HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Keller Williams - Dream
JJ Grey & Mofro - Country Ghetto
Prosectura - Vulgária / Sándor, József, Melegek
Slaughterhouse 3 - S3
Ripplegroove - Under The Microscope
Steve Coleman and Five Elements - Black Science
Bryan Beller - View
Jeff Babko - Broject

Keller Williams - Dream

A szóban forgó elõadó neve sajnálatos módon szinte teljesen ismeretlen idehaza, ezért nem árt egy kis felvilágosítás. Keller Williams gitáros az Egyesült Államok-beli Virgina államban látta meg a napvilágot 1970-ben. Elsõ szólólemeze 1994-ben jelent meg, azóta számos albumot jelentetett meg, szinte minden évben elõrukkolt egy szóló- vagy koncertfelvétellel. A gitárvirtuózt sokszor "one man jam band"-ként is emlegetik, én elsõ sorban erre a kifejezésre kaptam fel a fejem. Milyen lehet egy egyszemélyes jam band? Némi keresgélés után aztán sikerült beszereznem a gitáros Loop címû koncertfelvételét, amin egyes egyedül muzsikál. Feltettem és egy csapásra minden világossá vált elõttem. Keller olyan hangulatot képes kelteni egyetlen akusztikus gitárral és ijesztõen sokoldalú hangjával, amelyet bármelyik szokásos felállású jam band megirigyelhetne. Kétségtelenül határtalan képességekkel rendelkezik, egyszerûen hihetetlen dolgokat mûvel a gitárjával, hangját pedig éneklés mellett szájdobolásra, trombitálásra egyéb rendhagyó hangok kiadására is fölhasználja. És mindezt olyan dögösen, olyan átéléssel teszi, hogy nem lehet nem szeretni.
Zenéje rengeteg mûfajból táplálkozik: többek között rock-, funk-, blues-, folk- és nem utolsó sorban country- és bluegrass-behatásokat érzékelhetünk muzsikájában. Ez utóbbit mi sem igazolja jobban, mint a The String Cheese Incident nevezetû progresszív bluegrass-bandával készített Breathe, vagy éppen a 2006-os Grass, amin a The Keels sietett a gitáros segítségére.
Újonnan megjelent Dream címû szólóalbuma mûfajilag meglehetõsen vegyesre, sokszínûre sikerült, ám nem arról van szó, hogy Keller Williams eltávolodott volna a jól bevált recepttõl. Ez azt jelenti, hogy most, 2007-ben is azt a beskatulyázhatatlan, nagyon élvezetes zenét játssza, amibe már több mint tíz éve belefogott. Az anyagon rengeteg sztárvendég mûködik közre, de az õ nevüket egyelõre még fedje homály. Mindenesetre akad néhány igazi meglepetés.
A lemez elsõ, Play This címû nótája rögtön igen szokatlan, mintha véletlenül egy Ramones-lemezt raktunk volna a lejátszóba. A "One, two, three, four!" felkiáltás után rémítõen punkrockos gitárzúzás következik, ám az ezutáni, rettentõen technikás akusztikus gitárriffet hallva teljesen megnyugodhatunk. Az ironikus szöveg illeszkedik a rádióbarátkozós zenére: "Turn on my radio; follow the formula...". A Celebrate Your Youth sem egy tipikus Keller Williams-szám, viszont annál húzósabb. Tulajdonképpen egy effectekkel és egyéb elektronikus mütyürgésekkel telepakolt, wah-wah gitáros, elszállt funkkal van dolgunk. Az egész megkapó elvetemültségét a free jazz-szerûen logikátlanul beúszó rezesek, szaxofonok, fuvolák és szájharmonika-foszlányok adják. Igazán eredeti, nagyon bejön. A Cadillac "végre" egy jellemzõen Keller-es, akusztikus gitáros folk. A nótában egy sztárvendég, egy bizonyos Bob Wier gitáros-énekes-dalszerzõ, a világhírû Grateful Dead alapító tagja is segédkezik Williams-nek. Ketten egy nagyon szép kis nótát hoznak össze. A Ninja Of Love egy lazulós reggae, amiben Michael Franti énekes-rapper, a Spearhead frontembere is közremûködik. Füsttõl belassultan karattyolnak a gitárok, Keller szokásosan szép, szelíd hangjával énekel, miközben elpotyogtat egy két szólót elektromos gitárjával, Franti pedig erõteljes rapjével és suttogásával járul hozzá a dalhoz. A Kiwi And The Apricot az egyik kedvencem a lemezen. Magát a szerzeményt egy gitáros verzióban már a Loop koncertfelvételen is hallhattuk és már akkor nagyon megfogott funkos lüktetése, azonban ez a stúdiófelvétel még dögösebb, még észvesztõbb. Pláne, hogy egyik kedvenc muzsikusom, Charlie Hunter nyolchúros gitárja is hallható benne, így aztán minden megvan, hogy bolonduljak érte. A People Watchin' is olyan, amivel minden rajongó maximálisan meg lehet elégedve. Dögös bluegrass-funk bõ öt percen keresztül, Jeff Sipe dobossal, és a Béla Fleck & The Flecktones két sztárjával, Victor Wooten basszusgitárossal és magával Béla Fleck bendzsóssal kiegészülve. A Cookies egy fusion-illatú, gyönyörûséges instrumentális szám, ahol Keller Williams mellett Fareed Haque is színre lép, mégpedig nem is akárhogyan. Fareed egyébként egy pakisztáni és chilei õsökkel rendelkezõ gitárvirtuóz, aki számos jam band meghívását fogadta már el. A két gitáros összjátéka mennyei, az egész szerzemény egyszerûen mesés. A Rainy Day egy aranyos, szinte tingli-tangli blues, ami egy csapásra olyan hangulatot teremt, hogy még annak is mosolyt csal az arcára, akinek épp az elõbb égett le a háza. A dobot egy kis szájdob édesíti és a torzított énekszóló is fantasztikus ötlet. Kevés ilyen életvidám dal születik manapság. A Sing For Dinner két csöpp rockzenével átitatott, elektronikával dúsított parti-bluegrass, amiben a már emlegetett banda, a The String Cheese Incident húzza az énekes mögött. A gitár- és a zongoraszóló egyaránt kiváló. A Restraint-ben egyedül Keller Williams-é a fõszerep, akárcsak a Loop címû albumon, itt is egyedül játszik egészen fenomenálisan. Körülbelül olyan a csávó a gitárral, mint Victor Wooten a basszusgitárral, olyan emberfeletti figurákkal tarkítja játékát, hogy az már inkább betegség, mint tehetség. És nem csak technikássága, de maga a dal is figyelemreméltó, amit játszik. A Life vadulós funkja ismét elkaszál, nincs menekvés. Keller itt is eszméletlenül keményen tolja, slappel, tappel, kifacsarja a húrokat, és mindeközben olyan ritmust diktál, hogy nincs ember, aki kibírná mozgás nélkül. Ezalatt a basszeros szabályos diszkó-basszust nyom és szájgitár-szólók fokozzák a hangulatot. Különösen a síron túli szinti-kiállás üt nagyot. Az instrumentális Twinkle közel nyolc percével a korong leghosszabb dala. Az egész tulajdonképpen a gitáros jazzes-bluesos hangulatú szólójára épül, csupán az elsõ és az utolsó percben hallhatjuk a megkapó, hétnegyedes témát. Ebben a szólóban a gitáros nem fenomenális technikásságát villogtatja, hanem stílusérzékérõl tesz tanúbizonyságot. Az eredmény igen meggyõzõ. A Got No Feathers egy jazzes, bluesos, Keller-es szerzemény, amiben a lemezen már hallott Jeff Sipe és Victor Wooten közremûködik, és a teljesség igény végett John Scofield gitáros is felbukkan. Szép kis csapat, az fix, és a dal is elsõ osztályú. A Slo Mo Balloon egy szelíd, szívszakasztó bossanova, ahol még egyszer megjelenik egyik kedvenc muzsikusom, Charlie Hunter, hogy egy bús szólóval díszítse a számot. Hallhatjuk, hogy az énekes hangja pont olyan jó efféle melankolikus hangvételû szerzeményekhez, mint az aprítós funkokhoz. A Lil' Sexy Blues egy keleties, ének nélküli blues szépen csengõ szitárral és szapora tablajátékkal kiegészítve. Ez egy amolyan levezetõ körnek mondható, ugyanis ez az utolsó teljes értékû nóta a lemezen. Az albumot záró, egy perces Bendix/Dance Hippie már csak egy kis bolondság, funk-alappal aláfestett gyermeki halandzsa. Ezzel a halandzsával ér véget végleg a lemez.
A Dream valószínûleg Keller Williams eddigi legjobb alkotása. A tizenhat szám között mindenféle megfordul, van itt blues, jazz, rock, funk, country, bluegrass, reggae, minden, ami számít. Keller mindegyikben maradandót tud alkotni, és ami a legfontosabb, hogy sokoldalúsága ellenére megvan zenéjének az a karaktere, amitõl az egész egységessé és egyedivé válik. Amitõl ez csakis Keller Williams. Véleményem szerint ez a karakter mostanra forrott ki igazán, egyrészt ezért is olyan jó ez a lemez. Másrészt a nem mindennapi sztárvendégek is nagyot dobnak rajta. Minden rajongó maximálisan meg lehet elégedve.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.02.25

JJ Grey & Mofro - Country Ghetto

A Mofro zenekar színtiszta déli muzsikát játszik. A floridai illetõségû banda fõleg a blues, a folk, a funk és a soul mûfajából merít, ezeket gyúrja össze egy egységes zenévé, és ezt az egységes zenét tálalja elénk összetéveszthetetlen, „southern” stílusban.
A zenekar februárban jelentette meg várva várt harmadik nagylemezét Country Ghetto címmel. A zenekar neve egy kis változáson ment át az utóbbi idõben, ezért a szép sárga borítón „Mofro” helyett immáron „JJ Grey & Mofro” felirat díszeleg.
JJ Grey énekes-gitáros-szájharmonikás-billentyûs-dalszerzõ alkotja a zenekar magvát. Nagyszerû hangja elsõ hallásra befészkeli magát a hallgató fülébe, dalai egytõl-egyig kiválóak. Saját bevallása szerint olyan dalszerzõk hatnak rá, mint Muddy Waters, R.L. Burnside, Tony Joe White, Otis Redding, Dr. John, a Sly & The Family Stone, Van Morrison és még sokan mások. Elõadóként Howlin’ Wolf, George Jones és James Brown vannak rá hatással. Mindemellett JJ Grey gitárosként és harmonikásként is perfektül megállja a helyét.
Persze a Mofro mit sem érne a többi bandatag nélkül. Daryl Hance pengeti a slide-gitár húrjait, George Sluppick ül a dobok mögött és Adam Scone orgonál.
Adam Scone-t külön kiemelném a csapatból. Õ az egyik legelvadultabb hammondista, akit valaha hallottam. Még csak 2004 óta a JJ Grey & Mofro tagja, a Country Ghetto az elsõ közös nagylemeze a bandával. Mindemellett Scone a világ egyik legzsírosabb funk-formációjában, a Sugarman 3-ben is billentyûzik, na, amit ott mûvel, az a „dög” maga. Szerencsére ezt a dögöt JJ Grey-ék mellett is jópárszor megvillantja.
A Country Ghetto nem mutat túl sok változást az elõzõ két albumhoz, a Blackwater-hez és a Lochloosa-hoz képest. Tehát aki szereti a csapat zenéjét, az biztosan ezt a korongot is ronggyá fogja hallgatni. A lemezen egyenlõ arányban vannak tempós és belassult szerzemények, és mind a tizenkét nóta kifejezetten szerethetõ. Hol egy kis funk, hol egy kis blues, hol egy kis r&b csusszan be, és úgy elmegy az a röpke negyvenöt perc, hogy szinte észre sem vesszük.
Már elég régóta vártam ezt a lemezt. Rengeteg kedvencem rukkolt elõ új anyaggal 2006-ban, azonban az új Mofro még hiányzott. Mikor januárban megtudtam, hogy február közepén jön az áhított lemez, egyszerûen nem fértem a bõrömbe, úgy vártam már, hogy a kezemben tarthassam. Szerencsére megérte az egyhónapos álmatlanság és a görcsös várakozás, hisz a banda ezzel a kiadvánnyal ismételten levett a lábamról.
A War címû nóta egy nagyon ígéretes kezdés, sõt, egyenesen a lemez legjobb száma. Feszes, funkos lüktetés, fúvósokkal és vokalistákkal dúsított telt hangzás, fülbemászó, dögös téma, kellemes szólók (Adam Scone-tól megint eldurrant az agyam) és egy egyszerû és félreérthetetlen dalszöveg a háborúról. A nóta utolsó egy percét a fiúk egy olyan jammel csapják agyon, hogy ihaj, minden porcikám beleremegett. Ütõs kezdés. A Circles egy lassú, soulos, r&b-s (a szó legjobb értelmében) szerzemény. JJ Grey szépen búgó villanyos zongorájával nyitunk, majd belép a lélektõl duzzadó ének, a visszafogott dobalap és Daryl Hance slide-gitárja. A banda itt egy vonósnégyessel, egy tenor és egy baritonszaxofonnal (ez utóbbit Cochemea Gastelum fújja a Sugarman 3-bõl), illetve trombitával bõvül, tehát itt is jó kis testes hangzással van dolgunk. A szám vége felé azért Scone is rendesen belemarkol a Hammondba. A címadó Country Ghetto egy amolyan déli blues-funk-rock egyveleg. A dögös szájharmonika viszi a fõtémát, majd JJ Grey egy eddig még ismeretlen, a mocsárbûzös, szutykos hangját veszi elõ. Mindeközben George Sluppick kíméletlenül funky lüktetést biztosít, a gitár egy southern rock-közeli témát karattyol, és még jön a pereputty, a slide-gitár és az egyéb adalékok. Az erõs muzsikához erõs szöveg is társul. A három és fél perc idõtartamú Tragic egy tipikus Mofro-szám: folkos-bluesos hangulat, kellemetes gitár, rikoltozó orgona, telt vokálok és fúvósok a refrénben. A refrén szövege tipikus blues: „Lord, it is tragic.”. A By My Side ismét valami eszméletlenül dögös, floridai, mocsári funkot tol az arcunkba. A középtempós dobalapra szabályosan ráfeszül a funkos gitártéma, ám csak a hajmeresztõ fúvósok rakják fel az i-re a pontot. Két és fél perc után Adam Scone is beszáll, hogy megint cafatokra szaggassa az arcunkat egy szólóval, de persze a hasonló hatású wah-wah gitárszólóról sem illendõ megfeledkeznünk. Az On Palestine belassít. A zenekar Blackwater címû számában hallotthoz hasonló lomha zongoraalap kíséri végig az énekes bús történetét. Sluppick ritkás kávajátéka szinte elhanyagolható, csak halk vonósok, hordóhangú gitárok és slide-gitárból formált sikolyok lengik körbe a balladai zongorát. A rövid Footsteps egy javarészt instrumentális szerzemény, egy blues-jam, egy stílusos gitár-improvizáció visszhangosan recsegõ harmonika és orgona menetekkel tarkítva. Tulajdonképpen ez a nóta készíti elõ a következõ, Turpentine számot. Egy végtelenül egyszerû, fülbemászó gitárriff alkotja a nóta gerincét. Ezt a riffet nyálazza körbe a sejtelmes slide, a Hammond és különbözõ csörgõk, illetve Grey erre a riffre énekel. Az A Woman egy Otis Redding-féle, lassú, negyvenes-ötvenes évek stílusú soul szám. JJ Grey rettentõen szépen énekel, hangja szinte elolvad a hallójáratainkban, és ami a legfurcsább, hogy ebben a három percben hangja ismét más. Ha nem tudnám, hogy ezt egy fehér floridai gyerek adja ki magából, biztosan elbizonytalanodnék a bõrszínét illetõen. A Mississippi egy újabb tipikus Mofro-szám, mégpedig a dögös, funkos fajtából. Az egésznek van valamiféle sajátos, „verandai” hangulata, ami az egészet olyan élvezetessé, olyan szeretnivalóvá, olyan hangulatossá teszi. Tulajdonképpen a vezetõ gitártémára épül az egész nóta, erre illeszkednek a húzós fúvósok, a billentyûsök és az ének is. A Sun Is Shining Down ugyanazt a soul-hangulatot hozza, mint a két nótával ezelõtti A Woman. A lágy gitár-alapot illékony háttérvonósok, zongora és orgona támasztja alá, és természetesen Sluppick egyenletesen lüktetõ dobja. Az énekes-gitáros hangja itt is fantasztikus, hallhatjuk, hogy JJ Grey milyen sokoldalú személyiség. Pattogós funkban, mocsári bluesban és omlós r&b-ben egyaránt kiválóan teljesít. Az utolsó, Goodbye címû nóta sem pörgeti már föl a tempót, így a lemez egy komótos, zongorás soul-szerzeménnyel ér véget. Ez így tökéletesen rendjén van, nem is hiányzik a végérõl a nagy pörgés. Jól esik ez a szelíd hangulatú befejezés.
A JJ Grey & Mofro legújabb lemeze nem jobb és nem rosszabb az elõzõeknél, hanem egyszerûen csak ugyanolyan rohadt jó. A gyors és lassú szerzeményekben egyaránt bõvelkedõ Country Ghetto háromnegyed órájában minden benne van, ami egy jó Mofro-anyaghoz szükséges. JJ Grey és bandája tizenkét új, fantasztikus dallal ajándékozott meg minket, melynek mindegyike színtiszta déli gyökerekbõl táplálkozik.
Nagyon meleg cucc, megyek és megveszem még hatszor.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.02.24

Prosectura - Vulgária / Sándor, József, Melegek

fém rovat

2 in 1

Ezt a cikket a "zorall csávónak" ajánlom.
A helyszín Balatonakarattya. Egy ismeretlen tarajas csávó tûnik fel a színen, egy Feri nevû fiatal, képzõmûvész punk, egyik jóbarátnõnk barátja. Táskájában több kazetta is helyet foglal, többek között Toy Dolls, egy spanyol hc-punkzenekar kazettája (csak nem gondoljátok, hogy megjegyeztem a nevét...) és természetesen Prosectura. Egyik este be is tettük a Vulgáriát, ami, bár még csak tíz éves voltam, nagyon megtetszett, fõleg az vadbaromságtól fluoreszkáló dalszövegek miatt. Arra emlékszem, hogy rengetegszer meghallgattuk a Kultúrmorzsák négy részét, na meg az Addideadidit címû remekmûvet, ami valószínûleg életem végéig el fog kísérni.
Tíz évesen szerencsére már túl voltam az olyan punk-alapmûveken, mint a Never Mind The Bollocks vagy a London Calling, így maga a punkzene nem ért meglepetésként, ám a Prosectura volt az elsõ magyar punkbanda, amit hallottam. Ne értsük félre, nem lettem fanatikus, egy koncertre sem mentem el, de azt el kell ismerni, hogy a Proszi muzsikájának van egy különleges bukéja. Ez a buké egy dologra emlékeztet: a szaros farmerre.

Prosectura - Vulgária

Ez a lemez, ha jól tudom, 2001-ben jelent meg, tehát már jóval a banda megalakulása után. Ezáltal ismertem meg a zenekart és ezt is tartom a "legjobban sikerült" anyagnak. Mondjuk Ferivel és Gyöngyivel (és a testvéremmel), az akarattyai ház felsõ szintjén egy rádiósmagnóból még jobban szólt, ott volt az igazi fíling. Mindig jó érzéssel tölt el, ha eszembe jut.
A lemezen tizenhét szám hallható, tizenhét olyan szám, amire az emberek gondtalanul locsolhatják egymás fejére a sört. A daloknak tulajdonképpen ez is a célja: aláfesteni a részegséget. Mindazonáltal a szövegek összetéveszthetetlenül Prosecturásak: gyerekesek, pofátlanul obszcének és az idiotizmus netovábbját tükrözik. Ezek a szövegek is nagyban hozzájárultak a mostanra kialakult szókincsemhez, ugyanúgy, mint mondjuk Moilére A fösvény címû drámája.
A Kiskunszicília címû nótából a legjobb oltásokat tanulhatjuk el, miközben ska-közeli lüktetésre rophatjuk a pogót. Az Addideadidit egy kis kocsmai bölcselkedés, aminek tartalma egyszerû és érthetõ. Aki nem érti, nem ember. A Kultúrmorzsák elsõ része egy fergetege versike egy fonnyadt kis bõrtarisznyáról. A prózai elõadás után meghallgathatjuk ugyanezt zenével is. A Weekend Punk felsorolja a punk-életforma összetevõit. Olyanok tartoznak ebbe a felsorolásba, mint egy valag fülzsír, vécélánc és egy merevrészeg piroshajú leányka. A Fazonra nyírt pinájú lány egy romantikus szám, és ennyit elég is róla tudni. Az Ordenáré Blúz tizennyolc másodpercnyi ordenáréskodás. A Mindenki egyért egy komolyabb hangvételû punknóta némi idiótasággal fûszerezve. A Csináljunk punkbandát! pörgõs, zúzós, ugrálós, sörlocsolós. A gitárszóló figyelemre méltó. A Kultúrmorzsák második része az elsõhöz hasonlóan lírai. A Tábor az erdõ mélyén egy campfire-hangulatú, iszonyatosan obszcén szám, ne akard tudni, hogy mirõl szól. Az Ostoba csajok a Csináljunk punkbandát!-hoz képest nem mutat túl sok változást, nem is ez a dolga. A fõ üzenet: "Sajnos nincsenek már nõk, csak ostoba csajok.". A Kultúrmorzsák harmadik része egy falusi bókolgatást és a Megy a gõzõs... átírt végû változatát foglalja magába. A Valaki bácsi átlagos punkszám, tökmindegy, csak igyunk közben. A Kéne egy tank egy gyerek kívánsága a húsvéti nyuszihoz, találóan semmitmondó refrénnel (az óvodásokat tényleg nem lehet megérteni). A Kultúrmorzsák befejezõ, negyedik része egy indiánról szól, aki szaladgált a fing után. A konzekvencia várható ("Éljen Szovjetunió!"). A Csoda is komolyabb, legalábbis van értelmezhetõ üzenete, ami a Prosecturánál nem jellemzõ (bár az Akkor inkább úthenger címû albumra több efféle szerzemény került). A lemezt záró Tökfrankó olyan, amilyen a címe.
A Prosectura magyar punk egyik meghatározó bandája a PICSA, a CPg és az Auróra mellett. Aki punkzenével akar foglalkozni, annak a Vulgária alapmû.

Prosectura - Sándor, József, Melegek

A Prosectura a Vulgária megjelenése után hat évvel sem változott. Zenéjük még mindig szaros farmernadrág-szagot áraszt, és ezt a szagot jó hallani. Bár, mint azt már említettem, nem vagyok fanatikusa sem a zenekarnak, sem a punkzenének, sem az egész életformának, sokkal jobban kedvelem az összetettebb zenéket és antialkoholistaként is maximálisan jól érzem magam, de azt el kell ismerni: a Proszi olyan, mint régen. Tehát nem meglepõek az idióta szövegek és a pár akkordos nóták. A tizennégy nótát tartalmazó Sándor, József, Melegek címû 2007-es anyag a Vulgáriához hasonló hosszúságú, a számok átlagosan két-hárompercesek. Bár a szövegek aktuális problémákat vetnek fel (és a legtöbbször még értelmük is van), sok párhuzamot fedezhetünk fel a mostani és a hat éves szövegek között.
A kezdõ Ágyban felül címû dal elsõ mondatából rögtön rájöhetünk, hogy melyik zenekar játszik. A refrén meg aztán pláne összetéveszthetetlenül Prosecturás: egyszerû és kõkemény. Az Együtt... a hírek és a szennyhírek forgatagába vezet be minket egy középtempós punknótával. A Soha többé!! egy kis Kovács Józsika-féle romantika, aki a Vulgáriát hallotta, tudja, mire célzok. A Felperzselt szív az elõzõhöz hasonlóan egy amolyan romantkius szerzemény találó vezetõrímmel: "Ó Vivien; láttalak az iwiwen". Nem nehéz kitalálni, hogy Józsi mit akar. Az Antiglobális anarchia a Weekend Punkhoz hasonló szerzemény, ami felsorolja, hogy mire van szükségünk, hogy kirobbantsunk egy jó kis antiglobális anarchiát. A Ha, és három pont címû szám a maga mûfajában bölcs: "Ha újraszületnék, mindent másképp tennék, másképp tennék és ugyanide jutnék". Sörrel azért bölcsebb. A De addig... tipikus pogónóta, ennyit elég is róla tudni. Az Iszok! (Szia Vili!) arról szól, hogy mikor iszok. És mindig iszok! Vedelek-vedelek-vede-vedelek! Lomha ska-punk lüktetés és alkoholizmus négy percben. A Szia-mia! is rendesen odapörköl, húsbavágó igazságot mondd ki: "Aki kurvának áll, azt megbasszák.". Remek, ismét tanultunk valami újat. A Kimegyek a Szigetre! címû uncauncás Prosectura-népdal a lemez egyik legkiemelkedõbb két perce. A fõmondat: "Kimegyek a Szigetre, beleszarok mindenki sátrába.". A Barkóba mind szövegileg, mind zeneileg abszolút a Vulgáriát idézi fel. Vadbarom ska-lüktetésû punkmjúzik. A 36 egy amolyan nyolcvanas-évek-nosztalgianóta. A Szabadság tér egy igazi punkszám, erõteljes szöveggel: "A szabadság az nem csak egy tér!" és ütõs riffel. Minden megvan benne, aminek meg kell benne lennie. Az Ágyban alul az elsõ nóta kiegészítése. Ugyanazt a témát a másik nem szemszögébõl mutatja be, miközben színre ugyanaz a zenét játsza.
A Prosectura a punkzenei színtéren még mindig a vezetõ bandák közé tartozik. A Sándor, József, Melegek címû album a MAHASZ listáján a 33. helyen állt. A srácok megelõzték Madonnát. Dicséretes.

TurtleKat
2007.02.20

Slaughterhouse 3 - S3

Nehéz elfogultság nélkül beszélni Gary Willisrõl, igaz, nem is akarok, de azért bevezetõ gyanánt szorítkozzunk csupán a száraz tényekre: megjelent napjaink egyik legfontosabb basszusgitárosa új projectjének várva várt albuma.
Túlzásokba véletlenül sem kívánok esni, de hát a jazz szerelmesei számára köztudott dolog, hogy Gary barátunk röpkének aligha nevezhetõ másfél évtizede meghatározó hatást gyakorolt-gyakorol a mûfajra. A legnevesebb tengerentúli szakírók egyenesen Jaco Pastoriushoz hasonlítják õt, egészen pontosan hangszeres tudását és játékának forradalmi jelentõségét. Ne legyünk hát szemérmesek: Willis elképesztõen nagy basszusgitáros, akinek minden megmozdulását felejthetetlen élmény hallgatni. Olyan egyéniség, aki már régen ikonná nemesült, élõ legendává vált. Scott Hendersonnal alapított csapata, a Tribal Tech a fusion történetének legmeghatározóbb gárdája, tizenhat éves mûködése során kilenc, minden kritikán felül álló lemezt készített a páratlan társaság (utolsó dolgozatuk, az utolérhetetlen Rocket Science 2000-ben látott napvilágot), ám sajnos hosszú évek óta szünetel az együttesek együttese. Gary két fantasztikus szólóalbumot is magáénak tudhat, 1996-ban a No Sweat, két évvel késõbb pedig a Bent ejtette ámulatba a mûfaj híveit.
Gary mindig is rendkívül nyitott és a kihívásokat keresõ zenész hírében állt. Nem véletlen, hogy a legkülönbözõbb és a legismeretlenebb elõadók lemezein mûködött közre, sajátos játékával emelve a produkciók színvonalát. Két esztendõvel ezelõtt például Szendõfi Péter, hazánk egyik legismertebb dobosának invitálását fogadta el. Budapestre érkezett, s nem csak a Triangel címû, egyébiránt nagyon jó anyag elkészítésében vállalt tevékeny részt, de több koncerten is fellépett a honi kiválóságok alkotta csapattal. A folytatás sem sokáig váratott magára, tavaly Péterrel és Romhányi Áronnal rögzítette a Loop Doctors címû lemezt Pesten.
Akkor adott interjúja kapcsán egy remek embert volt szerencsém megismerni. Nem is interjú volt ez a szó valódi értelmében, több annál. Beszélgettünk közel egy órán keresztül. Gary közvetlen, mindenféle (sztár)allürtõl mentes férfiú. Udvarias, kellemes fickó. Nyilvánvalóan sok mindenrõl diskuráltunk, de ami a legjobban megfogott már akkor is: keresi-kutatja az új utakat. Minden olyasmi foglalkoztatja õt, amely szokatlan és újszerû. Azt sem titkolta, a jazz mellett egyre több drum n' bass-t és technót hallgat, a modern megoldások nagyon érdeklik.
Mindezek ismeretében cseppet sem meglepõ új projectjének, a Slaughterhouse 3-nak az anyaga. Amely amúgy nagyon is meglepõ, sõt, mellbevágó! Régi, tribalos cimborájával, a dobos Kirk Covingtonnal és egy nálunk (eddig) ismeretlen szaxofonossal, Luberty Fortuny-val készített lemez olyan darab, mely hosszú hónapokra ad hallgatni- és beszélnivalót a rajongóknak és szakíróknak egyaránt.
Merthogy a lemez modern jazzt tartalmaz, méghozzá nagyon modernet. Elsõ hallgatásra könnyen egyfajta "játék a groovokkal" elnevezésû történetnek tekinti a gyanútlan hallgató, de a második-harmadik fülelés után kezd kibomlani a sztori. Hogy mirõl is van szó valójában, nos… Maradjunk annyiban, a ritmus és a dallam játssza a fõszerepet, a forgatókönyv nem hétköznapi, az elõadás pedig minden várakozást felülmúl. Súlyos, meghatározó élmény.
Olyan, amely tökéletesen illik a világ egyik legnagyobb basszusgitároshoz, ahhoz a kivételes zenészhez, aki minden az újat, az elõrevivõt keresi. Gary Willis újabb mérföldkövet rakott le. Elképesztõ.

norotosz
2007.02.12

Ripplegroove - Under The Microscope

A Ripplegroove egy újabb olyan banda, amiért érdemes rajongani. Aki szereti az orgonás jazz/funk/rock muzsikát, így a Medeski (Scofield) Martin & Wood-ot, a Niacin-t, a Soulive-ot és társaikat, az mindenképp csapjon le a New York-i trió Under The Microscope címû debütáló albumára. Ez a lemez méltó "riválisa" az MSMW "Out Louder"-jének és a "Soulive" Breakout-jának, márpedig ez egy debütáló anyag esetében nem kis szó.
Joe Hanley billentyûs (legfõképp orgonista), Tom Burda gitáros és Jed Devine dobos elõször a Berklee-n futott össze. Némi jammelgetés és némi kísérletezgetés után nyilvánvalóvá vált számukra, hogy együtt maradnak és zenekart alapítanak, még a basszeros (mivel korábban az is volt), Dana Baccino elvesztése sem tudta feloszlatni õket (Hanley basszus-szintetizátorral tolja a basszust). A szóban forgó elsõ szólólemez 2006 elejére készült el, és olyan ütõsre sikeredett, hogy nyáron a CMJ Jazz Chart-on elérte a tizenhatodik helyezést, a Jambase.com Radio Top 40 listáján pedig kilencedik lett.
A Ripplegroove zenéje a jazz és a rock határvonalán mozog. A tagok erõteljes riffekkel, jazzes-rockos szólókkal, és pörkölõs funky groove-okkal dolgoznak. Ennél a zenénél már a zsánerek igazából nem érnek semmit, nem is érdemes bevetni õket. A három muzsikus egyszerûen csak játszik, és a végén ez a massza jön ki belõlük. Az egész tulajdonképpen egy hatalmas "jam", amin nem kell túl sokat agyalni ahhoz, hogy rajonganunk érte. Nincs úgy elszállva, mint az MMW, nem olyan progresszív, mint a Niacin, egyszerûen csak kellemes és dögös. Nehéz nem szeretni.
A Binger címû szerzemény egy dögös, funkos, reggaes dob-orgona alappal indítja a lemezt, amire aztán Tom Burda passzintja rá John Scofield-os gitártémáját. A nagyszerû téma után következõ mesteri orgonaszóló a billentyûs stílusérzékérõl árulkodik, Joe Henley csodás improvizációval kápráztat el minket, amihez késõbb Burda is csatlakozik sunyi wah-wahival. A szám végére aztán visszatér a fülbemászó téma. A Jessie Bullett-ben is megmarad ez az enyhe reggae-s felhang (ami egyébként az MMW zenéjére is jellemzõ). A téma riffje kellõen húzós, a gitár a bluesrock felé kacsingat, ám az orgona a reggae lüktetését erõsíti. Henley szólója egyszerûen nagyszerû, a kõkemény akkordok a rockzene felé közelítenek, Tom Burda szólója pedig egyenesen Ten Years After-be illõ. Állat! A Major Tom egy "tappingelõs" gitártéma köré felépített nóta, színtiszta örömzenélés, a téma után egy olyan jam veszi kezdetét, hogy az valami eszméletlen. Jed Devine néha variálgatja a dobalapot, egy ideig a gitár és az orgona csak kerülgetik a forró kását, majd hirtelen elszabadul a hamisítatlan "karneváli" hangulat. Mindezek után visszatér a vidám hangulatú téma, ami szintén olyan horderõvel bír, hogy ihaj. A Jack The Rippler-ben Tom Burdából ismét elõbújik a benne lapuló Scofield. A belassult, sunyi funk-groove elsõ pillanattól fogva magával ragad, az ellenállhatatlanul jó improvizációk elkaszálnak, és a darabolós gyilkos valóban színre lép. Ilyen dögös zenét elég ritkán hall az ember, még a Soulive-tól és egyéb orgonás funk-zenekaroktól is. A Magnum Pi a Niacin zenéjéhez hasonlít. Pszichedelikus, fusion jazz hangzásvilág, szokatlanul aszimmetrikus dobalap, vagány, rockos riffek, mi több, még Joe Henley játéka is hajaz John Novello játékstílusára. A Squirrel Huntin egy olyan szám, amire a legkevésbé sem számítana az ember: egy country-s és bluegrass-os, jammelgetõs õrület. Jed Devine iszonyatos iramot diktál, amire muzsikusok jobbnál jobb szólókat produkálnak. Száz százalék örömzene, és ebbõl az örömbõl mind a zenészeknek, mind a hallgatóknak jut. A lassú, búslakodó Sweet Relief ismét a Niacin-os, pszichedelikus, fúziós hangzást veszi elõ. Henley orgona helyett rhodes zongorán játszik, és közel háromperces, bús improvizációja ezen a hangszeren is fenomenális, azonban a fõszerep végig inkább Tom Burdáé, a gitártémáé (ahol ismét fölbukkan némi tapping) és érzelmes, jazzrockos gitárszólóé. A Dance Bitches visszatér a jól bevált groove-okhoz. A fülbemászó téma fincsi funkjával földbe döngöl, a billentyûs visszakapja az orgonát, szólójában hallatszik is, hogy nagyon örül neki. A gitáros is hatalmas svunggal nyomja, rockos improvizációja és a hozzácsatlakozó Henley-akkordok kegyetlenül büntetnek. A Ripplegroove tehát (a hétperces melankolikus kitérõ után) ismét a régi fényében tündököl. A Danas Lick egy pörgõs, feszes és igen harcias dobalappal indul, ehhez csatlakozik a szinti basszusa, majd az funky orgona-téma és a Scofield-szerû, jazzes-rockos gitár. A gitár-orgona jam irtózatos dögje lefújja a háztetõt, leszakítja a tapétát, megrepeszti a falakat... a hamisítatlan jam bandek sem nyomják ilyen erõteljesen, mint ez a három fiú (vagy a Ripplegroove is jam band?). Frenetikus! Az utolsó, No Cuddle címû szám egy szívverés szerû ritmussal kezdõdik, ezt nyaldossa körbe Burda keleties gitárja, és Henley lebegõ orgonája. Úgy érezzük, mindjárt kicsattan a hifi, a szívverés egyre és egyre erõsödik, majd hirtelen beindul a húzós dobalap és a gitáros emberfeletti virtuózkodásával ér véget az album.
Annyit mondhatok: ez száz százalék zene! Legalábbis ez az, amit én zenének hívok. A Ripplegroove a jazz, a rock, a blues, a funk, a reggea és a country, és még sok más mûfajból egy új mûfajt gyúrt össze, aminek szerencsére nincs neve. Persze ez a "nevenincs" cucc jócskán hasonlít más zenékhez, úgy mint MMW, Niacin, Soulive, John Scofield, így akik ezeket az elõadókat kedvelik, azoknak a Ripplegroove is melegen ajánlott.
Az Under The Microscope-on ordítóan dögös groove-okkal és dobhártyaszaggató jamekkel felszerelt muzsikát hallhatunk. Hajrá!

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.02.10

Steve Coleman and Five Elements - Black Science

Steve Coleman a "free" zene megkerülhetetlen alakja. Tevékenykedése 1981-ben kezdõdött, amikor New Yorkban megalapította a Five Elements nevezetû formációját, ami még ma is aktív (lásd: a Weaving Symbols címû 2006-os duplalemez). Azóta több mint húsz (elborultabbnál elborultabb) lemezt készített, amik között borzalmas és gyönyörû felvételek egyaránt találhatóak. Legfontosabb idõszakának a 90-es évek elejét tekinthetjük, azt a pár évet, amikor a Black Science, a Rhythm In Mind és a Drop Kick született. Ezek kétségtelenül minden idõk legjobb modern free jazz-lemezei, minden guru számára megkerülhetetlen alkotások. Ezek közül most személyes kedvencem, az 1990-es Black Science kerül terítékre.
Hogy a lemez megszeretéséhez erõs idegzet és magas fokú rajongás szükséges a free jazz iránt, az nem kérdés. Ugyanis Steve Coleman és társai nagyon súlyosan csinálják, amit csinálnak, így hát nem árt, ha még a PLAY-gomb megnyomása elõtt tisztázzuk magunkban, készen állunk-e. Bemelegítésnek feltehetünk néhány Eric Dolphy-, Don Cherry-, Ornette Coleman-, Albert Ayler- vagy John Coltrane-felvételt, ha úgy akarjuk, akár egyszerre is. Miután megismerkedtünk a nagymesterekkel, belevethetjük magunkat Steve Coleman muzsikájába.
Mindezt csak azért írom le, mert én elsõre nem voltam képes végighallgatni a szóban forgó anyagot. Naivan azt hittem, hogy mivel már túl vagyok a The Shape of Jazz to Come-on és az Out to Lunch-on, bármire kész vagyok. De a Black Science nagy falatnak bizonyult, bár tetszett a zene, amit hallottam, ám a szervezetem olyannyira tiltakozott ellene, hogy egyszerûen képtelen voltam végighallgatni. Félreraktam egy idõre, majd pár hónap múlva újra elõvettem, hogy felkészülten, újult erõvel nekiveselkedjek.
Az, amit ezen az albumon hallunk, az ötvenpercnyi színtiszta formabontás. A banda teljes mértékben felrúgja a free jazz szabályait, márpedig ez egyáltalán nem könnyû feladat. Én, mint a dob nevû hangszer, a dobolás és a ritmusok nagy kedvelõje, elsõ sorban az album elvetemült ritmikájába bolondultam bele. A hét- és tizenegy-negyedek kaotikusnak tûnõ váltakozása az egész muzsikának ad valamiféle feszes és stabil, ám nagyon szokatlan lüktetést. A dob mellett a második ritmushangszer, a basszusgitár is igen nagy szerepet kap a zenében. Így Marvin "Smitty" Smith dobja és Reggie Washington basszusa adogatja a szétcsúszott funk-groove-okat Steve Coleman szaxis, James Weidman billentyûs és David Gilmore gitáros alá. Végtére is a lényeg az, hogy az egész muzsika - aminek teljes joggal adhatjuk a "free funk" elnevezést - ezeken a formabontó ütemeken alapul. A ritmus ilyen mértékû kiemelése igen nagy csavarnak számít a korai free zenékhez képest, egy teljesen más szögbõl világítja meg a jazz ezen fajtáját. Jellegzetes továbbá, hogy a zenekar fõleg elektromos hangszereket használ, így a bõgõt basszusgitár, a zongorát többször szintetizátor váltja, és a gitár is végig be van dugva, ami egy modern free jazz-hangzást eredményez.
Ahogy említettem, én elsõ hallásra beleszerettem ebbe az újszerû ritmikába, és ezt csakis az új dolgokra való nyitottságomnak köszönhetem. Nem csodálom, ha sokaknak ettõl hányingerük lesz vagy elkezd fájni a fejük, még olyanoknak is, akik odavannak a "szabad" zenékért. Ám aki rá tud állni erre a témára, az egy csapásra megszereti a Five Elements 1990-es kiadványát.
Már az elsõ másodpercekben érezzük, hogy ebben a zenében elsõsorban nem a dallam, hanem a ritmus dominál. Smitty Smith olyan dobalapot nyom, aminek a kibogozásával elég hosszú idõt el lehetne tölteni, ennek ellenére az alap teljesen stabil lábakon áll. Erre illeszkedik a funkosan feszes basszusgitár, David Gilmore is bele-belepöcköl gitárjá;val, és már meg is van a groove. Itt jön be a képbe Steve Coleman és James Weidman, akik átlagon felüli improvizációs képességükkel nyûgöznek le minket, de persze Gilmore szólója se semmi. A témában Cassandra Wilson finoman úszó vokálja is hallható. Az énekesnõ és a szaxofonos egyébként elég sokat dolgoznak együtt. A Twister Coleman sejtelmes szaxofonjával indít, majd hirtelen berobban a dob és basszus aszimmetrikus groove-ja, és ismét ugyanaz a helyzet áll föl, mint az elsõ nótában. Az elképesztõ ritmusszekció kõkeményen tolja az agybajos alapot, amire a szólisták szabadon improvizálnak. Steve Coleman fújása vissznyúl a gyökerekig, ami olyan a hard-bop nagymestereket idézhet fel bennünk, mint Sonny Rollins, valamint John Coltrane.
Itt közbevetnék valamit. Mint említettem, az egész muzsikában a ritmus uralkodik. Ám egy nótában a muzsikusok nem az adott dobalaphoz alkalmazkodnak, tehát nem lehet úgy beskatulyázni a számokat, hogy ez négy-negyed vagy hét-negyed. Ez azért van, mert minden muzsikus más-más tempóban, de egy idõben játszik. Azért érezzük olyan instabilnak és olyan furcsának az egészet, mert egy idõben három, négy, néha öt különbözõ tempó is hallható. Természetesen - a matematika szabályai elõtt fejet hajtva - ezek is összeérnek egyszer, általában félpercenként van egy-egy ilyen találkozópont.
A Beyond All We Know-ban Cassandra Wilson énekléséé a fõszerep. Korlátok nélküli, az ember belsõ ütemérzékéhez illeszkedõ muzsika ez, amiben a zenészek önmagukban érzik a lüktetést, amely egyáltalán nem szabályos, nem írható le számokkal és ezáltal sokkal "emberibb". Ez fõleg a népzenére jellemzõ, hisz a gyapotföldeken senki sem szól rád, hogy tartsd be a négyet. A szám hatvanas évek John Coltrane-jét juttathatja eszünkbe, aki szintén rengeteget átvett az afrikai népzenébõl (ahogy maga a jazz is). Az A Vial Of Calm-ban szintén hallható ének, de itt már a muzsikusok visszatérnek az "szokványos" ütemmutatókhoz. Cassandra Wilson is ritmushangszerként használja fel énekhangját, ezzel is bonyolítva azt a rendszert, amit valószínûleg csak maguk az alkotók látnak át. A Black Phonemics egy jó kis pörgõs free jazz szerzemény, amelybe Steve Coleman és James Weidman olyan jó kis szólót aprít, hogy ihaj. Természetesen itt is megvan az a sajátos íz, amit a különbözõ ütemek összefonódása eredményez, sõt, itt érezhetõ talán a leginkább. A lomhán gomolygó Ghost Town-ban Dave Mills rapje bõvíti az egymáshoz igen érdekesen illeszkedõ ütemek kavalkádját. A hét perc alatt szinte egyetlen olyan pillanat sincs, amikor a muzsikusok összeérnének, ennek ellenére természetesen végig maximálisan együtt vannak, figyelik egymást, reagálnak egymásra, csak éppen mindannyian más-más síkokon mozognak, és ezek a síkok nagyon ritkán érnek össze. Emiatt az egész nóta igen kaotikus, a néha beúszó, síron túli vokálok pedig még pláne súlyosbítják a kompozíciót.
Az album többi szerzeménye is ugyanezen az elven alapul. A ritmika dominál, a dallamokat (a megírt témákon kívül) pedig minden muzsikus improvizációs képességére bízzák, és mivel ilyenbõl mindenkinek van elég, ezért nem kell aggódni miatta. Tehát tulajdonképpen olyan free jazzrõl van szó, ahol a "szabadság" nem csupán a muzsikusok improvizációiban, nem csak a skálákban vagy a harmóniákban lelhetõ fel, hanem az eltérõ tempókban és az ütemmutatók legkisebb közös többszörösében is.
Én, mint a ritmusok nagy kedvelõje, egyszerûen bolondulok ezért a lemezért. Magát a free jazzt is nagyon kedvelem, ezt a Steve Coleman-félét pedig pláne. Már maga az alapötlet is nagyon jó, a megvalósítás pedig egyenesen nagyszerû. Párhuzamosan a muzsikusok improvizációiban lévõ szabadság mellett sikerült egy olyan rendszert kiépíteni, amely bár csak szabályos ütemekbõl épül fel, mégis vetekszik a muzsikusok improvizációinak szabadságával. És ez fantasztikus!

TurtleKat
2007.02.05

Bryan Beller - View

Átkozottul jó basszusgitáros ez a fickó! Vastagon a legjobbak között a helye! Piszok gyilkos a játéka! És milyen jó dalokat ír! Ja, hogy kicsoda õ tulajdonképpen?
Kérem tisztelettel, szemernyit sem csodálkozom, hogy nem egy közismert figura kis hazánkban, lévén Mike Keneally bandájából lehetne az, de mivel õ sem az a kimondott megasztár magyarhonban, így aztán maradjunk annyiban: kéretik Bryan Beller nevét megjegyezni egy életre.
(Egyébiránt Mike Keneally is megérne egy misét, a szupertehetséges pali anno Zappánál szerzett nevet magának, majd Steve Vai gitármágus mellett ténykedett, egy ideje meg saját gárdája élén alkot nem mindennapi dolgokat - hamarosan rá is sort kerítünk)
Szóval, 2003-ban Bryan elkészítette bemutatkozó albumát. Az elektromos és akusztikus basszus mellett zongorázik és énekel, s régi barátait-zenésztársait hívta segítségül: Mike Keneally (minõ meglepetés…) gitározik és billentyûzik, Rick Musallam is hathúroson nyomul, Joe Travers és Toss Panos dobol, Fausto Cuevas percussonozik, Jeff Babko hammondozik és Colin Keenan énekel. A Spock's Beard vezér, Nick D'Virgilio felügyelte hangmérnökként az anyagot.
Akusztikus basszusgitáron elõadott kétperces bevezetõvel indul a lemez, szó se róla, a komoly darab megadja az alaphangot, hogy aztán a Seven Percent Grade pazar basszusával, izgalmas zongorájával és lehengerlõ gitárjával üssön egy nagyot. A Supermarket People egy fokkal még gyilkosabb nóta, az orgona és a gitár lélegzetelállító. Egy kis torzítgatós-gitáros közjáték után következik a Get Things Done, hát, istenuccse, ez még dögösebb az eddig hallottaknál, a basszusszóló pedig annyira állat, hogy az már…
Jól is jön egy háromperces akusztikus basszusjáték, hogy aztán bemutassák a lemez elsõ énekes számát, erõsen rockos hangulatban, keményen, határozottan. Az Eighteen Weeks olyan nyolc percet nyújt át nekünk, amely nyugodt hangulatával elgondolkodtatja az embert. A Projectile egy rövid kis metáltündöklés, majd a Wildflower ismét elringat bennünket. Az újabb basszusszóló bemutató címe No, de akkora "igen-igen-igen", hogy az csak na. A See You Next Tuesday egy igazi õrület, széttorzított gitárokkal, széttört harmóniákkal. A lemez záró darabja a címadó szerzemény. Ha azt mondom, egyszerûségében nagyszerû, semmit sem mondtam. Méltó lezárása ennek a kiváló produkciónak.
Bryan Beller nevét tessenek megjegyezni. Jazz, rock, progresszivitás, káprázatos hangszeres tudás - mi kell ennél több?

norotosz
2007.02.04

Jeff Babko - Broject

különvélemény II.

Napjaink egyik legtehetségesebb és tegyük hozzá rögtön, egyik legizgalmasabb billentyûse az a még mindig csak harmincas éveiben járó fiatalember, aki alig húszesztendõsen már elõrukkolt egy klasszikus jazzalbummal, néhány évvel késõbb pedig már az angol csodadobos, Simon Phillips együttesét erõsítette. Simon barátunkkal (aki egyébiránt a legendás Toto tagja) két hihetetlenül izgalmas fusion lemezt (Another Lifetime, Out Of The Blue) és egy dögös be-bop anyagot (Vantage Point) készített, de David Paich-et is helyettesítette a Toto évekkel ezelõtti európai turnéján. Jeff fõfoglalkozásban immáron évek óta az egyik legnézettebb amerikai éjszakai tévémûsor, a Jimmy Kimmel Show bandáját vezeti.
Mindemellett (még jó!) szakított idõt arra 2004-ben, hogy elkészítse friss szólóanyagát. Munkálkodásában régi barátja, Toss Panos dobos segített a legtöbbet, õt többek között olyan egyéniségekkel láthattuk-hallhattuk már játszani, mint Robben Ford, Michael Landau, Mike Keneally vagy Frank Gambale.
Persze a többi közremûködõ sem akárki: David "Fuze" Fiuczynski, Toshi Yanagi és Michael Landau gitározik, Albert Wing szaxofonozik, John Daversa trombitál, Mike Elizondo basszerozik, és hát Simon Phillips szolgáltatja a loopokat és programokat, és emellett õ is keverte az anyagot.
No de ne kerülgessük tovább azt a bizonyos forró kását, lássuk, milyen is a produkció maga?
Tehetséges zenészhez méltóan mindvégig izgalmas anyag. Nagyon belekezdenek, a nyitó Yeah, Randy! (tisztelet Randy Breckernek?) igazi dögös tíz perccel préseli a fotelba a hallgatót. Funkos lüktetés, feszes ritmusok, pattogós trombita, gyilkos gitárszóló, ellentmondást nem tûrve gördülõ, zakatoló muzsika, húúú, ha ez ilyen lesz végig…
Márpedig nagyon úgy tûnik, igen, ez ilyen lesz. A Frash Right középtempóssá lassul, a durván szaggató alapokra ezúttal szaxofon játszadozik, piszok jó. A harmadik nóta, a 9-1-1 alaposan begyorsít, õrületes iramú szvinget takar ügyes csavarokkal tarkítva, a gitárszóló megint csak brutális, bravó! A Yours meghittebb pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, gyönyörû szerzemény, a gitárszóló pedig… Las Vegas - hirdeti az ötödik nóta, sejtelmes orgonával nyit a megint csak tízperces dal, végig a hammond uralja a terepet, de kapunk egy finom kis basszusszólót is, hogy aztán megint csak Jeff orgonáljon, mint egy kisebb fajta zseni (vagy nem is kisebb fajta?). A Busted Video Game a címéhez méltó szórakozgatás, de a Kabuki Oogie Oogie már egy nagyon frappáns hat perc. A Moopshack a lemez legelborultabb darabja, de még mindig a fogyaszthatóság határán belül. Az utolsó elõtti nóta ismét telitalálat. A United Nations ötletes basszussal, remek váltásokkal, érdekes fúvósokkal üt óriásit. A záró Jojo's Lullaby nyugodt hangulatot árasztva vet véget ennek a mindvégig érdekes, izgalmas, dögös hatvanhat percnek.
Mondottam volt, hogy Jeff Babko napjaink egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb jazz billentyûse. Nem kétséges: ahol ott van, oda figyelni kell és érdemes.

norotosz
2007.02.04

Jómagam eddig még csak nem is hallottam errõl a Jeff Babko nevezetû billentyûsrõl. Erre a Broject címû anyagra is egészen véletlenül bukkantam rá, ám a borítón ékeskedõ szintetizátor azt súgta, ez a lemez nekem való. Késõbb láttam csak, hogy a gárdában ott bujkál egyik kedvenc gitárosom, David Fiuczynski, a Screaming Headless Torsos frontembere is. Ettõl kezdve már jobban érdekelt a dolog, alig vártam, hogy idõt szakíthassak a lemez meghallgatására.
Amit kaptam, az egyórányi elsõ osztályú, jazzes, funkos, bluesos, rockos fusion, tíz maximálisan élvezhetõ nóta és kiváló zenészi teljesítmények. Márpedig ha ezek együtt megvannak egy albumon, abból rossz dolog nem sülhet ki. Ezt példázza a Broject is, amely egy olyan lemez, amit bármikor felrakhatunk, idõtõl, helytõl, hangulattól független, mert mindig jó. Aki kedveli a hatvanas-hetvenes évekbeli, billentyû-alapú, fúvósokkal tuningolt jazzfunkot (Jimmy Smith, Dr. Lonnie Smith, Deodato, Herbie Hancock), és emellett szereti és a Fiuczynski-féle holdkórós fusiont, az ezért az anyagért is bolondulni fog. Ahogy én is.
A lemez a Yeah, Randy! címû szám Miles Davis-es, telt, káosz-közeli fusionjével indít. Ebben a tíz percben a muzsikusok olyan észveszejtõ jamet nyomnak, hogy ihaj, a fúvósok kiválóak, a kórusok funkja szabályosan lefújja a háztetõt. Babko is nagyon meggyõzõen tolja, Fiuczynski gitárszólója pedig olyan, amilyen szokott lenni: beteg és fantasztikus. A Frash Right csodareceptje is hasonló. A belassult dobalapra a muzsikusok egy fülbemászó témát, majd elsõrangú improvizációkat produkálnak, és mindezt olyan döggel, hogy azt egyszerûen nem lehet megállni mozgás nélkül. Perfekt! A 9-1-1 begyorsít, hogy ismét egy jó kis tempós fusiont toljon az arcunkba. A témarészek között hallatlanul brutál, metál-közeli gitárriffek ágyaznak meg a jobbnál jobb szólóknak. Az átkötésben Toss Panos dobos remekel, majd egy dögös Jeff Babko-féle rhodes-improvizáció is elõbújik. A Yours egy lassan gomolygó, émelyítõ blues-szerzemény nyolc percben, amely mutatja, hogy a muzsikusok lassú számokban is korrektül megállják a helyüket. Az imprók itt is elsõosztályúak, akár csak a már pörgõsebbnek mondható, tízperces Las Vegas-ban, ahol végre Babko elõpakolja gyönyörûséges Hammondját. Egy ideig csak a dob és a sunyi bassline búg (késõbb a torz gitár is bekapcsolódik a groove-ba), majd belép Jeff a mennyei orgonával, hogy fantasztikus játékával levegyen minket a lábunkról. Ezek után egy finom kis bõgõszólót hallhatunk, ami késõbb aztán hirtelen visszakanyarodik Babko fergeteges jobb kezéhez. A Busted Video Game három perc totális elborulás, amelyben Toss Panos ismét olyat aprít, amire érdemes odafigyelni. A Kabuki Oogie Oogie egy újabb emlékezetes hat és fél perc, egy kis jazzbõl, egy kis funkból, egy kis metálból összeeszkábált erõteljes fúzió. Hibátlanul funky téma, dögös szólókkal, ütõs groove-ra préselve. No comment. A Moopshack egy megborult blues-nóta, amiben David Fiuczynski uralja a terepet bevetve minden pszihés és nem pszihés betegségét és játékában felhasználva azokat. A végeredmény egy elszállt, ám ettõl függetlenül nagyon is élvezhetõ, Electric Miles-os groove-okkal ellátott blues. A United Nations-ben a banda, kigyógyulva "Fuze" betegségeibõl "végre" lemászik a holdról, és egy olyan tuti kis jamet tol az arcunkba, hogy szégyen lenne nem ismerni. A keleties, émelygõs fúvóstémát követõen ismét elõbújik az orgona, és kezdetét veszi a dögös blues egy ütõs trombita-szólóval megpakolva. Ezután a gitárosé a fõszerep, aki keleti fûszerekkel megspékelt szólóval nyûgözi le a hallgatót. A másfél perces Jojo's Lullaby egy nyugis kivezetõ.
Amit kaptam, az egyórányi elsõ osztályú, jazzes, funkos, bluesos, rockos fusion, tíz maximálisan élvezhetõ nóta és kiváló zené;szi teljesítmények. És ha ilyet kapok, akkor boldog vagyok. A Broject meggyõzõ bizonyíték arra, hogy erre a Jeff Babko-ra érdemes figyelni.

TurtleKat
2007.02.04