A Belleville-i Randevú c. rajzfilmnek Ben Charest olyannyira eltalálta a zenei hangulatát, hogy anélkül talán nem is merték volna levetíteni a filmet. A zenérõl az embernek rögtön a kabaré és maga Franciaország jut eszébe. Gyors, a ritmusra kontrázó gitárok, tangóharmonika, vidám, francia nyelvû ének. Direkt tompított, a 60-as éveket tükrözõ hangzás. Néha rettegõs, néha üldözõs, néha kacagós. Ha hallgatod a zenét, megjelenik elõtted a kép is. Egy nagyon jó filmzene, egy nagyon jó filmhez. (Ben Charest ezért a filmzenéért tavaly César-díjjat is kapott)

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.08.21

Lap elejére

Ruins - Tzomborgha

Az egyik legérdekesebb zene, amit életemben hallottam. A japán csapat tagjai valószínûleg titokban Zappát hallgattak kamaszkorukban. A zene fõleg százhuszonnyolcadokból és kétszázötvenhatodokból áll, egy kis System Of a Down-nal megszórt noise-rockzene. Kiváló és elmét leépítõ.

egy kis írás a '97-es japán noise-rock turnéról (Bécs, Szede Klub):

Experimentális-rock kabaré? Talán ez az elnevezés fedi legjobban azt az egyébként teljesen behatárolhatatlan mûsort amivel elképesztette a közönséget a japán noise-rock szintér három élõ legendája. 1997-ben, majd két évvel késõbb újra, kicsit más összetételben már végigjárta Európát a Japanese New Music Festival, második alkalommal eljutottak Budapestre is és a jelenlévõk beszámolói szerint akkor is nagyot alkottak. Arról a koncertrõl sajnos lemaradtam, mivel éppen külföldön bóklásztam valamerre és ezt azóta is bántam nagyon, ezért is örültem meg annyira mikor megtudtam, hogy újra Európa felé veszik az útjukat, ráadásul most kiegészülve Makoto Kawabata-val, az Acid Mothers Temple vezetõjével.

A hosszas, egész Európán áthaladó turné legközelebbi állomása a bécsi Szene klub volt, vagyis azt vettem célba. Eseménytelen vonatozás, majd a város CD boltjainak gyors felderítése után este hét óra körül érkeztem a klubhoz és az ajtóban igen kellemetlen hír várt.
Kis, az ajtóra ragasztott papír adta a közönség tudomására, hogy Sasaki Hisashi, az est egyik fõzenekarának, a Ruins-nak a basszusgitárosa sajnos nem tudott eljönni a turnéra. Kissé letörten folytattam befelé az utamat a még szinte üres klubba és a bár részbe befordulva az elsõ amit megláttam Kawabata összetéveszthetetlen hajkoronája volt. Közelebb érve láttam, hogy a másik két zenész is ott ül vele. A vacsorára várva James Bond paródiával és spontán dalocskákkal szórakoztaták magukat, némi elõzetest adva a koncert zsenialitás és õrület határán mozgó zenei világából. Kawabata mellett ült Atsushi Tsuyama, az AMT másik törzstagja, velük szemben pedig a Ruins duó alapítója Tatsuya Yoshida, aki így Sasaki nélkül egyszemélyben képviselte a talán legfurcsább és legeredetibb noise-rock zenekart. Hármukkal ki is merûlt a Japanese New Music Festival teljes létszáma, mivel az est másik három zenekara mind az AMT és a Ruins tagjainak projectje volt. Az öt zenekar, habár mindössze három ember alkotta öket zeneileg nagyon távol áll egymástól, viszont ami nagyon is közös bennük az a kisérletezõ hajlam és az a képesség, hogy rengeteg különbözõ hatást keverve olyan zenei világot hoztak létre amihez foghatót korábban senki más.

Kezdésnek a magyar viszonyokban meglepõen korainak tünõ nyolc óra volt kiírva, azonban az adott idõpontban még mindig alig volt látogató (tizenöt-húsz ember ha lehetett) így a klubvezetõ közölte, hogy csúsztatják a programot egy órával, de így legalább volt idõ bõven arra, hogy a vacsora befejeztével a zenészek kis CD bolttá alakítsák a ruhatár egy részét. A pult fõ helyét a turnéra megjelent válogatás CD foglalta el, viszont mellette mindössze három másik CD volt, valamint egy kis papír miszerintis sajnos az összes Ruins és AMT album elfogyott az eddigi állomásokon. Kárpótlásnak viszont volt az új Akaten album, valamint két Kawabata szolólemez.

Szerencsére a várakozás meghozta eredményét és fokozatosan érkeztek az emberek. Mikor kilenc elött nem sokkal Yoshidáék visszavonultak az öltözõbe elõkészülni a koncertre, már olyan nyolcvan-kilencven fõ körül lehettünk, de még késöbb is érkeztek néhányan.

Zubi Zuva X
(Tsuyama, Yoshida, Kawabata)

Welcome to the japanese nuuuu music festival!! Three persons, five projects!! First project is.. Zubi Zuva X!! Az estet a kisérleti énektrió, a Zubi Zuva X nyitotta. Itt a harmadik tag eredetileg Sasaki lett volna, de most Kawabata helyettesítette. A project célja, hogy az emberi hang és az ének lehetõségeit kutassák, ami nagyon komolynak és tudományosnak hangzik, de valójában csöppet sem az, hanem végtelenül szórakoztató. A minden értelmet nélkülözõ szövegeket a legkülönbözõbb énektechnikákkal adják elõ a gregoriántól az artikulátlan hörgésen keresztül a swing-ig. Míg az elõadást halálosan komoly ábrázat kiséri mindhármuk részérõl, a számok közötti mindig ott bújkál a szájuk szegletében a mosoly és Yoshida, meg fõleg Tsuyama vicces kommentárjai gondoskodnak arról, hogy pillanatok alatt közvetlen és belsõséges hangulat alakuljon ki a közönséggel. Az európai nagyvárosok nevének felsorolásából és ismételgetésébõl álló Europa Suite elõtt (melyben minden városnévbõl külön kis néhány másodperces szerzemény válik, mind más énektechnikával elõadva) Tsuyama szabadkozik, hogy sajnos Ausztria nincs megemlítve a számban és, hogy ne legyen sértõdés, gyorsan rögtönöznek egy kis darabot Bécsrõl.

Akaten
(Tsuyama, Yoshida)

A rövid, 3-4 számos Zubi Zuva programot az est legszórakoztatóbb zenekara, az Akaten követte. Mindennapi használati tárgyak hangjait használják fel és furcsa, magávalragadó kis kompziciókat kreálnak segítségükkel. Van itt minden: cipzár, olló, zöldségreszelõ, fényképezõgép, müanyagflakon, borospohár. Mindegyikhez tárgyhoz külön kis furcsa hangulatú szám írva, a szokásos furcsa énektechnikákkal követve, miközben Yoshida effekteket pakol a hangokra, Tsuyama pedig néha gitáron követi a szerzeményeket.
Akaten standard number!! A fénypont a madárhangokat alapul vevõ kis blokk. Tsuyama (aki megszálott madármegfigyelõ) poszáták és hasonlók képet képeit mutogatja, röviden elmondja milyen hangokat hallatnak, majd villámtámadás szerû énekdarabokban törnek ki. A végére hagyják a rockosabb madarakat hard rock bird! progressive rock bird! amiket Yoshida már jellegzetes szétesõ ritmusú dobolásával is megtámogat. Még egy szám és bár a közönség még többet akar, jön a következõ formáció, mely számomra az est egyik csúcspontja.

Ruins
(Yoshida)

Next project is Ruins... alone!! Habár a hiányzó Sasaki (akirõl ekkor tudjuk meg, hogy autóbalestebe keveredett nem sokkal a turné elõtt és eltört a karja) basszus/ének témái csak DATról mennek a sokak által Japán legjobb dobosának nevezett Tatsuya Yoshida így is lenyûgöz mindenkit. A Ruins a Japánban egyébként is nagyon erõs, rengeteg nagyszerû zenekart és elõadót magába foglaló noise-rock szintér legeredetibb zenekara. Kiszámíthatatlan, kifordított ütemeik és a semmihez sem hasonlító, semmi emberi nyelvre
nem emlékeztetõ ének, valamint a zenébõl áradó hihetetlen energia maga alá teperi a hallgatót. Azok számára akik azt állítják, hogy zenében mára már nem lehet semmi újat nyújtani a Ruins az egyik legtökéletesebb ellenpélda. A leggyakrabban használt hangszerek közé tartozó dobbal és basszusgitárral olyan zenét kreálnak, melyhez még csak hasonlót sem csinált elõttük senki. Yoshida bõ félórát játszik, szinte megállás nélkül, csak a számcímeket mondja be néha. A számok többnyire a legújabb és minden korábbinál jobban sikerült albumról, a Tzomborgha-ról származnak és élõben még húzósabbak mint lemezen.

Zoffy
(Tsuyama, Kawabata)

A Ruins tömény zúzása után az est legnyugodtabb pillanatai következtek. A Zoffy félelmetesen szép, tradícionális dal utánzatai egy nemlétezõ ország múltjának zenéjét idézték. Keveredtek a dél-amerikai, európai és ázsiai elemek és a középkori trubadúr énekek világa. fake folk songs!! Az elsõ pár szám alatt Kawabata vonóval játszott a gitárján, éteri hangokat elõcsalva belõle, míg Tsuyama furulyán kisérte, majd az utána következõ számokban leginkább valamilyen dél-európai nyelvre emlékeztetõ kitalált nyelven énekelt.
A Zoffy utolsó két száma megint valami teljesen újat nyújtott. A tradícionális dal utánzatok mellet a project másik irányvonala különbözõ rock-klasszikusok 'feldolgozása' ami abból áll, hogy az alapul vett klasszikust darabokra szedve, torzan és hamisan adják elõ úgy, hogy az maximum a refrén vagy apró jellegzetes részletek alapján marad felismerhetõ. Ez habár valóban nem hangzik túl bíztatóan, igazából hihetetlenül szórakoztató, fõleg a hisztérikus elõadásmóddal kisérve amit a két õrült zseni nyújtott. very-very famous songs!! A Zoffy elsõ áldozata a Deep Purple 'Smoke on the Water' címû rock-klasszikusa volt, a második dalt viszont, bármennyire is ismerõs volt néhány részlet, nem sikerült felismerni.

Acid Mothers Temple & The Melting Paraiso U.F.O. (Underground Freak Out) mode HHH (Heretical Heritage Heroes)
(Kawabata, Tsuyama, Yoshida)

Welcome to the japanese nuuuu music festival!! Last project is Acid Mothers Temple!! Rövid, egy-két perces szünet után Yoshida is visszatért a dobok mögé és következett az est záróprodukciója, a Kawabata vezette Acid Mothers Temple. Az éppen aktuális albumhoz/koncerthez alkalmazkodva egyébként is folyamatosan változó tagságú AMT-nek, melynek ezt a csak erre a turnéra kialakult felállását 'mode HHH (Heretical Heritage Heroes)' névre keresztelték, természetesen az eredeti tervek szerint Sasaki is tagja lett volna. Azonban itt nem volt olyan feltünõ a hiánya, mivel Kawabata olyan nyilvánvalóan uralta a szinpadot, hogy a másik két zenész, bármennyire is zseniálisat alkotott abszolút háttérbe, kisérõszerepbe kerûlt. A estet (a Ruins koncert kivételével) uraló humoros alaptónus teljesen eltünt és az AMT a lehetõ legsúlyosabb instrumentális progresszív-rock elszállást nyújtotta, egy hosszú, majd húszperces, folyton változó és egyre töményebbé váló számmal. Yoshida erõteljes dobolására és Tsuyama basszusjátékára építkezve
Kawabata valami félelmeteset alkotott. Játékának minden pillanatából áradt az évtizedek alatt felhalmozott technikai tudás és a mûfaj tökéletes ismerete és maximálisan kihasználta a felsorokoztatott torzítók és effektek lehetõségeit. Mint ahogy igazi tradícionális prog-rock dalhoz illik, az elején még viszonylag visszafogott darab egyre súlyosabbá és komplexebbé vált és Kawabata a szám csúcspontján két gitáron játszott egyszerre, majd visszaváltva egyre nekiugrott mégegyszer a torzítóknak és a szám katartikus hangorgiába torkollva ért végett. Zenészek le, közönség tombol.
Kis pihenõ után visszajöttek persze és a nemrégiben megjelent, jellegzetesen furcsa nevezetû 'St. Captain Freak Out And The Magic Bamboo Request' albumról játszották az éteri szépségû 'Cosmic Magic Of Love'-ot, ami tökéletes levezetés volt mind az AMT, mind az egész fesztivál programjához.

A koncert után a újra CD árussá alakuló zenészeket szinte megrohamozta a közönség és a pult közelébe sem lehetett férni jóideig, õk pedig lekesen válaszolgattak mindenki kérdésére és közben rohamosan fogytak a CD kupacok. Sasaki hiánya és a kezdeti kis számú közönség miatt kicsit aggasztóan induló este végülis minden várakozást felülmúlt és a három japán zenefanatikus az év egyik legjobb koncertjét hozta össze. Reméljük egy-két év múlva újra belevágnak egy ilyen fesztivál megszervezésébe és akkor megint eljutnak hozzánk is, mint '99-ben tették.

Még vártam egy kicsit, hogy eloszoljon a tömeg, kérdeztem pár dolgot tõlük, majd elindultam a hosszú éjjeli városnézõ sétámra Bécs nevezetességei felé, elhatározva, hogy ezután sokkal jobban fogom figyelni, hogy mi folyik ebben a városban koncert szempontból, mivel majd minden hónapra jut legalább egy japán csapat valamelyik klubban.

a forrás

TurtleKat
2005.08.19

Lap elejére

Juliette and The Licks: Your Speaking My Langauge

"Your speaking my language, baby!" Egy újabb egetverõ sláger, egy újabb egetverõ lemez. A Juliette Lewis nevû színésznõbõl alakult zenekar a The Hives párja a sziget nagyszínpadán. Zúzós gitár, dögös hang, minden, ami kell. Már a címadó számért érdemes megvenni az új lemezt. Kis Ideal, kis Devo feeling-gel tûzdelt album, pörgõs art-punk. Hûdejó!

bõvebben:

A Született gyilkosok címû kultfilm sorozatgyilkos-párjának nõi tagját, Mallory Knoxot alakító Juliette Lewis (aki olyan filmekben játszott még emlékezetes fõ- és mellékszerepeket, mint A rettegés foka, a Gilbert Grape, a Férjek és feleségek, az Alkonyattól pirkadatig vagy a Kalifornia – A halál nem jár egyedül) már régóta dédelgetett énekesnõi ambíciókat. Az 1973-as születésû színésznõt már az említett Oliver Stone-film börtönjelenetében is hallhattuk bluest énekelni, a Strange Days – A halál napja címû sci-fiben pedig rockénekesnõt alakított és PJ Harvey-szerzeményeket adott elõ, de dalra fakadt a Blueberry címû westernfantáziában is, sõt a Prodigy Always Outnumbered, Never Outgunned címû 2004-es visszatérõ albumán is vendégeskedett két számban (ráadásul a két legjobban: a Spitfire-ben és a Hotride-ban). Akkor már egy éve mûködött saját rockzenekara is, a Juliette & The Licks, amely a 2004 õszén megjelent hatszámos … Like A Bolt Of Lightning EP után most elkészített egy teljes albumot – nem is akármilyet. Juliette Lewis odamondós szövegei és indulatos, néhol Patti Smith-t, néhol annak örököseit, PJ Harvey-t és Courtney Love-ot idézõ énekstílusa alá tökéletes alapot hoz a retro rock szcéna éllovasainál (Turbonegro, Gluecifer, The Hellacopters, The Hives stb.) ugyan kevésbé dögös, kevésbé eredeti, de azért kellõképpen feszes és húzós kísérõzenekar, amelynek tagjai (Todd Morse – gitár, Paul Ill – basszus, Kemble Walters – gitár, billentyûk, Jason Morris – dob) szerencsére valódi együttesként mûködnek, nem alázkodnak meg a „sztárszínésznõ és még valakik a háttérben” szerepkörben (a dalszerzés mellett pedig még a produceri munkát is saját maguk végzik).
A fehérbe öltözött zenekar „jó tanuló módjára” hozza a paneleket, sorra jönnek egymás után a húzós számok, amelyek többek között az MC5, a Ramones, a Pretenders, a Stooges sõt a Talking Heads punk és rock hagyatékából táplálkoznak, a Hole-párhuzam pedig nemcsak a Courtney-perszóna miatt említhetõ, de azért is, mert a 2004-es EP-n (amin Courtney Love America’s Sweetheart szólóalbumának fõ szerzõtársa, Linda Perry is besegített!) még a Hole egykori dobosa, Patty Schemel ütötte a bõröket, aki az abból az idõbõl áthozott számoknál (például az albumon már új verzióban hallható American Boy és Love To Kill esetében) társszerzõként is fel van tüntetve. Hallhatunk dirty rock és pop-punk húzásokat (You’re Speaking My Language, Money In My Pocket, Got Love To Kill), „hey!” kiáltásokkal felturbózott punk-rockot (American Boy Vol.2), sõt egy tisztásként funkcionáló, elszállós-pszichedelikus dalt is (By The Heat Of Your Life), amely a Született gyilkosok Trent Reznor által összeállított filmzenelemezén is simán elfért volna.
A gyenge pont csupán annyi, hogy nincsenek igazán kiemelkedõ, maradandó dalok, és hogy a pop-punk mérlegen túlságosan a pop irányába akarták tenni a hangsúlyt, és ez néhány dalban erõltetett próbálkozásnak hat. Juliette Lewisnak viszont jól áll ez a punk-rock csaj szerep, és úgy tûnik, hogy ez nem csak színészkedés: az énektémák és az elõadás alapján teljesen hihetõ és hiteles a produkció. Élõben pedig a frontleány szuggesztív, energikus és intenzív színpadi (illetve nézõtéri!) jelenléte miatt igazi energiarobbanásnak számítanak a Juliette & The Licks fellépései – az idei Sziget egyik legjobb koncertje várható.

a forrás

TurtleKat
2005.08.09

Lap elejére

Maceo Parker - School's In!

Maceo Parker nem változott. Ugyanazt a karcos*, fúvós-orgonás funk-zenét játsza, mint a 70-es években. Itt-ott hip-hoppos, (a What You Know About Funk? c. számban egy nagyon ismerõs karácsonyi dallamra rappelnek rá, vicces), sok nagyon jó szaxofon-szólóval (amiket maga Maceo fúj) díszített album jött ki idén márciusban. Persze ez nem meglepõ, mivel az elõzõ Maceo lemezeken is a szólók domináltak. Nils Landgren's Funk Unit lemezeken visszahallani ezeket az elemeket, fõleg a már-már r'n'b-be átcsapó rap-részleteket. A lemezen hallható What A Wonderful World c. szerzemény !!!NEEEM!!! a mindenki által ismert Louis Armstrong szám feldolgozása!!! Szóval egy újabb karcos funk-kiadvány született 2005-ben Maceo Parkertõl.

karcos = ezt a szót Boogie-tól hallottam, mint "karcos funk". Nem tudom miért karcos, de jól cseng!

Maceo Parker biográfia angol nyelven (hosszú lesz):

His name is synonymous with Funky Music, his pedigree impeccable: Maceo Parker; his band: the tightest little funk orchestra on earth.

Everyone knows by now that he's played with each and every leader of funk, from his start with James Brown, which Maceo describes as "like being at University", jumping aboard the Mothership with George Clinton, stretching out with Bootsy's Rubber Band. Most recently Prince has borrowed Maceo for his record breaking Musicology Tour, after all if you want funk you'd better call Maceo! He’s the living, breathing pulse which connects the history of Funk in one golden thread. The cipher which unravels dance music down to its core. 7
"Everything's coming up Maceo," concluded DownBeat Magazine in a 1991 article at the beginning of Maceo Parker's solo career. At the time Maceo was a remembered by aficionados of funk music as sideman; appreciated mainly by those in the know. More than a decade and a half later Maceo Parker has been enjoying a blistering solo career. For the past fifteen years Maceo has been building a new funk empire, fresh and stylistically diverse. He navigates deftly between James Brown's 1960's soul and George Clinton's 1970's freaky funk while exploring mellower jazz and hip-hop.
At the end of the 1980s Maceo took up his solo career, and has over the last 15 years brought us funky music and happiness as he tours relentlessly through the world. He's probably the main contender for the title of "Hardest Working Man in Show Business" these days. His collaborations over the years performing or recording or both have included Ray Charles, Ani Difranco, James Taylor, De La Soul, Dave Matthews Band and the Red Hot Chilli Peppers. His timeless sound has garnered him a fresh young fan base.
It is almost impossible to separate which came first, Maceo or the funk. The amazing P-funk Parker has been at it with his legendary alto horn for some time dating back to the 1960’s. That’s when Maceo and his drummer brother Melvin climbed on board the James Brown funky soul funk train. It wasn’t long before James coined the solo summoning signature, “Maceo, I want you to Blow!” . To most musicologists it’s that fertile group of men who are recognized as the early pioneers of the modern funk and hip-hop we still jump to today.
In 1964, Maceo and his brother Melvin were in college in North Carolina studying music when a life-changing event took place. James Brown, the famous God Father of Soul happened on to an after hours club in which Melvin was drumming a gig. Mr Brown was in search of some late night food when he was knocked out by Melvin Parker’s bombastic beats. Brown offered the drumming Parker a future gig, telling him all he had to do was refresh the soul man’s memory and a job would be his. Cut to a year later when James Brown’s band was touring again in the North Carolina area. The Parker brothers looked to take JB up on his verbal job posting and cased the venue in search of James Brown’s limo. After a while they spotted the vehicle and waited for brother James to step out. Walking right up to the already legend of soul, Melvin works Mr. Brown’s memory to the year before. Soon, JB’s eyes light up and he resubmits the job to the drumming Parker, while Maceo stands by waiting his shot. Then Melvin blurts, “Oh, by the way Mr. Brown this is my brother Maceo, he plays saxophone, and he needs a job too.” James, asks Maceo if he owned the big horn. Maceo, spouts a big fib responding “Ahhhhh, yes Mr. Brown,” knowing full well he would have to go out and find the big brass Bari sax if he wanted to join his brother on the road. Maceo found a Baritone sax and recollects that he and his brother thought they’d play with JB for about six months and then head back to school. Maceo laughs, “We stayed a lot longer than that.”
Maceo grew to become the lynch-pin of the James Brown enclave for the best part of two decades. - his signature style helped define James' brand of funk, and the phrase: "Maceo, I want you to Blow!" passed into the language. He’s still the most sampled musician around simply because of the unique quality of his sound.
There would be other projects and short hiatuses during this time, including a brief spell overseas when he was drafted, and in 1970 when he left to form Maceo and All the Kings Men with some fellow James Brown band members (the two albums from this period are on a constant reissue cycle even some thirty years later.)
Maceo Parker was born and raised in Kinston , North Carolina . His uncle, who headed local band the Blue Notes, was Maceo’s first musical mentor. The three Parker brothers formed the “Junior Blue Notes. ". When Maceo reached the sixth grade, their uncle let the Junior Blue Notes perform in between sets at his nightclub engagements. It was his first experience of the stage that perhaps goes some way to explaining a love affair with performing that has increased rather than diminished with time.
Maceo grew up admiring saxophonists such as David "Fathead" Newman, Hank Crawford, Cannonball Adderley and King Curtis."I was crazy about Ray Charles and all his band, and of course particularly the horn players". By the age of 15, Maceo had forged his own style on the tenor sax. "I thought about Maceo Parker plays Charlie Parker, and then I thought how about Maceo Parker plays Maceo Parker, what would it be like to have young sax players listening to me and emulating my style of playing
In the mid '70's Maceo hooked up with Bootsy Collins, and George Clinton and his various incarnations of Funkadelic and Parliament. He now had worked with the figure heads of Funk music at the height of their success, from the breathtaking shows of James Brown to the landing of the Mothership; Maceo has been as close as it gets to some of the most exciting moments in musical history, contributing his sound as a constant point of reference.
In 1990 the opportunity came for Maceo to concentrate on his own projects. He released two successful solo albums entitled Roots Revisited (which spent 10 weeks at the top of Billboard's Jazz Charts in 1990) and Mo' Roots (1991). But it was his third solo album, Maceo’s ground breaking CD Life on Planet Groove, recorded live in 1992 which soon became a funk fan favorite. Planet Groove also served as a calling card, boosting Maceo's contemporary career as a solo artist for a college aged audience, and bringing into being his catch phrase "2% Jazz, 98% Funky Stuff."
Maceo began his relentless headlining touring, bringing his top notch, road-tight band and three hour plus shows to the people all over the world. "I feel it's my duty as an artist to go as many places as I can, especially if the people want it." The soft spoken North Carolina native doesn't come out on stage in a diaper or a velvet swirling cape, no giant spaceships or 50 person entourages, nothing except the core of his musical soul which he lays open every time he blows his horn.
In 2003, after several years as Band Leader for the Rhythm and Blues Foundation Awards Maceo received a Pioneer Award from the Rhythm and Blues Foundation for his contribution as a sideman to the genre of R & B.
In 2004 he returned to the Prince camp in 2004 where his participation on the Musicology Tour- earned him the title “Teacher” from Prince, although “Dean of Funk” might have been a more accurate phrase! The tour received huge critical acclaim and Maceo's presence excited reviewers and audiences alike, especially with his tribute to the late Ray Charles with a performance of Georgia on My Mind.
Maceo's last three releases Funk Overload, Dial M-A-C-E-O and Made by Maceo entered the top 40 in the European charts upon release. Dial M-A-C-E-O features guest spots from the Mistress of folk music Ani DiFranco, Prince, and a quite different James from the one we have come to associate with Maceo: James Taylor.
His newest album School ’s In! is very likely the most funky studio album around. Maceo succeeds in creating as close to a live sound as is possible in a studio setting.
Having taken his touring band into the studio, (they’ve been described as tight as the chewing gum on the bottom of your shoe) he brings us an album with scholastic themes, but don’t be fooled, journalist Dave Todoroff describes School’s In as undoubtedly the next best thing to being with the funk maestro in person. His alto cries slowly on a couple of slower tunes (Song for My Teacher), which allows us all to catch our breath before the next onslaught of the very next cut as he gets us all sick from the feverish pace in which he burns on Speed Reading. The overall vibe of School’s In is a study in Funkanomics:101, with the cuts playing much longer and a lot saxier than previous recordings.
Once again he’s joined on the album by fellow saxophonist and NPG Band member Candy Dulfer in a gorgeous interplay of alto and vocals of Sam Cooke’s What A Wonderful World.
School’s In!
Indeed.

a forrás

TurtleKat
2005.08.06

Lap elejére

TJ Kirk - Talking Only Makes It Worse

Három gitár, egy dob. Ezen a koncert lemezen az együttes James Brown, Thelonious Monk, Rachaan Roland Kirk és Fred Wesley számokat adnak elõ jazz verzióban. Charlie Hunter zseniálisan játssza a basszus és a szóló-szólamot nyolchúros gitárján. Amandela fergeteges dobjátéka átlengi az egész lemezt, nem virgázik, de amit meg kell csinálnia, azt profin megcsinálja. Fõleg aszimmetrikus ritmusokat játszik. A másik két gitáros is nagyon jól teszi a dolgát, általában a fúvósokat helyettesítik. Így aztán egy tényleg nagyon jó lemez kerekedett belõle. Mellesleg a koncert után majdnem megkapták a Grammy-díjat.

bõvebben angol nyelven:

I know what you’re thinking, “How impressive can a quartet of three guitars and one drummer playing only cover songs actually be.” Well, if one of those guitar players is the brilliant, unequaled talent of Charlie Hunter, and the covers are of the legendary Thelonious Monk, James Brown, and Rashaan Roland Kirk, you need only listen to a few seconds of their performance before feeling foolish for even considering the question.
Fans of Charlie Hunter will need no convincing on this matter. If you are not familiar with the genius of this revolutionary axe man, it’s about time you woke up and asked somebody! I’ll try to explain briefly, but you can never fully appreciate what the man is all about until you’ve seen him play up close. Close enough to watch his fingers; for that is the only way you’ll believe that one man is responsible for all of that music.
Charlie Hunter, by far the most glaring omission to Rolling Stone’s list of the 100 greatest guitar players of all time, has invented, and over the last decade perfected, a new instrument – the eight-string guitar. Combining three bass strings and five guitar strings on one custom made axe, Hunter deftly lays down funky bass lines while alternating between beautifully harmonic rhythms and mesmerizing solos reminiscent of jazz legend Wes Montgomery. Yes, simultaneously. You have to see it to believe it.
Talking Only Makes It Worse, released on Ropeadope records in late 2003 and available only on the Internet, is an instrumental jazz lover’s dream come true. This is a live recording from 1997 in Santa Cruz, CA that closely reflects the performances on Kirk’s two mid-90’s Warner Bros. releases. The self-titled 1995 debut and 1996’s Grammy-nominated If Four Was One act not only to showcase Hunter’s skills but also feature the talents of fellow guitar slingers Will Bernard and John Schott as they take turns shredding solos over the steady beats of Scott Amendola on the skins. On display for all to hear is the ability of these four exceptional musicians to interpret and re-orchestrate classic compositions from some of the true masters of jazz and funk.
The James Brown covers, most notably, "Soul Power, Damn Right I Am Somebody" and "The Pay Back" really demonstrate that Hunter has more talent in his right thumb than most of us have in our entire bodies as he effortlessly navigates through some of the funkiest bass lines ever recorded. The album opens with "Soul Power," which begins as a frenetic paced, straight ahead jazz version, before settling into a nice cozy groove as Hunter takes his solo. "Damn Right" and "Pay Back" continue to feature Charlie’s ability to play with two brains showing off his simultaneous bass and harmonic rhythm guitar prowess as Bernard and Schott exchange equally impressive spotlight performances. "Get On The Good Foot/Rock Hard In A Funky Place" starts out with a delightful calypso groove before kicking into a more traditional funky jazz treatment.
The true standouts on this album are the treatments of the Thelonious Monk compositions. Monk’s brilliance as a composer is reaffirmed throughout the recording. "Bemsha Swing" is left almost unchanged, and rightfully so. This bouncy, jazzy cover does Monk’s original extreme justice. The quartet’s interpretation of "Epistrophy" demonstrates its versatility. The track begins, again, closely mimicking the Monk version, slow and delicate with Amendola tapping out rhythms on his rims. Midway the rhythm changes up and the song takes on a Bluegrass feel, before playing a rapid fire set of classic rock guitar riff interpolations including, but not limited to Aqualung, Barracuda, Rock & Roll, and Iron Man. "Cross The Track/Thelonious" is a clear example of the interplay of Bernard and Schott, who skillfully handle the dual lead guitar roles playing in perfect unison throughout the album.
One regret is that there is but one full Rashaan Roland Kirk composition included in the concert. The two studio albums included much more from this lesser known jazz great, who is also prone to play numerous instruments at once. "Now Please Don’t You Cry, Beautiful Edith" is the lone ballad on this record and is a very tender treatment by a three soloists backed up by Amendola’s artistic brushwork.
As far as live recordings go, the sound quality is exceptional. As many of the songs flow into one another there are only a couple of breaks for applause. And aside from a brief interlude to tell the crowd of the previous nights performance in Petaluma at a “patchouli naked barbecue” and inciting the crowd to chant about “Santa Cruz soul food” (i.e., spirolina, wheat grass juice, and bee pollen), you might even think this was a studio endeavor.
While Talking Only Makes It Worse in most cases more resembles a studio album than a live performance it only makes me regret never having seen this quartet live. T. J. Kirk did reunite for two nights in December 2003 in San Francisco but there was no tour. One can only hope that the CD or DVD from those performances don’t also take six years to release as the liner notes chide. But until then Talking Only Makes It Worse is available at charliehunter.com or can be downloaded at ropeadope.com.

a forrás

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.08.04

Lap elejére

The Hives - Tyrannosaurus Hives

A The Hives legutóbb megjelent lemeze sok dologban más, mint az előző kettő. Az együttes a kezdetekben kőkemény, izompunk-ot játszott, azonban ez az album sokkal inkább a Devo-s, 70-es évekbeli new wave (ejcsd nyúvév) felé hajlik. A számok egyszerűségét, és a számok tömörségét meghagyták (átlag track time = 1,5 perc), így hát erre a lemezre is jó sok szám fért rá, illetve csak férhetett volna, mivel több, mint a lemez felét üresen hagyták (a lllusták!!!). Valami miatt a Sziget utolsó napjára rakták őket, de ettől függetlenül igen nagy tombolás lesz a koncerten. A műfaji meghatározásuk az new wave-art-punk-disco lehetne, de természetesen ez nem fér bele a rublikába.

kritika angolul:
The Hives are a group out of Sweden, and on the album cover for "Tyrannosaurus Hives" they dress in matching white suits and look all business. Because their music is. Ya dig? "Tyrannosaurus Hives" is a record you can't help but dance to. How can you describe the sound of The Hives, you ask? Think a screeching version of the Ramones (but the Ramones own most bands in every way, shape and form), with guitars turned up extra loud, random drum solos out of the fucking blue, one lead guitarist, one rhythym guitarist, and a spanish looking Bassist even though the entire band is right out of Sweden. They're like the classy version of NoFX and Pennywise, modern punk bands. Many compared them with the Vines a few years ago, but in my opinion The Hives owns the Vines, but both are beat by The Strokes who are one of the better new bands out there today.
But this review is about the Hives. They are lead by "Howlin' Pelle Almqvist". They can him "Howlin' Pelle" because in a classic case of duh because he screeches and howls and you can't help but really, really, really.....get in to the music. I nearly found myself singing along to "Walk Idiot Walk", by far the strongest song on the record.

1. Abra Cadaver - The album "Tyrannosaurus Hives" starts out with this screeching battle cry, Almqvist screeching out every indecipherable lyric out with intensity. I dig it.
8/10

2. Two-Timing Touch and Broken Bones - The lyrics come out a mile a minute. Thank god my CD has one of those neat lyrics books. But who cares about the fucking lyrics, really? Standard Hives-esque song with you know, funk.

"REPUTITION! SHOULD YOU LISTEN?"
7/10

3. Walk Idiot Walk - By far the best song of the album as I mentioned earlier. It's just so fucking catchy and is right up there with "12:51" (The Strokes), "Float on" (Modest Mouse) and "99 Problems" (Jay-Z) for my favorite song of 2004....so far. And I have no fucking idea what it's about! :)

See that idiot walk See that idiot talk See that idiot shock up his name on the backboard See that robot walk See that robot talk See that robot write up his name on the battle They say this is all I need you to get by The truth is, baby, it's a lie-ie-ie-ie-ie
10/10

4. No Pun Intended - Fast paced, just a plain old fun song. Not much else to say. Just not a whole lot of substance.
7/10

5. A Little More for Little You - Just a nice laid back, rocking out song. Good to drive to.
8/10

6. B is for Brutus - Second favorite song on the CD. Just brims with cool, and the opening riff is great. Like the lyrics too. ET TU, BRUTUS?! Nice drumming
9/10

7. See Through Head - What the hell? Is that the "Batman" TV series theme there in the beginning, starring Adam West? But nice little song.
7/10

8. Diabolic Scheme - One of the lower songs, the volume seems to be turned down. And it kind of reminds me of the Hives' sound meets Supertramp heartbreak song. But it's about a diabolic scheme. Almqvist keeps on screeching, and the guitars still sound staticy. But I guess that's the point.
7/10

9. Missing Link - Good opening. But the riff was kind of generic, and at this point Almqvist began to get on my nerves. I guess it's a motivational song. But I love that fucking chorus.
8/10

10. Love in Plaster - The beginning began to fucking annoy me, but the drumming was really cool in this one. And whose fucking voice is that?!
6/10

11. Dead Quote Olympics - Drunken sing-along, Hives style! But nice surfing riff there.
8/10

12. Antidote - Final song on the CD, and it's one of the better ones. Loved the beginning to the track, nice overall sound. One of the better songs on the album.
9/10

a forrás

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.08.02

Lap elejére