HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

LMT Connection - Live at A38, Budapest (koncertkritika) (The LMT Experience - 1/3)
My Chemical Romance - The Black Parade
Korekyojinn - Jackson
Freestylers - Adventures In Freestyle
Jan Delay - Mercedes-Dance
North Mississippi Allstars, Robert Randolph and John Medeski - The Word
Koop - Koop Island
Riddim Colony - Demo

LMT Connection - Live at A38, Budapest (koncertkritika)

The LMT Experience - 1/3

Eljött az õsz, és vele – lassan már menetrendszerûen – eljött hazánkba az LMT Connection csapata is. Tavaly ugyanígy késõ õsszel látogattak el Magyarországra, hogy felpezsdítõ, tüzes forróságot hozzanak a hûvös éjszakába. Ennek kapcsán indítok el egy három részes „mini-sorozatot”, melynek elsõ része maga a koncertbeszámoló lesz.
Az LMT Szeged és Pécs után október 28-án lépett fel az A38 állóhajón, kicsit több, mint félház elõtt. Valamiért jóval kevesebben voltak ezúttal kíváncsiak a funk nagymestereire, mint tavaly, ennek egyetlen elõnye a levegõsebb tér – és egyben nagyobb táncfelület – volt. Szerencsére akik kijöttek, hozták a hangulatot, a közönség lelkesedésében, mozgékonyságában nem volt hiány. Röviden azoknak, akik nem ismerik a csapatot, az LMT egy háromfõs, session-zenészekbõl álló Motown funk-banda, akik lassan már harminc éve megállás nélkül turnéznak. Gondolhatja mindenki, hogy ezek után milyen összeszokott a trió. Zenéjük igazi „õsfunk”, a súlyos groove-ok és ritmusok, pedálokkal bolondított gitárriffek megfertõzik a közönséget, akik pillanatok alatt heves ugrálásba, táncba és kurjongatásba kezdenek. Leroy Emmanuel többek között Marvin Gaye, James Brown, John Lee Hooker mellett „tanulta a szakmát”, a gitártépõ-énekes igazi showman, régivágású úriember, gyönyörû érdes-selymes hanggal megáldva. „Big Bad” John Irvine nevében hordozza jellemét, a folyamatosan vigyorgó basszusgitáros mocskosul ért a hangszeréhez. „Hard Hitting” Mark Rogers az egyik legbrutálisabb dobos, akit élõben láttam, kicsiny dobszerkóján falrengetõ pontossággal tolja a groove-ot.
Eljött a csapattal a tavalyi „elõzenekar”, Joel Parisien is. Az ifjonc billentyû-virtuóz konkrétan nem normális, de mint tudjuk, minden zseniális zenész õrült, a különbség csak a fokozatokban rejlik. Hát Joelt nem kell félteni e téren. Hangszíne egyébként leginkább Jamie Culluméra hasonlít.
A tavalyiakhoz képest változás, hogy nem jött el a turnéra a Chop Horns. Ez volt talán a koncert egyetlen gyengéje, a két bohóc fúvósmester nagyot dobott az elõzõ alkalommal. Az LMT azért nem jött üres kézzel: magával hozta Nadirt.
Fél tíz tájékán, mikor a legtöbben még az italpult körül zsongottak, kibattyogott az idétlen barna bõrsatyeszt viselõ Joel Parisien, és felkonferálta az idei elõzenekart, a gitáros Nadirt. Ahogy tavaly az egy szál Wurlitzer kíséretével éneklõ Joel, úgy idén az egy szál elektromos gitárral fellépõ fekete gitáros is súlyosat nyomott. A leginkább funk-rock stílusban játszó, többek közt Lenny Kravitzre is hajazó Nadir négy-öt számot játszott egyhuzamban, erõteljes, tiszta énekhangja rögtön elõre vonzotta a népet. Nadir legújabb albumáról, a Distorted Soul-ról hozott anyagot, és amit ott teljes bandával a háta mögött produkált, azt itt egyetlen gitárral teljesítette – nem is hiányzott mögüle senki. A politikai töltetû „Guantanamo” elõtt meggyõzõdött róla, hogy mi sem rajongunk Bush papáért, és csak aztán csapott bele a már-már grunge-hatású riffekbe. Az utolsó dalra aztán kihívta maga mellé Joel Parisient – itt kezdõdött az igazi haddelhadd. Joelt két oldalról vették körül a billentyûk, egyfelõl jól ismert Wurlitzere, a másik oldalon a legtöbbször orgonaként funkcionáló keyboard. Az együttesen tolt húzós funk „Sanctified” során a közönséget is megénekeltették: úgy so-so teljesítettünk, én mindenestre kiordítottam a torkomat, ahogy belefért. A szám közepén aztán elhangzott a varázsige: itt az idõ kihívni a színpadra a Bandát. Nadir konferansziéként irányított minket, s elsõként Big Bad-et csaltuk elõ. A Balázs Pali-frizurájú, testvérem megjegyzése szerint kiöregedett német focistára emlékeztetõ basszert Mark Rogers követte. A dobbal kiegészült ritmusszekció szétvetette a hajó falait. Végül aztán megérkezett Leroy Emmanuel, és elszabadult a pokol.
A bevonulást – intrót – követõen Mark azonnal a dobok közé csapott, és elindult a „Funk Is The Final Frontier”. Innentõl nem volt megállás, az elsõ sorokban végigtáncoltuk mind a másfél-két órát (ezúttal egész nagy hely maradt üresen elöl, így bõven volt lehetõség a tombolásra). A csapat leginkább vadonatúj, Color Me Funky címû albumának dalait sorjázta, de bõséggel elhangoztak régebbi klasszikusok is. Az elsõ pillanatoktól az utolsó ráadásig kíméletet nem ismerõ, belsõ szerveket szétroggyantó, agyforgató FUNK dübörgött. Különösen kiemelkedett az õrületbõl a Curtis Mayfield emlékének szóló „Curtis”, az embertelen ritmusú „Party Time”, vagy a zárószám, a latin lüktetésû „Your Body’s Hot”, mely Mark Rogers dobszólóját (és mikrofonállvány-szólóját) is magába foglalta. A koncert nem szûkölködött emlékezetes pillanatokban. Ilyen volt a 2003-as Universal Soul lemezrõl játszott, Marvin Gaye-es „Missing You”, Leroy kétségbeesett soul-dallamával; az elsõ lemezrõl elhangzó „Sometime Later” hömpölygõ, Hammond-fortyogással megbolondított, fokozódó crescendója; vagy a diszkókorszakot idézõ R&B, a „The Love I Once Knew”. Hatalmas sikert aratott Joel Parisien két saját szerzeménye is, a srác alaposan meggyötörte a billentyûket, míg a hangszíneket akrobatikus mutatványokkal, kezével a levegõben sikálva váltotta. Hozzá fûzõdik a koncert talán legõrültebb ötperce is, amikor Leroy bejelentette, „ideje beindítani a Gépet”, mire Joel elszabadult, és egy fergeteges scat-DJ szólót lökött az arcunkba, a szintetizátor tetején imitálva a megfelelõ kézmozdulatokat. Nem komplett.
Remegõ lábakkal, levegõ után kapkodva üvöltöttem vissza a tömeggel a két ráadást, az „Expedition” funk-rock-hajtépésére Nadir is visszajött, míg az utolsó számban mindenki megkapta a maga szólóadagját. John Irvinet egyúttal megajándékozta az egyik nézõ barna tányérsapkájával, s Big Bad ezt követõen ezzel a fején forogta James Brownt is megszégyenítõ piruettjeit. Parisien törülközõt pörgetett a feje fölött, Leroy lábai alatt szikrázott a padló – ez a minimum, amit elvárhatunk. Leroy végül nem vállalta be védjegyéül szolgáló kanálszólóját, holott a fõszervezõ mindent megtett az ügy érdekében. Sebaj, ez legyen a legkevesebb.
A koncert befejeztével a pihentebbek még maradhattak egy funky-dj partijára, a cédévásárlós pultnál pedig a tömegbe vegyülõ, barátságos zenészek írták alá a bookleteket, plakátokat, olyan közvetlenül elbeszélgetve a koncertre látogatókkal, mintha ismerõsök volnának. Talán számukra ismerõsök is vagyunk. Talán ezért is jelent ekkora élményt egy LMT-buli: a zenészek nem saját profizmusukba begubózott sztárok, hanem olyan mérhetetlen életörömöt sugárzó emberek, akik imádnak együtt játszani, és imádják a közönséget.
Jövõre újra, ugyanitt.

Gaines
2006.10.30

My Chemical Romance - The Black Parade

fém rovat VIII.

Bevallom, eddig nem igazán ismertem a New Jersey-i My Chemical Romance munkásságát, és az a zenei világ sem állt hozzám túl közel, amit a banda képvisel. Bután azonosítottam õket egy Blink 182-féle gumi-punkrock zenekarral, és ezzel egy idõre el is felejtettem õket. Ám a napokban kezembe került a harmadik nagylemezt megelõzõ kislemez, a Welcome To The Black Parade. Bár ebben a számban is nagy mértékben véltem felfedezni a számomra nem túl kedves poppunk elemeket, de mégis, számomra is teljesen érthetetlen módon, valami nagyon megfogott benne. Van benne valami olyan plusz, amitõl valahogy más, mint a többi hasonló, mai, slágergyanús rocknóta. Ekkor még nem tudtam, hogy mi ez a plusz, de elhatároztam, hogy minél hamarabb hozzá jutok a The Black Parade címû albumhoz.
Mikor meghallgattam a lemezt, egyszerûen le voltam nyûgözve. Azt kellett tapasztalnom, hogy a megkedvelt kislemezen szereplõ szám az egyik legrosszabbul sikerült darab a korongon, és végleg be kellett látnom, hogy a My Chemical Romance egy Blink 182-féle gumi-punkrock zenekarral való azonosítása óriási hiba volt részemrõl. Ez az új, The Black Parade címû kiadvány olyan erõket képvisel, amilyenekkel manapság már csak a System Of A Down zenéjében találhatjuk szemben magunkat. És ha maga a stílus nem is mindig áll olyan közel az én ízlésemhez, ezek az erõk akkor is nagyon erõsen hatnak rám. Nem sok zenekar létezik, ami így le tudja bilincselni a hallgatót, és ilyen mértékben tud hatást gyakorolni rá. Ez is bizonyítja, hogy a zene nem csak a mûfajon múlik.
A kislemez sokszoros meghallgatása után kicsit utána is olvastam a dolgoknak, így megtudtam, hogy a zenekar harmadik stúdióalbuma (az elsõ kettõhöz hasonlóan) egy vérbeli koncept album. Az egész lemez "A páciens" nevezetû karakter körül forog, aki rákban szenved és egy kórházban hal meg. Szenvedése közben emlékeit felidézve végigutazik az életén és megvizsgálja, mit csinált jól és mit csinált rosszul. A banda énekese, Gerald Way egy interjúban elmondta, hogy szerinte a Halál a legerõsebb emlékünk képében jön el értünk. A páciens legerõsebb emléke az, hogy gyerekkorában apja elvitte õt egy parádéra, így a halál egy fekete parádé képében fog eljönni érte. Számomra nagyon megkapó maga a történet és az elképzelés, és ennek tudatában egészen máshogy hallgattam végig a korongot. A zene mellett a szövegekre is odafigyeltem, így a fejemben az egész egy igen sötét hangulatú színpadi elõadásként jelent meg. Ez a színpadiasság is nagyban hozzájárul a zene eredetiségéhez és iszonyú horderejéhez. Emellett pedig a tizenhárom plusz egy felvonás a többi nélkül is perfektül megállja a helyét.
A hatások könnyen felfedezhetõek: a banda kétségtelenül nagyon sokat vett át a Queen-tõl. A színpadias, dramatikus elõadásmód és a nagy ívû dallamok mind Mercury-ékhoz vezethetõk vissza, egyszer-egyszer még Mikey Way gitárjátéka is hajaz Brian May stílusára. Emellett a zenében megjelenik a Kurt Weill és Bertolt Brecht-féle zenei és "színpadi" világ. Nem is csoda, hogy a banda tagjai a 30-as évekbeli "Mahagonny városának tündöklése és bukása" (Rise and Fall of the City of Mahagonny) címû Weill-Brecht színdarab után a lemezt elõször The Rise and Fall of the My Chemical Romance-nek akarták elnevezni. Tehát a The Black Parade-en efféle zenei elemek ötvözõdnek a huszonegyedik századi, modern rockzene hangzásvilágával. Ezt a fúziót használva eszközül a zenekar 2006-ban újabb, "régi-új" gondolatokat és víziókat tár elénk a Halál fogalmáról.
A lemez a szûk két perces The End címû "nyitánnyal" veszi kezdetét. A melankolikus hangvételû, akusztikus gitáros verze rész után hirtelen berobban a drámai elektromos gitár a nagy ívû, Brian May-es témával, belép a monumentális kórus, felröppennek a függönyök, és kezdõdhet az elõadás. Maga a Queen is megirigyelhetné ezt a drámai bevezetést. A nyitány katartikus témája aztán hirtelen átcsap a Dead! címet viselõ kegyetlen rock & roll-nótába. A szám pattogóssága ellenére egy igen sötét témát dolgoz fel egy igen vidám, sõt, kárörvendõ megközelítésben. "If life ain't just a joke, Then why are we laughing?" - teszi fel a kérdést a dal a hallgatónak, teljesen jogosan. Üvölthetõ refrén, rock&roll-os riffek, kifejezetten jó szóló, egy igazán táncolható nótáról van tehát szó. Persze ne számítsunk arra, hogy a banda végig ilyen lazán fogja fel a Halál gondolatát. A This Is How I Disappear hangzásvilága már egy fokkal sötétebb, és a szöveg sem olyan hangulatú, mint az elõzõ dalé. Bár ez is ugyanúgy a Halálról szól, ám ezúttal egy fokkal szomorúbb megközelítésben. Az ugrálós és gyors rockos riffek egyszer-egyszer sötét és belassult metál-riffekké alakulnak, az ének pedig kegyetlen ordítássá fajul. Tulajdonképpen ez a dal kiegészíti az elõzõt: az elõzõ egy élõ szemszögébõl mutatta be a Halált, ám ezúttal a halott véleményét is hallhatjuk az adott helyzetrõl. Emellett pedig mindkét dalban tisztán végigkövethetõ a szerelmi szál, ami még egyet csavar a dolgon. A The Sharpest Lives a This Is How I Disappear-hez hasonlóan pörgõs, ám igen nyomott hangulatú. Végig zúz a gitár, végig fülbemászó dallamok szólnak, ám a szöveg ismét elég lehangoló. Gerald Way egyébként kifejezetten jó szövegeket írt ehhez a lemezhez. A szerzemény refrénje számomra már egy kicsit túl kommerszre és kalácsra sikerült. Egyébként az albumon végig vannak számomra zavaróan popos megmozdulások, és nem minden szerzeménnyel (mint például a The Sharpest Lives-szal sem) vagyok megelégedve. Így teljes mértékben a már említett Welcome To The Black Parade-del sem. A szám intrója egyszerûen nagyszerû, a Queen-es, monumentális gitárriff, a sejtelmes dobpergés, a háttérfúvósok, mind nagyon elvannak találva. Ám azután jön a Blink 182-s poppunk-elmebaj, és az egész elveszti a komolyságát. A fõcímdalt szerintem ennél sokkal jobban is meglehetett volna kreálni, csak kevésbé kellett volna rámenni a bevételre. Nem baj, az intró mindig lehengerel, és a történet is bejön. Az I Don't Love You is az album rosszabbul sikerül részéhez tartozik. Tulajdonképp egy didaktikus és nyálas szerelmes dalról van szó, ami a világ egyik legelcseszettebb zenekarának, a The Calling-nak a fénykorát juttathatja az eszünkbe. Erre talán nem lenne szüksége a bandának, mivel ennél tud jobbat is. Egyébként a próbálkozás érzõdik, csak hát ez sajnos most így sikerült. Nem nagy baj, hiszen a House Of Wolves rock & roll-ja ismét mosolyt csal az arcunkra. Mint szövegileg, mint zeneileg így kell kinéznie egy mai, igazán táncolható rock & roll-nótának, az egész egyszerûen kifogástalan. Erõteljes gitár, tömör zúzás, kiváló szóló, még az enyhén popos refrén sem zavar. Ilyesmi muzsikával villog manapság a The White Stripes és a Jet, hát, most a My Chemical Romance is megmutatta, hogy ilyet is tud. A drámai, zongoraalapú Cancer-t mintha egy musicalbõl szabták volna ki. A Queen is szokott volt elõállni ilyesmi, rövid, zongorás-énekes darabokkal. A szerzeményben a Páciens vallomását hallhatjuk, amihez ez a zenei környezett teljes mértékben passzol. Aki eddig nem érezte, itt annak is világossá válik, hogy ez nem csak zene, de színház is egyben. A Mama a személyes kedvencem az albumról. A Kurt Weill-i unca-uncáról egybõl a Doors által is feldolgozott Alabama Song juthat eszünkbe a Koldusoperából. A grupp ezt a zenei világot ötvözi a modern rockkal, hogy valami egészen eredeti dolgot alkosson. A balladai szöveg sem hiányozhat: "Mama, we all go to hell, Mama, we all go to hell, I'm writing this letter and wishing you well, Mama, we all go to hell". Eztán az unca-unca hirtelen egy diabolikus háromnegyedbe csap át, és elszabadul a pokoli cirkusz hátborzongató hangulata, ahol az ördögök ezertagú kórusa dalol. Én mondom, ez aztán katarzis. A Sleep-ben a nu-metal árnyékát vélem felfedezni, valami mégis megfog benne. Bár zenei értelemben ez nem igazán az én világom, az egész mégis elsodor magával, és nem kéri ki a véleményemet, hogy tetszik-e vagy nem. A katartikus metál-téma egy kicsit a System Of A Down muzsikájára emlékeztet, és ez számomra minden szempontból pozitív. A Teenagers ismét egy vidámabb hangvételû, dallamos, ugrálós dal, amely az amerikai tinédzserek züllöttségét mutatja be. Igen szomorú, hogy Gerald Way szövege a színtiszta igazat tárja elénk a mai tizenévesek kinézetérõl: "Teenagers scare the living shit out of me, They could care less, As long as someone don't bleed, So darken your clothes, Or strike a violent pose, Maybe they'll leave you alone, but not me". Ennek a szövegnek egyébként Magyarországon is van némi aktualitása. A Disenchanted ismét egy kevésbé jól sikerült lassú szám. Röviden szólva: kalács. Igazából nem nagy baj, hiszen ebben a poprock mûfajban ez a természetes és a megszokott, és aki ezt a stílust szereti, annak nyilván ezzel a nótával sincs nagy baja. Én a My Chemical Romance-t azonban azért szerettem meg (rajongó azért természetesen nem lettem), mert rám, az antipopos arcra is hatással tudtak lenni. Ám az biztos, hogy nem ezzel a nótájukkal, bár a "You're just a sad song..." szöveg félig itt is levett a lábamról. A Famous Last Words alapvetõen egy jó dal, csak a refrén itt is "kereskedelmibbre" sikerült a tûréshatáromnál. A Queen-es hatások itt is érezhetõek, de sajnos csak elég kis mértékben. Tehát a vége túlságosan drámaira sikerült, ilyen befejezést még a Queen sem engedett meg magának. Ám mielõtt azt hinnénk, hogy vége, elmondom: nincs. A "hidden track"-ben másfél perc néma csend után felzendül a rövidke, Blood címû kabaré. Ezekkel a sorokkal ér tehát véget a lemez: "I gave you blood, blood, Gallons of the stuff, I gave you all that you can drink and it has never been enough, I gave you blood, blood, blood, I'm the kind of human wreckage that you love!"
Ekkora hatást még egy lemez sem gyakorolt rám ebben a számomra kevésbé kedves mûfajban. Ha számtalan dolog is van, ami nem tetszik a zenében, az csak a mûfaj általi mérsékelt utálatomból fakad. Viszont a The Black Parade-nek még így is sokkal nagyobb része tetszik, így a My Chemical Romance mélységesen megérdemli, hogy megdicsérjem. A banda valami olyat rakott le a kommersz rockzene asztalára, amit, remélem, még sokáig emlegetni fognak.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2006.10.23

Korekyojinn - Jackson

Ismét valami olyat kell hogy ajánljak, amit Magyarországon csak nagyon kevesen ismernek és szeretnek, ha egyáltalán ismeri még valaki rajtam kívül. Sajnos nem vagyok meggyõzõdve róla, és nagy hibának tartom, hogy a japán Korekyojinn neve még a mániákus progresszív rock rajongóknak sem mond semmit. Csak hogy mindenki számára világos legyen, Yoshida Tatsuya, a "világhírû" japán dobnagymester mellékprojektjeként indult el a csapat, ám 2006-ra már harmadik nagylemezükkel villognak Japánban. A bandában Tatsuya mellett két másik igazi szenzáció muzsikál: Kido Natsuki gitáros és Nasuno Mitsuru basszusgitáros. A Korekyojinn-t is, mint sok más idegbajos japán gruppot, John Zorn kiadója, a Tzadik karolta fel, ám a harmadik nagylemezük már egy másik, helyi kiadónál jelent meg. A tagokról még annyit, hogy ez a formáció mindhármuknak csak egy mellékvágány, hisz fõállásban Yoshida Tatsuya a Ruins-ban és a Koenji Hyakkei-ben veri a dobokat, Kido Natsuki a Bondage Fruit-ban penget, Nasuno Mitsuru pedig az Altered States-ben basszerozik. Mondjuk tehát ki: egy igazi supergroupról van szó.
A csapat új, Jackson címû lemezét valószínûleg senki nem fogja megtalálni a hazai lemezboltok polcain. Egyrészt, mivel magát triót senki sem ismeri kis hazánkban, másrészt, mivel a korong egy japán kiadónál jött ki. Tehát akit tényleg érdekel a lemez, az készüljön fel, hogy vagy ki kell utaznia Japánba, hogy megszerezze, vagy illegális eszközökhöz kell folyamodnia. Az elsõ két korong (a Korekyojin és az Isotope) megvásárlására több esély van, hiszen az még a nemzetközi Tzadik gondozásában látott napvilágot. Tehát érdemes elõször azokkal próbálkozni.
A Jackson hangzásvilága kétségtelenül sokkal sivárabb és gyérebb, mint az elõzõ két kiadványé, ám ez a zene minõségén mit sem változtat. A trió igen energikus prog-rock zenét, azon belül is zeuhl-t játszik, ötvözve azt improvizációs elemekkel (nyilván fõleg ezek miatt csapott le rájuk a Tzadik). Tehát amit kapunk, az nagyon erõsen ritmus-centrikus, emellett teljesen idegbeteg progresszív rockzene, erõteljes gitárriffekkel, borult szólókkal és némi noise-rockos beütéssel. A banda olyan óriások munkásságából táplálkozik, mint a King Crimson vagy a Yes, emellett pedig a zenészek beleteszik azt a pluszt, amitõl a muzsikájuk igazán jellegzetessé és eredetivé válik. És ilyen zene valóban csak az elvont agyú japánok fejébõl pattanhat ki, és csak ugyanezen, hihetetlenül technikás japánok keze által valósulhat meg. Ilyet tényleg nem hallani Európában vagy Amerikában, ilyen lemez csak a messzi Ázsiában születhet meg.
Az elsõ, Lebanon címû nóta rögtön a közepébe vág. Zúzós, húsba csapó témája után Yoshida Tatsuya alaposan szétszabdalja a ritmust a fõtémában, Kido Natsuki ujjai pedig fürgén futkorásznak a bundok között. Ezek után egy új téma lép színre, amit egy zajos szóló után még egy újabb téma követ. Aztán belassulunk, és a gitáros mesteri improvizációját hallhatjuk, amit egy keleti pengetõs hangszer nyaldos alulról. Mindeközben Nasuno Mitsuru mesterien alapoz búgó basszusával. A zene tehát igen összetett, egy dalban több, mint hat téma szerepel, azonban csak egyiket, a fõtémát hallhatjuk egynél több alkalommal. A címadó Jackson-ban egy fokkal könnyedebb, funky-s szerzeményt tisztelhetünk. Könnyen fogyasztható fõtémája akár a rádióban is szólhatna, ám ez csak az eleje. Két perc után a zenészek szokásukhoz híven bevadulnak, Yoshida szétcsapkodja a ritmust, Kido észveszejtõen sikál, egyszer még egy wah-wah pedálra is rálép, és Nasuno is olyanokat mûvel basszusgitárjával, hogy ihaj-csuhaj. Az egész egy holdkóros progresszív funkrock jamben köt ki, majd nagy nehezen visszatér a fõtéma. Ezt a számot egyébként már a 2005-ös Isotope-on is hallhattuk. A banda a Mindgames-ben is hozza a megszokott formáját, ez már az elsõ másodpercekben, az egy "dühöngõ õrült" lelki világát tükrözõ fõtémában hallhatjuk. Ebben a számban a headbangelõs rock mellett felfedezni vélhetjük a fusion zenét és a Mahavishnu Orchestra hatásait is. A lemezen ebben a négy és fél percben hallható leginkább, hogy tulajdonképpen milyen elképesztõen technikás virtuózokat is tisztelhetünk a trió muzsikusaiban. A szám, méltó befejezésként egy meggyötört káoszba fullad. A Pathos beláthatatlan gomolygással, összevisszának tûnõ imprókkal melegít be, majd egy óvatlan pillanatban betoppan egy idegtépõ riff és kibontakozik a téma. Ismét felfedezhetõek jazzrockos fordulatok a zenében, Kido Natsuki vinnyogó szólói is sokkal közelebb állnak már a fusionhöz, mint a színtiszta prog-rockhoz. A Kaleidoscope egy feltehetõen "keleti" pengetõs hangszer (de könnyen lehet, hogy csak egy manipulált akusztikus gitár) zengedezésével nyit, amit egy dallamos gitártéma fejel meg. Ez a pengetõs hangszer végig ott susmorog a gitárszólam alatt, ezzel is dúsítva a hangzást. A téma egyszerûen varázslatos, vidám hangvétele mellett a bandához méltóan összetett. Külön érdekes, hogy a felszabadult dallamok után a dal egy sötét, Black Sabbath-os riffel ér véget. A Rambling ismét kegyetlenül zúz. Tatsuya kíméletlen tempót diktál, amire Natsuki húrszaggató gitáralapja illeszkedik, a háttérben pedig Mitsuru betépett basszusfutamai cikáznak. Egyszer-egyszer belassul a ritmus, és a doomos, hard rockos riffek által megértjük az elõzõ nóta különös, Black Sabbath-os befejezésének okát. Egy rövid drum & bass betétet is hallhatunk, amit a dobos és a basszeros ebben a részben csinál, az aztán nem piskóta. A Nervecell sündörgõ meneteibõl elõtörõ "állat" a hallottak után már nem is lep meg minket igazán. A lenyûgözõ, enyhén keleties témát aztán egyéb odazúzós átkötések és merengõ akusztikus varázslatok váltják fel, némi hard rock és némi fusion is becsusszan a dologba. A három muzsikus, mint az hallatszik is, magas fokú virtuozitás mellett zeneszerzõi képességben sem szenvednek hiányt. A Objection egy újabb szuper szám, amely mindazokat a zenei fordulatokat alkalmazza, amikrõl a grupp zenéje igazán felismerhetõ. Yoshida Tatsuya szanaszét töri a ritmust, Kido Natsuki erõteljes riffeket illeszt rá, és öt másodpercenként témát vált, Nasuno Mitsuru pedig szokásához híven gyepálja basszgitárját. A recept tehát az elõzõ számokéhoz hasonló, ebbõl kifolyólag a minõsége is. A lemez utolsó, Isotope címet viselõ nótáját szintén hallhattuk már a Korekyojinn elõzõ kiadványán. Húgyelhagyós, epilepsziás zúzás, hajmeresztõ ritmusok, össze-vissza tekergõ témák sorozata, hatásos gitárszóló, tehát az egész kíméletlenül rombol. A rombolás után belassulunk, ám két perc lazulás után ismét visszatér a pörgés, és onnantól az album végéig nincs megállás.
És ez egy olyan banda, amit nem is ismernek Magyarországon, pedig ha ismernék, a prog-rock zene rajongóinak körében bizonyosan jelentõs rajongótáboruk alakulna ki. Változtassunk ezen a helyzeten!

TurtleKat
2006.10.18

Freestylers - Adventures In Freestyle

A Freestylers kétségtelenül a mai elektronikus tánczene legkiemelkedõbb csapata. Bár idén még csak negyedik nagylemeze jelent meg Matt Cantor és Aston Harvey duójának, a gruppot mégis a mûfaj legjelesebb képviselõjének tekinthetjük. Nélkülük valószínûleg az electro ma nem az lenne, ami, tevékenységük (tíz éves fennállásuk során) mindig nagy befolyással volt az elektronikus tánczenei színtér többi elõadójának munkájára. Említettem, hogy idén jött ki a negyedik nagylemezük Angliában, ami az Adventures In Freestyle címet viseli.
A 2004-es lemez után ez a kiadvány kétségtelenül egy elég nagy váltás. Biztos sokaknak nem fog tetszeni ez az új, kicsit kommerszebb hangzás a Raw As F**k mélyebb, underground-osabb breakbeatje után, de szerintem a legtöbb rajongó maximálisan meg lesz elégedve. Az Adventures In Freestyle tulajdonképpen egy útmutató az elektronikus zenében. A könnyen fogyasztható electro-poptól kezdve a sötétebb, savasabb breakbeaten keresztül, az old school hiphopon át egészen a drum & bassig mindenfélét hallhatunk az albumon, ami kapcsolatban áll az elektronikus zenével. Mindeközben a csapat pedig megtartja bevált stílusjegyeit és igényességét, tehát a sokrétûség mellett egy igazán Freestylers-es korongról beszélhetünk. A rosszallóknak természetesen annyiban igazuk van, hogy a duó muzsikája már sokkal közelebb áll a mainstreamhez, mint az undergroundhoz.
Az szûk két perces In The Beginning a szokásos felvezetõ kör. Belassult ritmus, monumentális fúvóskórus, csiporgó effectek, egyszóval minden olyan, ami egy Freestylers album intrójához szükségeltetik. A Security egy szokatlan, Depeche Mode-szerû, szinti-popos nóta egy feltûnõen átlagos férfihanggal. Talán a legnagyobb újítás a lemezen a gitár, illetve a gitár-szintetizátor használata, ami elsõre szokatlannak tûnhet, de aztán hamar megszokjuk. Ebben a dalban is rendesen kiveszi a részét ez a hangszer, alaposan zúz az alapban, míg a monoton szinti-téma végig ott prüntyög a háttérben. Ha belegondolunk, a szinti-pop is az elektronikus zene kategóriájába tartozik, így nem hiányozhat az útmutatóból. A Could I Be Dreaming?-ben is a duó kommerszebb oldalát vélhetjük felfedezni. A vidám, dallamos refrén egy kicsit talán túl rádióbarátra sikerült, ám ezt ellenpontozza a verze-részekben hallható szájtépés és a scratch. A kellemes tempó, a fülbemászó basszustéma, a blues-os gitárrészlet és az effectek egységében, azaz az alapban semmi kivetnivalót nem találhatunk. Igazán kellemes hallgatnivaló, az egyetlen hibája az lehet, hogy olyannyira fülbemászó, hogy kitakarít az ember fejébõl minden dallamot, ami eddig benne volt. A Fast Life az elsõ Freestylers-esebb nóta az albumon. Mély basszusok, ütemes gitárzúzás, pumpáló ütemek, hatásos dropok, autóversenyzéshez egyszerûen kiváló. Ilyesmi zenékkel szokott elõállni Junkie XL vagy az Overseer, akik közkedvelt szereplõi a Need For Speed játékok zenelistájának. A Freestylers ebbe a stílusba is beletrafált, és egy igazán király autóvezetõs-break dalt kreált. Az In Love With You-ból készült a nagylemezt megelõzõ második single, ami nem csoda, hiszen igazán jól sikerült. Ismét egy kommersz hangvételû, rádióbarát dalról beszélhetünk, ami egyszerûen csak jó. Freestylers-hez méltóan igényes és változatos az alap, a nõi énekhang kellemetes, a téma visszafogottan fülbemászó, egyszóval egy zseniális sláger. A bandának egyébként nem szokása nagy "hit"-ekkel elõrukkolni, és igazából ez az elsõ alkalom, hogy zenéjével megcélozza a rádióállomásokat. A Jump n Twist pumpáló beatjei és a háttérben hallható raggeas lüktetés két különbözõ egyszerre mozgásra késztet minket (mint ahogy azt a cím is mutatja). Ezt az összefonódó ritmust egy dallamos basszustéma koronázza meg, amiben egy szakavatott fül azonnal fölfedezi a koppintást, ugyanis ugyanez a dallam hallható a zene teljesen más területén tevékenykedõ Mando Diao Sheepdog címû szerzeményének refrénjében is. Ám ez a dal szempontjából igazán nem is fontos, mivel az ettõl még ugyanolyan király marad. A Pocketful Of Sadness négy percre a funkmuzsika világába vezet el minket, természetesen ízig-vérig Freestylers-módra. Belassult ritmusára és jellemzõ bassline-jára szutykos funky-gitár reszel és észveszejtõ kórusokat pukkant. A hélium-gyanús hangú nõszemély is hozzájárul a zene mocskosságához és dögösségéhez. A Sly & The Family Stone fénykora juthat róla eszünkbe, teljesen jogosan. Az Electrified az elõzõ számhoz hasonlóan iszonyatosan jó hangulatot teremt. Martin Luther húzós funkrockja ugorhat be a zsíros gitárriff és az erõteljes, érces ének hallatán, amit a verzékben MC-k iszonyatos tempójú rapjei váltanak fel. Egyszerûen õrület, amit a Cantor és Harvey mûvel, bár tudtam, hogy soha nem adnak ki selejtet a kezük közül, de ilyen erõteljes cuccra azért nem számítottam. Kellemes csalódás rulez! A Hard To Stay-ben is ekképpen kell csalódnunk, úgy látszik, a fiúk rákattantak a funkra, és ez kifejezetten jól áll nekik. Break-es ritmusok, iszonyatos pörgés, halkan alapozó zongora, tehát egy igazi funky groove, amire egy fergeteges hangú hölgy énekel. Három funknóta egymás után az új Freestylers albumon: nem hinném, hogy erre sokan számítottak. Ám a pörgésnek koránt sincs vége. A Painkiller-rel egy meglehetõsen felfokozott hangulatú drum & bass-partiba csöppenünk, ahol villogó reflektorfények kereszttüzében ropja a tömeg. A dnb színtér egyik legjelentõsebb formációja, a Pendulum is segédkezett a nóta elkészítésében, és ez meg is hallatszik a dal hangzásvilágában. A kollaboráció egyébként nem meglepõ, a két csapat már korábban is készített közös számot Fasten Your Seatbelts címmel. Egyébként a Painkiller-bõl készült az elsõ kislemez, emellett pedig két neves drum & bass producer (Ed Solo & Skool és Noisa) remixet is írt rá. A Turn To Dust a Fast Life-hoz hasonlóan egy elsõrangú autóversenyzõs, száguldós szerzemény. Sötét basszusok, baljós dallamok, az egész hangzásvilág John B-sen misztikus és Prodigy-sen rémisztõ, miközben a beat megszakítás nélkül õrjöng, a képek pedig irdatlan sebességgel váltakoznak a szélvédõn. Az Old Skool Fool az underground hiphop muzsika kezdeteihez visz el minket. Címszavakban: szikár, durva dobalap, kezdetleges bassline-ok, sikátori breakdance hangulat, arcon pörgõ fiatalok, pörge-szájú dumaládák és egy hatalmas "ghettoblaster" lángoló kukáktól megvilágítva. A fiúk ezt a hangulatot is tökéletesen eltalálták, egyszerûen nem tudnak hibázni. A So Fine a nyolcvanas évek funkvilágába kalauzol el. Earth, Wind & Fire, Kool & The Gang, Morris Day & Time... efféle zenekarok ugorhatnak be ezt a szerzeményt hallgatva. A Beat It Down egy tipikusan olyan szám, amire nem lehet nem mozogni. A beat, az MC, a basszus, a téma, minden mozgásra késztet, és egyszerûen nem lehet megállni, hogy ne kezdjünk el topogni, bólogatni vagy hadonászni. Ha kocsiban ülünk, akkor pedig, kérem, csak óvatosan a gézpedállal. Az utolsó, Inferno's címû dal egy ideális kivezetõ egy ilyen tempós, pörgõs lemezbõl. Lassú a ritmus, lágyak a háttérvonósok, az egész egyfajta nyugtató az irdatlan pörgés után.
Az Adventures In Freestyle-lal a Freestylers az elektronikus tánczene minden zeg-zugán keresztülvisz minket. Van itt hiphop, drum & bass, breakbeat, funk, tulajdonképpen minden, ami kapcsolatba hozható a tánczenével a huszonegyedik században. És mindeközben a lemez mind a tizenöt nótája teljes mértékben a Freestylers stílusát tükrözi, a fiúk tehát nem mentek túl saját hatáskörükön.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2006.10.14

Jan Delay - Mercedes-Dance

Amikor elsõ alkalommal meghallgattam ezt a lemezt, egyszerûen nem hittem a fülemnek. Fantasztikusan dögös, groovy funk-alapok, egy eredeti és egyben zseniális énekhang és német nyelvû szövegek. Tulajdonképpen a harmadik volt az igazán nagy meglepetés számomra, mivel az ilyenfajta muzsikákat eddig mindig angol nyelvû szövegek kísérték, Jan Delay azonban anyanyelvén nyomja az itt-ott rapbe átcsapó éneket. Mézes hangjánál ideálisabbat nem is találhatnánk a funk mûfajához, és a zenekar is rendesen adja az ívet mögötte, így a zene baromi húzóssága megkérdõjelezhetetlen.
Jan Delay még csak szülõhazájában, Németországban tett szert nagyobb hírnévre, de új, Mercedes-Dance címû albumát hallgatva azt kell mondjam, hogy jó úton halad a világhír felé. Ez az augusztusban napvilágot látott kiadvány egyébként a kopasz énekes második szólólemeze, egyben az elsõ, amelyen a funkzene felé fordult, mivel elsõ, 2001-es Searching for the Jan Soul Rebels címû korongján még inkább a rap és a reggae muzsika dominált. Véleményem szerint Jan most, 2006-ban találta meg az igazán hozzáillõ stílust, és nagyon reménykedem, és velem együtt valószínûleg sokan mások is, hogy ettõl a jövõben nem fog tágítani.
A lemez hamisítatlan funkzene mellett popzenei elemekben is bõvelkedik, azonban ez egyáltalán nem megy a zene rovására. Ha ilyen lenne a magyar popzene, éjjel nappal a magyar zenecsatornákat bámulnám, de azt hiszem, erre még aludnunk kell néhányat.
A Mercedes-Dance Intro-ban még nem igazán halljuk, hogy tulajdonképpen mire is vállalkoztunk. Ez a négy perc leginkább a rap jegyében született meg és Jan Delay-t még csak dumás, rapper oldaláról ismerhetjük meg. Azért két és fél perc után bezúznak a rezesek és a funky billentyûsök is, és rendesen irányba rakják az albumot. A Klar-nál már halljuk: ez nem rap, az nem raggea, ez FUNK! Egy feszes dobalap, egy ütõs szinti-groove, egy dallamos ének (a húzós, rapes lüktetés azért benne marad Jan Delay éneklésében), egy fülbemászó, fél-popos refrén, dögös, fanki fúvósok, jó hangú vokalisták... nagyjából ezek alkotják a számot, amire garantáltan mindenki felpörög és a tánctéren, illetve a nagyszobában ropja majd. Ez az öt perc minden parti kihagyhatatlan darabja. A Kartoffeln is ebbe az pörgeti tovább a lemezt. Az elektronikus dobalap mellett ismét húzós billentyûsök alapoznak és a néha fel-felcsattanó fúvósok ismét nagyot ütnek. Az ének néhol hirtelen elveszti dallamosságát és rappé vedlik át, majd pár másodperc után ismét visszaváltozik, emiatt néha teljesen elválaszthatatlan a két állapot. Ez is hozzájárul a zene eredetiségéhez, iszonyatos lüktetéséhez és sodróerejéhez. Az már csak a hab a tortén, hogy Jan Delay egy krumpliról énekel. A Kirchturmkandidaten címû nótára is a feszes dobalap, a groovy billentyûs-alap, az ének és a rap összemosódása, és a refrén fülbemászó dallama jellemzõ. Ebbõl kifolyólag, mint ahogy az elõzõ háromban is, ebben egy fantasztikus éa dögös nótát tisztelhetünk. A refrénben hallható fuvola ismét csak egy kis, szívet melengetõ plusz. A Für Immer und Dich az elsõ lassú szerzemény a lemezen. Belassult ritmusában egyszer-egyszer egy fojtott gitár és egy akkordozó Hammond is helyet kap, tehát ne számítsunk valami nagyon nyálas cuccra. A lemez elõzõ számihoz képest, oké, tényleg lágyabb és nyúlánkosabb, nem hoz feszes groove-okat és iszonyatos pörgést, de azért rendesen oda van pakolva. A számból készült klipben egyébként Jan egy elefántot vezet, akivel a rendõrök elõl bujkál, tehát felettébb érdekes. A kis lágyság után a Feuer rendesen odapörköl. Egy elbûvölõen húzós, funky gitár-riffel indítunk, amihez késõbb betársul a durva lüktetést diktáló dob és természetesen maga Jan Delay. A refrénben a vokalisták is bekapcsolódnak, majd egy igazán jól eltalált drop után egy csípõs rezes-téma döngöl földbe minket. No comment, én itt estem transzba. Sok funkot hallottam már, de erre én sem számítottam. A három és negyed perces, instrumentális Gasthaus Zum Lachenden Stalin tömény jazzfunkja már nem is lep meg. Groove-jainak dögössége, füvós témájának zsírossága, torzított szólójának coolsága és az egész kompozíció zsenialitása sem meglepetés már számomra. Ebben a számban tehát a banda Jan Delay nélkül kápráztat el, ami igazán nem nagy meglepetés. A Plastik-ban újból hallhatjuk Jan eredeti énekhangját egy király electro-groove-on. Közben halljuk a kritikus szöveget: "Du bist vielleicht ganz schön; Doch du bist aus Plastik" avagy "Nagyon szép vagy, kár hogy mûanyagból". A címhez illõen az elektronikus alap is mintha mûanyag volna, azonban elég dögös ahhoz, hogy nagyon élvezzük. Electric boogie-sok elõnyben! Az Ahn'ich Gar Nich alapja, hasonlóan az elõzõ daléhoz, a megszokottnál több elektronika bevetésével készült, ám a dög így is maximálisan benne van. A fincsi, rhodes-szerû szintetizátor-alapozás és az elmaradhatatlan fúvósok rendíthetetlen tartják a nóta gerincét, míg a savas szintik, a robotikus effektek és Jan hangja alkotják a testet. A Ravenheart felépítése hasonlít az elõzõ szerzeményéhez. Kevésbé funkos, inkább egy tempósabb dance-számként definiálható. Az alap szinte teljesen elektronikus, csak a még mindig funky fúvósok tartják a zenében a lelket. Ám a dög még mindig ott lappang... úgy látszik, a fiúknak nem sikerül rosszat kiadni a kezükbõl. Az utolsó, Im Arsch a második lassú szerzemény a lemezen. Lassan lüktetõ dobja, visszafogott groove-ja és soulos hangvételû éneklése ideális kivezetõ egy ilyen albumhoz. Ideálisabbat nem is találhatnánk.
Számomra a Mercedes-Dance az "Év Meglepetés". Tizenegy perfekt dal, háromnegyed órányi hamisítatlan funkzene, dögös alapok, fülbemászó dallamok, fantasztikus énekhang, német nyelvû szövegek. Kell ennél több ahhoz, hogy igazán meglepõdjünk?

Megtalálható az amazon.de-n

TurtleKat
2006.10.08

North Mississippi Allstars, Robert Randolph and John Medeski - The Word

A The Word elsõsorban: gospellemez. Hamisítatlan gospellemez. Egyben sokkal több is ennél. A The Word egy igazi allstar csapat produkciója: John Medeski (a Medeski Martin & Wood, röviden MMW orgonista-mindenese) és a North Mississippi Allstars együttmûködése. Egyben egy igazi csillag megszületésének, Robert Randolph színrelépésének pillanata.
A lemez története röviden összefoglalható. John Medeski és az NMAS fejében 1998-as közös turnéjuk alatt fogalmazódott meg a gondolat egy klasszikus, mégis némiben modern hangzású gospelalbum készítésérõl. A gondolatot tett követhette volna, ám hiányzott a szólista. Ekkor hallgatták meg a Sacred Steel Live albumot, ahol a szemtelenül fiatal Robert Randolph játszotta el a „Without God” spirituálét. Nem sokkal ezután a csapat élõben is látta a pedal steel virtuózát, meghívták a lemezhez, összeültek az MMW stúdiójában, és pár hét alatt megszületett a The Word.
A tíz hosszabb-rövidebb dal mindegyike tisztán instrumentális, és az ötven perces lemezt egyértelmûen Robert Randolph uralja. Sikítozó steel gitárja, szánkázó, fergeteges és lélekkel teli játéka foglalja le minden figyelmünket, egyben megteremti a templomi, átszellemült, felfokozott hangulatot. A tradicionális gospelszámok többségében rajta kívül John Medeskit „lehet észrevenni”, vagy örökösen fortyogó Hammondja lüktet Randolph magas, éles steelje mögött, vagy finom és sokszínû billentyûs hangszíne egészíti ki, emeli ki a fiatal gitáros dallamvezetését. A zene nem születhetett volna meg a déli blues koronázatlan hercege, a North Mississippi Allstars közremûködése nélkül, mégis, az NMAS tagjai (Luther és Cody Dickinson, Chris Chew) legtöbbször a háttérbe olvadva, szinte észrevétlenül hozzák a ritmust, az alapot a szólista mögé – az amúgy nagyszerû húrtépõ Luther Dickinson egészen ritkán tûnhet csak elõ Randolph „árnyékából”.
Elsõként a lemez „törzsanyaga”, a tõsgyökeres gospelek kerülnek terítékre, végére hagyom az igazi ínyencségeket. Két Glenn Lee szerzeménnyel dobbant a lemez. A „Joyful Sounds”-nál erõsebb nyitányt nem lehet elképzelni. Igazi ütemes lábdobogásra késztetõ, lélekvidámító dal, Luther megbízhatóan tolja a ritmusgitár szólamot, Randolph pedig visszafogottan, de eltéveszthetetlenül mutatja be, mi fán terem a pedal steel. A legszebb pillanatokat Medeski öblös akkordjai hozzák el, végül aztán a kopasz billentyûmester el is szabadul. A „Call Him By His Name” kezdete hátborzongató, a steel mintha egy énekes volna. Lassú tempójával a dal kizárólag Randolphé, érzelmes, mélyen átélt az Úrhoz szóló dallam. A lemezen szerepel a Sacred Steel Live-rõl is ismert „Without God”, természetesen az új felállásban. Az elsõ igazán hosszú, hétperces darab lassan indul be, a gyönyörû steelszóló elnyújtott intróként szolgál, hogy aztán röpke három perc után durván belendüljön a banda. Bosszantó, hogy az ajánló nem szól másról, mint Robert Randolph egekbe repítésérõl, de nincs mit tenni, az új évezred elsõ felfedezettje egy igazi varázsló. A „Without God” minden további nélkül szerepelhetne a Robert Randolph and the Family Band „Unclassified” lemezén is, egy nagy RRFB feeling a dal. Koncerten szétrobbanthatja a házat. A rövidke „At The Cross” egy House of God klasszikus, fülbemászó dallammal, és Medeski sokoldalúságát bizonyítja, ahogy a Hammondról ezúttal „bárzongorára” vált át. Legszívesebben beszállnánk énekelni. A „Without God”-hoz hasonló „I’ll Fly Away” minden ízében gospel, aki erre nem ugrik fel és nem kezd kezeit magasba emelve önfeledten táncolni, magára vessen. Medeski nonstop orgonafutamai gyorsvonatként húzzák maga után a hallgatóságot, ám ezúttal Chris Chew adja az igazi lüktetést mély basszuspöckölésével. Közönségkedvenc.
A hagyományos gospelektõl némileg eltér három rövid dal, melyek a North Mississippi Allstars déli country-blues stílusát viselik magukon. A nyugtalanítóan megbújó, agyonnyomott-elfojtott „Blood On That Rock” a lemez legtökéletesebben szerkesztett száma: John Medeski amolyan MMW-s eltorzult harmonikán játssza a fütyülhetõ dallamot, majd betársul mellé a tapsolós-gyomorba dobogó ritmusszekció. A gyapotföldekre, a síneket építõ néger rabok vidékére repítenek minket a hangok, egy vészterhes, nyomorúságos, hamvába holt reményekkel teli világba. Az „I Shall Not Be Moved” és a „Keep Your Lamp Trimmed and Burning” a Mississippi John Hurt-Fred McDowell-féle bluesmuzsika kedves megidézése, elõbbi az egyik legnépszerûbb tradicionális dal, legutóbb épp Stanton Moore dolgozta fel barátaival III lemezén. Az utóbbiban érzõdik talán a leginkább az NMAS szerepe, tudása, zenei világa. Randolph eltorzított steelje és Medeski kantárral visszatartott õrülete brutális két percet eredményez, amolyan Allman Brothers-elszállós blues-rock miniatûrt.
A lemezfelvétel alatt azonban született két saját, The Word szerzemény. Az utolsó track, az „Untitled” egy nyugodt, mondhatni békés jammelés, amolyan levezetõ az elõzõ kilenc dal érzelmi túlfûtöttsége, parázs muzsikája után. Randolph laza Hendrix, a középrészen végre Medeski is elengedheti magát, felvillant némi MMW-t. A The Word minden kétséget kizáró csúcspontja a „Waiting On My Wings”, szintén Medeski-Luther Dickinson alkotás – de még milyen! Olyan istentelen cool, súlyos, tömény funkot tolnak az arcunkba, hogy nem kapunk levegõt! Medeski irgalmat nem ismer, úgy pancsol a billentyûkön, Cody Dickinson dobos „elektromos mosódeszkát” ragad a kezébe, Luther meg csak nyomja, csak nyomja a sikát. Nyolc perc funk-craziness, bár sosem érne véget. Egyedül ezért megéri kiadni a pénzt.
A lemezt egy félperces, kóda-szerû outro zárja le, Medeski mindhárom kezét bedobja, úgy csapkodja szét orgonáját, Randolph pedig egy utolsó, felszabadult szólóval búcsúzik. Kösz mindent, jövõ vasárnap találkozunk a templomban!

Megtalálható az amazon.com-on

Freund Ádám
2006.10.07

Koop - Koop Island

A Koop egy igen sikeres nu-jazz, illetve "swing-tronica" duó (ne engem tessék szidni, nem én találtam ki) egyenesen Svédországból. Elsõ nagylemezük 1997-ben jelent meg, és Magnus Zingmark és Oscar Simonsson kettõse mára már az electro-jazz egyik éllovas formációjává nõtte ki magát. Jelentõs terjedelmû rajongótáborukat második, 2001-es Waltz For Koop címû albumukkal sikerült kialakítaniuk, amibõl több, mint százötvenezer példány fogyott el világszerte, és amibõl egy teljes remixlemez is készült. Öt év várakozás után a duó mostanra elkészült harmadik stúdiólemezével, amely Koop Island címmel Magyarországon már megvásárolható. Amerikában még tíz napot kell aludni a megjelenésig.
A Waltz For Koop méltán ért el nagy sikereket, és méltán szerzett sokszázezer rajongót a bandának. Azonban hallva a legújabb, Koop Island címû albumot, Magnus Zingmark és Oscar Simonsson még nagyobb sikerekre, és rajongótáboruk egyébként sem kis terjedelmének robbanásszerû bõvülésére számíthat. Bár igazán nagy változásokat nem eszközöltek az elõzõ kiadványhoz képest, mégis érezhetõ, hogy finomítgatták, csiszolgatták egy kicsit a hangzást. Bár a harminchárom perces idõtartammal ismét nem vitték túlzásba a dolgot (a Waltz For Koop is ilyen hosszúságú), azt kell mondanom, ez az album egyszerûen zseniálisra sikeredett.
Érdemes tudni, hogy a fiúk a zenei alapokat, elsõ hangtól az utolsóig, régi bakelitekrõl leszedett loopokból és egy hatalmas sampler-gyûjteménybõl tákolják össze, és ezek felhasználásával írják meg saját számaikat. Természetesen az énekesek sem maradhatnak ki a dologból, olyan hírességek tiszteletüket a lemezen, mint a norvég Ane Brun, a londoni Galliano alapító tagja, Earl Zinger (aka Rob Gallagher), vagy a japán származású Yukimi Nagano. Gallagher és Nagano énekhangját már a 2001-es korongon is hallhattuk.
Az a jó igazán a Koop zenéjében, hogy ízlésesen visszafogott, nem akar nagy feltûnést kelteni. Kellemesen hullámzik a háttérben, jó hangulatot teremt, és ha az ember igazán nem is figyel magára a muzsikára, akkor is érzi ezt a hangulatot. Egy vasárnapi ebédhez egészen kiváló. Ha pedig odafigyelünk, csodás tájakat járhatunk be, a Karibi-szigetektõl, Dél-Amerikán keresztül egészen Hawaii-ig. És mindeközben garantáltan jól érezzük magunkat.
A Koop Island Blues vizenyõs melankóliája egyszerre lehangoló és felemelõ. Szomorkás tangóharmonikája, és Ane Brun fátyolosan lágy hangja az esõs Párizst juttathatják eszünkbe, ám a halkan alapozó "steel pan" és a hullámverés hangja ellenpontozza ezt egy napfényes, mediterrán sziget pezsgõ hangulatával. Ezt még megfejeli egy harsona és egy klarinét, és innentõl teljesen elveszítjük a fonalat. A látszólag egymást ütõ zenék mesterien vannak összemosva ebben a dalban, ilyenre csak igazi profik képesek. A Come To Me swinges ritmusa, bigbandes behúzásai és szólói csodásan passzolnak a lazán pammogó bõgõhöz és a háttérben úszó kórustémához. Ezt a csodás egységet a japán Yukimi Nagano finom éneklése koronázza meg. Furcsa: ha az ember csak hallgatja a duó zenéjét, akkor teljesen normális, jó hangulatú zenét hall, ám ha elemzi, igen furcsa dolgokat tapasztalhat. Leírva olyan különösen néz ki, ami a fülünknek teljesen egyértelmû. A Forces... Darling ismét a bigband muzsikát hívja segítségül, amit Earl Zinger enyhén közönyös férfihangja bolondít meg. Tulajdonképpen úgy érezhetjük, hogy egy jazz standardet hallgatunk az ötvenes évek elejérõl, de valami mégsem stimmel. A szolid elektronika mindig ott sejlik a számok mögött. Az I See A Different You szétterülõ vonósai és brazilos ritmusa három percre a bossanova és a latin jazz világába kalauzol el minket. Nagano fátyolos hangja és a vonósok megadják a nóta vizenyõsségét, amit egy tempós, bossás dobalap támaszt alá. A csapattól egyébként nem áll messze ez a stílus, a Verve Remixed címû remixalbumra produkáltak is egy újratekerést Astrud Gilberto Here's That Rainy Day címû szerzeményébõl. A Let's Elope dús, karibi ritmusa, visszafogott "steel pan"-témája, fincsi zongora-akkordjai, szaxofonszólója és Mikael Sundin éneklése egyszerûen fantasztikus. Azért fantasztikus, mert nincs benne igazán semmi különös, csak van, és kész. Ezzel szemben pedig egyáltalán nem nyers, tehát éppen olyan, amilyet szeretünk. A The Mounbounce is az efféle a mediterrán ritmusokkal operál. Ezekre a ritmusokra egy férfikórus vidám témája kerül, majd egy hangulatos fuvolaszólót hallhatunk, aztán újból visszajön a téma. Körülbelül ennyi fér bele a szerzemény két és háromnegyed percébe, azonban az egész mégis nagyon élvezetes, és unalomról szó sincsen. A belassult Beyond The Son merengõ, vibrafonos, hullámos alapjára Earl Zinger mesél rá, így az egész felettébb relaxáló. Ez alatt az öt perc alatt kifújhatjuk (végre) a fáradt gõzt, csak vigyázzunk, el ne aludjunk, mert még két szám hátra van. A Whenever There Is You-t hallgatva ismét úgy érezhetjük, hogy egy ötvenes évekbeli jazznótát hallgatunk, ám a "tronica" itt is kellõképp felsejlik. A japán Yukimi Nagano lágyan énekhangja ismét egy másik világba repít minket, mint ahogy azt a lemezen végig teszi. Egy perc csend után az albumot a nyúlfarknyi hosszúságú Drum Rhythm A zárja, amely a fülszöveg szerint "zene balett leckékhez".
Aki A Waltz For Koop-ért szeretett bele a duó muzsikájába, az ezt a bõ fél órás anyagot is garantáltan imádni fogja. A Koop Island, még ha csak harminchárom percre is, de teljesen ellazít és elfeledtet minden bú-bajt. Mind a kilenc nóta perfekt, egyszerûen nem lehet mit kritizálni rajta. Nestának ismét lehet egy kedvenc lemeze.
A lemez teljes hanganyagát a radiocafé "egy az egyben" címû mûsorának november 7-i adásában, 12h és 13h közt hallhatjátok meg.

Megtalálható az mamarecords.hu-n (MR135)
Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2006.10.07

Riddim Colony - Demo

"A roots reggaet és dancehall mûvelõ Riddim Colony másfél évvel ezelõtt alakult, azzal a céllal, hogy a mai jamaicai irányvonalat követve hódítsa meg a közönséget Magyarországon, és terjessze a pozitív üzenetû, minõségi zenét. Ez év elejére alakult ki a jelenlegi, kilencfõs felállás. A zenekar a kezdetektõl fogva saját szerzeményeket játszik és emellett riddimeket is saját szakállra formálnak magyar és patois nyelven egyaránt." Dióhéjban ennyi, nem is érdemes ezt igazán ragozni. Tehát ha valaki az hiszi, hogy Magyarországon még mindig csak a Ladánybene 27 képviseli a reggaet, az nagyon is téved.
A Riddim Colony jelenleg kilenc tagot számlál. Egy dobost, egy billentyûst, egy basszusgitárost, egy gitárost, egy perkást, aki félállásban énekel is, a fúvósszekcióban egy trombitást és egy pozanost, a mikrofon mögött pedig két énekes-raggás-emszít. Tehát mindenki megvan egy jól megtermett roots reggae/dancehall csapathoz, és ez a testesség zenéjükre is kifejezetten jellemzõ.
Jómagam a bandát igen különös módon ismertem meg: egy papnövendéken keresztül, aki történetesen a banda basszusgitárosának, Tóth Lászlónak (mûvésznevén Leslie 2 Long) a bátyja. Laci nem egyszer invitált a banda koncertjére, ami minden esetben este tizenegy óra után kezdõdött, így mindig nemet kellett mondanom a meghívásra. Aztán megtudtam, hogy a zenekarnak nyáron kijött egy demója, nem is kell mondanom, rögvest beszereztem.
A Demo idõtartama nem több huszonöt percnél, ám ez a huszonöt perc épp elég ahhoz, hogy felettébb jó hangulatba jöjjünk. Egyenesen Dzsamajkából importált lüktetése, testessége és Tóth Barna (Junior Brown) és Horváth Boldizsár (JZA) lágy éneklése és pattogós ragga-rapje az elsõ pillanattól az utolsóig olyan eksztázisban tart minket, amilyenbe csak igazán jó reggae zene hatására kerülhet az ember. A Riddim Colony, amennyire ez Magyarországon lehetséges, megpróbálja nekünk elhozni azt a hangulatot és azt az egész életérzést, ami igazán életben tartja ezt a muzsikát és ami által igazán érthetõvé és élvezhetõvé válik ez a mûfaj. Természetesen ha egy Burning Spear korongot teszünk fel), ez az érzés sokkal hitelesebben jön át (ez így van rendjén), de a fiúk kétségtelenül kitettek magukért, és amit elértek az ügy érdekében, az a lehetõ legtöbb itt, Közép-Európában.
A szövegekrõl csak annyit, hogy olyan kulcsszavakban bõvelkednek, mint "jah", "weed", "rastafari", vagy "Babylon". Tehát az énekesek igazi, hamisítatlan és nem igazán túlbonyolított reggae-szövegeket mellékelnek nekünk az ellenállhatatlan lüktetéshez.
A Demo elsõ tizenöt perce, azaz az elsõ négy szám teljes mértékben saját szerzemény. A Reggae Station rögtön egy olyan nóta, amihez tényleg nem lehet sokat hozzáfûzni. Belassult dob-gitár-harmonika lüktetése, vaskos bassline-a, halkan bugyorgó perkái, húzós rezesei és az ütemen fekvõ ének magába foglalja mindazt, amit ez a csapat képvisel. Nem virgáznak szólókkal, nem színezik túl a már alapjában véve színes alapot, csak játszanak. És ez az egyszerûség gyönyörködtet. A Kaly Klan nem nyújt sok újat az elsõ számhoz képest, talán a búgó hangú énekes visz az egészbe némi Beenie Man-es, dancehall-os stuffát, de alapjában véve ugyanazt folytatják, amit elkezdtek. Minden hájjal megkent basszus-szólamok, belassult mozgás, beúszó rézfúvósok, minden, ami kell. A Leave Babylon egy tempósabb szerzemény, de itt is az elhagyhatatlan reggae-lüktetés dominál. A fúvóstéma talán egy kicsit kommerszebbre sikerült a kelleténél, és így kilóg az autentikus zenei környezetbõl, de ez az egyetlen, kis botlás igazán megengedhetõ. A dal utolsó percében hallhatjuk Puskás Richárd (Ritchie Ritch) gitárszólóját, ami kellõ visszafogottságával perfektül illeszkedik a zenébe. Az I&I-a-binghi egy visszafogott nóta, amiben csak az énekeseket, Komáromy Gergõ (G.Ras) perkást és a gitárost hallhatjuk. Tehát egy utcai hangulatú, akusztikus szerzeményt is hallhatunk az albumon, ami azt bizonyítja, hogy a reggae-hez nem feltétlenül szükséges annyi hangszer. A Demo maradék három száma már meglévõ reggea-alapokra, azaz "riddim"-ekre íródott. A Not Enough-ot például a Shanty Town Riddim-re írták, amit a híres Desmond Dekker-tõl ismerhettünk meg még a hatvanas években. Napfényes akkordok, ugrálós, harmonikás, már-már skás lüktetés, magyar szöveges betét, ismét minden, ami egy jó nótához szükséges. Az Answer Riddim-ön nyugvó, elég rövid Conquering Lion zaftos basszustémája és dubos dobalapja ismét a "no comment" kategóriába sorolható. Hogy a klasszikust idézzem: "Azért jó, mert jó". A finálé a full-time magyar szöveggel megkoccintott Dr's Darling alapra kettyintett Nõ A Kínálat. A dalszöveg jó, a fúvósok köményesek, a lüktetés súlyos, tehát az egész ismét: jó! Ez a riddim egyébként CopyCon Szolnok City címû lemezén is megtalálható, ha valaki esetleg kíváncsi egy másik magyar nyelvû adaptációra.
Ez a demó, legalábbis véleményem szerint, nem feltétlenül arra van, hogy éjjel-nappal hallgassuk. Sokkal inkább kedvcsináló a következõ Riddim Colony koncerthez, ugyanis meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ezek a fiúk élõben ezerszer nagyobb partit csapnak. Magán a lemezen csak egy kis ízelítõ található meg abból a hangulatból, amibe egy élõ fellépésen belecsöppenhetünk. Ha pedig a zenekar szabadságra ment, ezzel a kiadvánnyal átvészelhetjük a koncert nélküli hétvégéket.
A lemez 500 HUF ellenében megkaparintható. További információ a riddimcolony.hu-n.

TurtleKat
2006.10.02