John Zorn zenéjétõl (legyen az free jazz, thrash metal, klezmer, kortárs komolyzene vagy bármi) sokan ódzkodnak. Ennek oka az lehet, hogy amit õ csinál, az sok esetben a szó szoros értelmében közveszélyes és könnyen kárt tehet az elõvigyázatlan hallgatóban. Bár én kezdettõl fogva vonzódom a zeneszerzõ-szaxofonos munkássága iránt, eleinte nem egyszer elbeszélgettem volna vele különbözõ kínzóeszközök és egy bögre kakaó társaságában, hogy ezt most mégis minek kellett, mi szüksége volt erre a világnak. Mára már - hogy behatóbban tanulmányoztam a végeláthatatlan életmûvet - tetõtõl talpig Zorn-fan lettem, és szinte minden alkotásban megtalálom a nekem valót. Elsõsorban a zsidó zenei kultúrára épülõ Masada-ért és azzal kapcsolatos egyéb projektjeiért (Electric Masada, Bar Kokhba, Masada String Trio, Book Of Angels-sorozat) vagyok oda, de kedvelem Naked City néven futó thrash jazz-alakulatát, filmzenemûveit és számos szólóalbumát is. Ilyen például az 1989-es Spy vs Spy, amely Ornette Coleman nóták „hardcore” feldolgozásait tartalmazza, vagy a tavalyi Six Litanies Of Heliogabalus, ami szintén csak erõs idegzetûeknek ajánlott. Természetesen vannak olyan lemezek is, amiket egy hallgatás után elások a kertben, és „biztos, ami biztos”-alapon fenyõfát ültetek rájuk. Tehát még mindig ki tud akasztani néha.
Pontosan egy hete jelent meg a mûvész legújabb kiadványa, a The Dreamers, amit kifejezetten a fent említett ódzkodóknak ajánlok. Avatatlan fülnek hihetetlen lehet, hogy ebben a zenében valóban John Zorn keze van, ugyanis (ahogy a csakbenn blogon valaki cinikusan megjegyezte) az átlagossal ellentétben itt „nem sikítozik/röfög senki”. A muzsika szokatlanul letisztult és nyugodt, csak helyenként csillan meg benne az „avantgárd”, sõt, túláradó érzelmességével néhol már az ellenkezõ végletet nyaldossa. Persze aki régebb óta figyelemmel kíséri a Tzadik kiadó atyjának tevékenységét, könnyen megérezheti jelenlétét a kompozíciókban, a jellegzetes témákban, illetve ismerheti a 2001-ben kiadott The Gift címû korongot, mely hasonló szellemiségben készült.
Ha az elõadók jegyzékére vetjük pillantásunkat, meglepetésként érhet, hogy a szaxofonos neve nem szerepel a többieké között. Ez akképp lehetséges, hogy John Zorn csupán egyetlen dalban fújja meg hangszerét, a többit zenésztársaira hagyja. Így a munkamegosztás olyasmi, mint a Book Of Angels-gyûjtemény esetében: õ megírja a dalokat, a „barátai” pedig eljátsszák neki. És ahogy a mondás tartja, madarat tolláról, embert barátjáról: a lemezen Marc Ribot gitározik, Jamie Saft billentyûzik, Trevor Dunn basszusgitározik, Kenny Wollessen vibrafonozik, Cyro Baptista perkázik és Joey Baron dobol. A felállás kísérteties hasonlóságot mutat az Electric Masada-éval, a két zene azonban ég és föld. Ebbõl is látszik, milyen sokoldalú muzsikusokkal és zenekarvezetõvel van dolgunk.
A Mow Mow pillekönnyed, lazító kezdést takar. A dobos gyöngéden seprûzik, hosszan csengõ vibrafon-akkordok dúsítják az alapot, finom búg a basszust, a billentyûs gyönyörû orgona-közjátékkal kápráztat, Ribot pedig hawaii gitáron pengeti az andalító témát. A zenekar bátran merít az exotica mûfajából, ami az egész album meghatározó komponensét képezi. Mi mindeközben távoli tengerparton ülünk, koktélt szürcsölünk, és nézzük, hogy a naplementei narancsos fénysugarai mikét törnek meg poharunk szélén.
Az Uluwati hangulatában hasonló, de mozgalmasabb darab. Joey Baron minimális dobjára Cyro Baptista ütõhangszerei szõnek visszafogott, ám masszív hálót. Erre a hálóra illeszkedik Saft örökmozgó Rhodes-zongorája. Zorn utazásra hívó, szívet melengetõ trópusi témáját Ribot és Wollessen közösen szolgáltatja. A vibrafon- és gitárhangok kicsengése az egész nótát átjárja, elvarázsolt, álomszerû ízt adva annak (már elnézést a képzavarért). Ez ismét a Martin Denny-féle egzotikus hangzást idézi.
Az A Ride On Cottonfair azonban búcsút int az exoticának, és hamisítatlan jazzmuzsikával ajándékozza meg nagyérdemût. Ennek eredményeképp a hat muzsikusból hármat, azaz egy triót hallhatunk, amiben Jamie Saft zongorázik, Trevor Dunn bõgõzik és Joey Baron dobol. A felvételen - személyes megítélésem szerint - erõteljes Dave Brubeck-idézés zajlik, elsõsorban felépítés szempontjából. A dalt mintha az 1959-es Time Out-ról szalajtották volna: játékos téma, ízléses szólók, szórakozás az ütemmutatókkal, stb. Mindazonáltal - bár Baron és Saft játékában érezhetõ némi tiszteletnyilvánítás Morello és Brubeck felé (bõgõsök terén nem vagyok jártas) - a zenészek mindvégig önmagukat adják, ragaszkodnak saját stílusukhoz. Így a muzsika önmagában megállja a helyét, nem csap át utánzásba, még „homage”-be is csak ha nagyon ragaszkodunk hozzá.
A kilencperces Anulikwutsayl az elõzõeknél elvontabb, súlyosabb szerzemény. Enyhe, Zorn-féle kaotizmusba torkolló, õsrobbanásszerû kollektív improvizációról van szó, melynek csupán Dunn lomhán ingázó basszusa ad némi stabilitást. A középpontban egyértelmûen a bluesos töltetû elektromos gitár áll, ami ha nem a vészjósló témát kántálja, veszett szólózásba gabalyodik (Ribot zsenialitását megcsillantandó). Ezt ölelik körbe végtelenített orgonaakkordok, nõi sikolyok, fémcsikorgás, kongák, illékony vibrák és a dob, mely free jazzes „csörömpölésbõl”, neszelõ seprûjátékból és pörgõs tört ütemekbõl építi fel mesteri dinamikáját.
A Toys az egyetlen nóta, amelybõl Zorn nem csupán komponistaként, de szaxofonjátékosként is kiveszi a részét. Mondanom sem kell, mindkét posztot szokásához híven zseniálisan tölti be. A groove az Uluwati-éhoz hasonlóan mozgalmas, ám trópusi helyett inkább keleti hatásokat mutat. Erre jön a fülbemászó, Masadás fúvóstéma és a meglehetõsen elvont improvizációk. Elõször a Fender Rhodes, késõbb a vibrafon, s végül a szaxi is beszáll a csoportos elborulásba, mely valóban a címben említett „játékok” csilingelõ, nyekergõ és szirénázó hangjait evokálja.
A Lou Reed-nek ajánlott Of Wonder And Certainty visszavesz a tempóból, újfent Marc Ribot-é a reflektorfény. A dal szépen építkezik: lágy altatóként indul, csak suhogó cintányérok és halk vibrafon kíséri az érzelmes (szinte már érzelgõs) gitárt. A szólóra már felbõszül a kíséret, felerõsödik az üstdobverõvel prezentált dob, bekapcsolódik az orgona, és a visszatérõ témát már teljes zenekar támogatja. Az orkánszerû kiteljesedés az utolsó másfél percre marad. Érezhetjük, hogy Zorn-tól egyáltalán nem áll távol romantika - olyannyira nem, hogy egy kicsit talán túlzásba is vitte a dolgot.
A Mystic Circles az Uluwati-hoz hasonló hangszerelésnek örvend: a dob-perka-villanyzongora hármas adja az „utaztató”, agilis groove-ot; erre támaszkodik Wollessen keleties dallamjátéka. A gitár csupán effektként van jelen, hosszan elnyújtott hangjaival lidércesen libeg a ritmusszekció fölött. Érdekes, hogy míg általában a kíséret „monoton” és a szólóhangszer adja a dal érdekességét, itt ez pont fordítva van: maga a vezetõ dallam ismétlõdik „egysíkúan” és az aláfestés eseménydússága teszi izgalmassá a nótát.
Nekashim: már címe is sugallja jellegét, de ezt a sugallatot csak a tipikus JZ-téma pecsételi meg. Mintha egy nyugis Masada-kompozíció átiratát hallanánk: ugyanaz a dallamvilág jelenik meg, csak itt a fúvósokat Kenny Wollessen hangszere helyettesíti, aminek idiofon sajátságai okán a téma egészen más, szinte egzotikus színben tündököl. A kapott hangzást a Bar Kokhba Sextet-éhez lehetne hasonlítani legeredményesebben. Jamie Saft visszafogott, letisztult Fender-szólóval ékesíti a számot.
Az Exodus kétségtelenül a lemez legkarcosabb, legdögösebb alkotása. Röviden összefoglalva: zsidófunk. A muzsikusok olyan energikus jazz-funk-rock jammet pakolnak a fülünkbe, hogy azt bármelyik úgynevezett „jam band” megirigyelhetné. Joey Baron, Cyro Baptista és Trevor Dunn remek húzást biztosítanak, piszkosul lüktet a groove; ezt fejeli meg Saft és Ribot orgona-, illetve gitár-szólófolyama, amikkel egyszerûen nem lehet betelni. Fantasztikus muzsikusok Zorn-szellemiségû örömzenéje ez, mely Mózes népének kivonulásáról prédikál.
Ezek után ránk fér némi lazítás, amihez a következõ dal tökéletes aláfestéssel szolgál. A Forbidden Tears - akárcsak a Nekashim - lassú, szomorkás hangvételû. A gitár-vibrafon páros fohászkodó melódiáját finom seprûzés és bõgõjáték kíséri végig és az elmaradhatatlan Rhodes-szóló is helyén van.
Az albumot záró Raksasa az átlagosnál gyorsabb, pergõbb tempójú. Baron a cineken hangsúlyozik, és Dunn sziklaszilárdan aprítja a bassline-t, míg Ribot és Wollessen felvázolják a témát és a gitáros pszichedelikus improvizációba bonyolódik (ahogy az Anulikwutsayl-ben is tette). További egyezõségek az említett számmal, hogy a háttérben különbözõ zajok és effektek „bújnak meg”, Saft pedig baljósan disszonáns, végtelenített orgonával zaklatja az elménket. A végkimenetel káoszba fulladás és katarzis.
A The Dreamers nagyszerû lemez, mely bizonyítja, hogy John Zorn-tól nem mindenképp kell rettegni. A korongon a New Yorki-i illetõségû zeneszerzõ legújabb szerzeményei visszafogott, konszolidált elõadással társulnak. A „gondosan megválogatott” zenekar a zsidóság zenei kultúrájában gyökerezõ dallamokat a jazz, a blues, a funk és az exotica eszközeivel hívja életre. Bár a kompozíciókban - mint mindig - most is benne rejlik az avantgárd kísérletezés lehetõsége (lásd: a dalok Electric Masadás felfogásban egész másképp hangoznának), Ribot, Saft, Wollessen, Baptista és Baron ezúttal a „szebbik” utat választják, és bõ ötvenpercnyi letisztult, kreatív muzsikát varázsolnak elõ jóbarátjuk útvesztõs kottáiból.
