HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

The New Caledonia - Lotus
Galactic - From The Corner To The Block
Erik Truffaz Quartet /w Ed Harcourt - Live @ Sziget, Klub Rádió Jazz Színpad (koncertkritika)
Charlie Hunter Trio - Mistico
Gary Willis's Slaughterhouse - Live @ Sziget, Klub Rádió Jazz Színpad (koncertkritika)
Hermann Szobel - Szobel
Tomahawk - Anonymous

The New Caledonia - Lotus

Tegnap éjjel zenei zsákmány reményében kihajóztam az internet tengerére. Bevallom, néha teszek ilyet: amikor már majd' szétrobbanok a kutatókedvtõl és úgy érzem, szükségem van valami újra, hogy felfrissítsem az elmémet, vitorlát bontok és kihajózom a világháló végtelen vizeire. Bár számos érdekes zenei csemegét halásztam, ladikommal egészen Új-Zélandig kellett vetõdnöm, hogy rátaláljak aznapi legjobb fogásomra, az öttagú The New Caledonia debütáló albumára. Igaz, a begyûjtés pillanatában még nem tudtam, de a Lotus teljesen legálisan letölthetõ a csapat myspace-oldaláról. Így végül még bûnöznöm sem kellett, hogy rátaláljak erre a különleges anyagra.
Az elvitathatatlan kísérletezõ kedvû The New Caledonia stílusbeli korlátokat nem ismerõ muzsikát játszik. Idei, debütáló korongjuk csak úgy hemzseg a jobbnál jobb ötletektõl és az érdekesebbnél érdekesebb megoldásoktól. Zenéjüket leginkább a The Mars Volta modern progresszív rockjához lehetne hasonlítani, de hatásaik között olyan nevek is szerepelnek, mint Frank Zappa, Charlie Parker, a King Crimson, a Beatles vagy a Mahavishnu Orchestra. A lemez tehát (prog-)rockból, (fusion) jazzbõl és popzenébõl egyaránt táplálkozik, mindemellett pedig ott vannak a muzsikusok nagyszerû önálló gondolatai és a magas fokú zenei kreativitás. A végeredmény minden várakozást fölülmúl.
A szûk egyperces Undercurrent visszhangos felvezetõ az Aquatic Robots-hoz. A második dal vizenyõs, belassult progresszív rock géphangokkal, finom szaxofonmenetekkel, légies vokálokkal, futurisztikus szintetizátorokkal és profi összhangzattani megvalósításokkal felvértezve. Nagyszerûen összerakott kompozíció, ami a másfél perces Solar Parade-be vezet minket. Ezt a nótát visszhang-effektek, tört ütemek, kiváló dobos teljesítmény és jó gitárszóló jellemzi. Ez az elsõ három nóta többé-kevésbé egybe tartozik, nem tudom, mért szedték õket külön. A Disco In Outer Space City címe nagyjából fedi a valóságot. A banda marad a progresszív muzsikánál, csak éppen fecskendez hozzá némi tánczenét. Ekképp diszkóba illó bassline-ok, ûrbõl jövõ szinti-hangok, elkallódott kétnegyedek keveredtek ebbe az ellenállhatatlan, komplex de mégis egetverõen dögös, kalandos masszába. Mintha a King Crimson Lizard-ja és Happy Mondays Bummed-ja löttyent volna össze ebben a szerzeményben. Állat! A bõ nyolc perces, instrumentális Electro Legs sem vesz vissza a tempóból. A téma felvázolása után a fiúk észveszejtõ, régi idõket idézõ jambe fognak, a szaxofonos és a gitáros (akit a zenekarban ugyanaz a személy testesít meg) nyom egy-egy ereszd-el-a-hajamos, zsíros szólót, majd egy dob-gitár átvezetés után érkezik a lomha, vaskos basszus. A nóta szinte már egész opusnak hat, olyannyira összetett. Csak úgy röpködnek a melléktémák, a hatásos kiállások és a dögös improvizációk. Itt érezhetjük legjobban a The New Caledonia és a The Mars Volta zenéje közötti hasonlóságot. A Zoot Suit Pseudo is hozza ezt a formát. A baljós szaxofontémát a dobos Brann Dailor-os, virtuóz alappal támogatja. Ezt követi a sikálós funky gitárriff, ami után a mellbevágóan eredeti, teátrális billentyûs kiállás egészen lenyûgöz. A csapatban mind az öten énekelnek, ráadásul nem is rosszul: néhol olyan gyönyörû vokálok kerülnek felszínre, hogy csak úgy nézek. A keleties szaxi-dallamok és a hegedû már csak hab a tortán. A számhoz egyébként klip is készült, érdemes megnézni, youtube.com-on megtalálható. Az egyperces Breathing Space címû snitt, akárcsak az Undercurrent, visszhangos felvezetõ a következõ dalhoz. A Celestial Satellites az Aquatic Robots-hoz hasonlít: közepes a tempó, rengeteg a reverb, az egész amolyan kellemes, atmoszferikus prog-rock. Bevallom, az ilyet kevésbé kedvelem, mert hamar elpilledek tõle. A gitárszóló stílusa sem tartozik a kedvenceim közé, habár ebben a kategóriában ez a legjobb, amit hallottam. Ami viszont tetszik, hogy a nóta tele van nem várt felütésekkel, érdekes fricskákkal (ilyenek például a törzsi tánc, a drum and bassre váltó dobalap vagy a metálos kivezetõ), amik végül is nem hagyják, hogy bepunnyadjak. Így ezt a nótát is sikerként könyvelhetem el. Az utolsó, Atom Plants The Psychedelic címû szám sem hagy minket cserben. Némi bemelegítés után beindul a Tool-os zúzás, és onnantól nincs kiszállás: gázol a szétszabdalt ritmusképlet, rombolnak a gitárok, bomlasztanak az elsõ osztályú témák. A terjedelmes átvezetésekben kicsit kipihenhetjük magunkat, amíg egy újabb prog-ököl le nem sújt. Oltári, káosz-közeli jammek, baromi húzós szólók, visszatérõ témák tipornak minket földbe. Brilliáns befejezés.
Az új-zélandi illetõségû The New Caledonia zenéje kiváló: igényes, érdekes és élvezetes. Debütáló anyaguknak egyértelmûen a legjobbak között a helye. A banda egyelõre nem örvend túl nagy népszerûségnek, ezért is jó, hogy maguk rakták fel a lemezt a világhálóra. Így a világ minden táján, mindenki kipróbálhatja a Lotus-t ingyen és bérmentve. A hivatalos ajánlás szerint a The Mars Volta, a Battles és Jaga Jazzist kedvelõi nem fognak csalódni. Ezt most már magam is garantálhatom.

Letölthetõ az mediafire.com-ról
Letölthetõ az rapidshare.com-ról

TurtleKat
2007.08.27

Galactic - From The Corner To The Block

vendéglátás

jubileumi cikk

A The Brand New Heavies adós maradt '92-es "Heavy Rhyme Experience vol. 1" címû lemezének folytatásával, amin élõ funkzenekar kollaborál rapperekkel. Jan Kincaid dobosnak Zamárdiban a Balatonsound nagyszínpadának kerítésénél állva említettem, hogy mi lesz a "vol 2"-val, amire õ azt mondta, hogy lehetséges ilyen. Na, a Galactic most megcsinálta. A Galacticot mindig agyonfényezem magánbeszélgetésekben mint a new orleansi funk, így részben a The Meters modern újjászületését. Miután alakulásuktól fogva elsõ énekesük, Theryl "The Houseman" deClouet elhagyta a zenekart - amit én nagyon sajnálok: nem akármilyen hang -, nem lépett állandó ember a helyére, ami biztos rossz is, mert nincs frontember, ami fontos még az andergrand popszakmában is. A megoldás közbülsõ: egy rakás rapper az alternatív vonalról (Lyrics Born, Lateef the Truthspeaker, Gift of Gab, Vursatyl [mind a négyen a Quannum Projectsbõl, Gift ezen túl a Blackalicious hiphop-csapatból, no meg Lateef és LB a Latryx tagjai is voltak], Juvenile [helyi csóka, hiszen new orleansi], Chali 2na [a kaliforniai Jurassic 5 tagja], Boots Riley [a kaliforniai Oaklandbe való The Coup hiphop-gárda tagja], Ladybug Mecca [latin rappercsajszi New Yorkból], Mr. Lif [Boston városából] és a csodabogár Ohmega Watts), dj (Z-Trip), Sly Stone-ra emlékeztetõ funk/soul/pszichedelikus rock/elektromos prüttyögõ (Nino Moschella), Mardi Gras indián kántáló (Big Chief Monk Boudreau) és természetesen a new orleansi rezeshagyományok modern képviselõi (Soul Rebels Brass Band hiphop-funk-reggae rezesbanda és Trombone Shorty).
A 2003-as Galactic-lemezre, a "Ruckus"-ra is mondta már hagyományos rajongó, hogy az már túl messzire ment a zenekar korábbi munkáinak zenei palettájától. Most sem lehet majd más véleményük. Mindkét lemezen a dob (emiatt Stanton Moore) a fõszereplõ, bõven van rajta szögletes elektronika, szóló-minimalizálás, szigorú keretek.
Az elsõ szám máris a kedvencem. Lyrics Born japán származású amerikai rapper már-már énekes és micsoda hangja van, nem is beszélve a kötelezõ flow-ról. Ez a szám is félig-meddig énekelt. Rettenet lendület van a torzított bluesharmonikával és wah-wah gitárral igazán harapósra sikerült "I Got It (What You Need)"-ben. "What you need, what you need, what you need, ah!"
A Mr Lif vendégszereplésével végrehajtott "...And Im Out" van a legközelebb a fenn említett Heavies-féle "Heavy Rhyme..." címû lemez világához. Az elõzõ számhoz hasonló sodrás, kegyetlen szövegláda, szigorú riffek a gitárokon, kicsit hátratolt fúvóstémák, halál precíz basszus, rettenet kiállások és visszaszállások, kíméletlen funk.
A szinti-basszus és kiegészítõ dobgroove-ok is beszállnak Gift of Gab mellé a "The Corner"-ben, ahol a kötelezõ rendõrsziréna-minta is feltûnik. Ebben a számban sincs billentyûs harmóniaszõnyeg, sokkal szikárabb annál. A kiállások itt is nagyon markánsak, egyszer mintha egy bakelitlemezt fékeznénk be, úgy jön a szünet.
A "Second and Dryades" egy törzsi szertartás kopár ritmuskavalkád képében Big Chief Monk Boudreaux, a mardi gras indiánok képviselõjének vezényletével. Rengeteg az elektronikus elem, breakbeat. Harmóniahangszereknek végképp nem osztanak itt lapot.
Vissza a jazzes akkordokkal, vissza a bluesherflivel, jön Chali 2na jellegzetes hangjával és végre az orgona is kap egy kis teret a "Think Back"-ben. A weboldalon ennek koncertvideóját is megnézhetitek.
A "Bounce Baby" az elsõ igazi "heavy horns", vagyis súlyos fúvósokkal megszólaltatott szám dj Z-Trip közremûködésével. Mintha az Antibalast hallanánk. Mellé egy kis Moog. Persze az egész bakelitízû, mintha arról szólna, a szkreccsek és visszahúzások az egész hangképre kihatnak.
A "Hustle Up" Boots Riley-vel a legagresszívebb szám, jól nekiugrik az embernek. Torzított basszus- és gitárfutamai nem hagynak helyet finomkodásnak, a billentyûk is elektromos gitárhoz hasonló szólamot játszanak.
Amolyan kis epizódot, "interlude"-ot képez a "Sidewalk Stepper". Ez is csak egy harmóniára épül, az orgona is egy riffet ismételget, a közönség zaját is bekeverték, de hamarosan elhal a nóta.
A címadó "From The Corner To The Block" parádés hangulatban zajlik Juvenile rappelésével és a Soul Rebels Brass Band jelentõs közremûködésével. Az elején még azt hihetjük, hogy valami mai r'n'b számot fogunk kapni a mû-csettintõs dobminta miatt, sõt némileg Christina Aguilera "Candyman"-jét idézi a swinges töltés. Aztán hamarosan jön egy rakás réz és habár sok az ismétlés és kevés az improvizáció, fõleg a harmóniákkal való játék így is kellõképpen hatásos.
Falzett (mondhatnám rosszindulatúnak tûnõen "herélt"-nek is) '70-es évekbeli (no meg egy kicsit Prince-es) vokállal megtûzdelve egy üdítõ nõi raphang szólal meg Ladybud Mecca személyében a "Squarebiz"-ben. A clavinet és általában a billentyûk most jobban érvényesülnek, de a hangszínük itt sem túl simogató. A magas énekhangért pedig az amerikai olasz Nino Moschella felelõs.
A "Tuff Love"-ban is van vendég: Trombone Shorty (szintén helyi illetõségû), erõsítve a rezes vonalat. A gitár ízes bluesfutamokat hoz, a groove nyugodtabb, de nem kevésbé feszes, mint eddig. Lassan bújik ki a fúvóskórus, a dal álló harmóniájára sziklaszilárd riffeket pakol, majd Shorty veszi át a fõszerepet némi rézkórus-támogatással.
Lyrics Born agyonfényezett hangjából ismét kapunk egy adagot a "No Way"-ben, ahol "Lateef the Truth Speaker" a szövegmondó ember. Üdítõ változás, hogy a harmóniák is el-ellépegetnek az alapakkordtól.
Ki gondolta volna, hogy kelet-európai hangok is vannak egy new orleansi lemezen? Igaz, hogy csak mintaként, de hallhatjuk a román Fanfare Ciocarlia "Mr. Lobaloba" címû kompozícióját elektronikus funk-verzióként. Ez, a "Fanfare" címet viselõ nóta is egyfajta átvezetõ szám, nem is futtatják agyon. Elhalkul és átadja a terepet egy tényleg elköszönõ, elsimító zenének.
A "Find My Home" közben mi is talán hazaérünk autónkkal, még egy kicsit ülünk a volánnál bevárva a lecsengést. Vursatyl és Ohmega Watts integet nekünk búcsút. A lágyság és a markáns keménység egyszerre van jelen, fõleg a soulos ének és kísérõvokál puhítja kellemesen a hangképet. A gitár finomon bontogat, miközben a dob továbbra is dörömböl, de ez már nem a lemez kezdetén hallható izgága ritmus, hanem egy sokkal nyugodtabb. Szépen elhalkul és kalap.
A fiúk Chali 2na-val kiegészülve turnézni mennek ezzel az anyaggal, de hát csak amerikai dátumokat látok. Nem is jellemzõ rájuk az átruccanás az öreg kontinensre. Pedig ránkférne egy modern funk-injekció. Kár, hogy még kevésbé ismert csapat õk, mint a Medeski Martin & Wood, mert így nem könnyû egy magyarországi koncertet bevállalni, marad a sok archív koncertfelvétel innen-onnan. No meg az a kis videó, ahol a nyurga Chali osztja. Ez kéne nekem is.

Megtalálható az amazon.com-on

Boogie
2007.08.22

Erik Truffaz Quartet /w Ed Harcourt - Live @ Sziget, Klub Rádió Jazz Színpad (koncertkritika)

Sziget, ötödik nap, tizenegy óra, Erik Truffaz, Marcello Guilano, Patrick Muller, Marc Erbetta és Ed Harcourt a jazz színpadon. A kvartett idén már járt Budapesten, májusban az A38-on lépett fel még Ed Harcourt énekes nélkül. Akkor hatalmas bulit csaptak, olyat, amit a Szigeten nem tudtak felülmúlni, ének ide vagy oda. Pedig tényleg mindent megtettek, és a koncert marha jó volt, csak hát a hajós fellépés ehhez képest túl jól sikerült.
Aki még nem tudná, annak leírom, hogy a svájci származású trombitás és zenekara idén jelentette meg legújabb, Arkhangelsk címû albumát, amin többek között Ed Harcourt is közremûködik. Ez a lemez - ahogy azt korábban már lejegyeztem a lapban - sokkal visszafogottabb, tisztább és populárisabb hangzást képvisel, mint a korábbi kiadványok (ezt támasztja alá az énekes szerepeltetése is). Ettõl függetlenül én nagyon szeretem, mert ízléses és pontosan annyira kommersz, ami az én zenei emésztésemnek optimális.
A színpadkép ugyanúgy néz ki, mint szûk három hónappal ezelõtt a hajó gyomrában: bal oldalon Patrick Muller birodalma az ütött-kopott Fender Rhodes-szal (imádom azt a hangszert, ha majd egyszer pénzkeresõ felnõtt leszek, ellopom tõle) és a zongorával; jobb oldalon Marc Erbetta dobszerelése helyezkedik el; középen hátul Marcello Guilano basszusgitározik, elõl Erik Truffaz fúj, még elõrébb pedig Ed Harcourt énekel.
A koncert felépítése az én felfogásomban nagyjából így nézett ki: Arkhangelsk blokk - agytépõs blokk - Arkhangelsk blokk.
A banda a Trippin' The Lovelight Fantastic címû nótával kezd. Jellegzetes, visszhangos Rhodes, szelíd groovy dobalap, darabosan lüktetõ basszus, lágyan szóló, puha trombita. Mivel Nya nem jött el (a lemezen õ rappel a nótában), ezért a kezdés instrumentális. Bevallom, így nekem egy kicsit punnyasztó ez a dal (az elõzõ fellépésüket is ezzel kezdték). Az Akiko azonban mindenért kárpótol. Az új anyag legdögösebb szerzeményérõl van szó, ami koncerten még dögösebben szól. Erbetta és Guilano pörgõs, tört groove-ot stabilizál, Muller perkázva kotkodácsol szürke Fender gyönyörûségén, Truffaz szellõfinoman fújja hangszerét. Patrick Muller a Szigeten is legalább annyira odatette magát, mint legutóbb, billentyûszólói erõteljesek és dögösek (ezt igazolja, hogy szólói alatt a trombitás vigyorog és bólogat). Ezek után feljön a színpadra Ed Harcourt - vörös ingben, öltönyben, erõs arcszõrzettel. Elõször a komor hangulatú Red Cloud-ban, majd a személyes kedvencemben, a Snake Charming Man címû dalban teszi tiszteletét. Kifejezetten csípem a srác különleges, fátyolos énekhangját. Olyan, mintha suttogva énekelne, ami perfektül passzol Truffaz játékához. Ebben a két nótában bebizonyítja, hogy igenis van helye a gruppban. A lassú Red Cloud baljós basszusalapjával, gyöngéd trombitájával, tamokon játszott, törzsi dobjával és zaklatott énekével legalább annyira gyönyörû, mint a feszesebb hangvételû Snake Charming Man fojtott zongoratémájával, csillapodott négynegyedével és magas, ködbe burkolózó vokáljaival. Ezt követõen az énekes elhagyja a pódiumot és véget ér az elsõ, képzeletbeli blokk. Az eddig hallott négy szám kevésbé szól a jazzes improvizációkról, mint inkább a csapat dalszerzõi képességérõl.
Na és akkor innentõl zenekar zúz. Ebben három-négy számot tartalmazó blokkban Erik Truffaz (végre) leáll visszafogottságával, és olyan energikusan fúj, mint a korábbi kiadványokon. A kvartett szanaszét-jammeli ezt a fél órát. Olyan fosatós groove-okat és olyan eszeveszett szólókat hallhatunk, olyan svunggal játszanak a fiúk, hogy az ép ésszel nem bírható, nem is csoda, hogy mindenki eldobta az agyát. Csak a Walk of the Giant Turtle címû korongon hallható King B-t véltem felismerni és tudtam beazonosítani a három-négy nóta közül. Erbetta metálos dobalapjával repeszti a cintányérokat, és olykor olyan törésekkel ékesíti azt, hogy az embernek befelé nõ haja. Guilano disznóként röfögteti a basszusgitárt, elsöprõ erejû torz groove-ja kellõen odapörköl. Muller manuálisan torzítja, visszhangoztatja és effektezi a Rhodes-ot úgy, hogy a legvadabb elektromos gitár hangjával mészárolja le a tisztelt hallgatóságot. Végül, de nem utolsó sorban pedig Truffaz olyan élesen, már-már fülsértõen fújja idegbeteg futamait, mintha ezt nem is trombitán tenné. Az egész olyan, mint valamiféle Miles Davis emlékfusion, mind a trombitás modora, mind maga a muzsika Miles-t és a hetvenes évek fúziós jazzét idézi. Csak egy kicsit keményebb.
Az utolsó blokkban visszajön az énekes, ám ezúttal a zongorához ül, és az Anonymous címû nótában énekel és billentyûzik is. Maga a szám szomorkásan gomolygó hangulata már az Arkhangelsk-en megfogott, élõben pedig még nagyobb hatást tett rám. A Nobody Puts A Baby In The Corner nagyon kellemes meglepetés, bár azt hiszem, sok "jazzértõ" morcoskodott miatta. Harcourt kijön a zongora mögül és gitárt ragad, a trombitás ütemes tapsra ösztökéli a közönséget és elindul a móka. A dal már alapjában véve is vidám, ez a változat viszont túl megy minden határon: ugrálós rock and roll némi ragtime-mal agyoncsapva Truffaz jóvoltából. Harcourt a taps mellett még meg is énekeltet minket, aminek bár nincs sok jelentõsége, de azért csinálja a hangulatot. Én végig mosolyogtam... erre abszolút nem számítottam. A zenészek elhagyják a pódiumot, de hamar visszatérnek.
A zenekar két ráadást ad. Az egyik az instrumentális Miss Kaba, amiben Ed zongorán segédkezik. A négy hangból álló trombitatémát Truffaz vidáman eldúdoltatja velünk, néha besegítet. Aztán Erbetta hirtelen ráun a tétlenségre és olyat kezd el dobolni, hogy csak úgy nézek, hogy hû, ez meg mi. Nem csodálom, hogy a publikum egy pillanat alatt belezavarodott a téma dúdolásába. A második ráadás a Je t'aim (magyarosabban Zsötem) címû világhírû francia sláger Truffaz-s, dögös jazzfunk átdolgozása. A hajón is ezzel fejezték be koncertjüket. Poén is meg jó is. A tömeg õrjöng.
Jó volt ez a koncert. Nagyrészt az Arkhangelsk anyagát hozták magukkal, de a õsöreg "hardcore" fanok is megkapták, amit akartak. Mivel nekem a régebbi lemezek és az új korong is bejön, esélyem se volt nagyot csalódni. Csupán azt érzem, hogy másodjára a koncert nem akkora meglepetésélmény, ezért nem ájultam el annyira, mint az A38-on. Viszont ha másért nem (márpedig azért másért is), Ed Harcourt hangjáért megérte ott lennem. Meg jól is éreztem magam, és igazából ez a lényeg.

TurtleKat
2007.08.13

Charlie Hunter Trio - Mistico

Július végén megjelent a nyolchúros gitáros Charlie Hunter legújabb lemeze, a Mistico. Maga a hír derült égbõl villámcsapásként ért: egy kedves barátom augusztus 2-án írt, hogy már biztosan tudom, én pedig egyszerre ujjongtam és szégyelltem magam, hogy nem vagyok elég figyelmes. Mondanom sem kell, rögtön beszereztem az albumot, és ujjongásom a zene hallgatásával egy cseppet sem mérséklõdött, csak fokozódott, egyre fokozódott...
Kedvenc gitárosom egy egészen új trióval vette fel legfrissebb anyagát. Erik Deutsch - New York-i illetõségû billentyûs - a Triangle, a Country X és a Fat Mama projekteket vezeti, és olyan nevekkel volt alkalma együtt muzsikálni, mint Scott Amendola, Skerik vagy Will Bernard. A lemezen zongorázik, illetve Fender Rhodes-on és CasioTune-on játszik. A dobos Simon Lott a Renwicke és a Maelstrom Trio nevezetû zenekar mellett számos formációban veri a bõröket, többek között Tim Collins, Brad Walker és Skerik társaságában. Hunter tehát nem ment túlságosan messzire zenésztársainak kiválasztásához, két kiváló muzsikust szerzett maga mellé. A gitáros (aki nyolc helyett idén csak hét húrt penget) eddig minden trióalbumán szaxofonossal zenélt, a billentyûs közremûködése tehát különösen érdekesnek és ígéretesnek hangzik.
A Mistico-t végighallgatva arra a megállapításra juthatunk, hogy Charlie Hunter szerzeményei megmaradtak a karakteres dallamvilágnál (melyben érezhetjük, hogy a muzsikus odavan Thelonius Monk kompozícióiért), a hangzás viszont évrõl évre húzósabbá, rockosabbá válik. A tavalyi Copperopolis címû korongon már érezhettük, hogy a gitárostól nem áll távol a rockzene, tud õ zúzni, ha akar, az idein pedig már olyan svunggal játszik, hogy magam is meglepõdtem. Ugyanazt kell hát elmondanom, amit mindig, ha Hunter-rõl van szó: a mûvész ismételten egy olyan oldalát mutatta meg, amit a nagyközönség még soha nem hallott, és mégis ismét száz százalékig önmagát adta. Félelmetes, hogy mennyi tartalék van a pasiban, hogy mindig képes változni és képes valami újat mutatni. Erre minden alkalommal rájövök és minden alkalommal lenyûgöz.
A Lady! finom, bluesos kezdés. Simon Lott kényelmesen és ízlésesen triolázgat, néha kávázgat; Erik Deutsch az imádnivaló Casio-n (istenem, az a hangszín...) és zongorán egyaránt billentyûzik, szólója elsõ osztályú; Charlie Hunter pedig hozza szokásos, nem mindennapi formáját. Egy hangszerbe szerelt basszus- és szólógitárján egyszerre játssza a basszusrészeket és a nóta sajátos témáját, vagy éppen a keservesen dögös blues-imprót. Hallhatjuk, ehhez még mindig nagyon ért. A 'Speakers Built In' egy fokkal húzósabb. Feszül a funky négynegyed, rekedtesesen akkordozik a Rhodes, lüktet a bassline, a torzított gitár pedig nyomja a Hunter-re jellemzõ, jazzes dallamokat. A gitárhangzás egyébként szinte az egész lemez folyamán torz, részben ez adja meg a dolog rockos hangvételét. A szelíd, kávázós kiállásban a szólógitár hegedûvé alakul (egy effektpedál által), a visszatérést követõen pedig olyan lucskos torzítás omlik rá a gitárosra, hogy a hallgatót garantáltan kirázza a hideg. Ezek után hirtelen tempóváltással gördülünk át Charlie Hunter mesteri improvizációjába, és még csak a dal felénél tartunk.... A második félben további hátborzongatóan dögös droppok és szólók döngölnek földbe jóakaratúlag. A rajongó egyszerûen nem tudja, hová legyen... Az Estranged szomorkás, torzítatlan szám, a lemez egyetlen balladája. Lott seprûvel szolgáltatja az egyre erõsödõ háromnegyedes blues-ritmust, Deutsch zongorával pityereg, a gitáros pedig úgy játszik, ahogy balladát játszani kell. Nem komplikálja túl, egyszerûen csak szép. Ezek után a masszív, rockos Balls kellõen odasom. A lomhán lüktetõ dobalap, a torz gitár és CasioTune sajgó szinti-orgona hangja elsöprõ horderejû, Led Zeppelin-t idézõ témát alkot. Nem lehet betelni ezzel a zúzással. Az elsõ három perc Simon Lott dobszólóival telik, amik bár kiválóak, nekem egy kicsit kilógnak a lemez egységébõl. A nóta izmos, old-rockos hangulatú jammeléssel ér véget. A Wizard Sleeve-ben Lott és Hunter rettenetesen dögös, funky groove-ot pakol. A zongorával és egyéb billentyûsökkel alátámasztott gitártémában Charlie Hunter ismét bizonyítja zeneszerzõi rátermettséget, a másfél perces Fender Rhodes-szólóban pedig Erik Deutsch tesz tanúbizonyságot improvizációs képességeirõl. Nyugodt, swingelõs kiállás vezet át minket a következõ dalba. A Drop A Dime belassult dob-basszus alapja az elõzõnél nem kevésbé mocskos. Aki bírja a gitáros egyedi játékát, az ezt a szerzeményt is garantáltan fogja. A szintetizátoros, improvizálós dropban különösen odarakja a tutit. Nem is ecsetelem tovább: ez baromi jó. A meghökkentõen gyors, drum and bass-közeli dobbal indító, funkos-rockos Spoken Words témája ÜT!!! Nem tipikusan Charlie Hunter-es, de energikus, pörgõs és eredeti... minden meg van benne, ami ellenállhatatlanná teheti. Sajnálom, hogy Simon Lott dobszólói teljesen szétszabdalják a nótát. Így nem tud elkapni az a lendület, ami egyébként benne lehetne. A korábbi lemezeken stílusos, élvezetes, négy-nyolcütemes dobszólókat hallhattunk, Lott improvizációi azonban értelmezhetetlenek, hosszúak és feleslegesek. Ez nem jó, de szerencsére csak két nótában hallható. A Special Shirt vidám, jazzes, funkos, rockos, néha még a popzene irányába is kikacsint, persze csak annyira, hogy ne menjen a dög rovására. Feszül a groove, fincsi a téma, jobbnál jobb szólók (wah-wah gitár, zongora, Fender Rhodes, CasioTune... dob nem, istennek hála). Igazi lazulós nóta, még ugrálni is lehet rá. Nem megszokott az ilyen, de ahogy az allaboutjazz.com-on írják: "We all need a little mindless boogie in our lives!". A hét és fél perces, címadó Mistico - ahogy a címe mutatja - misztikus, sejtelmes jazz, a Copperopolis hangulatát idézi (azon is különösen a Street Fight Could Break Out-ot). Dubosan lüktet a basszus, visszhangoznak a billentyûsök, Charlie Hunter pedig enyhén elborultan és egyúttal fantasztikusan imprózik. Az utolsó, Chimp Gut címû nótában a trió még utoljára elhozza nekünk az emlegetett "mindless boogie"-t. Örömteli jazz-funk-rock egyveleg. Nem lehet nem!
A Mistico más. Rockosabb, torzabb és spontánabb, mint eddig. Mégis száz százalékig Charlie Hunter. A dobszólókat leszámítva a gitáros újból nagyszerû lemezt rakott össze közérthetõ és - bár ez furcsán hangzik - táncolható muzsikával. Olyan zenével, ami kikapcsolja az embert. Úgy érzem, a héthúros muzsikus ezen az albumon több õrültséget enged meg magának, mint a korábbiakon, s bár zeneileg az anyag Hunter-hez méltóan precíz és dögös, mégis oldottabb hangulatú és "komolytalanabb".
És pont ez komolytalanság a lemez erõssége.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.08.11

Gary Willis's Slaughterhouse - Live @ Sziget, Klub Rádió Jazz Színpad (koncertkritika)

Sziget, elsõ nap, tizenegy óra, Gary Willis, Kirk Covington és Llibert Fortuny a jazz színpadon. A Slaughterhouse formáció idén megjelent elsõ lemezérõl norotosz kollegám már beszámolt a lapban, azonban a koncerten sajnos nem tudott megjelenni. Nekem marad hát az a hálás feladat, hogy írjak errõl nem mindennapi fellépésrõl, amin a Sziget bass-guruinak legnagyobb része összegyûlt.
Gary Willis - aki nem tudná, a "szakma" egyik legjobb basszusgitárosa - és Kirk Covington - hasonlóképp elvetemült, borzasztóan technikás dobos - igen szép közös múltra tekinthet vissza: az 1984-ben alakult Tribal Tech-nek, a fúziós jazz egyik legmeghatározóbb zenekarának tagjaiként tíz lemezt rögzítettek közösen, és egyéb albumokon is hallhattuk õket együtt játszani (mint például a basszeros közelmúltban megjelent, Actual Fiction címû szólóanyagán). Llibert Fortuny-val kiegészülve - spanyol szaxofonos, eddig magam sem hallottam a nevét - 2007-ben megalkották a Slaughterhouse nevezetû súlyos fusion-triót, aminek elsõ szólólemeze már kapható a boltokban. Nem tudom, hogy ez csak alkalmi felállás-e, vagy több lemezt is terveznek, mindenesetre turnéznak, és Budapestre is ellátogattak.
A koncert pontban tizenegykor vette kezdetét. A publikum három sorba tömörülve áll a pódium elõtt.
A három muzsikusból Covington lepett meg legjobban: szép nagy darab, díjbirkózó külsejû fickóról van szó (úgy is nevezik, hogy "Wild Man From Texas"), õsz haja szolid tarajban áll és dobolás közben olyan grimaszokat vág, mintha valami rajzfilmbõl szökött volna. Willis végig higgadtan, megfontoltan és baseball-sapkában ontotta a lenyûgözõ basszusfutamokat hangszerébõl. Fortuny amikor elszállt - ami nem egyszeri és nem kétszeri alkalommal történt meg -, szabályosan headbangelt a szaxofonnal. Hátul volt egy vetítõvászon is, amin különbözõ képek pörögtek... na azt egyáltalán nem figyeltem. Ez volt tehát a koncert érdektelenebbik, vizuális része.
A zenei rész... nekem rettenetesen tetszett! Úgy tolták a fiúk, csodálom, hogy egyben maradt a sátor. Fusion-höz méltóan összetett kompozíciók, mesteri szólók mindhárom játékos részérõl és mindenek elõtt emberfeletti energiától kicsattanó, beszarásul dögös jammek alkották a muzsikát. Hallatszott, hogy a trió nem éri be a bevált receptekkel, új utakat keres a fúziós zenében: hátul egy csávó laptopon pakolta a különbözõ effekteket és a dobos egy kis keverõbõl machinálta a loopokat, a banda tehát alaposan kihasználta a modern technika adta lehetõségeket. Játszottak rockot, játszottak funkot, játszottak avantgárd fúziós jazzt, játszottak technót... és mindezt játékos és energikus, mérsékelten elvont, de nem csupán a begyepesedett jazzereknek szóló jam band-attitûddel.
Hangsúly a groove-okon. A Covington-Willis ritmusszekció stabilizálta a leglehetetlenebb groove-okat, amiket valaha hallottam. A dobos olyanokat játszott, amik még a legrosszabb rémálmaimban se jutottak volna eszembe, csûrte-csavarta, masszívan variálgatta a félelmetesen komplex dobalapot, amire a basszusgitáros olyanokat pengetett, hogy az összegyûlt guruk egy-kettõre elélveztek. A legjobb az egészben, hogy akármilyen bonyolultak voltak groove-ok és akármilyen hihetetlenül technikásan játszottak a volt Tribal Tech-es társak, a virtuozitás egy pillanatig sem ment a dög rovására. A zenészek játéka végig tele volt élettel, tele volt svunggal, tele volt energiával, és ez tette igazán emlékezetessé a koncertet.
Fortuny alakítása sem volt kevésbé figyelemre méltó. Lassú részeknél gyönyörûen, lágyan fújt, zúzós részeknél pedig egész törzsével bólogatott és úgy játszott effektezett szaxiján, mint egy õrült. Funkban feszesen, szinte ritmushangszerként használta a rezet, és mintha az egész JB's életmû a fejében volna, úgy rántotta elõ az ismerõsebbnél ismerõsebb, észvesztõen dögös fúvóstémákat. Az õ hordereje és kreativitása nélkül a Slaugherhouse nem lenne az, ami és a koncert nem hangzott volna úgy, ahogy.
Covington a koncert folyamán többször teli torokból beleordított mikrofonjába, ami általában a kollektív elborulás rohamos közeledtét jelezte. Ilyenkor cifra fusion jazz-dobalapját nem kevésbé cifra doom metál-alapra cserélte. Csak úgy hasadtak a cintányérok. Willis és Fortuny is felvették a belassult metál ritmusát, a szaxofonos nyakán dagadtak az erek és mindhárman kegyetlenül zúztak. Az effajta, vehemens, már-már brutális kiállások a koncert végére egészen a szívem csücskévé váltak.
Kedvenc mozzanataim közé tartozott még, amikor a csapat egy hirtelen váltással lement igazi, mocskos funkba: a dobos rákezd a feszes, "csattogós" négynegyedre, a basszusgitáros olyan dirty groove-ot nyomat, hogy Bootsy Collins a sarokba állhat, a fúvós pedig izomból tolja pattogós témákat. Tizenhat ütemenként a kiállásban Covington hangulatfokozó, James Brown-i "Get on down!"-okat és "Everybody get funky!"-kat kiált bele a mikrofonba, és a banda újra rázendít. Ilyenkor mindenki táncol. A dobos egy nóta erejéig még énektudását is megvillantotta.
Egy alkalommal a zenekar olyannyira átadta magát a tánczenének, hogy elkezdtek technót játszani. Lüktetõ lábdob, széteffektezett, moog-hangú szaxofon, mélynyomó-repesztõ basszus. Kirk azért bemutatja, lehet techno-alapot igényesen is játszani.
Llibert kétszer nem szaxofont, hanem valami más csövet vett a szájához. Elõször azt hittem, a hangosítók hülyék, ugyanis láttam, hogy a fúvós játszik az ismeretlen eredetû hangszeren, viszont csak annyit hallottam, hogy Gary mester elképesztõ basszus-szólót aprít a fülem mellett. Az utolsó nótában jöttem rá, hogy az a csõ egy basszus-szintetizátor: a szaxis fújja a groove-ot, a basszeros pedig imprózik rá, sõt, néha még felelgetnek is egymásnak.
Az este egy húzós funk-jammel ért véget. A háromsoros hallgatóság közben elég rendesen kibõvült, a végén szinte az egész sátor tele volt.
Ez a koncert - mit ne mondjak - odapörkölt! Gary Willis, Kirk Covington és Llibert Fortuny, ez a három kivételes tehetségû, kreativitással teli fusion-muzsikus olyan svunggal játszott a Sziget jazz színpadán, hogy szerintem még a jazzért kevésbé rajongókra is nagy hatást tett (vagy legalábbis megmozgatta õket). Sok basszusgitáros ment oda azért, hogy Gary Willis-t megnézze és meghallgassa élõben (mégiscsak az õ neve alatt fut a formáció), és õk is megkapták, amire vágytak. Bár elõször én is azt néztem, hogy kinek hogyan jár a keze, hamar rájöttem, hogy nem érdemes külön-külön kémlelni a bandatagokat. Mert a Slaughterhouse több, mint három technikás zenész. Sokkal több.

TurtleKat
2007.08.09

Hermann Szobel - Szobel

Hermann Szobel misztikus figura. A homályos múltú és jelenû, osztrák származású zongorista 1976-ban (vagy legalábbis akörül), tizennyolc éves korában rögzítette egyetlen ismert zenei anyagát, a Szobel-t. Bakeliten állítólag kiadták, CD-n azonban soha. Azóta az úriembernek se híre, se hamva, állítólag valaki még tartja vele a kapcsolatot, de az igazságot senki sem tudja biztosan. Mint a nyári zápor, Hermann Szobel hirtelen jött, hirtelen ment. De szerencsére hagyott nyomot maga után, méghozzá nem is akármilyet: öt számot tartalmazó, harminchat perces felvétele igazi mestermû. A modern klasszikus zene, a jazz és a rock elemeit foglalja egyetlen avantgárd, Frank Zappa muzsikáját idézõ, rémisztõen komplex csokorba, ami bár méltatlanul az ismeretlenség homályába veszett, véleményem szerint mégis mérföldkõ a fúziós muzsika országútján.
A korongon a zongorista mellett Michael Visceglia basszusgitározik, Bob Goldman dobol, Dave Samuels marimbázik, vibrafonozik és játszik egyéb ütõhangszereken és Vadim Vyadro fújja a tenorszaxofont, a klarinétot és a fuvolát. Visceglia jelenleg Suzanne Vega társaságában játszik, Goldman-t többek között Jan Hammer, John Abercrombie és a Brecker Brothers dobosaként hallhattuk, Samuels-t Zappa mellõl, illetve a Caribbean Jazz Project-bõl ismerhetjük, Vyadro pedig fõleg errõl a lemezrõl híres (már ha híres). Láthatjuk tehát, hogy igazán kiemelkedõ muzsikusok vették körbe ezt a Hermann Szobel nevezetû õrült zsenit, aki úgy billentyûzik a lemezen, ahogyan nem lehet. És nem csak játékosként, de zeneszerzõként is bámulatos, ráadásul még vezényel is. Mindezt tizennyolc évesen... Nem mindennapi a csávó, az biztos.
A Mr. Softee melankolikus zongorafutamokkal zendít rá, majd csatlakozik az basszusgitár és a szaxofon. Mikor már teljesen elmélyülnénk a lassúzós, jazzes játékban, jön egy irdatlan Zappás kitörés Samuels pattogós vibrafonjával agyoncsapva, majd hirtelen még egy és ekkor jön a képbe Goldman elsõ osztályú jazzrock-dobalapja. A téma lenyûgözõ, csakúgy mint Frank Zappánál (örök kedvencemnél), itt is elõtörnek a klasszikus zenei hatások. Némi kicsapongó vibrafonos burjánzás után (ami tulajdonképpen maga a téma) Visceglia feltolja a torzítást a basszerra, és az utolsó percek kellemesen elmebeteg fusion jazzel telnek. A bõ tizenkét perces The Szuite már a legelején se kímél, Szobel összetett, modern komolyzenére hajló meneteket aprít bal kezével. Ezután a semmibõl elõszivárog egy misztikus basszus-groove, amire a zongorista finoman elkezdi építeni a várat. Aztán belép Goldman, Samuels és Vydro és meg is van a nagyszerû téma. A szaxofonos játéka különösen tetszik, nem bonyolítja túl, viszont kifejezetten dögösen fúj (Klaus Doldinger-re emlékeztet). A szóló és kiállás után megint témánál vagyunk, ami egy nem túl bonyolult stúdiótechnikai módszerrel ("fade out-fade in") hirtelen iszonyatosan pörgõs, fél percen keresztül zúzó fúziós jambe fordul át. Szobel másfél perces, földbe döngölõ szólózongora-performanszát követõen (mint már említettem, a csávó úgy játszik, ahogy nem lehet) a szólófolyam onnan és olyan horderõvel folytatódik, ahol és ahogyan abbamaradt. Ezt két percnyi free jazz-közeli "kortárs klasszikus" követi Samuels és Vydro felelgetésével, az utolsó percekben pedig visszatér a velõtrázó jam Bob Goldman fantasztikus dobalapjával és újabb fergeteges témával. A Between 7 & 11 sem adja alább a svungot. Az effektezett basszus és a gyors dob húzós, zavaros groove-ot szolgáltat Szobel kiszámíthatatlan futkorászó zongorája alá. Késõbb aztán belassulnak, az alap kellemes tempót vesz fel, ettõl függetlenül a zongoristának nem jön meg a józan esze (hál'istennek...), ráadásul Samuels is bekapcsolódik szanaszét hajlított polifonikusaival. Az utolsó másfél percben felgyorsulnak az események, Goldman az egekig pumpálja a tempót, Vydro belép a tenorszaxival... az elvetemül kollektív improvizáció egészen a katarzisig vezet. A Transcendental Floss hasonlóképp ütõs. A dob kegyelmet nem ismerve pörög, a szaxofon a témában Albert Ayler-esen vibrál, a szólóban Vydro-san elszáll, a vibrafon pedig a zongorával együtt zakatolja a nem mindennapi, mozgékony témadallamot. Rövid, csendesülõs kiállás után átkúszunk a második felvonásba, amiiben mesés vibrafon-szaxofon szópárbajnak lehetünk fültanúi. Az utolsó fél percben Szobel szépen visszahozza az eredeti témát, ahogyan annak lennie kell. A New York City, 6 a.m. Dave Samuels visszhangos vibrafonjaival indul. A második percben elõkerül egy újabb sejtelmes bassline (csakúgy, mint a The Szuite-ban). Rövidesen Goldman sok cines, úszó dobalapja és Szobel disszonáns dallamai is bekapcsolódnak, majd a szám elején hallott vibrafon és végül a szaxi. Visszhangos, alaktalan, cseppfolyós szerzeménnyel zárul tehát a Szobel, ez a feledhetetlen LP-ritkaság.
Hermann Szobel eltûnt, de zenéje fennmaradt. Mivel az anyagot nem adták ki CD-n, és valószínûleg már bakeliten se kapható, ezért a Szobel korábban fõleg magnókazettákon terjedt. Mostanra már bedigitalizálták a felvételt, és a neten is kering mp3 formátumban, ami - valljuk be - egy fokkal kényelmesebb a kazettánál. Akit érdekel a lemez, annak ez az egyetlen esélye, hogy beszerezze. Jómagam teljesen véletlenül akadtam rá, egyszerûen csak megtetszett a mûvész neve. Szomorú, hogy egy ilyen géniusz zenéjét vadászni kell, de örüljünk, hogy egyáltalán fennmaradt.
Jazzrock-arcoknak és Zappa-fanatikusoknak kihagyhatatlan!

Megtalálható a rapidshare.com-on (128 kbps + egy húsz perces kiadatlan nóta kicsit felhangosítva)

TurtleKat
2007.08.07

Tomahawk - Anonymous

fém rovat

Mike Patton rettentõ sokoldalú figura. Legtöbben a világhírû Faith No More zenekarból ismerhetik a nevét, de akik jobban beleásták magukat munkásságába, azok tudhatják, hogy töménytelen mennyiségû projektet üzemeltet: a Mr. Bungle-lel "Chili-alázó" avantgárd (funk)rockot nyomat, a Fantomas-szal a dada-metál mûfajt képviseli, a Peeping Tom-mal igényes popzene felé kacsingat, John Zorn mellett elborzasztó hangokat csavar ki hangszálaiból, a Tomahawk-kal pedig (a szakértõk szerint) az alternatív rock/metál tengerén evickél. Patton hangi adottságai elképesztõk: ha éppen nem énekel, akkor sikolt, röfög, vartyog, hörög, fullad, köhög és morog akár egy idõben is. Hallgassuk csak meg Adult Themes for Voice címû szólóalbumát, ami egy hotel szobában készült Faith No More-turné közben. Sejthetjük, milyen hangokat produkál rajta.
Az Anonymous egészen más, mint az elsõ két Tomahawk-kiadvány. A 2001-es és 2003-as albumokon "pogó-kompatibilis", igényes, alternatív zúzást hallhattunk. Amolyan egyéni, vérkemény rockzenét. Épp ezért az júniusban megjelent új lemez könnyen megszeppentheti az eddigi rajongótábort, ugyanis ezen az albumon õsi, amerikai indiándalok feldolgozásait hallgathatja a nagyérdemû. Bár ez már nem annyira "pogó-kompatibilis", még sincs okunk panaszra, ugyanis az Anonymous így is elég erõteljesre sikeredett.
A lemezen hallható nótákat Duane Denison gitáros (aki korábban a Jesus Lizard-ban nyûtte) és John Stanier dobos (aki régen a Helmet-ben, most pedig a Battles formációban veri a bõrt) pakolták össze az énekes alá. Az utóbbi idõkben Duane sokat kutatott az indián kultúra után - a dalok és maga a koncepció is ennek a kutatásnak a gyümölcsei (az Anonymous cím a szerzemények ismeretlen szerzõi elõtt tiszteleg). Mivel Kevin Rutmanis (ex-Melvins) basszusgitáros idén távozott a zenekarból, ezért a basszusrészeket is a gitáros játszotta fel, Mike Patton pedig amellett, hogy elsõ sorban ismét hangjával kápráztat el, billentyûzik, samplerezik és hangmérnökösködik is az anyagon, sõt, részben még a borítótervet is õ készítette.
A War Song baljós kezdés: zajosan alapozó, robotoló basszusgitárból, zaklatott gitárdallamokból, fémcsikorgásból, viharból és mély, szerzetesi énekkórusból összeálló, hömpölygõ massza, mely három és fél percre elõcsalja a háborút a hangszóróink mélyérõl. Mindenki élezi a fegyvereit... A Mescal Rite I érdekes, elsõ hallásra kiszámíthatatlan ritmusa - amit Steiner csattogó dobja és perkái biztosítanak - és népies dallama - melyet Duane elektromos gitárja népi hangszerként és Patton körtáncot lejtõ indiánként együttesen karattyol - egyszerûen ámulatba ejtõ. A kiállásokban elõkerülnek a poros hangminták õserdei fúvósrészletekkel, melyek még közelebb visznek minket az autentikus indián népzenéhez. A Ghost Dance egy szellemidézõ (vagy éppen szellemûzõ) tánc zenei aláfestése erõteljes rituális ritmus kavalkáddal. Mintha valamiféle hagyományos szertartáson volnánk: középen lobogó tûz, körben az õslakosok misztikus táncot lejtenek. Patton mélyen búgó, rejtélyes hangját húzza elõ feneketlen tarsolyából, a háttérben torz gitár nyekereg miközben a monoton ritmus valósággal átjár bennünket. Muzikális tisztítókúra. Az ólálkodó Red Fox-ban Duane Denison torzított, mélyen mormoló gitárja, John Stainer ritmustörései, Mike Patton csilingelõ énektémája és szolid elektronikus effektjei olyan egységet alkotnak, amire a "sámánrock" címkét lehetne ráragasztani. A Cradle Song egy indián altatódal, amely a legkevésbé sem megnyugtató. Patton a megtestesült gonosz hangjába bújva inti nyugovóra a kisgyermeket: "Hush thee my baby, your time will soon come, thy sleep shall be broken by trumpet and drum; Hush thee my darling and rest while you may, for strife comes with living and waking with the day". Ezt a vészjósló hangulatot támasztja alá a neszelõ percussion és a monoton gitártéma. A vidámabb hangulatú Antelope Ceremony minden bizonnyal jó szerencsét hoz a vadászatra. A népies dallamvilág és a monoton, ám közel sem kézenfekvõ ritmus ennek a nótának is a sajátja. Az énekes halkan dünnyög, suttog, illetve gyönyörû vokálokkal ékesíti a számot. A bõ egyperces Song Of Victory azt jelenti, hogy az elõzõ szerzemény valóban szerencsét hozott. A vadászatban és a háborúban egyaránt. Gyõztes indiánként önfeledt örömtáncot lejthetünk Mike Patton furcsa, örömteli kántálására. Az Omaha Dance füstként kavargó visszhangjai, samplerei és belassult, lomha négynegyede némi trip-hoppos külsõt kölcsönöz a nótának. Ezzel szemben a dal cseppet sem lóg ki az indiános koncepcióból - ebben a jellegzetes dallamvilág és az kórusok biztosítanak bennünket. A Sun Dance fojtott, szolid népi gitárral és mély hangon mormoló énekkel veszi kezdetét, majd egy hirtelen kiállás után Duane Denison a húrok közé csap és Patton dühöngve énekel torzított hangján. Innentõl a naptánc bedurvul, egy rövid gitáros átvezetés után visszatér az énektéma egy oktávval feljebb és sokkal indulatosabban. A Mescal Rite II-ban az énekes felszabadult dallama mintha távol-keleti zenék motívumait tartalmazná. Ez nyilván ahhoz köthetõ, hogy az indiánok tulajdonképpen Ázsiából vándoroltak át Észak-Amerikába, kultúrájuk tehát keleten gyökerezik. Patton egy kis rappet is belefecskendez a szerzeménybe, csak a sokszínûség kedvéért. A drámai Totem zúzós, röfögõs gitárja és angol nyelvû éneke (amibõl amúgy nem sok akad a lemezen) újfent a keményebb Tomahawk-vonal felé húzza a muzsikát. Újabb nagyszerû, átható sámánrock-számmal van tehát dolgunk. A Crow Dance nem nyújt semmi újat az eddigiekhez képes, de amit nyújt, az varázslatos: monoton ritmus, népi dallamok, mesebeli ének, csak úgy, mint eddig. A Long, Long Weary Day Duane Denison szûk másfél perces magánszáma. Szép, egygitáros szösszenet, mely kellõképpen kievez bennünket az indiános vad vizekrõl.
Nem tudom, ki hogy van az Anonymous-szal. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy erre senki sem számított, és teljes mértékben megértem azokat, akik csalódással fogadták a lemezt. Engem mélyen megérintett ez a zene, mely Duane Denison kutatásából és Mike Patton kreativitásából John Stainer segítségével teremtõdött meg és lett az, ami. Nem új dolog, hogy Mike Patton letaglóz - engem most is abszolút letaglózott. Háború, ima, vadászat és tánc - ezek az Anonymous fõ összetevõi.
Akik nyitottak a zenére, azoknak csak ajánlani tudom az új Tomahawk-anyagot.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.08.01