HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Club d'Elf - Now I Understand
TJ Kirk - TJ Kirk
Bonobo Live Band - Live @ Merlin (koncertkritika)
Boogie & Cry Baby/Root Powers + The Poets of Rhythm - Live @ Szociál (koncertkritika)
Jeff Coffin Mu'tet - Bloom
Electric Outlet - On!

Club d'Elf - Now I Understand

A Club d'Elf egy nagyon érdekes zenekar. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy szeretnünk kell, amit csinálnak, viszont el kell ismernünk, hogy efféle muzsika nem nő minden bokorban. 2006-os, bemutatkozó stúdiólemezük (eddig "csupán" hét darab dupla-koncertfelvétel került tőlük piacra) első hallgatás után számomra is ambivalens volt, pedig az efféle cuccok nekem első pillanattól fogva be szoktak jönni. Aztán ahogy újra és újra végighallgattam az albumot, egyre jobban megtetszett. Ám még sokadik hallgatás után is ott motoszkál a fejemben a kérdés, hogy tulajdonképpen szeretem-e én ezt.
A Critters Buggin' zenekarral is pontosan így vagyok. Miután Stampede című lemezüket eléggé lehúztam, többször meghallgattam a korongot, és azóta is elő-előveszem a polcról. Az a furcsa, hogy bár cikkem minden állításával egyetértek, mégsem tudok nemet mondani a zenére. Tehát a recenzióban felsorakoztatott hibák ellenére, valami különös oknál fogva mégis vonzódom a Critters Buggin'-hoz. Na, itt is hasonló a helyzet forog fenn.
A lemezen követhetetlenül sok vendégmuzsikus működik közre. Tulajdonképpen a Club d'Elf esetében nem is egy meghatározott taglétszámú zenekarról beszélhetünk, inkább egyfajta "társaságról". Ez a társaság 1998-ban kezdett el szerveződni azzal a céllal, hogy hip-hop-, jazz-, rock-, és általában mindenféle muzsikusok összejöjjenek és alkossanak valami nagyon dögöset. A "banda" mára már több, mint nyolcvan tagot számlál.
A Now I Understand című korongon számos stílusirányzat keveredik. A végeredmény egy meglehetősen elszállt egyveleg, amely az elektronikus zenétől kezdve, a jazzen és a funkon át, a világzenéig bezárólag, sőt, még azon is túl - egyszóval mindent beépít önmagába. A hangzás némileg hasonlít a Medeski, Martin & Wood "groovy jazz"-világához, nem is csoda, hogy a trió orgonistája és dobosa is közreműködik a tárgyalt anyagon. Továbbá erős Miles Davis-hatásokat is észlelhetünk, különösképpen a hatvanas évek végén készült, In A Silent Way és a Bitches Brew albumok idéződhetnek fel bennünk.
A félperces, földön kívüliekről szóló Introduction után kezdetét veszi a Bass Beat Box című nóta. A mély basszus- és a pörgős, drum and bass közeli dobalapon tulajdonképpen csak az effektek alkotják a muzsikát, bár van valamiféle, X-aktákot imitáló mellotron- és szinti-téma, de az is inkább csak jelzésértékű. Később aztán belassul a dob, disszonáns szintetizátor- és Hammond-akkordok bomlasztják az agyunkat, miközben az űrből érkező effektek egyre komplexebb hálót szőnek a groove fölé. Komolyan nem értem, mitől olyan jó ez, de valamitől mégis az. Igaz, elég pihentagyúnak kell lenni hozzá. A Hungry Ghosts-t már jobban értem, mint az előző szerzeményt, MMW-fanok garantáltan nem fognak benne csalódni. Szelíden folyik a groove, amire Gerry Leonard egy nagyon hangulatos gitárszólót játszik, amit lágy rhodes-akkordok, orgona-futamok és scratch-ek ölelnek körbe. Kitűnő avantgárd funk. A lemezen egyébként különösen sok lemezlovas kapott helyet, köztük DJ Logic és Mister Rourke is. A Quilty egy relaxálós szám. A trip-hoppos dob szolgáltatja a belassult lüktetést. A téma a világzene jegyében született, ahogy a marokkói származású Brahim Fribgane oud-szólója is. A szóló után a dobos és az ütőhangszeres bepörög, és az áldott rhodes-zongora kerül előtérbe. Mindeközben az esőerdői zajok, a párás effektek és a hosszan csengő visszhangok homályos fátylat dobnak a muzsikára és ezzel különösen sejtelmessé teszik azt. A Vishnu Dub-ban világzenei hatások jelennek meg. Elég kaotikusan indulnak a dolgok, de másfél perc után a dobos megtalálja a kettő-négyet, a basszeros (Mike Rivard, a "zenekarvezető") stabilizálja a groove-ot és a keleties oud-téma is megérkezik. Az egyik gitár a dub-os kattya-lüktetést nyomja, a másik visszhangosan siránkozik, a szintik pedig kitöltik az esetleges hézagokat. Izmos, keleti dub Club d'Elf módra, igazi gyöngyszem. A Toy For A Boy című dalban Jenifer Jackson énekesnő működik közre. Újfent egy belassult, trip-hoppos nótában gyönyörködhetünk. Visszhangos villanyzongorák, finom scratchek, halk tabla-játék, blues-rockos gitárszóló, a belassult dobalapra néha ráúszik egy-egy drum and bass sample. Ez a nóta a Portishead zenekar zenéjét juttathatja eszünkbe, pláne, hogy a számban még egy énekesnő is szerepet kapott. A másfél perces Luminous Things enyhén káoszos közjáték. Olyan, mintha Bartók Bélát bedugták volna a legközelebbi konnektorba. A What Would Cthulhu Do?-ért a Medeski, Martin & Wood-rajongók ismét garantáltan odalesznek. Medeski orgonája karattyol a torz effektgitárokkal tarkított, kitekert funkgroove-ra. A disszonancia elég gyakori itt, sőt, az egész nóta egy pozitív értelemben vett összhangzattani roncs. A nóta közepe felé beúszik egy mély szerzeteskórus, a "zajok" felelgetnek egymásnak, miközben a mélyben a percussionist végig nyomja a lüktetést. Gyönyörű ez a káosz. A címadó Now I Understand hasonlóan jóra és betegre sikeredett. Az első két perc beláthatatlan kóválygással telik, amikor egyszer csak berobban a beat. A dob és a bőgő adja a fenomenális alapot, amire a többi muzsikus minden lehetőség szerint rábolondítja hangszerét. A negyedik percben egy nagyszerű rhodes-szólót hallhatunk, amit egy hasonlóan csodás gitárimprovizáció követ. Furcsa, de az efféle összefüggő szólók nem igazán jellemzőek az albumra. Az And Shadow Saw The God is hozza az igazi avant-funk formát. Míg a háttérben egy férfi szinte folyamatosan beszél, az előtérben a zenészek egy nagyon hangulatos és kellően elmebeteg jamet produkálnak. Ebben a számban érződik leginkább, hogy a banda mennyire követi a Miles Davis-i jam-hagyományokat mind játékban, mind építkezésben. A Wet Bones (Extended) laza reggae-lüktetéssel indít, amire Spooky Ghost (azaz Gerry Leonard) fincsi gitárszólót játszik. A harmadik perc közepén aztán a laza reggea hirtelen pörgős jungle-re vált. Az egyszerű téma elbűvölő, tulajdonképpen nem is téma, hanem egy dallamos, fülbemászó bassline. A hatodik percben aztán bedurvul a dobalap, és a hallgatók nagy örömére elszabadul a jam. A Visions Of Kali ismét egy lassú, keleties hangvételű dal. A hátul szitár köszörül, elől az oud mesterien improvizál, be-beúszik egy-egy kántáló sample. Később a belassult, kávás dob felszívja magát, és az agresszív gitárszóló kerül reflektorfénybe. Nagyszerű, improvizatív világzene a Club d'Elf egyedi stílusában. Kicsit hasonlít a hazai Anima Sound System zenéjéhez. A kivezetőként szolgáló Just Kiddin' egy vidám reggae, amiben egy gyerekhang ismételgeti a szám címét és néha hangosakat kacag.
A Now I Understand egy igazán érdekes lemez. Hangzásvilága a töménytelen effekt miatt meglehetősen zavaros, "noisy", ami elsőre elrettentheti a hallgatót, ahogy először engem is elrettentett. Aztán minden hallgatás után egyre jobban ráálltam a témára, és mostanra nagyon megszerettem. Pontosan ez volt a Critters Buggin'-nal is, a rengeteg zaj miatt a "zenét" alig hallottam, és ez kifejezetten zavart. Egységében tekintve, mindent összevetve nagyon rendben van a dolog. Én amúgy is szeretem a hasonló muzsikákat, csodálkoztam volna, ha pont a Club d'Elf nem jött volna be. Avantgárd és groovy, hamisítatlan idegbeteg jamzene.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.05.28

TJ Kirk - TJ Kirk

A TJ Kirk egy nem mindennapi projekt nem mindennapi muzsikusoktól. A meglehetõsen különös, "dob + három gitár" felállású csapat három kiváló zenész/zeneszerzõ kompozícióiból merít, készít belõle sajátos feldolgozásokat, sõt olykor még keveri is õket. A végeredmény Thelonious Monk, James Brown és Rahsaan Roland Kirk muzsikájának egy soha nem hallott ötvözete, egy egyveleg, ami megdöbbentõ párhuzamot állít fel a három muzsikus munkássága között.
Thelonious Monk - amellett, hogy egy nagyszerû, egyedi hangzással rendelkezõ zongorajátékos - elsõ sorban zeneszerzõként tartozik a kedvenceim közé. Dalaiban van valami egészen különleges, valami semmihez sem fogható, ami nagyon tetszik nekem. Mindemellett pattogós játéka se semmi, improvizációi témáihoz hasonlóan emlékezetesek. James Brown, a soul keresztapja, a zene történelmének egyik legkiemelkedõbb alakja szintén a szívem csücske. Legendás dalai, megkapó elõadásmódja és kirobbanó lendülete mellett egyetlen ember sem mehet el szó nélkül, pláne, ha annyira odavan a funkzenéért, mint jómagam. Rahsaan Roland Kirk vak szaxofonos-fuvolista után, bevallom, csak a TJ Kirk megismerését követõen kezdtem el kutatni (úgy másfél évvel ezelõtt), és azóta kedvenc fúvósaim közé tartozik. Szerzeményei Monk-hoz hasonlóan karakteresek, és szólói is kifejezetten jók. Elõfordult, hogy egyszerre több szaxofonon is játszott - késõbb ezt a módszert Jeff Coffin és Dana Colley is alkalmazta. Tehát a csapat három meghatározó, fekete bõrû muzsikus szerzeményeit választotta ki, egyrészt hogy némi kreativitással dúsítva új értelmet adjon nekik, másrészt hogy ezeken keresztül bontakoztassa ki saját gondolatait.
A zenekarban John Schott, Will Bernard és Charlie Hunter gitárja alá Scott Amendola szolgáltatja a laza jazzes vagy éppen a feszesen lüktetõ funkos ütemeket. Míg Schott és Bernard hagyományos berendezésû (elektromos) gitáron, Hunter a tõle már megszokott nyolchúrosán játszik, amivel a ritmusgitár- és a basszusrészeket egyaránt képes abszolválni, sõt, még néhány szólóval is megörvendeztet minket.
A lemez egy híres James Brown szerzeménnyel, a Soul Power-rel indít. A feszesen lüktetõ dobalap és a három gitár meglepõen stabil egységet alkot. Charlie Hunter nyomja a basszus-groove-ot és rakja a ritmusgitárt Will Bernard és John Schott alá, akik a téma felvázolása után felváltva szólóznak (azért egy fél percben Hunter is kimutatja a foga fehérjét). És ezek a szólók olyan dögösek, mint az istennyila. A leheletnyi wah-effekt és stílusérzék nászából rettentõ élvezetes improvizációk sülnek ki. A Monk-féle Teo címû szám sem ereszti el a funkot, a zenekar meglepõen mocskos, feszes groove-ot szolgáltat a mesteri téma alá. A szólók - nincs mit tenni - eszméletlenek, hiába, ez a három gitáros nagyon érti a dolgát. Bár mindhárman kifejezetten karakteres játékosok, olyan összhang van közöttük, ami a TJ Kirk-öt igazán kihagyhatatlan bandává varázsolja. A Bemsha Swing-gel négy perc erejéig a jazz tengerére evezünk. A szólókban igazság szerint nincs semmi különös, nem találkozunk emberfeletti virtuozitással, azonban az egész hangulata nagyon el van találva. Hallatszik, hogy ezek a muzsikusok abszolút örömzenét játszanak. Scott Amendola shuffle-ös jazz-alapja különösen jó ötlet, ad a számnak egy sajátos bukét. Kellemesen kötetlen. A következõ szám egy Thelonious Monk és egy JB's szerzeménybõl lett összepasszintva. Az elsõ két percben a Shuffle Boil erõteljes, zúzos rock-verziójától állhat meg bennünk az ütõ. Izmos, torz riffekben ver gyökeret a téma, majd a szólóban a gitáros kellõen elszáll (sajnos nem tudom biztosan, melyik, de feltehetõleg Schott az). Az impró végén a zenekar egy hirtelen váltással átvezet minket a You Can Have Watergate, Just Gimme Some Bucks & I’ll Be Straight címû dalba. Itt elsöprõ instrumentális funkzenében gyönyörködhetünk egészen addig, amíg a mészárolós Monk-téma vissza nem tér. Ötletben és megvalósításban egyaránt nagyszerû. Ezután a lemezen egy terjedelmes, három számos Rahsaan Roland Kirk-blokk következik. A Volunteered Slavery a személyes kedvencem a szaxofonos szerzeményei közül. Scott Amendola kávázós dobja és a ritmusgitár belassult reggae-lüktetést visz az eredeti, spirituálé-szerû nótába, ami egy teljesen új ízt ad annak. Tehát a fiúk ezt a dalt is alaposan átformálták. A Serenade To A Cuckoo-ból a csapat egy igazán kellemes feldolgozást készített. A feszesen sikálós groove alapvetõen a funkra hajaz, ám a téma is és a szólók is a jazz világába kalauzolnak el minket. A gitár improvizációk ismételten nagyszerûek, bár ezt már nem is fontos hangsúlyoznom. A Freaks For The Festival-ban is megvan ez a jazz-funk kettõsség, bár ez esetben a mérleg nyelve inkább a funk irányába billen. A nyolcadik nóta ismét két kompozíciót foglal magába. James Brown Cold Sweat-je nem meglepõen dögös, miért, mégis milyen legyen egy vérbeli funk-nóta Schott, Bernard, Hunter és Amendola feldolgozásában? A Rahsaan Roland Kirk-féle Rip, Rig And Panic szinte teljesen észrevehetetlenül mosódik bele a Cold Sweat-be. A Humph-ot hallgatva rögtön rájöhetünk, hogy ki a szerzõ. A téma jazzes elmebaja árulkodik alkotójáról - ez csak Thelonious Monk lehet. A banda verziója nagyon rendben van. A zenészek - mint hallhatjuk - felettébb sokoldalúak, azonnal fel tudják venni az adott zenei környezet stílusát, ám mindegyik stílusban képesek megtartani saját karakterüket. Az improvizációkban enyhe elszálltság jelenik meg, ami egy Monk-nótában csakis elõnynek számít. A nóta lezárását a világhírû I Feel Good-ból kölcsönözték. Az Epistrophy újraértelmezése a Shuffle Boil-hoz hasonlóan egy egészen más kontextusba helyezi a zongorista muzsikáját. A fiúk egy teljesen elvetemült noise rock-feldolgozást készítettek, ami alaposan megtornáztatja az óvatlan hallgató fantáziáját. És - mint ahogy ez lenni szokott - ez is nagyszerûen sikerült, a jó ötlet újból kiváló megvalósítással párosul. Az I Got To Move/In Walked Bud egy nagyszerû Brown-Monk jam. A két szerzemény mesterien ível át egymásba. Az egyetemes funk és az egyetemes jazz eme összefonódását a csapat kitûnõ érzékkel, élvezetesen és közvetlenül közvetíti számunkra. A félperces Jackie-ing egy rövid kivezetõ, amely Monk szerzeményét használja föl.
A TJ Kirk egy nem mindennapi projekt nem mindennapi muzsikusoktól. Három fantasztikus zenész és dalszerzõ munkáiból csemegézve, saját magukat beleadva 1994-ben egy nagyszerû anyagot állítottak össze. Bár feldolgozásokat játszanak, cover bandnek nyilvánítani õket nem lenne helyénvaló, ugyanis John Schott, Will Bernard, Charlie Hunter és Scott Amendola végig száz százalékig a saját zenéjét játssza. Thelonious Monk, James Brown, illetve Rahsaan Roland Kirk kompozíciói csupán alapanyagok ("eszközök"), amin keresztül a TJ Kirk a saját muzsikáját közvetíti a hallgató felé. Az, hogy visszahallhatunk ismerõs dalokat, már "csak" plusz élvezet.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.05.20

Bonobo Live Band - Live @ Merlin (koncertkritika)

Nehéz és paradox vállalkozás koncertajánlót írni. Hiába próbálom szavakba önteni azt az elmondhatatlan érzést, amit egy felejthetetlen koncertélmény nyújt, hiába igyekszem minden erõmmel, minden létezõ jelzõvel és hasonlattal visszahozni akár csak egy keveset is a Zene pillanataiból az olvasók számára, utólag végigolvasva szinte mindig kiábrándítanak az általam írt sorok. Mintha a megformált mondatokkal, a koncert eseményeinek érzékletes leírásával, a csúcspontok taglalásával egyidõben kifutna a szövegbõl az élmény, amit a sorokkal megragadni szeretnék. Különösen nehéz lesz elmondanom a nyelv rendelkezésemre álló eszközeivel, amit a május 5-ei Bonobo koncerten éltem át. Legszívesebben kimetszeném azt az egy és negyed órát a múlt szövetébõl, hogy újra és újra lejátsszam, megismételjem, és elvigyek oda mindenkit, hogy lássa és hallja, ami a Merlinben történt. Mivel ez egyelõre csupán a tudományos fantasztikum lehetõsége, nincs más választásom, mint mégiscsak megpróbálkozni az este lefestésével, és bízni benne, hogy a Bonobo Band nem utoljára látogatott el a mi világunkba. Amit ugyanis Simon Green és zenészei varázsoltak elénk, azt mintha egy másik világból hozták volna el számunkra. Maga a Monkey Man, Simon Green sem evilági ember. Végtelen, irigylésre méltó nyugalma, álmodozó, mélabús kisugárzása, szimpatikus, földközelien egyszerû jelenléte azt az érzést kelti, hogy csak félig van velünk ezen a sárbolygón, félig egy másik, bûnbeesés elõtti világban, s onnan származnak álomszép melódiái. A koncert pedig olyan közel állt a tökéleteshez, amilyen közel emberileg lehetséges.
Mielõtt szinte pontban éjfélkor színpadra lépett volna Simon Green és társulata, tíz órától Palotai váltogatta a lemezeket a DJ-pultnál, megteremtve a kellõen felfokozott alaphangulatot. Habár nem kifejezetten egyezik az ízlésem a mesterrel, és az utolsó fél órában igen gyakran lesegettem a színpadot, mikor jelennek már meg a zenészek, Palotai szépen felépített, sokszínû szettet pörgetett végig. Végül megérte kibekkelni a hosszas várakozást és elviselni az iszonytató meleget és tömeget, mert éjfél után megkezdõdött a koncert. A Bonobóról röviden annyit, hogy 2000-ben ütötte fel a fejét a ködös Albionban, hogy aztán azonmód kikiáltsák a downtempo és trip-hop megújítójának. Lemezei azóta a méltán neves Ninja Tune kiadónál jelennek meg, és mára már nyilvánvaló, hogy a Bonobo név mögött rejlõ fickót, Simon Greent nehéz volna egy vagy két stílusba besuvasztani, zenéjében keleties, világzene-elemektõl jazz-megoldásokig minden elõfordul, s mindezt kiváló ízléssel kotyvasztja össze finom, letisztult kompozícióiban. Ahogy egy helyen olvastam, „mintha Amon Tobin fölött kisütött volna a nap”.
A 15 számos set a Live Sessions lemez és a legújabb Days To Come anyagából állt össze. Elõbbirõl lényegében elhangzott az összes hatalmas kedvenc, s mindezek mellett régi klasszikusok és kevésbé ismert Bonobo-szerzemények is felcsendültek az este folyamán. Az élõ zene utánozhatatlan erejét bizonyítja, hogy a Days To Come színvonalas, hangulatos, kellemes dalai élõben egyszeriben megteltek élettel, megteltek energiával, színnel és erõvel – itt és így nyerték el igazi teljességüket. A lemezeket hallgatva talán úgy tetszhet, a dalok inkább tûzhely mellett üldögélve egy pohár borral, az otthon békés melegébe valók, és nem egy tömeges partira, holott a Bonobo Band élõben igazi felszabadultan végigtombolós, végigtáncolós, sõt, néhol headbangelõs koncerttel rohanja meg minden érzékszervünket. A közönség pedig „vette a lapot”, igazi értõ, Bonobo-rajongó tömeg gyûlt össze a Merlinben: üdvrivalgás tört ki, akárhányszor felcsendültek az ismerõs kezdetek, legelsõként rögtön a „Dismantling Frank” elsõ Nord-akkordjai és különleges effektjei. A dal igazi koncertindító, megtisztító zene, gyönyörû billentyûalappal, megpergetett dobbal és csodaszép szaxofonjátékkal. A „refrén” igazi katarzist okoz. Felolvadok a pillanatban.
Pillanatképek.
A zenészek. Simon Green. Basszusgitárja a Bonobo Band mélysége, sûrûje, játéka egyszerre kifinomultan törékeny és irgalmatlanul fajsúlyos. Néha nagybõgõre vált, s vele a muzsika is jazzesebb, füstösebb lesz. Simon „Capstone” Little. A Szakállas Ember, ahogy pólója is hirdeti. Amit billentyûkbõl ki lehet csalni, azt õ kicsalja. Ha csak õt figyelem, ahogy eggyé válik hangszerével, az is életre szóló élmény. A legelképesztõbb a „Flutter”-ben, csilingelõ csengés-bongása mintha nem is ember és hangszer házasságából születne. Egyszer aztán úgy lép be, valami lehetetlen ritmusban és ütemben, hogy nem is értem, mi történik, amikor aztán csatlakozik hozzá a tört ütemû dob, és a dob tökéletesen simul Little futama mellé, és rájövök, Little egymaga valósította meg a ritmusváltást, egy idõben kísérve Greenéket a régi, majd a dobost az új ütemben. Jack Baker dobos, fekete ing, fehér nyakkendõ. Encore-os dobszólóján mindenki álla leesik, az oldalvonalra sodort zenésztársai mosolyogva figyelik, ahogy a természet törvényeit meghazudtolva forgatja verõit. A Bonobo furfangos dobalapjait könnyedén és bámulatosan kelti életre. Evan Wallace a gitárnál. A „Dismantling Frank”-ben a percussionössel vállvetve rázza ütõhangszerét, késõbb minixilofonon játszik. Elektromos gitárján simogató akkordokat csöpögtet, akusztikus gitárjával a legszebb dallamokkal csal könnyet a szemembe. Mindig mosolyog, közvetlen, ahogy mindannyian azok. És végül ketten, kiknek nevét sajnos nem tudom. Az elektronikus cuccokért és percussionökért felelõs „mindenes”, õrült tudós. Ugrál, tapsol, headbangel a közönséggel együtt a zenére, s mindeközben meghatározhatatlan eredetû hangszerével az elektronikus effektek, jajsikolyok, gyomorba taposó mélybasszusok arzenálját csalogatja elõ, mint a mesebeli dzsinn. Hogy aztán egy szájjal fújható melodikát kapjon magához, vagy a xilofon dobozának fedelét pörkölje meg két pálcával, vagy helyet cserélve Simon Greennel a basszusgitáron muzsikáljon. És legvégül, de véletlenül sem utolsósorban a szaxofonos. Döbbent sikolyok és hitetlenkedõ ováció robbant ki „Nothing Owed”-beli hatalmas, koboldvidámságú szólójakor. Kiszámíthatatlanságában, koncentrációjában és sokszínûségében a magyar Vázsonyit juttatta eszembe.
A dalok. „Days To Come”, az új lemez címadója, smooth downtempós, selymes dalocska a lemezen, lüktetõ napsugár a koncerten. Belibben az énekesnõ, Kathrin De Boer, aki ugyan nem Bajka a lemezrõl, de érzéki és csodaszép a hangja, mindannyian belészeretünk kicsit. Tömény, ezerszínû dal. „Nothing Owed”, amikor meghallom a gitárdallamot, a lelkem megtelik szépséggel. A Bonobo egyik legszebb költeménye, torkomba kúszik egy búcsúzás szomorúsága, egy elmúlt emlék mosolya a hallatán. „Ketto”. Közeleg egy világfaló óriás, léptei rettegéssel vegyes csodálatot keltenek. Attól a mindent betöltõ basszustól, ami ránk nehezedett, hangosan nyögtem fel. Sötét, vészjósló darab, szomorkás feloldással. A „Sicilian”, a dal, ami ezentúl mindig ezt az estét fogja jelenteni számomra. A mandolinszerû gitár a mediterrán, napsütötte szigetek hangulatát ragadja meg elképesztõ légiesen. Majd jön Simon Green és a groove, az istenadta groove, s a kettõ, a tûz és víz összeolvad valamivé, ami – ki tudja, talán nem más, mint az a híres ötödik elem. A „Noctuary” és a „The Plug”, két Live Session-örök darab. A „mindenes” földöntúli jajsikolyait a szaxofonos és Wallace leheletfinom hangjai és Little tompa, Fenderes elektromos zongorája kísérik. A crescendók tetõpontjain ismét katarzis: tündérek suhannak el közöttünk. „Flutter”. Az elsõ hó csodája, telve gyermeki energiával, az élet örökké tart. Õrületes lüktetés és csalogató szitár. A felhõtlen boldogság, az áradó életöröm pillanatai, mindenki táncol, feel the groove, levetem a világ terheit, megszabadulok a hétköznapi gondoktól, a zene ismét felszabadít. „Recurring”, vonatablakon nézek ki a szemem elõtt elszáguldó esõáztatta tájra. Egyszerûen apróra csomagol össze, mintha a világ összes bánatát, melankóliáját, harmóniáját belekomponálták volna. Olyan, mint egy tökéletes, gyöngyszemnyi kis költemény, egy Pilinszky négysoros, gyönyörködtet, simogat, felkavaró érzéseket kelt bennem, és mégis, valahogy megnyugtat. A ráadás elõtti utolsó dal, „Transmission 94”. Arcomra csibész vigyort csal a billentyûs kezdés, és beindul a kickass groove, bõdületes, tört ritmusú funk-nyitány. A teltház egy ritmusra tombol. Megköszönik a közönségnek, látszik rajtuk, tényleg kapnak tõlünk valamit. Nem váratnak sokáig, s az elsõ sorból jól látom a tracklistet, még hátravan két ráadás. Valaki megszólal mögöttem, „valami kurvajót”, de hát mi mást kapnánk: „Between the Lines”, kõkemény groove, hajmeresztõ effektek, drum’n’bass dobbetétek, tömény õserdei afro feeling. Büntet. A be-berobbanó basszus majd kitolja a szemem, magamat nem kímélve tombolom ki magamból az energiákat. Nem vagyok vele egyedül. Zárásként „On Your Marks”, egy igazi utolsó nagy elszállás, szerteszét szakad és körbetekergõzik, elszabadulnak az õserõk. Felbolydul a Bonobo Band rendje is, Simon Green „Capstone” helyére ül és billentyûzik, a „mindenes” szállítja a basszust, Little ki tudja milyen elektromos billentyûket nyû. Aztán jön Jack Baker páratlan szólója, ekkor mind abbahagyják, amit játszanak, egy csapatba verõdnek Simon Green mellé, és mosolyogva, beszélgetve, nevetve figyelik, biztatják, éljenzik Bakert.
Apró jelenetek. Little és a szaxofonos egyszer (talán a „Recurring”-ben?) pihenõre vonul, a színpad szélérõl élvezik barátaik zenéjét. Simon Green is hangszert vált, a hátsó xilofonos-percussionös-elektronikus szerkentyûs sarokban kavargat. Simon Green bemutatja a zenészeit, de véletlen kifelejti a dobos Bakert. Már belekezdenének a következõ számba, de Miss De Boer odasuhan a mikrofonhoz, és bemutatja Jack Bakert. Hatalmas nevetések és tapsvihar közepette Simon Green perceken át éljenzi és mutogatja kiengesztelésképp dobosát, a közönségbõl, az elsõ sorból valaki a színpad szegélyére felpattanva csatlakozik Greenhez és tiszteleg a dobos elõtt, és igaz karneváli, ujjongó hangulat lesz rajtunk úrrá.
Egy alkalommal szám közben hangolódik le Wallace elektromos gitárja. Szégyenlõs mosollyal állnak le, hangolják fel és kezdik újra.
Miss De Boer rámmosolyog, everything is okay.
Biccentünk egymásnak Wallace-szal.
Barátok közt vagyunk.

Gaines
2007.05.17

Boogie & Cry Baby/Root Powers + The Poets of Rhythm - Live @ Szociál (koncertkritika)

Különleges esemény zajlott le május elsõ napjainak egyikén, nem sokkal a munka ünnepét követõen a belváros egy romos épületében – észrevétlenül. Néhány tucatnyi ember volt csupán szem- és fültanúja annak, ahogy Magyarország egy viszonylag frissen megalakult csapata, élén a Megasztár-sorozat egyik legegyénibb figurájával, Gál Csaba „Boogie”-val, kibontotta fémszárnyait és megalkuvás nélkül odatette magát az asztalra egy ének nélküli, igazi hetvenes éveket idézõ, mégis teljesen modern hangzású funkkoncerttel. És nem ám arról a funkról beszélek, amit itthon elõszeretettel összemosnak funkyval, poppal, és rásütnek néhány, az igazi funkkal köszönõviszonyban sem álló zenekarra. Nem, ez itt a Meters, James Brown, a Galactic és Robert Walter világa. A Szociálban május 2-án késõ este lecsapott a groove-ököl.
Boogie és csapata, a Root Powers kevéssel fél tizenegy után álltak színpadra és csaptak a lecsóba. A szervezés körülményeirõl hadd ne ejtsek most szót, elég annyi hozzá, hogy a megérkezõ zenészek csak komoly küzdelmek árán tudtak bejutni az épületbe. A kis létszámú közönség, ha el is szomorította a bandát, zenéjükön, hozzáállásukon ez nem látszott meg, az együtt zenélés öröme, a számukra – és számunkra is – oly kedves funkterep feltörése, a demóanyagon is szereplõ dalok karcosabb, töményebb változatai a legjobbat hozták ki a fiúkból. És bár gyakran eszembe jutott a sokszor meghallgatott dalok éneke, Boogie hangjának „hiánya”, a tény, hogy itthon, élõben hallhatok ilyen tiszta funkot, egészen új örömmel töltött el. Mert mint „dalok”, Boogie szerzeményei az énekkel együtt teljesek, mint funkzene, a pusztán instrumentális kíséretek igazi jam-átdolgozásokká váltak.
Szokás szerint a The Meters klasszikusa, a „Cissy Strut” nyitotta meg az estét. Szép, méltó fejhajtás a nagy elõdök elõtt, a funkatmoszféra percek alatt belengte a termet. Premecz Mátyás hajlékony és sokszínû Hammond-játéka Boogie megpedálozott gitárnyafogásaival hordozták a hátukon a dalt. Ezt követõen váltakoztak egymással általam ismeretlen, vagy legalábbis annak vélt produkciók és a demóról is ismert számok variációi. Elõbbiek címei-munkacímei új dalokat sugallnak, és mondhatom, lúdbõrzött a karom, beledobbant a funkszív abba a súlyos groove-ba, amit a színpadról elénk terítettek a fiúk. Balahoczky István „Pilu” földbedöngölõ, masszív basszusjátékába nem egyszer szédültem bele, az õ halálpontos ritmusa egészült ki a kiváló ütõsszekcióval, Dudás Zsombor precíz és fejcsavargató dobolásával és Pápai István fûszerezõ perkavarázslásával. Mindezeken pedig ott úszott-sivított-kluttyogott a Hammond-orgona, a Fender gitár, vagy éppen a Clavinet, aminek a hangjával egyszerûen képtelen vagyok betelni. Az ismert dalok énekszólamait általában Matyi Hammondja vette át (ilyen volt az „Egy hely, egy ember”), míg néha csupán dallammozzanatokból, részletekbõl lehetett következtetni, mit is hallunk (mint pl. a lehengerlõ „Mitõl félsz?” vagy a Poets of Rhythm „Upper Class”-jának magyar verziója, a „Miért múlt el a lebegés?”).
A Root Powers koncertjét hajnalig hallgattam volna még, de relatíve hamar érkezett el a zárószám. Ennek azonban speciális okai voltak, a What Da Funk széria keretében megrendezett instrumentális est ugyanis tartogatott még egy meglepetést. Mialatt a szünetben Keyser pörgette a jobbnál jobb lemezeket, a szemfülesek akár fel is ismerhették a kanapán ücsörgõ népes társulatban a Ninja Tune elsõrangú deep funk csapatát, a Poets of Rhythm-öt. Ki tudja, mi történt volna, ha megtelik a nézõtér; talán létrejött volna a szórólapon ígért dobpárbaj, s talán egyesült volna a két csapat egy õrületes, felejthetetlen ereszd-el-a-hajam jamben. Kiváltképp kecsegtetett a gondolat, hogy fúvósszekcióval halljam a Root Powerst, koncertjeiken néha eszembe jut, milyen dögös volna itt-ott egy pozanszóló vagy egy effektes szaxofon. A fúzió, ha egyáltalán szóba került a lehetõség a szervezõkben és a bandákban, nem jött létre, de az éjfélkor színpadra lépõ PoR koncertje kárpótolt a veszteségért.
A soknemzetiségû, igen erõsen pszichedelikumba, durva free jazz-be hajló deep funk bagázs megszaporodott múltkori, West Balkáni koncertje óta: egy trombitás érkezésével háromról négy fõre bõvült az amúgy sem kispályás fúvósszekció, s csatlakozott egy, a múltkor kicsit hiányolt billentyûs is. Utóbbi fergetegesen bánt a Clavinettel, a Hammondhoz viszont technikásan ugyan, de idõnként túl agresszíven, nagyvonalúan nyúlt, Premecz Mátyás finomabb, ínyencebb stílusa közelebb áll az ízlésemhez. Hátul pedig a két Whitefield testvér nyûtte hangszerét, a talán bandavezérnek mondható dobos, Muggy külön kiemelkedik az egységesen bitangjó zenészközösségbõl már ránézésre is õrült technikájával és tudásával. A csapat koncertjét talán a rendezett káosz fogalmával tudnám leírni. A fúvósok hozták általában a témát, a szólókat pedig felváltva szolgáltatta a Hammond vagy valamelyik fúvós. Alattuk megállás nélkül zakatolt a dob, gitár és basszusgitár. Aztán ahogy egyre beljebb kúsztunk a dal sûrûjében, hirtelen felbolydult a kas: a trombitás leült perkázni, a bámulatosan laza japán fuvolás furcsa kinézetû japán hangszerén vagy egy nálánál nyolcszor nagyobb csörgõdobon kezdett játszogatni, a szintén cool tenorszaxofonos srác aprócska faütõshangszerekkel volt el. Aztán ha valamelyikük elunta, váltott: a fuvolás egyszer, mintha halálosan beleunt volna a csörgõdobolásba, kiejtette kezébõl azt a földre, és visszavette fuvoláját, máskor meg megdumálták a tenorszaxofonossal, és cseréltek, hogy végre õ is csörgõdobolhasson egy kicsit. A paródiával határos jelenet játszódott le a set vége felé, amikor a kõkemény funkarcokból álló csapat egyszer csak tündibündi, musicalszerû danolászásba fogott.
A késõre nyúló duplakoncert fél kettõ tájékán zárult le. KanadaKáosz, akinek a koncertet köszönhetjük, még megpróbálta fenntartani az éberséget némi lemezpörgetéssel, a zenészek pakolásba, csocsózásba fogtak. A Poets of Rhythm – immár aznap – este a West Balkánban adott koncertjén Boogie énekelt az „Upper Class”-ban, magyarul. És hogy a most már kissé káoszba fulladó ajánlót egy svédcsavarral lezárjam: bízzunk benne, hogy lesz még ehhez hasonló Root Powers koncert, s hogy lesz még idõ, amikor észre térnek hazánk rejtõzõ funkerei, és felsorakoznak Boogie csapata elõtt. Mert ezek a srácok egyre jobbak és jobbak lesznek. És mert megérdemlik.

Gaines
2007.05.12

Jeff Coffin Mu'tet - Bloom

Jeff Coffin szaxofonost a hírhedt bendzsós Béla Fleck bandájából ismertem meg pár évvel ezelõtt. Már a Flecktones-lemezeken hallott játéka is lenyûgözött, ezért 2005-ös szólólemezét is azonnal begyûjtöttem. Elõször mosolyogtam, azután táncoltam, a végén pedig szétvertem a szobámat örömömben. Ha azt mondom, hogy a Bloom fergeteges, akkor elég finoman fogalmaztam. Az utóbbi évek egyik legjobb jazz-anyagával van dolgunk. Egyébiránt a jazz elnevezés nem fedi le teljes mértékben ezt a muzsikát, ugyanis ebben a zenében rengeteg minden megfordul, ennek ellenére azonban jellegzetesnek és egységesnek mondható. Jeff Coffin weboldalán ez áll: “What do we call it? We call it music.” Hát, igen.
Coffin nagyon jó gárdát szerzett maga köré. Jeff Sipe ül a dobok mögött (itthon kevésbé ismert, állatkirály dobos), pár nótában Victor Wooten basszerozik (nem kell bemutatni, szintén Béla Fleck oldalán muzsikál), Futureman percussionözik (elmebajos dobgitáros és Flecktones-tag), maga Béla Fleck bendzsózik (a saját zenekarából ismerhetjük) és DJ Logic kezeli a lemezjátszókat (kedvenc jazz/funk DJ-m). Emellett Pat Bergeson gitározik, Chris Thile mandolinozik, Kirk Whalum fújja a szopránszaxofont, Derek Philip Jones basszusgitározik és bõgõzik, Tyler Wood és Johnny Neel orgonál az isteni Hammond B3-ason. Továbbá közremûködik még a Big Chief Giampetro Brass Band és a W. O. Smith Community Music School Choir is. Ezek után a "Mu'tet" elnevezés magától értetõdik.
A Bloom ereje abban rejlik, hogy rettenetesen szórakoztató. Jeff Coffin stílusa valószínûleg nem csak számomra, de sokak számára ellenállhatatlan, játéka közvetlen és ezáltal nagyon élvezetes. A Flecktones-ban is pontosan ez tetszett meg benne, úgy képes igényes zenét játszani, hogy közben mindvégig közérthetõ marad. Ezen a lemezen is ezt a formáját hozza, a banda többi tagja pedig követi a példáját. A végeredmény egy igényes, élvezetes és változatos egy óra. A zene egyébként sokban hasonlít Béla Fleck & The Flecktones-éra: szintén rengeteg mûfaj egyesül benne, van itt jazz, blues, funk, világzene, tehát tipikusan beskatulyázhatatlan, és karakterében is hasonló.
A bevezetõ Move Your Rug...Processional egy rövid tisztelgés Otha Turner elõtt. Otha az legeslegelsõ bluesmanek közül való, aki úgynevezett "fife & drum" zenekarával egy egészen sajátos blueshangzást képviselt életében (2003-ban, 96 éves korában hunyt el). Ezt az egyedi hangzást hozza vissza Coffin egy bõ másfél perces szám keretében. Ez az intróként is szolgáló nóta aztán homlokegyenest átvezet minket a Better Do Your Thing címû nótába, ami valószínûleg a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye. Hat percnyi, iszonyatosan húzós funkról van szó, mégpedig New Orleans-i, Mardi Gras-os módra. Már az elsõ percben elszabadul a vérpezsdítõ fesztiválhangulat, innentõl kezdve pedig nincs megá;llás. A Big Chief Giampetro Brass Band észveszejtõen húzza, a muzsikusok jobbnál jobb szólókat villantanak, aztán még ott az isteni B3 és a tízes-húszas évek játékstílusát kölcsönzõ, old school dobalap. Nagyszerû! A The Evil Boweevil is a funkzene (na meg a jazz) jegyében fogant. Sipe feszesen tolja a kettõ-négyet, Philips búgatja a basszust, karattyol a Hammond, sikál a wah-wah gitár és DJ Logic scratchei színesítik a már amúgy is tökig-telt groove-ot. Erre érkezik Jeff Coffin mesés, jazzes témája, ami után Pat Bergeson stílusos gitárszólójában és szaxis improvizációjában élvezkedhetünk. A My Dog Chunks egy lassú, misztikus és gyönyörû jazz-nóta. Coffin leheletfinom szaxofontémával indít, amire késõbb még egy szolid wah-effekt is rákerült, hogy végképp szárnyalhassunk. Sipe dobja és a búgó effektek fokozatosan erõsödnek, a dal negyedik percében pedig elérjük a kiteljesedést. Egyedi hangzásvilág, jó téma, nagyszerû szám. A The Mad Hatter Rides Again újból egy kis funkos kikapcsolódás. Wooten tolja a mesteri basszust, DJ Logic tenyere alatt szikrázik a bakelit, a könnyed téma elbûvöl, a szóló hasonlóképp, és mindez - a teljesség igénye végett - kilencnegyedben. Olyan zene ez, amiért egyszerûen nem lehet nem rajongani. Élvezet a köbön. A két és félperces Circle Of Wills egy romantikus, elérzékenyülõs szösszenet. Lassan gomolygó alap, érzelmekben gazdag szaxofonjáték, hosszú lecsengésû gitárakkordok. Nem különösebben változatos, de szép. A Hatim folkos, hasonlóakat a Béla Fleck & The Flecktones-tól is hallhattunk már korábban. Talán ez a nóta kicsit emelkedettebb hangvételû a többinél. Erõs idegzeteket felcsatolni! Jeff Sipe igen kacskaringós dobalapot biztosít, ami rendesen megfekszi az ember gyomrát. Néha beúszik egy effekt vagy egy keleties énekfoszlány, kibontakozik egy szóló vagy beáll a totális káosz. Tyler Wood free jazz-közeli zongoramenetekkel kavarja a dolgokat, megjelenik egy hegedû, Futureman kegyelmet nem ismerve perkázik. Talán egy kicsit elszálltabb a kelleténél, nem igazán találom a helyét a lemezen, de én azért csípem. A címadó Bloom a legszebb szám. Az áramjárta basszust Derek Philip Jones bõgõre váltja, a zongora finoman futkorászik, Coffin fuvoláját fújja és a Smith Community Music School Choir gyerekkórus énekel. A zongora- és a bendszószólóban egyaránt visszaköszön a klasszikus zene. Ez a dal garantáltan üdítõen hat a hallgatóra, higgadtságával a legdühösebb embert is kezes báránnyá változtatja. Az Old Jack Craw egy blues Pat Bergeson-nal a fõszerepben. Bivalyerõs, telt hangzás és érzelmektõl kicsattanó játék jellemzi ezt a nótát. Süvölt az orgona, aprít a dob, erõteljesen fújnak a szaxofonok, a bluesos gitár viszi a prímet. Nagyon rendben van. Az As Light Through Leaves újból egy folkos, lassan libegõ, szellõs szerzemény. Jómagam nem éppen ezért kedvelem a srácokat, de kétségtelenül rendben van. Akinek ez bejön, az a The Hidden Land címû 2006-os Flecktones-albumon találhat még hasonlókat. Nyolc perc ebbõl nekem egy kicsit sok. A Wierd Beard húzós funkja azonban ismét felszabadít. A dobos és a basszusgitáros olyan lüktetést pumpál a többiek alá, hogy máig emlegetem. A szólók mind egy szálig kellõképpen mocskosak, a szaxi-impró enyhe elvetemültsége különösen tetszik. Rettentõ állat! A Wobble rejtélyes swingességével akár még egy James Bond-filmbe is beleférne. Finom lezárás homályosító effektekkel és sejtelmes szólókkal felszerelve.
A Bloom igényes és szórakoztató muzsikával bûvöli el a hallgatóságot. A jazz, a funk, a blues és a folk mûfajokat egy tányéron tálalva, fantasztikus zenészi teljesítményekkel és figyelemreméltó stílusérzékkel megszórva egy nagyon ízletes anyagot fogyaszthatunk el. A zenekarban a legjobbak foglalnak helyet, mindannyian pontosan tudják, mitõl döglik a légy, és ezt muzsikába öntve közlik is velünk.
A stílus az, ami igazán feledhetetlenné teszi a lemezt. Szerencsére Jeff Coffin-nak és muzsikustársainak egy nagy adag jutott belõle.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.05.07

Electric Outlet - On!

Az Electric Outlet egy hazánkban szinte teljesen ismeretlen német zenekar. 2006-os, On! címû debütáló lemezükre én is csupán egy szerencsés véletlen folytán akadtam rá. Azóta már többször végigzúztam az anyagon, és arra a megállapításra kellett jutnom, hogy egy nagyon jó kis bandával és nagyon jó albummal van dolgunk. A zene, amit játszanak, amolyan belezõs fusion: izmos, metál-közeli, fejrázós gitárriffek technikás improvizációkkal és nem mindennapi, ügyes zenei megoldásokkal párosulnak. Merem állítani, hogy az On! a tavalyi év egyik legjobb (ha nem A legjobb) jazzrock-kiadványa.
A tagok: Tom Aeschbacher billentyûzik, Marcus Deml gitárnyû, Frank Itt basszerozik és Ralf Gustke dobol. A muzsikát fõképp a gitár uralja, nem is csoda, hogy a zenekartagok közül Deml számít a legbefutottabbnak. Errorhead nevû csapatával már nemzetközi hírnévre is szert tett, és meg vagyok gyõzõdve, hogy az Electric Outlet sem fog csalódást okozni a nagyközönségnek. A gitáros mellett természetesen a billentyûsben, a basszusgitárosban és a dobosban is egytõl egyig nagyszerû zenészeket tisztelhetünk, tehetségükhöz kétség sem férhet. No, de térjünk át magára a lemezre, ami garantáltan miszlikre szed minket.
Az elsõ, Comprendes címû nóta várakozásainkhoz híven szétkapja az embert. Némi bevezetõ után kapunk egy olyan témát, ami a Motörhead-et és a Return To Forever-t összegyúrva olyan fúziós hangzást ad, ami valóban szanaszét szabdalja az óvatlan jazzrock-kedvelõt. Aeschbacher szinti-szólója király, és Deml szólója is rendesen odapörköl, virtuozitása nem gátolja meg abban, hogy igazán dögös legyen. Mindeközben Hustke olyat dobol, hogy ihaj-csuhaj, és szám végén elhangzó dobszóló is nagyon rendben van. A Propellerhead Frank Itt mesteri basszusalapjával feszül neki (ami tényleg felidézheti bennünk a Propellerheads zenekar mély groove-jait). A téma itt is olyan, hogy elájulok, rég nem hallottam már ezt a fajta muzsikát ilyen meggyõzõ formában. Mindenki jön a finomkodó témákkal és a rettentõ kifinomult szólókkal... de az Electric Outlet nem szarozik: durrbele-módra játssza a fúziós jazzt. Nem oltári kifinomultak, nem finomkodnak, és pont emiatt olyan ellenállhatatlanok. A szólók ismételten földbe döngölnek, nincs lacafaca. Királyság van. Az Odd Garage kicsit visszavesz, a hangzás inkább Return To Forever, mint Motörhead, és úgy látszik, ez is kifejezetten jól áll nekik. Hallhatjuk, hogy nem kell feltétlenül sikálniuk ahhoz, hogy valami érdemlegeset alkossanak. Amit ebben a számban hallhatunk, az elsõ osztályú jazzrock-muzsika. Végre Frank Itt is bemutathatja tudományát egy páratlan basszusszóló formájában. Deml feszes riffje morcosan lüktet a háttérben, jelezve, hogy még mindig ugyanaz a banda játszik. A We Need A Plan ismét zúz, de még hogy. Lesújt a beszámíthatatlan, pattogó téma és onnantól nincs megállás. Az improvizációk finomabbak, mint a téma, nem zúznak szét minket. Tom Aeschbacher szólóját ismét imádom, kifejezetten bírom, ahogy az ürge játszik: jazzt nyom, de nem bonyolítja szét. A dobszólóval hasonlóképp meg lehetünk elégedve. A Wanna Energy egy fél perces snitt búgással és elektronikus bluggyanásokkal. A Tekky címû szerzemény felépítése az elõzõekhez hasonló. Egy feszes gitáros rész után belép a terjedelmes, elnyújtott téma, hogy aztán a rettenetesen dögös gitárriff forgókései darabokra szaggassanak minket a brutalitás jegyében. A szólók a riffhez hasonlatosan nem ismernek kegyelmet, kíméletlenek, és mi ezt nagyon szeretjük. Ebben a kíméletlenségben rejlik a muzsika ereje. A Gold III-ben a fusion maradt, sõt mintha egy kis trance is hozzáadódott volna az eddigiekhez, létrehozva diszkó-fusion mûfajt. Hirtelen átkötések, keresztbe-kasul torzított szintetizátorok röpködnek az ionoktól csípõs levegõben, aszimmetrikusan villog a stroboszkóp. Az imprók élvezetesek, gond egy szál se. Ebben a nótában jön ki legjobban, hogy mi mindenre jó az overdub, jó kis effektekkel lehet dúsítani, és ezzel még teltebbé tenni a hangzást. A rövid Miles Ahead után kezdetét veszi a lemez utolsó nótája, a Miles Away. Itt már nincsenek eget rengetõ zúzások és explozív gitárriffek, ez a befejezés a visszafogottság jegyében fogant. A zenekarban természetesen itt sem kell csalódnunk, mert ahogy az Odd Garage-ban, itt is abszolút megállják a helyüket.
Az On!-ban az a jó, hogy nincs körülményeskedés. Kevés ilyen tökös anyag születik manapság. A fúziós zene minden kedvelõjének nagyon ajánlott. Ennyi, pukk.

TurtleKat
2007.05.02