora, a lemez egésze érdemli ki a dicséretet.
Elsõ hangok. „Sane”. Beköszön a sötétség, a torz drum’n’bass, a prog gitár. Az új énekes kiválóan teljesít, tiszta, éles hangja nem leng ki a hamis irányába, mint tette néha Walkeré. A lüktetés, az álomszerûen vicces kórus mögött pedig ott kavar Danny és Darius billentyû-üstje, szállnak a gõzök a boszorkánykonyhában. Szutykos Hammond orgona, rock-zongora, monotonitás, Pink Floyd, indie, hipnotikus rock egyidõben: ez az ambientbe fulladó „Sit Back Down”. A „Veins” tiszta hetvenes évekbeli hippifeeling, Pollard Berrier Oasis-beütését megbolondítja Maria Q elszállós refrénje. Mintha a modern Hair-ben járnánk. Azért vannak dalok, amik elsõ hallásra bekúsznak lelkünk sötét rejtekeibe: a „System” – ugyan nem „standout”, de – a legjobb a lemezen, a benne feszülõ energia szétrobbantja majd a koncerttermeket. 2002 óta a szövegek is fejlõdtek, durvultak (már a Noise lemezen is ott volt a beszédes címû „Fuck U”): „I'd drain my brain if only I could have you / The system is too much / It breaks me down and makes you suck / Fuck, now I mistrust you / The system makes me hurt you.” A zongorás „Fold” hamisítatlan szomorkás, az elmúlást idézõ Archive-ballada, akár a YALTSTM anyagába is belefért volna, a „Lights” pedig az „Again” párja. Ha nem is hatol úgy a zsigerekbe, a maga 18 percében teljesít mindent, amit egy Archive-monstrumtól elvárunk: lassú, ambientes építkezés, elringató alaptéma, álomszép dallamok, hatásos doblüktetés. A csendesítõ („I Will Fade”) és az alternatív („Headlights”) átvezetés után három kiváló dallal zárul a lemez. A Dave Penny énekelte „Programmed” újszerû, már-már vidám lüktetés, az Archive jövõbeli irányát mutathatja poszt-punk elektronikájával (még a Franz Ferdinand is beugrott egy pillanatra), a „Black” a furcsa, Blur-ös kezdés után rendesen belendül, s õrült káoszba torkollik, az utolsó „Taste Of Blood” (furcsa levágással a végén) pedig ugyanúgy akusztikus, mint a „Need”, ám sokkal erõsebb, egyszerre hátborzongató, megnyugtató, felkavaró, múltidézõ és nagyon mai. Nincs is ennél jobb jellemzés az Archive zenéjére.
Az Archive a YALTSTM-vel megtalálta útját, és ezen már egy frontemberváltás sem tud változtatni. A Lights egyszerre idézi és õrzi meg a YALTSTM zenéjét, és mutatja annak gyarapodását, fejlõdését, az új mélységeket. Egy jócskán alulértékelt csapat folyamatos fejlõdésének lehetünk szemtanúi. Érdemes követni õket. Megbízhatunk bennük, jó helyre visznek minket.
Derek Trucks nevét még csak látásból ismeretem, mielõtt hozzájutottam új, Songlines címû albumához. Internetes zenei hírmondók között kutakodva szinte mindig felbukkant a pasas neve, már-már idegesített, hogy mindenhol ott van, mert tényleg mindenhol ott volt. Olvastam is róla, dicsérték is eleget, gondoltam, nehogy már pont Én legyek az, aki egy ilyen nagy hírben álló gitárost nem ismer, ezért hát beszereztem ezt a lemezt. És most már örülök, hogy ezt a nevet az istenke minden egyes pillanatban a szemem elõtt tartotta, mert egy nagyon jó ízléssel rendelkezõ és kifinomult zenészre ismertem benne. A Songlines, bár vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, nem is kevés, nagyon tetszik, mert finomnak és ízlésesnek találom. Ez nem az az anyag, amivel falakat lehet bontani, és nem az az anyag, ami vért pumpál a fejedbe és felráz. Ez, ahogyan ezt mondani szokták, "lightos cucc". Persze emitten is van pár erõsebb húzás.
A bandában Derek Trucks gitározik, emellett ezen a lemezen dobrón is játszik, ami, a gitárhoz hasonlóan egy húros hangszer. Todd Smallie basszusgitározik, illetve vokálozik, Yonrico Scott dobol, illetve vokálozik, Kofi Burbridge billentyûzik, "fuvolál", illetve vokálozik, Mike Mattison énekel hûdemilyen jól és Count M'Butu bong a perkákon. Bár egyik név sem mond nekem semmit, úgy gondolom, hogy megérdemlik, hogy kiírjam õket, mert mindannyian nagyon erõsen hozzájárultak az anyaghoz. Szívet melengetõ összetartás van a muzsikusok között, és kilométerekrõl hallatszik, hogy ez bizony egy nagyon összeszokott és egymáshoz nagyon ragaszkodó társaság. Ez a zene minõségében is merõben megmutatkozik, ugyanis, és igaz, ez közhelyes, de ugye a közhelyek nem hazudnak, kihallatszik az együtt zenélés öröme.
Derek Trucks bandája egy kicsit Dave Matthews bandájára emlékeztethet minket, ugyanis a zene, amibõl táplálkoznak sok részében egyezik. Mindkettõ muzsikájában van valami oroszláncsitító nyugalom, a blues és a jazz, de emellett felbukkannak olyan funkos groove-ok és olyan rockos zúzások, hogy az embernek tátva marad a mája. És ezek keverednek. Tehát a lightosabb nótákban is megvan a kellõ energia, és a sikálósabbakban is van valami utánozhatatlan nyugi, "coolság", már ha ezért a szóért a nyelvészek nem késelnek meg. Mint ahogy számomra a DMB-nek is vannak olyan zenéi, amik nem igazán fekszenek nekem, úgy a DTB-nek is vannak, de a sok jó mellett azt a kis rosszat már csak elviseljük.
Már az elsõ nótánál ért engem egy nagyon kellemes meglepetés. Már ahogy olvastam a Volunteered Slavery címét, eszembe jutott, mosolyogtam is, de nem gondoltam, hogy tényleg. Pedig tényleg. Mert ez a dal tényleg egyik kedvenc jazz-szaxofonosom, Raschaan Roland Kirk híres szerzeményét dolgozza fel röpke két percben. Hát én nem tudtam, hova szaladjak örömömben, választhattam az ajtó és az ablak között, és nagy szerencsémre az ajtót választottam. Meghagyták az egész eredeti, spirituálé jellegét, csak itt gitáron szólal meg az eredeti téma, amihez késõbb hozzákapcsolódik a fuvola és a basszus, majd aztán mindenki. Röviden tehát sikerült levenni a lábamról már az elején. Az I'll Find My Way egy teltebb szám, erõteljes gitárral, háttérben sikló Hammond orgonával. Igazából ezt a fajta cuccot hallhatjuk Eric Clapton 2005-ös Back Home címû albumán is, de Derekék ezt sokkal derekasabban tolják. Mondhatnánk, popjazz, ami természetesen nem negatívum, csak ez nekem nem a kedvencem. Jól nyomják, kifogástalan, csak nem az én stílusom. Ennyi. A Crow Jane újból tõbõl elkaszál. A tradicionális, slide-gitáros bluesból egy olyan dögös nótát kreáltak, mint ide Mississippi. Egyszerûen nem gyõzöm Mike Mattison fenomenális éneklését, és Derek Trucks ízléses gitárjátékát dicsérni, nem is halmozom, egyszerûen szótlan vagyok. A Sahib Teri Bandi/Maki Madni a maga tíz percével is nagyon odaüt. Egy hétszáz éves pakisztáni muzsikát, amit Nusrat Fateh Ali Khan-tól ismerhetünk, ilyen precizitással és teljes odafigyeléssel elpengetni valami olyan nagy tehetséget, higgadtságot és jóérzést igényel, ami bizony nem sok embernek van meg ezen a "bidesrosseb" Nyugaton. Maga a dal nagyon szép, és, bár nem mondom, hogy ez a verzió dobott rajta, de el sem ferdítette azt, ami ugye a legfélõbb egy efféle feldolgozásban. Tehát, megfelel. A Chevrolet egy nagyon jól sikerült gitáros blues-dal. Derek gitárjátéka itt a régi idõket idézi, Mike hangja pedig ezeket az idõket még hitelesebbé teszi. Tehát elhiszem, hogy ezt a dalt egy öreg néger énekli egy kiégett kocsi tetején üldögélve. Mert visszaadja azt az életérzést, amit vissza kell neki adnia és ez becsülendõ. Toots Hibbert Sailing On címû dalának feldolgozása újból sántít nekem egy kicsit. Újból azt a nyomott popularitást érzem, ami az általam hõn utált új Eric Clapton lemezen érzek, és ez sajnos elfojtja az igazi raggea-feelinget. És sajnos nekem a Revolution is ebbe a hibába esik bele, hogy az uncsi négynegyed és az a fröccsöntött gumitéma kiveszi belõlem az összes életkedvet. Pedig mindenki perfektül csinálja a dolgát, csak hát a dög az mûdög. A mûdögöt pedig még a hiénák is otthagyják. Az I'd Rather Be Blind, Crippled & Crazy már lábal kifelé a mocsárból, egy fokkal több ésszerûséget hallok, a slide-gitár szóló már felettébb megnyugtató számomra. Ez egy amolyan könnyed funknóta, ezért ezt szeretjük, és ha nem is a kedvencünk, nincsen vele semmi gond. Az All I Do egy amolyan átlagos nóta, nem is emelkedik ki de nem is süllyed le. A Dave Matthews Band-nek is van egy ilyen bibije, hogy a töltelékszámokon megunod magad, de, mint már írtam, elviseljük. Bár ez a nóta is hajlong a pop felé, ha ilyen lenne a pop, az bizony sokak számára nem jelentene jót, gondolok itt Britney Spears-re és a többiekre. A Mahjoun végre újból egy kiemelkedõ dal. Érdekes, keleties elemekkel teletûzdelt habkönnyed nyalánkság, bizony jó és megnyugtató hallgatni az ilyet. Derek Trucks újra villant egy párat szép, komótos játékával. Az I Wish I Knew (How It Would Feel To Be Free) egy tradicionális nóta, amit talán szeretnék is, ha a Lighthouse Family nem csépelte volna el olyan nagyon az utóbbi idõkben. Ezért tehát a DTB-t nem vonom felelõsségre. A lemez utolsó, This Sky címû száma újból szép, könnyed és lassú, újból megnyugtató, relaxáló, olyan, mint egy ízléses kivezetõ dal. Mert az.
Nem lehet erre azt mondani, hogy rossz, mert a jó az nagyon jó, a rossz pedig kicsit rossz, és bennünk természetesen a nagyon jó marad meg. Az a pár bibi, bár ne lenne ott, most odakerült, persze valakinek pont az a része tetszik. Meg kell felelni minden közönség elvárásainak és ez megfelel. Ezért csak gratulálni tudok.
Ismét kedvencemhez, a rocklegendához, Bruce Springsteen-hez lenne pár keresetlen szavam. A helyzet az, hogy Mr. Springsteen (elcsépelt közhellyel élve) olyan, mint a jó bor: az idõvel nemesedik. Hát igen. Merthogy elhallgatom a korai lemezeket, a klasszikus dalokat, ki ne száguldozott volna a nyitott sportkocsiján a végeláthatatlan amerikai országúton a „Born To Run”-ra, ki ne ismerné fel a klasszikus dalokat, a „Glory Days”-t, vagy a „Thunder Road”-ot néhány riff és akkord után. Ezek a régi dalok ugyanakkor kissé egyszerûek. A hetvenes évek amerikai életérzését adják át, ahogy a klippekben is láthattuk, az egyszerû munkásembert, a kisfiával baseballozó városi fickót, a farmeres, szakadt kockásinges, rágózó fiatalt. Vagy ott van a már-már himnusszá nemesedett „Born In The USA”, ami számomra kissé unalmas (ugyanakkor a 2001-es koncertlemezén szereplõ változata, egy szál tizenkéthúrossal, igazi csemege). Mostanra viszont a humorából és nyíltságából mit sem vesztett Boss az egyik legsokoldalúbb, legintelligensebb és legõszintébb elõadóvá nõtte ki magát, aki szívében még mindig igazi amerikai. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint legújabb albuma, ami meglepetésre se nem E Street Band-es, se nem a meditatívabb, dalszöveg-közelibb szólólemezek közül való. Bruce elkészítette elsõ feldolgozásalbumát: egy folklemezt. És egyben pályafutása egyik újabb csúcspontját.
Springsteen még 1997-ben rögzítette az egyik leghíresebb protest song-ot, a „We Shall Overcome”-ot egy, a hatvanas évek nagy folkzenészének - politikai aktivistájának - énekesének, Pete Seegernek dedikált tribute-albumra. Springsteen az azóta eltelt idõben mélyebbre hatolt ebben a zenei tradícióban, s idén Soozie Tyrell hegedûsasszony közremûködésével meghívta azt a tucatnyi New York-i zenészt, akikkel ’97-ben zenélt, New Jersey-i (stúdióképes) farmjára, és három nap alatt, próbák nélkül, csak úgy beülve a mikrofonok mögé, feljátszották ezt a tizenkét számot a lemezre (13, a „We Shall Overcome”-al együtt). A duáldiszk dvd-oldalán betekinthetünk néhány dal felvételébe, hihetetlen, hogy valóban az elsõre felvett, spontán zenélések szerepelnek a lemezen, néha még Bruce bekiabálásait, „karmesterkedését” is hallhatjuk a dalok alatt. A zenészek nagyjából kimerítik a teljes hangszerskálát, az alap dobostól, gitárostól kezdve találunk tangóharmonikást, bendzsóst, rezesszekciót, két hegedûst, bõgõst, és ráadásnak Mrs. Springsteent, Patti Scialfa vokalistát is.
Amit hallhatunk, az tiszta örömzene, olyan, ahol az elsõ hangok után fülig szalad a száj, ahol pillanatok alatt átragad rám a muzsikusok öröme, az együtt zenélés élménye. Springsteen valóban karmester, nagyszerû érzékkel rakja egymás mellé a hangszereket, mintha egész életükben együtt muzsikáltak volna az ország mûvelõdési házaiban, kocsmáiban, vásárain. Énektudása mit sem kopott, sõt, albumról albumra újabb hangszínekkel lep meg minket, egyre természetesebb, letisztultabb stílusban szólal meg. A humor az, ami dominálja a protest song-okat, balladákat, bluegrass mókákat, spirituálékat, gospeleket felsorakoztató lemezt. Már ahogy megszólal az elsõ „Old Man Tucker”, a maga gúnyos szövegével („Get out the way Old Man Tucker / You’re too late to get your supper”), a pofánkba csap a vérbeli country-hangulat, a bendzsópengetéstõl a harsona-trombita-szaxofon trió támogatásáig, Bruce rikoltozó, rekedtes mulatozása, a kacagásra ingerlõ vokálkórus (utóbbi a teljes lemezen végigvonul, fergeteges hangulatot kölcsönözve a daloknak). A „Jesse James” címe mindent elmond. Akusztikus gitáros, westernfilm alá való bluegrass-ballada a híres bandita haláláról, van alatta szamárpatkó-kopogás, hegedûszólók, a végére szemtelenül dixie-ben találjuk magunkat, Bruce pedig nyavalygó-morcos hangon regéli el, hogy árulta el hõsünket az a mocskos kis gyáva Robert Ford. A „Mrs. McGrath” kisebb váltás, elférne egy ír népzenei lemezen is, szomorkás, gyönyörû háborúellenes ballada az 1815-ös évekbõl, a katona fiát hazaváró anya tragédiáját mély zongoraakkordok, szívhez szóló hegedûdallamok és igazi ír dobolás festi alá, és Springsteen még egy kellõen szembeszökõ Bush-utalást is belecsempész a szövegbe. Az örökké forrongó zöld szigetre tett kirándulásunk után a fajgyûlölettõl forrongó Délen találjuk magunkat, a kiemelkedõen erõsre sikeredett „O Mary Don’t You Weep No More”-t, a polgárjogi mozgalom egyik „vezérdalává” vált spirituálét hallgatva én is ott sétálok a fiatalokkal, idõsekkel, asszonyokkal és férfiakkal a városka fõutcáján, énekelek barátaimmal, testvéreimmel, hagyom, hogy hangunk a magasba szárnyaljon. Felszabadító erejû a kórus, a hegedû, a fúvósok hatása, a „Pharaoh’s army got drownded” sornál pedig önkéntelenül New Orleans-ért is ejtünk pár könnyet. Itt említem meg Charles Giordano zongorista és tangóharmonikás nevét, valamint a két hegedûs, Soozie Tyler és Sam Bardfeld nevét. Utóbbiak vidám vonóhúzásával indul a „John Henry” nevû frenetikus countrydal, súlyos bõgõbandukolással, az ember és a vasút küzdelmérõl. Aki itt még a foteljében ül, ahelyett, hogy két kezével hevesen integetve és kurjongatásokkal kísérve járná a kacsatáncot, azt rögtön az elküldöm az apacsok közé egy kis átnevelésre. Tovább sorjáznak a jobbnál jobb folkdarabok, mind gyöngyszem egy régi, szókimondóbb, földközelibb világból. Együtt battyogunk Sallel, a szamárral az „Erie Canal” mentén, felmászunk Jákob lajtorjáján az eufórikus spirituáléban (Ed Manion a szaxofonnál, Mark Pender trombitál a fülünkbe, és Richie "La Bamba" Rosenberg recsegteti a harsonáját), elsiratjuk oklahomai otthonunkat egy boldog-szomorú vándornótával, kitartunk a szabadságmenetben a himnikus-hipnotikus „Eyes On The Prize”-al. A „Shenandoah” lírikusabb, csendesebb ballada, amolyan háztûzhely melletti, hideg téli éjszakai altatódal. Aztán ismét visszatérünk a „Pay Me My Money Down” címû protest songgal a vidámabb vizekre, hogy azon nyomban el is kérjük rakodómunkás fizetésünket, mert nehogy már meglógjon a hajóskapitány! Ezt a kocsmadalt még Bruce is végigtáncolta egy kis itókával a kezében! Hogy kicsit kifújhassuk magunkat a nagy tánc közepette, hallgassuk meg a címadó klasszikust is. Szépen énekelt, nyugodt dal, sajnos nem nagyon rúghat labdába az elõzõ vircsaft után. Utolsónak azért még az arcunkba tolnak egy 1549-bõl (!) ismert skót dalocskát, a „Froggie Went A Courtin’”-t. Bendzsó, kis dobütögetés, Jeremy Chatzy bõgõböngetése, vigyor az arcra, de hát mit akarunk ilyen szöveggel, ahol Béka Uraság megkéri Egérke kisasszony kezét, Patkány Bátyó áldását adja, a menyét megírja a hirdetményt, az esküvõre eljön a lepke, aztán a nagy fekete kígyó bezavarja mindegyiküket a tóba. „If you want any more, / you can sing it yourself, Uh-huh, uh-huh, uh-huh”.
