HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Béla Fleck & The Flecktones - Live @ A38 (2/2 - 2nd Show)
Béla Fleck & The Flecktones - Live @ A38 (1/2 - 1st Show)
Panzerballett - Panzerballett
Pere Ubu - The Modern Dance
European Mantra - 5
Groundation - Upon The Bridge

Béla Fleck & The Flecktones - Live @ A38

Second Show - 2/2

2007. január 22-e, este tizenegy óra, A38 hajó. Előrefurakodom, hogy mindent jól lássak, végül a színpad jobb oldalán telepszem meg. Várom, hogy végre elhalkuljon a háttérzene és elkezdődjön a koncert. A szervező kijön, megköszöni a szponzorok támogatását és azt, hogy eljöttünk, bár ezt igazából nekünk kéne megköszönnünk neki. A köszönetnyilvánítással együtt megkéri közönséget, hogy az előadás halk részeinél ne nagyon üvöltözzön artikulátlanul, mint ahogy azt néhányan az első fellépés közben tették. Csak ezek után veszi kezdetét az a páratlan koncert, amire már körülbelül három hónapja vártam.
Amint megtudtam, hogy Béla Fleck és csapata hazánkba látogat, rögtön közöltem az egész családdal, akik hasonló lelkesedéssel fogadták a hírt. Nagyon megijedtem, mikor tudomásomra jutott, hogy a koncertre elkeltek a jegye, azonban hasonlóképp vidultam fel, amikor tudatták velem, hogy a Flecktones egy második koncertet is ad, közvetlenül az első után, fél tizenegytől. Bár kíváncsi voltam, hogy az első másfél-két óra után mennyire lesznek fáradtak és mennyire lesznek elemükben a srácok, de azért nem nagyon aggódtam. Nem is volt miért.
Amellett, hogy a közönség kizárólag négy ember koncertjét hallhatta a hajó gyomrában, biztosak lehetünk benne, hogy a magyar basszusgitárosokat főleg Victor Wooten megjelenése csábította el. Kétségtelen, hogy ő a földkerekség egyik legjobb és legtechnikásabb basszerosa, és hogy nincs olyan a szakmában, aki ne lenne rá kíváncsi élőben. Persze a magyarnevű amerikai bendzsós, Béla Fleck is igen nagy rajongótábornak örvend idehaza, már ha azt a pár száz fős csoportot nagynak lehet tekinteni. A már kevésbé ismert Jeff Coffin-ban egy fantasztikus szaxofonost tisztelhetünk, aki tenor- és altszaxofon mellett többek között fuvolán és furulyán is játszik. Játékstílusa egyszerűen lenyűgöző, tudását saját Jeff Coffins Mu'tet nevezetű formációjában is kamatoztatja (Bloom című albuma mindenki számára kötelező). Végül, de nem utolsó sorban a dobos Future Man (Victor Wooten bátyja) egy abszolút szürreális alak. Saját maga által barkácsolt "synth-axe drumitar"-nak keresztelt, nyakba vehető dobszintetizátorán, billentyűk segítségével dobol, ami már alapvetően igen érdekes, az ehhez társuló figura pedig... na de majd meglátjuk.
Tompán világító, lila és zöld fényeket árasztó reflektorok kereszttüzében a zenekar végre feljött a színpadra. Future Man ált hozzám legközelebb, így alaposan szemügyre tudtam venni szokatlan hangszerét. Persze azért egy dobszerkót is felpakoltak a színpadra, mert amíg a dobos balkezével billentyűzik, jobb kezével egészen nyugodtan dobverőt ragadhat. Így is tett, a Frontiers intrójában jobbjával majd' szétverte a dobszerelést, miközben baljával a kiigazodhatatlannak tűnő drumitáron "pengetett". Bár közelről láttam az ujjait, még se tudnám megmondani, hogy melyikkel pontosan mit csinált. Közben Victor Wooten bekapcsolódott finom basszusával, Béla Fleck egyre hangosabban pengette elektromos bendzsóját, Jeff Coffins rákezdett a témára, a feszültség a tetőfokára hágott, a közönség teljes eksztázisban őrjöngött. Az intró befejeztével aztán berobbant az észveszejtő feszes ritmus és a funkos slap-basszus és ebben a pillanatban elszabadult a "pokol". Jeff Coffin szólója egyszerűen páratlan volt, lemezekről már rég óta tudom, hogy nagyon jól nyomja az ürge, de koncerten még ezerszer emlékezetesebb élményt nyújtott. A szám végeztével az egész közönség örömujjongásban tört ki. Hát még amikor Victor Wooten belefogott a Sex In A Pan slappes-funkos basszus-szólamába! Ezt az Ufo Tofu című albumon szereplő nótát nagyon szerettem volna, ha eljátsszák koncerten, és amikor a basszeros a húrok közé csapott (a szó legszorosabb értelmében), egyszerűen nem tudtam, hová legyek örömömben. A zenekar egyik legjobb száma élőben hallgatva még mocskosabb, még dögösebb volt, főleg, hogy Coffins beleújított egy wah-effektel megspékelt, közel háromperces szaxofonszólót is. Wooten is kőkeményen tolta a pattogós basszusalapot, és Béla Fleck bendzsószólójával is nagyon meg lehettünk elégedve. Hihetetlen, hogy milyen demokrácia van a zenekaron belül, szó sincs arról, hogy a bendzsós irányítaná a bandát, a színpadon mindegyik muzsikus teljes mértékben egyenrangú.
Béla Fleck a szám után tört magyarsággal mondott "koszonom"-ot a közönségnek, majd (már angolul) megkérdezte, hány Béla van a nézőtéren. Pár kéz lendült a magasba, valakinek mindkettő, de a bendzsós hamar kiszúrta őket. A basszusgitáros, aki "koszi"-vel köszönt a közönségnek, végül is odáig jutott, hogy itt tulajdonképpen mindenki Béla és utána "nekünk, Béláknak" játszották el az Over The Wall című remekművet (ami a testvérem által szerzett, kézzel írott számlistán Am Latin-ként van feltűntetve).
A lassan hömpölygő Sunset Road igazi meglepetés volt. Vagyis az volt a meglepetés, ahogyan játszották. Ugyanis az eredeti egy instrumentális szerzemény, csakúgy mint a Béla Fleck & The Flecktones legtöbb dala, a lemezen csupán egy kis halk vokál hallatszik a téma alatt. Azonban az hajón énekkel együtt szólalt meg ez a mesés szerzemény. És ki énekelt (mert ez volt az igazán nagy meglepetés számomra)? Future Man. Tudni kell róla, hogy az ürge hátát verdesi a fekete, raszta haja, egész testén fekete palástot, fején pedig egy szintén fekete, napóleoni kalapot visel. Mindeközben pedig a nyakában lóg az a furcsa drumitar, amitől együtt tényleg egy időutazó látszatát kelt. Először nem hittem a fülemnek, olyan szokatlan volt az énekhangja, komolyan, hirtelen úgy csengett, mintha egy nő énekelt volna. Már korábban is néztem, hogy mért igazgatja folyton a mikrofonállványt (miközben bal kezével természetesem játszik földöntúli dobgitárján). Béla Fleck bendzsószólója ismét lenyűgöző volt, nem lehet rá mást mondani.
Ezután következett Victor Wooten áhított basszusszólója. Erre is nagyon vártam már, mert bár már láttam őt már filmen szólózni, és már akkor is teljesen kész voltam tőle, de tudtam, hogy élőben mindennek sokkal nagyobb a hatása. És tényleg. Olyan improvizációt nyomott, hogy azóta mosolygok. Stabilizált egy groove-ot és azt cifrázta egy kicsit, majd újabb és újabb groove-ot bontakoztatott ki. Többek között a U Can't Hold No Groove című saját nótáját is belekeverte a szólóba, majd egyszer csak a semmiből belekezdett az Amazing Grace elhíresült basszus-verziójába. A tömeg hangos ujjongásban tört ki, majd pár másodperc múlva elhallgatott és áhítozva hallgatta a finom meneteket. Felejthetetlen élmény.
Miután véget ért Vic magánszáma, Béla Fleck felkonferálta a banda teljesen új, Amber Smith című dalát. Valami eszetlenül jó nótát hallhattunk az elkövetkező öt-hat percben, egy amolyan bluegrassal vegyített funkot. A bendzsó iszonyatos iramot diktált, és Jeff Coffin perfektül követte a bluegrassos bendzsószólamot altszaxofonján, márpedig ez nem kis feladat. Ez után következett a Big Foot, amit Béla a nyolcvanas években játszott New Grass Revival nevezetű "progresszív bluegrass" bandával. Ebben csak ő és a két Wooten vett részt, Coffin eközben pihentette magát. Tulajdonképpen egy nagyon jó kis bluegrass-szerzeményről van szó, amiben a bendzsósé a főszerep, le is cserélte gitárnak álcázott elektromos hangszerét egy gyönyörű, autentikus bendzsóra. Ezt a nótát annak idején Grammy-re is jelölték, nem is csoda, hisz valóban nagyon jó.
Future Man szólóblokkja ismét olyan élményt nyújtott, ami garantáltan végigkíséri az életemet. Balkezével drumitárjával matatott, míg a jobb kezében lévő dobverővel valósággal szétcsapta a dobszerkót. Többször bevetette a jobb lábát és használta a lábdobját is, habár dobgitárja segítségével is tud lábdob-hangot kiadni. A verőről a végén már minden ütésnél váltak le apróbb háncsok, a koncert végére szinte csak a nyél maradt meg belőle. Mindazonáltal egy igen rendhagyó és egyben egy frenetikus dobszólót hallhattam, és, mint a dob és a dobolás nagy kedvelője, nagyon örültem, hogy ezt élőben láthattam.
Futch szólója után következett három nóta a 2006-os, The Hidden Land című korongról. A zseniális Subterfuge után következett a folkos hangvételű The Whistle Tune, amiben Coffin szaxofonját szép fafurulyára cserélte. Zöld rétek, magas hegyek és efféle tájakon jártam ezt a nótát hallgatva, habár lemezen egyáltalán nem szeretem, koncerten ennek is megvan a maga varázsa. A Chennai egy visszhangos, keleties szerzemény, melyben ismét egy nagyon jó kis bendzsó-szólónak lehetünk fültanúi. Bár a bandát nem éppen emiatt szeretjük, de nem lehet mondani rá, hogy nem jó, mert a muzsikusok ezt is jól csinálják.
Az új lemezről elhangzott három dal után kiment a "zenekarvezető" három társa, hogy teret adjon Béla Fleck gyönyörű bendzsószólójának. Itt hallatszott igazán, milyen sokoldalú hangszer is a bendzsó, ha valaki jól tud rajta játszani. Márpedig Béla lehengerlően játszott, habár voltak kisebb megakadások témaváltások között (négy órányi folyamatos zenélés után ez bőven megengedhető), de ha már benne volt egy témában, játéka egyszerűen földbedöngölő volt. Olyan pörgős és táncos "riffeket" mutatott be, hogy a nézőtér hátulján néhányan táncra is perdültek. Nehéz elképzelni, hogy egyetlen hangszerrel ilyen hangulatot lehet csinálni, szép nagy tapsot is kapott a szóló végén.
És jött a visszataps. A tagok jó hamar vissza is jöttek, hogy belefogjanak a Stomping Grounds bővített encore-változatába. Egy ideig a szokásos módon ment a szám, majd hírtelen az egész átcsapott egy amolyan kis felelgetős játékba (akárcsak a Live Art című dupla koncertlemezen), ahol a muzsikusok nem egyszer jártak túl egymás eszén. Jeff Coffin egyszer aztán felháborodva vette el szájától a nádat, mondván, ő ezt nem tudja lejátszani. Innentől mindenki elkezdett (látszólag) össze-vissza játszani, majd hirtelen egy profi, ragtime-szerű nóta alakult ki (a fúvós jóvoltából). Később aztán a The Beatles Come Together-je is belekeveredett a dologba, és itt elvesztettem a fonalat, de nem bántam, hiszen ennél jobb bónuszt ritkán hall az ember. Mind a négyen kiélhették még magukat egyszer-egyszer egy-egy fergeteges szólóban, majd visszajött az eredeti Stomping Grounds-téma, és ezzel lett vége a koncertnek.
A közönség tombolt, de a zenekar már nem jött vissza játszani. A szervező ezt be is jelentette, és felszólított minket, hogy menjünk haza, mert a zenekar nagyon kifáradt (nem is csodálom). Azonban mi még nem mentünk haza. A testvérem épp a keverőpult mellett állt, és lenyúlta egy eredeti, kézzel írott (egyébként hibás) setlistet. Mivel a muzsikusok még hullafáradtan kijöttek fotózkodni és dedikálni, gondoltuk, aláíratjuk a dallistát magunknak. A zenészek teljesen közvetlenek voltak, Béla Fleck mindenkitől megkérdezte, hogy hogy van, és hogy tetszett a koncert. Volt, aki a pólóját és volt, aki egy egész bendzsót íratott alá vele. A legfáradtabb kétségtelenül Victor Wooten volt, aki minden különösebb arckifejezés nélkül írta alá az aláírnivalókat és fotózkodott a rajongókkal.
Egészében véve életem egyik legjobb koncertje volt a Béla Fleck & The Flecktones második január 22-i koncertje. És erre csak egyetlen, igen egyszerű magyarázat van: MERT JÓ VOLT!

Setlist:
1. Frontiers
2. Sex in a Pan
3. Over the Wall (Am Latin)
4. Sunset Road
5. Victor solo
6. Amber Jack
7. Big Foot
8. Futch solo
9. Subterfuge
10. The Whistle Tune
11. Chennai
12. Béla solo
+. Stomping Grounds

TurtleKat
2007.01.26

Béla Fleck & The Flecktones - Live @ A38

First Show - 1/2

2007. január 22-e, este nyolc óra, A38 hajó. Állok a színpad mellett, figyelem, ahogy a roadie hangolja az elektromos bendzsót, vetek egy pillantást a négyhúros basszgitár felé, közben érzem magam mögött a teltházat. A szervezõ kijön, és megköszöni a megköszönnivalót, az A38-nak, a közönségnek, akinek kell, majd a színpadra hívja a csapatot. És még ekkor sem hiszem el, hogy valóban megtörténik a lehetetlen: hogy pár perc múlva testközelbõl, élõben fogom látni a világ egyik legprofibb és legjobb csapatát, a Béla Fleck & the Flecktones-t. Most pedig, a szokottnál is szürkébbnek és hétköznapibbnak tûnõ másnapon, ámulva gondolok vissza erre az éjszakára, ami még hetekig, hónapokig mámoros boldogsággal tölt majd el, ha rágondolok. Mert ebben a másfél-két órában A Tökéletes Koncertet láttam és hallottam. Nehéz mindezt szavakba önteni, érzékeltetni azokkal, akik nem voltak ott, hogy mit vesztettek, hogy mit élhettek volna át. Azért teszek egy próbát.
A sötétben négy árnyalak lép ki a színpadra, a terem pedig majdnem felrobban az üdvrivalgástól, a több száz fanatikus rajongó felhõtlen, tomboló ünneplésétõl. Megszólal egy bendzsó, csatlakozik mellé Victor Wooten súlyos basszusa, Jeff Coffin szaxofona és Future Man megfejthetetlen, túlvilági drumitarja. Fények villódznak, egy-egy pillanatra vehetõ csak ki a négy zenész, az õrületig fokozódik az intro, hogy aztán egy csapásra világosság gyúljon, és megszólaljon a fergeteges „Next” diadalmas témája. Micsoda nyitány! Körülöttem mindenütt ittasult mosolyok, én is hangosan nevetek és kiáltozok, minden egyes rövidke szólónál õrjöng a közönség. Hát mégiscsak elkezdõdött!
A koncerten most tapasztalhattam, át is élhettem azt, amit eddig az eszemmel, a fülemmel tudtam: hogy felülmúlhatatlan, amit ez a négy ember tud, mûvel. Az együttes névadója Béla Fleck, de itt nincs hierarchia, nincs „kilógó, gyenge láncszem”, négy egyenrangú, csodálatos zenész páratlan összjátékából születik meg a zene. Victor Wooten talán a legnagyobb, de minden bizonnyal az egyik legizgalmasabb ma élõ basszusgitáros, technikai tudása, „slap and pop” játéka páratlan, fület és szemet gyönyörködtetõ, s mindezt olyan magától értetõdõ, önironikus lazasággal varázsolja elénk, amitõl nem lehet nem rajongani érte. Futureman a szemem elõtt öltött testet a múltból: háromszögletû kalózkalapjával és hosszú kabátjában, átszellemült tekintetével mintha valóban egy eltévedt idõutazó volna. Jeff Coffin pedig egyszerûen lehengerelt. Számomra ez a koncert az õ estéje volt, idõnként ordítani tudtam volna, olyan mindent elsöprõ energiával fújt szaxofonjain, klarinétján, majd elolvadni, olyan földöntúli szépséggel fuvoláján.
A „Next” után, a Left of Cool-os „Throwdown at the Howdown”-ban Jeff nyakába kapta mindkét szaxofonját, és elõször saját magával párbajozott, majd bemutatta védjegyét is: egyszerre fújta mindkettõt. Hogy kicsit kifújhassa magát, a középrészben Béla és Victor is vállalkozott egy észbontó párbajra. A koncerten hallhattuk az új lemez dalait is, melyek élõben még ütõsebbek, mint a korongon. A „Roccoco” szívet-lelket melengetõ, minden gondtól megszabadító finom bája, vagy a „P’lod in the House” furcsa jazzes, imprós vonalvezetése felveszik a versenyt a kedvenc klasszikusokkal. A kettõ közé befészkelte magát Futch a maga szólóblokkjával: jobb kezében drumitarján pergette ujjait követhetetlen gyorsasággal, baljával a dobszerkót csapta széjjel. Káprázatos dobszóló.
Az este bõvelkedett maradandó pillanatokban. A „Sleeper” kezdetekor, mikor Béla lehelletfinom bendzsópengetése mellé bekúszott Jeff Coffin áthatóan tiszta és gyönyörû szaxofondallama, kicsordultak a könnyeim (arról nem is beszélve, mikor nem sokkal késõbb ugyanezt fuvolán fújta, és Wooten finoman menetelõ basszusa felett legalább 5 különbözõ témát variált). Fellengzõsnek hathat, de tényleg úgy éreztem, beleremeg a lelkem. És csak fokozták a fokozhatatlant: következett Victor Wooten szólóblokkja. Erre tényleg nincsenek szavak, csoda, hogy nem süllyedt el a hajó, amikor a szóló közepén Victor egyszer csak belecsapott a „U Can’t Hold No Groove”-ba. Nem hittem volna, hogy még ezt a basszuskölteményt is meghallom a koncerten.
A Flecktones zenei nagysága mellett nem mehetek el õszinteségük, kedvességük, humoruk mellett. Béla már-már szégyenlõs mosollyal kapta el idõnként kispapírját, ahonnan tört magyarsággal a „koszonom” mellett olyan, cseppet sem könnyû szókapcsolatokat is felolvasott, mint Future Man bemutatásakor az „ember a jovobol”-t (nem is beszélve, mikor az elsõ 1-2 szám után úgy köszönt, „sziasztok”). Aztán a koncert közepén megkérdezte, hány Béla nevû ember van a teremben. Az elsõ egy-két kéz után egyre több lendült a magasba, hogy végül férfi, nõ, gyerek egyként vallja Bélának magát. Victor mindezt még megspékelte, mikor megkérdezte Bélától, hol született. Jött a válasz, hogy New York-ban, mire Victor elgondolkozva visszakérdezett: az most akkor a budai vagy a pesti oldal.
A bulldózer-hatású Wooten-szóló után a vidám, máris klasszikus „Kaleidoscope” következett, a maga jellegzetesen isteni Flecktones-lüktetésével. Természetesen Béla sem maradhatott ki a sorozatos szólókból, játékos, kisfiús mosollyal, a maga nyugodt és koncentrált módján játszotta futamait. A vadonatúj dalok mellett egy réges-régi darabot is leporoltak, mikor Béla egy „furcsa kis valcert”, a „True North”-t konferálta be. Mi tagadás, a fuvola és bendzsó dallamcserélgetésére épülõ dalt valóban a legkevésbé mondhatjuk szokványosnak.
Ahogy közeledtünk a koncert utolsó felvonásához, Future Man odalépett a mikrofonhoz, és megkérdezte, hallottunk-e már Arjunáról. Kevés olyan egységesen csodálatos koncertet hallottam, mint a tegnap esti, de a kérdést követõ „Sojourn of Arjuna” még ebbõl is kiemelkedik: életem leggyönyörûbb percei közé tartozik. Victor finom basszusdallama és a mellé simuló áttetszõ gitárbendzsó-harmónia indították a balladát, s miközben Future Man mesélt, és megszólalt a hipnotikus hatású skót téma, valahogy átléptem egy másik világba. Hogy aztán a tragikus-heroikus, háborútól hullámzó skót vizekrõl visszarántson – Jeff Coffin. Effektekkel megbolondított szaxofonjával bõdületes szólószõnyeget görgetett ki, majd Béla szintén effektes bendzsójával feleselve olyan döbbenetes katarzist okozott, amilyet még eddig sem lemezen, sem élõ felvételen, sem koncerten soha nem tapasztaltam.
Ezután a mindent elsöprõ élmény után aztán kiürült a színpad, csak Béla Fleck maradt és a bendzsója. Könnyfakasztóan gyönyörû, õszinte szólójában bámulatos Bach-partitát követett tõsgyökeres country-betét, és egy „elrontott” akkordnál még arra is fény derült, hogyan lehet ujjaink helyett az orrunkkal játszani a bendzsónyakon. A varázslatot még az idõnkénti be-bekiabálók sem tudták megtörni, az utolsó akkord után pedig ismételten, ki tudja, hányadszor robbant fel a hajó.
Az erre a napra szervezett második koncert miatt csak egy ráadásra jutott idõ: de ez a ráadás felért három másikkal. Ahogy Victor belekezdett a „The Sinister Minister” basszustémájába, elszabadult a pokol. A Flecktones talán egyik legjobb szerzeményének felétõl a két Wooten testvéré lett a terep, és a duett végén Victor olyan tenyércsapkodós-nyakkörülpörgetõs-hüvelykujjat-nem-kímélõs szólóval köszönt el a magyar közönségtõl, amit a jelenlévõk még évek múlva is remegve idéznek majd fel. Földbe döngölõ, kolosszális befejezése egy hibátlan, hihetetlenül tökéletes koncertnek. A hullafáradt, csuromvizes csapat egymást átkarolva hajolt meg és búcsúzott el, elképesztõ, hogyan tudtak röviddel ezután még egy koncertet adni.
A koncert kezdetén hõsként ünnepelt szervezõ vállalta az esetleges lincselést, mikor közölte, az elsõ koncertnek ezzel bizony vége, de azt hiszem, senkiben nem maradt hiányérzet, vagy csalódás, s a Flecktonestól részegülten adtuk át helyünket a hidegben-szitáló esõben várakozó „második turnusnak”. Dinamikus, rendkívül ütõs, hihetetlenül feszes és lehengerlõen energikus koncertnek lehetett szem- és fültanúja ez a párszáz szerencsés rajongó. Sajnos az emberi emlékezet tökéletlen, nem marad meg minden emlék olyan élesen, mint ahogy szeretném, de ez a koncert, ez a négy tündéri ember, varázslatos zenész egész további életemre elég erõt, energiát, élményt adott 2007 e januári estéjén. És ki tudja, talán nem is kell olyan sokat várni, hogy újra láthassuk õket. Elvégre magától Bélától hangzott el az ígéret: még visszatérünk. Úgy legyen. Addig is: köszönjük!

Setlist:
1. Next
2. Throwdown at the Hoedown
3. Roccoco
4. Futch solo
5. P'Lod in the House
6. Sleeper
7. Victor solo
8. Kaleidoscope
9. True North
10. Sojourn of Arjuna
11. Béla solo
+. The Sinister Minister

Gaines
2007.01.24

Panzerballett - Panzerballett

Ezt a német zenekart egészen véletlenül volt szerencsém megismerni. Elsõ sorban a banda neve keltette fel az érdeklõdésemet, lám, mit tesz a jó névválasztás. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy milyen muzsikával lesz dolgom, csak arra gondoltam, hogy egy olyan zenekart, amit Panzerballettnek hívnak, egyszerûen nem lehet nem meghallgatni. Beszereztem hát elsõ és egyenlõre egyetlen, 2006-os lemezüket. És ezzel a lemezzel bele is trafáltam a közepébe, ugyanis a banda muzsikáját mintha csak nekem teremtették volna.
Metálnak álcázott jazzrõl, illetve jazznek álcázott metálról van szó (ez nézõpont kérdése) jó sok funkos pattogással és feszes groove-okkal dúsítva. Azt mindenesetre érezhetjük, hogy a fiúk odavannak a Screaming Headless Torsosért, és nem vetik meg a japán avantgárd prog-rock szcénából ismert Yoshida Tatsuya munkáit sem. Végeredményben egy meglehetõsen idegbajos, másodpercenkénti ritmustörésekkel tûzdelt progresszív rock zenét kapunk, melyben a metálosan kemény gitárriffek, a jazzes improvizációk és a funkos dob-basszus groove-ok alkotnak hajmeresztõ egységet.
A zenekar két gitárossal (Jan Zehrfeld, Andreas Dombert), egy szaxofonossal (Gregor Bürger), egy basszusgitárossal (Florian Schmidt) és egy dobossal (néha Sebastian Lanser, néha Max Bucher) dolgozik. Ahogy azt a lemezen is hallhatjuk, mindannyian nagyon jó zenészek, témáik megkapóak, szólóik stílusosak és ízlésesek. Tehát amellett, hogy a muzsika elsõsorban egységében lenyûgözõ, a bandatagoknak az egyéni teljesítményekért is jár egy-egy ötös.
A Zehrfunk címû nóta darabokra tört dobalapja, az erre illeszkedõ basszus- és a borult, funk-szerû gitártéma rögtön belecsap a lecsóba. Késõbb a szaxofonos is belép, súlyosbítandó a már alapjában sem mindennapi zenei élményt. A jazzrock és funk jegyében fogant gitárszóló faragatlanul profi, egy csapásra táncra perdíti a hallgatót, akár csak Gregor Bürger Maceo Parkert ostromlóan funky szaxofonszólója. A szólók alatt a négynegyed is stabilizálódik, habár a dobos nem egyszer rántja odébb a lábunkat. A Reload visszhangos gitárakkordokkal indít, majd a dob és a basszusgitár is belendül, hogy egy pörgõs groove-ot toljanak a gitár alá. A szaxofon is bekapcsolódik, egy ideig csak követi az elhúzott akkordokat, majd hírtelen belép a második gitár egy rommá torzított, brutális riffel. Ezek után elszabadul a pokol, a széttördelt ritmusra illeszkedõ egyik gitár beláthatatlanul pattog össze-vissza, míg az igen érdekesre effektezett másik egy egészen újfajta témát tol az arcunkba. A fusion-féle gitárszólóval ismét teljesen meg lehetünk elégedve. Az Aspirin Smoke egy lassú gitár-szaxofon témával veszi kezdetét, amit aztán késõbb a Panzerballettre jellemzõen õrült, aszimmetriában bõvelkedõ jazzmetál-mészárlás vált. A hörgõsre torzított gitár zúz a háttérben, míg a szaxi baritonosan pöfékel. Aztán hirtelen lelassulunk, és Bürger finom, jazzes szólójában élvezkedhetünk, amíg a jazzmetál groove vissza nem tér. Innentõl Florian Schmidt basszus-improvizációját hallhatjuk, aminek egy a thrash metál-gyanús téma vet véget. Azért olyan jó ez a zene, mert sokszínû és kiszámíthatatlan, sose tudhatjuk, melyik pillanatban milyen újabb csapás ér minket. A Schmitz Kadtse is ugyanezt a sokszínûséget és kiszámíthatatlanságot hordozza magában. Hirtelen ritmustörések, szaggatott riffek és idegbajos szaxofon-trillák törik meg a csendet. Az egyik pillanatban a gitár még visszafogottan lüktet, a másik pillanatban már Frank Gambale-t belezik. A szólók, mondanom sem kell, újból mesteriek, nem kifejezetten virtuózok, azonban hangulatilag nagyon el vannak találva. Az Iron Maiden Voyage címe már rögtön elég sokat ígér, és ezt a sokat meg is kapjuk hét és fél percnyi elborulós jazzmetál formájában. Erõteljes, Rage Against The Machine-ra hajazó riff zakatol a finom szaxofontéma alatt, miközben a dobos szokásához híven valami teljesen elszállt ritmust diktál. Gregor Bürger másfél perces jazzes improvizációját Jan Zehrfeld másfél perces bluesrockos gitárszólója követi, majd végül visszatér a hamisítatlan jazzmetál téma. Az Abkrassen ugyanazokat az eszközöket használja fel, akár csak az elõtte szólók. Van itt jazzes fúvós és metálos pengetõs külön-külön és egy idõben egyaránt, és persze van itt szétaprított funky groove a dobos és a basszgitáros jóvoltából. Van továbbá funkos szaxofon- és jazzrockos gitárszóló, természetesen mindkettõ a legjobb fajtából való. Az egész hét és fél perc fantasztikus. Akárcsak a Meschugge címû szerzemény, amiben a dobos és a basszeros ismét valami elképesztõ alapot produkál. A japán Ruins nevezetû dob-basszus duó szokott ilyen mértékûen elvont groove-okat zúzni. És az elektromos gitár sem marad használatlanul, na meg a szaxofon is nagy mértékben kiveszi a részét a számból. Durvulás a javából. Az utolsó, Zickenterror címû dalban még szûk négy és fél percig élvezkedhetünk a metálnak álcázott jazzben, illetve jazznek álcázott metálban. Metélõs gitárok, sikoltozó szaxi, elvont kiállások, perfekt szólók, szétcsúszott dobok és basszusalapok alkotják az album záródalát. Nagyon korrekt. Az Outtakes már csak egy kis beszélgetés a stúdióban, több zenében sajnos már nem lesz részünk.
A Panzerballett elsõ lemeze nagyon jóra sikerült. A nyolc szerzeménybõl álló anyagon a jazz, a funk és a metál sajátos egyvelegét hallhatjuk ötven percbe sûrítve. Igaz, hosszú távon elég kikészítõ muzsikáról van szó, és én sem hallgatnám meg a lemezt egymás után egynél többször. Azonban az egyszeri hallgatás csodálatos élményt nyújt a a progresszív rock és az avantgárd rockzene kedvelõi számára. A nóták jól össze vannak rakva, a zenészek átlagon felüli teljesítményt nyújtanak, a Panzerballett névnél pedig jobbat nem is lehetett volna találni egy efféle banda számára.

TurtleKat
2007.01.23

Pere Ubu - The Modern Dance

A Pere Ubu 1975-ben alakult a Cleveland állambeli Ohio-ban. A banda magja a rövid idõt megélt Rocket From The Tombs nevezetû proto-punk zenekarból vált ki David Thomas énekes és Peter Laughner gitáros személyében. Késõbb csatlakozott hozzájuk Tom Hermann gitáros, Tim Wright basszusgitáros, Scott Krauss dobos és Allen Ravenstine billentyûs. A zenekar a kezdetekben ebben a felállásban játszott, és adott ki számos kislemezt, ám sajnálatos módon Peter Laughner még a debütáló nagylemez elkészítése elõtt elhunyt drogtúladagolásban, Tim Wright pedig kilépett (a basszerost az albumon Tony Maimone váltja). Az 1978-as The Modern Dance címû korongon tehát már csak egy gitárossal játszik a banda.
A zene néhol a Clash-féle art-punk felé kacsingat, míg a súlyos riffek inkább a velõs, Stooges-os rockzene felé húznak, a zene csínját képezõ avantgárd hatásokról nem is beszélve. A Pere Ubu muzsikája legtöbbször underground rockként van feltûntetve. Mindenesetre ahhoz kétség sem férhet, hogy õk a new wave egyik legeredetibb zenekara. Munkásságukkal számos mai rock- és punkzenekar alá adták a talajt.
A debütáló The Modern Dance az, amelyben igazán tetten érhetõ a Pere Ubu egyedi karakteressége. A zenekar hangzásvilágának eredetisége a különbözõ zajok használatában rejlik. A zajok itt tulajdonképpen egyenrangú társai a dallamhangoknak, és egyformán kiveszik a részüket a zenében. David Thomas zaklatott felhangú éneke is ezt igazolja, amely esetenként dallam, esetenként pedig zaj formájában szólal meg, és Allen Ravenstine analóg szintetizátorai is a zaj és a dallam között képeznek átmenetet. Emiatt a muzsika hangzásvilága felettébb szokatlan, torz, sötét és absztrakt. A debütáló albumon hallható zenét legjobban talán Vaszilij Kandinszkij absztrakt expresszionista festészetével lehetne összepárosítani. Nem csoda, hogy a kritikusok a Pere Ubut "a világ egyetlen expresszionista rock&roll bandájának" titulálják.
A Nonalignment Pact fülsértõ pityegéssel indít, amit aztán egy Chuck Berry-s, rock&roll-os gitárriff vált, és kezdetét veszi a "modern tánc". David Thomas frusztrált hangja leginkább Captain Beefheart-éhoz és Bruce Hampton-éhoz hasonlít, idegbajos kilengésekkel és ingadozó sikolyokkal tûzdelt éneke tökéletesen illeszkedik ebbe a teljesen elvont rock&roll zenébe. A feszes dobalap alatt pedig egy pillanatig nem áll le a zene szerves részét képezõ esztergálás és köszörülés. A címadó Modern Dance-re az elsõ nótához hasonlóan lehet ropni a világ legidiótább táncait. Az egyik kiállásban egy bevásárlóközpont tompa zaja szûrõdik be, a másikban egy tévéshow közönségének röhögése hallható, és a verze-részek alatt épp egy rádiót próbálnak behangolni. Mindeközben pedig lüktet a dob, dübörög a basszus, akkordozik a zongora, Tom Hermann még egy megvadult gitárszólóra is elszánja magát. A Laughing egy lassú szerzemény, amiben (az elvontság fokozására) Allen Ravenstine szaxofonhoz nyúl (egyszerre többhöz is), és free jazzes menetekkel kényezteti a hallgatót. Mindeközben egy visszafogott, halk alap szól, majd a refrénben berobban a reszelõs gitár, a zúzós dob is és David Thomas is bekapcsolódik frusztrált hangjával. A Street Waves ismét egy pörgõs, rockos, gitárriffes nóta, melyben nagy mértékben fellelhetõek a Pere Ubura jellemzõ avantgárd elemek. Ilyen például a fülsüketítõ hóvihar hangja és a közel egy perces kiállás, amiben az ég világon semmi nem történik. Tom Hermann szólója ismét nagyon rendben van, egyszerû, célratörõ és ezáltal élvezhetõ. A Chinese Radiation egy keleties gitártémával indít, majd bekapcsolódnak Ravenstine zajszerû analóg szinti-hangjai. A lassú, prog-rockos intró aztán káoszos noise-rockra vált, ahol a közönség ovációja már-már teljesen elnyomja magát a muzsikát. A káoszból végül elõbukkan egy drámai zongora, és a szám jazz-szagú véget ér. Sokszínû ám mégis tisztán halljuk rajta, hogy ez a Pere Ubu mûve. A Life Stinks egy rövidke nóta, mindazonáltal rendesen zúznak benne. Tony Maimone bemutatja a témát basszusgitáron, majd beüt az õrjöngõs rockzene õrült szintikkel, beteges szaxikkal és David Thomas utánozhatatlanul neurotikus éneklési stílusával. Ez az egyetlen dal a lemezen, amit az elhunyt alapító gitáros, Peter Laughner írt (a zenét és a szöveget egyaránt). A Real World egy lassabb és a szokásosnál elvontabb szám. A gitártéma nyivákol, az analóg szintetizátor hamisan zúg, Scott Krauss dobja pedig lassan hömpölyög elõre. Az egész hangzásvilág meglehetõsen zaklatott és sötét, ilyesmi volt a magyar underground zene is a hetvenes-nyolcvanas években. Csak ez még annál is húzósabb. Az Over My Head is egy lassabb tempójú szerzemény, finom gitártémával, suttogó énekkel és lágy kórussal. A bluesos gitárszólóval, a csilingelésekkel és a baljósra torzított szintetizátorokkal együtt mintha csak egy Nick Cave & The Bad Seeds számot hallanánk. A hatperces Sentimental Journey-t hallgatva a hallgató már saját magát is komplett õrültnek érzi. A halk neszek kikészítenek, a poharak összetörnek, a falak, úgy érzed, rázáródnak, a szaxofon hangja a dobhártyádat hasogatja, az analóg szintinek habzik a szája, a gitár húrjai összegabalyodnak, David Thomas pedig csak piszmog, dudorászik és énekel. És nem jó dolgokról énekel. Ne csodáld, ha ezek után a pszichiátrián végzed! A lemezt záró Humor Me egy reggae-gyanús, ám hallhatóan Pere Ubu-s szerzemény. Tom Hermann gitárszólója megint elsöprõ gyõzelmet arat, egyszerûen fantasztikus, amit ez az ember mûvel. Nem virtuozitásával, hanem stílusérzékével képes lehengerelni. Erõs kezdés után tehát erõs a zárás is.
A The Modern Dance az amerikai underground rockzene egyik legkiemelkedõbb alkotása. Bár számos dologhoz hasonlít, önmagában mégis teljes mértékben eredeti, és valami olyan élményt nyújt, amelyet általában más érzékszerveink segítségével, például a szemünkkel szoktunk befogadni. Emiatt is érezzük olyan furcsának ezt a muzsikát.
A Pere Ubu fél lábbal a new wave-ben, garage rock és art punk elemekbõl építkezve összehozott egy olyan világot, amilyet én személy szerint még csak absztrakt képeken láttam megjelenni. Végre értelmet nyert az expresszionizmus a rock&roll zenében.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.01.18

European Mantra - 5

A European Mantra kétségtelenül a fúziós zene egyik legismertebb hazai képviselõje (saját testi épségem érdekében erre még vissza kell térjek). Sajnálatos, hogy a fusion nem igazán elterjedt Magyarországon, mármint ami a zenekarokat illeti, azonban jó hallani, hogy akad még néhány muzsikus idehaza is, akik emellett a mûfaj mellett teszik le a voksukat. És nem csak hogy leteszik a voksukat, de jól is csinálják, amit csinálnak. Persze a European Mantra mellett még számos magyar jazzmuzsikus érdekelt a fúziós jazz-zenében (ne feledkezzünk meg például László Attiláról és formációjáról, vagy Szendõfi Péterrõl és a Fusio Groupról), de ilyen kõkemény, belezõs jazzrockot garantáltan csak ez a banda játszik idehaza. A jazz mellett bõven találhatunk a muzsikában funk, illetve thrash metál elemeket is, így a beskatulyázni imádó újságírónak igen nehéz most a dolga. Mindenesetre Én, ha mindenáron valami frappánsat akarnék írni, a "belezõs jazzrock" és a "thrash fusion" kifejezéseket aggatnám erre a zenére.
És most visszatérek: a zenekar ismertetõjében az áll, hogy "a European Mantra nem fúziós jazzt játszik". Egyszóval minden ember máglyán égjen el, aki így definiálja a zenéjüket. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy a fiúk olyan zenét játszanak, ami elsõre úgy cseng, mintha fúziós jazz lenne, de ahhoz sokkal összetettebb, hogy ennyivel lerendezzük a dolgot. És így senkinek nem esik bántódása.
Ami a legjobb az egész dologban, hogy a 2001-ben alakult banda ismét felkelti a magyar közönség érdeklõdését az instrumentális zenék iránt. Manapság az utca átlag embere már nem igazán megy el olyan koncertekre, ahol legalább egy ember nem énekel a színpadon. Habár a tizenévesek még mindig elmennek inkább egy Quimby vagy egy Kispál koncertre, én látok némi reményt arra, hogy hamarosan ide is beköszönt az ízlés (nem mintha Én nem szeretném az említett bandákat). Mindenesetre a European Mantra lemezbemutató koncertjén teltház volt az A38 hajón, ami azt jelenti, hogy igenis van kereslet erre a muzsikára Magyarországon.
A zenekart Borlai Gergõ dobos alapította, aki többek között a Boom Boom zenekarban is verte a bõrt annak idején, emellett még ma is a Kaltenecker Trio alkotó tagja. A gitáros Lukács Péter, aki a keményebb mûfajok felõl sodródott a bandába, a billentyûs Nagy János, aki amúgy az avantgarde jazzben járatos, a basszusgitáros pedig Papesch Péter, aki a többiekhez hasonlóan nagyon jó, és a doboshoz hasonlóan Kaltenecker Zsolt mellett is zenél. A zenészek különbözõsége is nagy mértékben hozzájárul a European Mantra sajátosan sokszínû zenei világához. Jazz, rock, funk, blues, metál. Hát mi ez, ha nem fúzió?
Az elsõ, Adult Playground címû szerzemény egy ideig céltalanul kóvályog, majd kezdetét veszi egy halkan neszelõ dobalap, stabilizálódik a szolid gitár-groove és belép az emberi hangot utánzó szinti-téma. A kalács gitár-betét után ismét a téma következik, majd Nagy János jazzes billentyûszólóját már egy másik hangszínen hallhatjuk. Ez a finom szóló készíti elõ a szám negyedik percében hirtelen elharapódzó metál-õrjöngést, amely egy brutális melléktéma, majd egy virtuóz és nem kicsit torzított gitárszóló formájában jelentkezik. Ezek után ismét visszajön a szolid hangulat és az emberi hangot utánzó szinti-téma. Ebbõl a hirtelen és igen valószínûtlen jazz-metál váltásból is sejthetjük már, hogy a European Mantra nem az elõre kitaposott ösvényeket járja. Az After The Scofield Concert a Borlai Gergõ-fanatikusoknak már ismerõsen csenghet, hiszen ez volt a záró szerzeménye Sausages címû 2004-es szólólemezének. Természetesen a zenekartól már más hangszerelésben, átírva hallhatjuk a számot, sokkal több visszhangos gitárszólóval és cseppfolyós szintivel felszerelve, sokkal inkább egy EM-s, gitár-alapú fusionként, mint az eredeti verziójához hasonló, rezes funkként. A NuBlues-ban a fiúk ismét elszállnak. Tulajdonképpen minden meg van, ami egy normális blueshoz szükséges, csak éppen semmi nem ott, ahol kéne neki. Már a szintivel lejátszott téma is egészen furcsán hangzik, de a hirtelen generálpauza után berobbanó, tökig torzított metálos gitáron lejátszva aztán már tényleg nem tudom, hogy mi van. Borlai Gergõ nem mindennapi módon szétszabdalt ütemet diktál, Lukács Péter szürreális metálba fordítja az szürreális bluest, Nagy János rendületlenül játssza az alapdallamot a szintetizátoron és Papesch Péter is kõkeményen nyomja a magáét. Iszonyatos a húzás, nagyon jó kis nóta! A basszusgitárosról elnevezett Peter Papesch fél percen keresztül kiszámíthatatlanul pattog, majd a gitár beléptével beáll a groove. Érdemes hallgatnunk, hogy mit mûvel a címadó muzsikus a háttérben, míg az elõtérben egy hamisítatlan jazzrock-téma szól. Késõbb aztán az elõtérben, szólóban is megcsodálhatjuk Papesch fantasztikus basszusmunkáját, miközben Nagy ujjaiból kitörnek az avantgarde jazz terén szerzett tapasztalatai. Lukács gitárszólója is igazán jó, mert mért ne lenne az. A szám végére aztán visszatér az elején hallott pattogás, Borlai Gergõ valósággal kerékbe töri a ritmust. A Help, Help egy vidám hangvételû nóta, nagyon fincsi témával és jobbnál jobb billentyû-, illetve gitár-improvizációkkal tarkítva. Már korábban is észrevehettük, hogy a fiúk csípik John Scofield és a Medeski Martin & Wood zenéjét (mostanában egyébként õk is csípik egymásét), de ez most, ebben a szerzeményben hallatszik leginkább. Szinte az egészet a végeláthatatlan szólózás, örömzene uralja, mivel hogy ez az, abban egészen biztos vagyok. Ide érezni. A Smoke, Coffee két percnyi ebédszünet a stúdióban. Ez vezet át minket az album következõ "oldalára". A Curious Rabbit az After The Scofield Concert-hez hasonlóan bõvelkedik visszhangban, és tipikus modern gitár-fusion hangzásvilággal rendelkezik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Nagy János nem játszik benne egy irtó jó szinti-szólót, és hogy Borlai Gergõ nem dobol benne hatalmasat. Mert dehogynem. Persze Lukács és Papesch is rendesen kitesznek magukért. Egészében egy igen erõs számot hoznak össze, hazai és nemzetközi viszonylatokban is. Nyilvánvaló, hogy ez a zene hiányzott itthonról, és hogy szüksége volt már kis országunknak valami efféle nyalánkságra. A Turn egy drum&bass alapú (mármint Borlai Gergõ-alapú) nóta, amely visszhangból és atmoszférából ismét nem szenved hiányt. Hihetetlen, hogy miket mûvel ez a dobos, ha nem hallanám a saját fülemmel, el sem hinném, hogy ilyen létezik (na jó, elhinném, de ez mégiscsak durva). Nagy János billentyûszólójával ismét semmi probléma, pont olyan király, amilyennek lennie kell. Tehát nagyon! Az In Memoriam Guitar Heroes egy három perces, lassú tempójú megemlékezés a gitárhõsök elõtt. Az egész tulajdonképpen egy enyhén csöpögõs témából és jó sok gitárvinnyogásból áll, ilyen tempó mellett más nem is fér bele a két perc és ötvenegy másodperces idõtartamba. Kicsit kalács, de nem nagy baj. Az utolsó, Texas címû dal ismét egy kis kollektív idegroncsolás, ez már a nyitó riff "borzalmas" torzításából hallatszik. A thrash fusion ismét eluralkodik a témában, hogy alaposan szétzúzza az arcunkat. A téma lemente után következik Nagy frenetikus, Medeski-s billentyûszólója, ami alá az õrlõs basszus kellõen aládörmög. Ezek után az impró egy széttrancsírozott, böszme hangszínre vált, a helyzet igen káoszossá válik, majd Lukács Péter veszi át a stafétabotot, miközben Borlai derékból kaszálja a hallgatókat. Papesch torz basszuskiállása után már teljesen elszabadul a pokol, a témát még egyszer viszonthalljuk, utána pedig mindenki õrjöngve jammel, a mi legnagyobb örömünkre. A vége után fél perc csönd következik, hogy azt higgyük, hogy tényleg vége van az albumnak. Pedig nem. A három rövid hidden track milyenjérõl azonban nem informáljunk titeket, különben hova lenne a meglepetés?
Az 5-nek keresztelt European Mantra korong, mit ne mondjak... eszetlenül jó. Olyan zene ez, amely a fúziós jazz, a funk, a blues és thrash metál elemeit ötvözi, és bárki számára élvezhetõ, egységes hangzással bír. Nem muszáj kirobbanóan bolondulnunk a jazzért, a funkért, a bluesért vagy thrash metálért, hogy nagyon szeressük ezt a muzsikát. Csupán a European Mantráért kell kirobbanóan bolondulnunk. Régóta szüksége volt már a magyar lemeziparnak egy ilyen lemezre.
És még szép is.

TurtleKat
2007.01.09

Groundation - Upon The Bridge

Ha már elég Bob Marley-t, Peter Tosh-t, Lee "Scratch" Perry-t és Burning Spear-t hallgattunk, és úgy gondoljuk, hogy a roots reggae nagyon is fekszik nekünk, akkor ideje belevetnünk magunkat a sûrûjébe. A Groundation az egyik legkarakteresebb banda ma ebben a mûfajban. Zenéjük finom jazzel keresztezett elsõ osztályú roots reggae. A zenekar már 1988 óta létezik, igaz, elsõ albumuk csak tizenegy évvel alakulásuk után, 1999-ben jelent meg Young Tree címmel. Én a 2002-es Hebron Gate lemezüknél kezdtem igazán odafigyelni rájuk, és még ma is az a kedvencem, habár az Upon The Bridge címû új, 2006-os lemez már igen közel jár ahhoz, hogy überelje elõdjét. Mivel nem vagyok szakértõ, ezért nem igazán tudom megítélni, hogy ez az új kiadvány jobb-e, rosszabb-e vagy másabb-e az elõzõeknél, így csak annyit tudok mondani, hogy újabb tizenegy remek dalt kaptunk a Groundation-tõl, és ennek mindenképp örülnünk kell. Én legalábbis örülök.
Ebben a muzsikában szinte minden benne van, amire szüksége lehet az embernek: átsegít a nehéz napokon, "szomorúságával" kihúz a szomorúságból, lelket erõsít, sõt, még táncra is hív. Ez a zene még a legutolsó elveszett lélekkel is láttatja, hogy az élet szép, és mosolyt csal az arcára. Ez a zene rehabilitál mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül. Amikor ezt a zenét hallod, valami furcsa, kellemes fájdalmat érzel a tested minden porcikájában, és kiizzadod bajaidat, sebeid beforrnak (és kezdheted õket gyûjtögetni újból). Rám legalábbis ilyen hatással van ez a zene: a reggae. A Groundation pedig különösen kiválóan szervírozza ezt a megváltó muzsikát.
Elõször is, Harrison Stafford énekes-gitáros egyedi hangja egyszerûen elvarázsol. Éneklésébe érezhetõen mindet belead, sõt, talán annál még egy kicsit többet is. Másodszor, az ének mellett a zene is nagyon-nagyon erõs, ráadásul ez az új lemez úgy szól, mint az állat, köszönet a hangmérnököknek. A lüktetésnek elsõ hallásra átadhatjuk magunkat, ez ugye a reggae sajátja (de ezt a lüktetést is a Groundation szolgáltatja az egyik legprofibban a mûfajban). A lüktetés mellett pedig maga a muzsika is velõs: gitár, basszus, billentyûk, dob, perkák, kórus és egy komplett kis fúvós-szekció adja a talpalávalót Stafford-nak. De mindemellett legfõképpen azért olyan erõs az egész cucc, mert benne van az "anyag", a lélek, benne van az energia, ami élteti ezt a mûfajt, az erõ, ami hat rád. Így zene már nagyon régen nem hatott rám, talán még soha. Még reggae sem.
A közel egy órás Upon The Bridge, mint azt már említettem, igazán jól sikerült, sõt, talán ezt lehet a banda eddigi legjobban sikerült kiadványának mondani. Perfektek a dalok és perfekt a mastering, kétségtelenül valamennyi korong közül ez szól a legjobban. A muzsika nagyon nem változott, a Groundation tulajdonképpen ott folytatta, ahol az elõzõ lemezen abba hagyta, de nem is szükséges nagy változás, hisz pont ezért és így szeretjük a zenekart. A zene kellõen lédús, és telt a hangzás, jó sok fúvós, jó sok wah-wah, jó sok pöffeteg bassline és fincsi jazzes fúvósszólók hallhatóak az albumon. Az ének itt is fantasztikus (akár csak a korábbi albumokon) , a kórus pedig csak még jobban dúsítja a hangzást, még több svungot visz bele. Lélektõl duzzadó, húzós anyag jutott tehát 2006-ra a roots reggae úttörõitõl.
A What Could Have Been egy cseppet sem teketóriázik, rögtön beleveti magát a roots reggae legmélyebb bugyraiba. Bevezetõ nélkül berobban a ritmus, "kattyázik" a sikálós wah-wah gitár, hátul lüktetnek a billentyûsök, dübörög a basszus, Harrison Stafford pedig csodálatosan énekel. A refrénben a dús kórus is tupírozza az éneket, majd a kórus-részt követõen belép David "Diesel" Chachere szólózgató harsonája. Így teljes a hangzás. A szám végén a billentyûs egy mély, disszonáns katyvasszal vezet át minket a következõ, Down címû nótában. Itt is megvan a Groundation elementális energiája, a riddim, a lüktetõ gitár, a zsíros orgona és a lágy fúvósok ismét egy olyan alapot adnak Stafford alá, amilyet még Bob Marley is megirigyelhetett volna (bár a The Wailers is nyomta neki keményen). A jazzes pozanszóló egyszerûen nagyszerû, különösképp nem virtuóz, de nem is szabad, hogy az legyen, és nem is akar az lenni. A Down-ból aztán észrevétlenül átcsusszanunk a Me Na In De címû szerzeménybe. A lüktetés a régi, és ez nem is igazán változik a lemez folyamán. Itt is kapunk korrekt mennyiségû wah-effectet, szurkáló zongoraakkordokat, és végre a trombitás Kensley Howard is eljátszhatja elsõ (nagyon király!) szólóját az albumon. Ezután a trombita-pozan fúvósszekció kórusban is rendesen odapörkölnek. A Ratant Crow egy a pörgõsebb fajtából való reggae-nóta, a hangszerek és az ének 200% lélekkel fölvértezve szólalnak meg. Ezt az öt percet jól megtekerik a fiúk-lányok, a szaxofonos is rendesen odateszi magát az improvizációjában. Ez az igazi jazz reggae, mégpedig a Groundation-féle, húzós fajtából való. Nagyon kellemes! Ezek után a Nonbelievers lassú kattyogásával alaposan belassítja a hallgatót. A bús melodica-téma után Stafford lassú éneke kápráztat el minket, könnyen meglehet, hogy még könnyeket is csal a szemünkbe. A visszhangos melodica-szóló fincsi (a szólisták nem tudnak hibázni), a lüktetés ellazít, joint nélkül is úgy érezzük, hogy lebegünk. Egyébként, ahogy maga a zene, úgy a szövegek is a gyökerekhez nyúlnak vissza. A címadó Upon The Bridge a legkeményebb, leghúzósabb nóta az albumon, meg is érdemli, hogy róla nevezzék el a lemezt. Az ének ismét elragadó, nem lehet mit csinálni az ürgével, egyszerûen jó és kész. A vezetõ riff kellõen gerinces és fülbemászó, a kórus rendesen tolja Stafford mögött a vokált, a torz rhodes-szóló kész tökély, és a karcos fúvósok is megmutatják, mitõl döglik a légy. Az egész szinte már egy vaskos kis funkba csap át a végén, azonban az a jellemzõ lüktetés végig ott zakatol a füleinkben. A Use To Laugh-ban mindenki nyomja a magáét, a szaxofon-, a trombita- és harsonaszóló ismét mesés és a visszhangos akkordok belengik az egész szerzeményt. Az ének itt inkább csak jelzés értékû, az egészben inkább az instrumentális részek uralkodnak, így ez a nóta inkább a dub kategóriába sorolható. A bandától természetesen ez a mûfaj sem áll távol, hiszen elõzõ, Dub Wars címû lemezükön éppen a korábbi dalok dub-verziói hallhatóak. A Fight All You Can reggae-je újfent nagyon a helyén van. A háttérben mormogó, jazzfunk-os szintetizátor-hang különösen tetszik, és persze a Hammond B-3 is elmaradhatatlan szerepet tölt be a muzsikában. Az énekes is a legjobb formáját hozza. Ilyen egy korrekt reggae: sok újat nem hordoz magában, de jó sok régit igen, valahonnan az õsi korokból. A Mighty Soul az elõtte szólottakhoz hasonlóan jól sikerült: tömör, zsíros, minden benne van, aminek benne kell lennie. Az érdekesség a nótában, hogy két vendégénekes, Pablo Moses és IJahman is tiszteletét teszi benne. A vendégmûvészek egyébként már korábban is megszólaltak az albumon, hol egyedül, hol közösen. Bár igazán nagy különbséget nem tudok tenni e között és az elõzõ nóták között, de pont azért jó a reggae, mert soha nem elég belõle. Aki rákattan erre a témára, az garantáltan nem fog egyhamar kiszállni belõle. A Sleeping Bag-O-Wire egy szolid dal, nincs úgy teletömve, mint például a címadó dal, és természetesen ez egyáltalán nem megy a minõség rovására. A refrénben azért benyomul a telt kórus, hogy biztosan értsük, mirõl is van szó. Az utolsó, The Seesaw címû szám a személyes kedvencem a lemezrõl. Ez a szám a mellkasomban robban, és a testem minden porcikáját átjárja. Nem tudom, mért ez a kedvencem, fogalmam sincs, mi fog meg benne annyira, mégis futkos a hideg a hátamon. Azt szokták mondani, hogy a katarzis csupán egy pillanatig tart... nos, itt hét teljes percig. A szám ötödik percének elején aztán hatalmas zaj támad, mindent elnyel a föld, hogy aztán egy gyönyörûséges, két perces zongora-ének duó zárja le az albumot. Lélegzetelállító!
Jah, dread, soul, war. Ezek a szavak szinte a lemez mindegyik nótájában hallhatóak. A szövegek nem a világ jó dolgaira világítanak rá és egyáltalán nem vidámak. Félelemrõl, szenvedésrõl, nyomorról és háborúról szólnak, valahogy mégsem leszünk tõlük depressziósak, sõt, ha depressziósak vagyunk, ez tuti kihúz minket belõle. De hogyan? Dunsztom sincs. Valószínûleg ez örökre titok marad elõttem. De igazán nem is érdekel, csak hallgatom a zenét, és közben jól érzem magam.
Az Upon The Bridge-et hallgatva különösen. A Bob Marley & The Wailers debütáló Catch A Fire-je mellett ez a Groundation lemez (és a Hebron Gate) a legjobb reggae-lemez, amit valaha hallottam. A világ minden emberének melegen ajánlott hallgatnivaló.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.01.05