Prasanna - Be The Change
George Colligan's Mad Science - Realization
Hampton Grease Band - Music To Eat
David Fiuczynski & Rufus Cappadocia - Kif
Lefties Soul Connection - Hutspot
Skerik - Left For Dead In Seattle
The Powergrade - Working Men
Frank Zappa - Trance-Fusion

Prasanna - Be The Change

Egyik kedvenc albumom, Tony Grey Moving-ján ismertem meg az indiai gitárost, aztán amikor újra hallottam sajátos játékát az Aka Moon egyébiránt zseniális Guitars lemezén, már biztos voltam benne, hogy ha törik, ha szakad, ettől a palitól kell nekem anyag (egyelőre hallgatnivalóban gondolkodom…). Nem volt egyszerű és könnyű a beszerzés, de nem az út nehézsége a lényeg, hanem a megérkezés.
Már a közreműködői névsor sem akármilyen: Victor Wooten és Alphonso Johnson basszerozik, a Flecktones-ból ismert Jeff Coffin szaxizik, Ralph Humphrey dobol, Andy Suzuki fafúvósokon és zongorán játszik, míg egy Shalini nevű hölgyemény énekel. A produkció tehát sok érdekességet ígér - és minden várakozásunkat felülmúlóan rengeteget ad. Ritka kinccsel lehetünk gazdagabbak.
A nyitó Pangaea Rising rögvest ámulatba ejti a gyanútlan hallgatót. Olyan kellemes és szép dallamvezetés fogad bennünket, hogy szinte észrevétlenül ellazulunk. Az akusztikus gitár hangjai, az andalító basszus, a könnyed és játékos fafúvósok mind lenyűgözőek, hogy aztán egy kicsit begyorsuljon az ütem, érzéki szaxofon szóljon hozzánk, majd ismét vissza a virtuóz akusztikus gitárhoz. Minden olyan szép és jó, ez maga a harmónia, húúú de gyönyörű. A Takatikata Blues Prasanna kántálásával kezd, majd rockosan folytatódik, a szaxi fordítja jazzbe, majd hirtelen swingbe csúszunk, hogy aztán az elektromos gitár már jazzrockban köszöntsön bennünket. Mit mondjak, nem semmi, piszok jó nóta. A Satyam tíz perce maga a varázslat. Shalini fantasztikusan énekel, ehhez kapcsolódik a főszereplő danolászása, túlzások nélkül mondom, csodálatos lírai dal. A Raga Bop is magával ragadó: az akusztikus gitár lenyűgöző virtuozitását a basszusgitározás magasiskolája követi, lélegzetvisszafojtva figyel az ember ilyen produkció hallatán. A The Grapevine sem lóg ki a sorból, ez a 8 perces ballada gyönyörű jazzes gitározással ejt rabul minket, majd begyorsul középtempóra, remek szaxofonjáték emeli az amúgy is egekben lévő színvonalat, hát, igen, előfordul, hogy újra és újra elakad az ember ártatlan fiának a lélegzete. Indiai hatású gitárral indul a Dharma, középtempós szerzemény, egyszerűen szép. Az Uncensored kapcsán már kezdenek elfogyni a jelzősszerkezeteim. Olyan dögös basszus adja az alapokat, hogy beleborzongunk, a szaxi megint csak csúcs, akár az egész nóta, hihetetlen, hogy mennyire jó! A Bliss Factor rövid intro után rockos basszer bevezetővel, ismét női énekkel szögez a fotelba, nincs mit mondanom, mert mi újat körmölhetnék ide ilyen csodáról? Azt azért még lefirkantom, hogy a Kalyani Connection záró 9 perce szívhez szólóan finom akusztikus gitárral és zongorával kezdődik, lágyan, mint a szellő, a gitár is nyújtottan, finoman száll, varázslatos, közben akusztikus gitár is belengi a levegőt, ez annyira megérintő, annyira bensőséges, annyira lélekhez szóló, annyira finom, hogy…
Ez az album páratlan. Szívet melengető, lelket felemelő. Hihetetlen szellemi és érzelmi táplálék. Életem végéig elkísér.

Megtalálható az amazon.com-on

norotosz
2006.12.31

Lap elejére

George Colligan's Mad Science - Realization

Mindig is imádtam a triókat, ahogy mondani szokás, ott aztán nem lehet mellédumálni, gyorsan kiderül a valóság. Talán ezért is figyelhetjük meg azt, hogy akik ebben a formációban állnak a nagyérdemû elé, szinte kivétel nélkül kiváló muzsikusok. Nincs ez másként ezúttal sem, szögezzük le mindjárt az elején, fontos darabról lesz szó az alábbiakban, olyan remekmûrõl, mely megbecsült ékessége minden valamire való zenegyûjteménynek.
De ki is az a George Colligan? Természetesen tengerentúli férfiú kanyarítja alá így a nevét, szerény vélemény szerint napjaink egyik legfontosabb jazz billentyûse. Egyébiránt trombitálni kezdett tanulni gyermekkorában, majd dobolt, míg ifjoncként kikötött és letelepedett a varázslatos, fekete-fehér billentyûk világában. S milyen jól tette! Jómagam hat esztendõvel ezelõtt hallottam elõször a nevét, amikor megvásároltam David Gilmore gitáros Ritualism címû albumát (USA-ból rendeltem, mert itthon lehetetlen volt a beszerzése), s az a varázslatos lemez (máig nagy kedvencem) teljesen rabul ejtett. Minden hang csodás azon az anyagon, és az akkor még számomra teljesen ismeretlen zongorista játékától eléggé elgyengültem. Innentõl kezdve kerestem George barátunk megmozdulásait, hála az égieknek rendszeresen volt is hozzá szerencsém, így elsõ benyomásom meggyõzõdéssé erõsödött: nem hétköznapi zenésszel hozott össze engem a jósorsom.
Ez a 2005-ös lemez pályafutása egyik fontos állomása. Bátran ki merem jelenteni, minden idõk egyik legjobb orgona trió lemezét készítette el barátaival. Nem akárkik a társak sem: a csodadobos Rodney Holmes ül a bõrök mögött (a Ritualism-on is õ dobolt!), míg egy nálunk ismeretlen gitáros, bizonyos Tom Guarna penget, de hogyan, édes istenem (akinek van tõle anyag, jelezzen, komoly jutalom a nyomravezetõnek!). Ez a három pali egészen egyszerûen hátborzongató, lenyûgözõ, letaroló, szétzúzó, kifektetõ.
Bivalyerõs 55 percet nyújtanak át a hallgatónak. Olyan ez a közel egy óra, amely alaposan felkavarja az embert. Mint valami narkotikum, rabul ejt, ismét hallgatni akarod, aztán újból és megint csak, azt diktálja az agyad, hogy vég nélkül szóljon a zene, ez a fenséges modern jazz.
Már a nyitó Grounded felér egy jobbegyenessel, bele a képedbe, teljes erõvel. Csak nézel bambán ki a fejedbõl, nem nagyon értesz semmit, csak bámulsz és szép lassan elkezdesz vigyorogni. Nem baj, nyugi, az ezt követõ Snidely Whiplash szaggatott modernitását hallgatván még jobban nézel ki a fejedbõl, hogy aztán a címadó kompozíció gyönyörû dallamai végérvényesen elkábítsanak. És még csak a harmadik dalon vagyunk túl, édes istenem, mi jöhet még?
Minden. Az Oblivion egy szimplán dögös nóta, csupán az állunk koppan a padlón, a gitáros akkorát játszik, mint egy toronyház, egyébként semmi különös. A Human Nedd-re nem mondhatok mást, magával ragadó, az Utopian Struggle nagyszerû, a Goblet of Rock pedig, nos, igen, szóval… Teljesen padlóra küldött. Hogy Rodney mit dobol itt, atyaúristen. A záró Stockholm Street Breakdown-nál viszont egyértelmûen hibáztak. Csak egy perc ötven másodpercig játszották e szerzeményt, ez pedig nagy hiba volt részükrõl.
Többet nem is írok errõl az albumról, mert meg akarom hallgatni még egyszer. Van mit bepótolnom. Egy hét alatt még csak hetvennyolc alkalommal füleltem végig. Ez méltánytalanul kevés ehhez a lemezhez.

Megtalálható az amazon.com-on

norotosz
2006.12.31

Lap elejére

Hampton Grease Band - Music To Eat

Elõször is tegyük tisztába a dolgokat: az 1971-es Music To Eat címû duplalemez annak idején a második legkevésbé eladott kiadvány volt a Columbia Records-nál. Mivel a Columbia tudva lévõen a világ egyik legnagyobb és leghíresebb lemezkiadója, ez a helyezés igazi dicsõségnek minõsül. A Hampton Grease Band közel másfélórás anyaga (a bõvített verzió megközelíti a két órás idõtartamot) tényleg nem tipikusan könnyen emészthetõ, sõt, helyenként egészen borzalmas (a szó legpozitívabb értelmében), nem csoda tehát, hogy a korong nem került az eladási listák élére. De azért azt furcsállom, hogy ilyen kevés példányban kelt el, hiszen akkor már megvoltak az igazán agybeteg blues és rocklemezek és addigra már kialakult a hasonló muzsikákat kedvelõ rajongótábor is. A Frank Zappa & The Mothers 1971-ig számos albumot dobott már piacra, illetve addigra már Captain Beefheart is megalkotta fontosabb lemezeit, a debütáló Safe As Milk-et és a Trout Mask Replica címû, szintén igen "furcsa" hangulatú duplakorongot. Ezek azonban mégsem szereztek ilyen "rossz" helyezéseket az eladási listákon. Mi lehet az a plusz (vagy mínusz, kinek ahogy tetszik), ami a Music To Eat-ben megvan, ám a többiekben nincs?
Az atlantai illetõségû Hampton Grease Band 1965 környékén kezdett el alakulni, amikor Harold Kelling gitáros még a gimnáziumi zenekarával játszott (The IV of IX volt a nevük). A basszusgitáros egyszer bevitte az egyik haverját, Bruce Hampton-t (aki egyébként birkózó meccsekre járt... ígéretes) a banda egyik próbájára. Bruce addig egyáltalán nem foglalkozott zenével, saját elmondása szerint tök véletlenül kezdett el "zenével" foglalkozni. Hampton késõbb elkezdett gitározni, és totálisan meg volt róla gyõzõdve, hogy tudott is (pedig nem). A zenekar egyszer fel is hívta õt a színpadra, hogy játsszon valamit, majd a tagok gyorsan elbújtak az erõsítõk mögé. Valószínûleg itt indult romlásnak Hampton-ék és közönség kapcsolata. 1967-ben a The IV of IX feloszlott, ám Hampton nem adta fel, Glenn Philips gitárossal bandát alapítottak, melyben Bruce immáron az énekes pozícióját töltötte be. Harold Kelling lett a második gitáros, Charlie Phillips (Glenn testvére) lett a basszusgitáros (akit késõbb Mike Holbrook váltott), és egy közeli jóbarát, Mike Rogers ült a dobok mögé (akit késõbb Jerry Fields váltott). Így alakult meg a HGB.
A zenekar neve sem mindennapi módon született. A gimis banda feloszlása után Glenn, Charlie és Bruce elmentek New York-ba, ahol sétálgatás közben megpillantották Frank Zappát. Glenn odament hozzá, és minden különösebb körülményeskedés nélkül azt mondta neki, hogy: "Grease". Zappa, miután konstatálta, hogy ezek a fiatalok egyáltalán nem normálisak, meghívta õket a Lumpy Gravy stúdiófelvételére. Késõbb aztán, mikor a banda nevének kiválasztására került a sor, ezt a "Grease" szócskát rakták a "Hampton" név mögé, majd a biztonság kedvéért a végére odabiggyesztették, hogy "Band", ha esetleg valakinek nem tûnne fel, hogy egy zenekarról van szó. Egyébként a Music To Eat-et hallgatva elõször én sem voltam teljesen biztos benne.
A kezdeti státuszban elég nehéz volt olyan klubot találniuk, amely teret adna a zenéjüknek. Végtére is találtak egyet, a Stables Bar & Lounge-t, ahol 50 centet fizettek nekik minden egyes éjszakáért. Ott történt, hogy fellépés közben az egyik törzsvendég fegyvert fogott Bruce fejéhez, és azt mondta, hogy ha nem játszanak valami James Brown-t most rögtön, szétlövi a fejét. Ekkor Bruce elkiáltotta: "Popcorn, parts 1 and 2". Ebbõl is látszik, a HGB-nek sohasem volt igazán nagy szerencséje a közönséggel. A klubtulajdonos minden koncert után elmondta nekik, hogy jobban tennék, ha eladnák a hangszereket és az erõsítõket, és a pénzt inkább csajokra költenék. Késõbb aztán feléjük fordult a szerencse, és a kis klubok mellett pop fesztiválokon, nagy, háromszázezer fõs közönségek elõtt is felléptek, többek között Jimi Hendrix-szel, a Captain Beefheart & His Magic Band-del, a Procol Harum-mal, a Fleetwood Mac-kel, sõt, még a Mahavishnu Orchestra-val is. Egyszóval: "híresek" lettek.
A Music To Eat a zenekar egyetlen kiadványa. A közel másfél órás duplalemez eredetileg hét nótát tartalmaz, azonban az újabb kiadáson egy tizenhárom perces, improvizatív élõ felvétel is szerepel egyenesen 1970-bõl. Ez a tizenhárom perc is csak súlyosbítja az egyébként sem hepe-hupáktól mentes zenei élményt. Az eredeti korongon helyet kapott szerzemények legfõképp tíz-húsz percesek, amiknek egynegyedét maga a téma, háromnegyedét pedig a céltalannak tûnõ, hosszúra nyúlt improvizációk és az abnormálisabbnál abnormálisabb melléktémák teszik ki. Ezért is olyan nehezen emészthetõ maga a muzsika, amelyben disszonáns harmóniákat találni egyébként sem nagy feladat.
A zene alapvetõen avant-garde pszichedelikus rock, hasonló ahhoz, ami a korai The Mothers korongokon is hallható. Az egész tehát körülbelül olyan, mint egy visszafelé lejátszott Jefferson Airplane-hangszalag (természetesen csak képletesen értve). Elvetemült és abszurd hippizene ez, amelyrõl nehéz eldöntenünk, hogy komoly vagy komolytalan. Maguk a "suckrock" elnevezést adták muzsikájuknak. A legfurcsább az egészben talán Bruce Hampton sajátos "énekhangja", amely leginkább egy fuldokló rajzfilmfigura hangjához hasonlítható, emellett pedig egyáltalán nem rossz, csupán nagyon-nagyon-nagyon szokatlan (ugye értik?).
Az elsõ, húsz perces Halifax címû nóta egy lassan ringatózó, finom gitármenettel indul, amelyhez késõbb hozzácsatlakozik a lassú dob, majd Hampon érces, mérgezett-egér hangja, mely többször is (sõt, a legtöbbször) ordítozásba csap át. Glenn Philips és Harold Kelling torzítatlan gitárja eleinte teljes mértékben harmóniában vannak egymással, szépen csimpaszkodnak egymásba. Halljuk tehát, hogy a fiúk jó dalszerzõk és jó muzsikusok is egyben. Ám a téma befejeztével kezdetét veszi valami más, egy altató-szerû gitártéma kerül elõtérbe, amibõl egy újabb és megint csak egy újabb téma virágzik ki. Eztán egy Zappás, jazzes harangjáték-átkötés következik, majd kezdetét veszi az elszállós jam, amelyben a két, torzított gitáros felváltva borul el. Ezek után visszatér Bruce, aki az énekes mellett a szövegíró is a csapatban (képzelhetjük a szövegeket). Halljuk, hogy bár Hampton hangja meglehetõsen szokatlan és nem is mindig pontos (sõt, a legtöbbször nem az), ez egyáltalán nem árt a zenének, sõt, ad neki egy különleges bukét, ami nekem kifejezetten bejön. A végére még jut egy kis borult blues-rock jam is, az egész igazán jó. A Maria öt és fél percével rövidnek számít. A téma ismét könnyed, szinte rádióbarát, majd jön a drámai rész, amelyben immáron nem Bruce énekel. A dobos Jerry Fields mindez alatt dob helyett a harangjátékon játszik. A lassú, balladai akusztikus rész a Crosby, Stills, Nash & Young munkáit juttathatja eszünkbe, ám Hampton felcsendülõ hangja rögtön kiveri a fejünkbõl. Az akusztikus gitárszóló szuper, habár néha kissé próbálkozós jellege van. Egyébként az egész album hangzásvilága inkább egy otthoni, közös zenélgetésre hasonlít, mint komoly stúdiómunkára. A Six a Halifax-hez hasonlóan közel húsz perces, és a felépítése is hasonlít hozzá. A téma közben Bruce Hampton szájába beleakad egy trombita és szerencsétlen énekes egy pár másodpercig abba próbál énekelni (természetesen csak képletesen értve), aminek mi, hallgatók halljuk "kárát". Egy rövid, gitáros átkötés után beköszön egy funkosan reszelõs gitártéma, amire ismét jön az ének. Ezek után egy lassú, harangjátékos szösszenet visz át minket egy teljesen új "verzerészbe", ha ezt lehet egyáltalán annak tekinteni. Innentõl egységnyi idõ alatt annyi minden történik, hogy kár is lenne ecsetelni. Belassulnak, imprózgatnak föl-alá, jazzt játszanak, bluest játszanak, prózát mondanak, beszélgetnek, szörföznek, és olyan dolgokat mûvelnek, amikre legkevésbé sem számítanánk. Különösen az ötperces free jazz-részlet bájos. Az Evans himnusz-közeli gitár-intrója után alaposan belecsapunk a lecsóba. A pörgõs, sikálós, rock&roll-os témát végigtomboljuk (ez az Egyptian Beaver címû része a számnak), majd egy kicsit belassulunk, merengünk a finom, jazzes gitárokkal. Már három perce lebegünk, amikor visszatáncol a pörgés és vele együtt jönnek a frenetikus, torzított gitárszólók, majd egy új téma (ez az Evans-nek keresztelt rész) Hampton egyedi énekével. A fincsi kis rock&roll késõbb aztán karneváli ordítozásba fullad, hogy teret adjon még egy kis, kétgitáros gyönyörnek, melyben többek között klezmer zenei elemek is fellelhetõek. Az utolsó másfél percre aztán visszajön a dob és a basszus, hogy perfektül lezárja ezt a tizenkét és fél perces nótát. A Lawton elsõ másfél perce puszta csöngetéssel telik el. Miután a csöngetés elhalkul, síron túli hangokat hallunk, idióta effektekkel szétzilált emberi és gitárhangokat. Késõbb aztán bekapcsolódik a dob, hogy valamelyest stabilizálja ezt a tûréshatáron kívüli káoszt. A Glenn még egy ideig összefüggéstelen hangokkal örvendeztet meg minket, aztán már majdnem észreveszünk egy kósza, összefüggõ dallamfoszlányt, ám ismét csak idegzúzó gitársikálást hallhatunk pszichedelikus torzítással, és ez még számomra is irritáló egy kicsit. A gitáros pedig megállás nélkül improvizál, miközben a törzsi dob adja a lüktetést. Eztán egy törzsi énekkel bekapcsolódik a kórus, hogy így vessen véget a nyolc perces számnak. Elektromos törzsi táncban volt tehát részünk. A Hey Old Lady / Bert's Song három és fél perce könnyen emészthetõ és nagyon finom. Köntörfalazás nincs, csak lágy, mégis húzós rockzene ütõs riffekkel, kellõ gyorsasággal, élvezhetõ gitárszólókkal. Bruce Hampton érces, rekedtes, ordítozós énekében benne van a svung, ami egy ilyen típusú nótához szükséges. Halljuk tehát, hogy a fiúk rövid idõ alatt is le tudnak hengerelni. Kiváló! Az eredeti korong utolsó felvétele a húsz perces Hendon. Ez a nóta négy részre bontható. Az elsõ Spray Paint egy vizenyõs, akusztikus prog-rock alappal rendelkezik, amire Hampton felváltva beszél, ordít és énekel (ezt csinálja a legkevesebbet). Egy rövid, gitáros álmodozás után átlépünk a Major Bones-ba. Ez a dal, erõs ám egyszerû akkordjaival és ordítozásával a punkzenét juttatja eszembe, holott 1971-ben az még igazán sehol se volt. Egy rövid, improvizatív rész után következik a Sewell Park, melyben Hampton inkább csak mesél és néha rikolt, mint énekel. Ezek után egy Black Sabbath-osan mély riffel átsurranunk az Improvisations-be (ez teszi ki a szerzemény utolsó tíz percét), amelyben egyaránt történnek igazán gyönyörû és igazán borzalmas dolgok. És mi mindkettõt szeretjük. Mindenesetre a két gitáros, Harold Kenning és Glenn Philips alaposan kiélhetik magukat a lemez végén. Az újabb kiadásra felkerült Live Improvisations 1970 csupán tizenhárom perccel meghosszabbítja a Henton utolsó, improvizációs részét. Sajnos az élõ felvétel minõsége nem a legjobb, sõt, elég rossz, emiatt sajnos kilóg az eredeti felvételek közül. Viszont annak örülhetünk, hogy plusz tizenhárom percig hallgathatjuk a Hampton Grease Band-et, ami csupán ezt az egyetlen duplalemezt hagyta hátra.
1973-ban Bruce Hampton kilépett, és ezzel maga a banda is feloszlott. Glenn, írása szerint, amellett, hogy bosszankodott, örült, hogy Bruce elment, mert ha nem oszlik fel a banda, biztos felvettek volna egy második lemezt, amin már nem lett volna olyan jó. Annak örül, hogy a Music To Eat-et felvették, és hogy megosztották zenéjüket a nagyközönséggel. Mindannyian nagyon szerencsések, hogy találkoztak.
És hogy mért nem sikerült eladni a lemezt? Jó kérdés. Amikor a banda elküldte az elsõ adagnyi anyagot a kiadónak, a Columbiának fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Õk valami kommerszebb, rádióbarát dolgot akartak, ám a legrövidebb szám is tizennyolc perces volt. Ekkor jött az ötlet, hogy a HGB csináljon duplalemezt, hátha a második adagban rövidebb és kommerszebb szerzemények érkeznek majd. Egy új alkalmazottat, Tom McNamee-t küldtek el a bandához, hogy próbáljon meg együtt dolgozni velük, ám Tom szerette azt, amit a banda nyom, és egyáltalán nem akarta a zenekart rábírni arra, hogy "rádióbarátabb" számokat vegyen fel. Amikor a második adag megérkezett a Columbiához, Tomot kirúgták. Tehát nem volt igazán nagy egyetértés a HGB és a kiadó között, mindketten úgy érezték, hogy be vannak csapva. Talán emiatt nem sikerült túl jól a Music To Eat kiadása. Így hát ez a korong marad a gyûjtõknek. Igazi "'collector's item".
Egy idézettel zárnám a cikket: "Trying to sum up what the Hampton Grease Band was all about is difficult. It was an intensely musical group with an intensely non-musical singer, or as Jerry Fields put it, "music versus anti-music". We were also definitely a product of the 60's, yet we were oddly out of step with the times." - Glenn Philips

Megtalálható az amazon.com-on
A HGB egész története (by Glenn Philips)

TurtleKat
2006.12.29

Lap elejére

David Fiuczynski & Rufus Cappadocia - Kif

Kétségek nélkül állíthatom: ez az egyik legeslegérdekesebb lemez, amit valaha hallottam. Számtalan fajta muzsikával találkoztam már életemben, de ez igazán egyikhez sem hasonlítható. Illetve nagyon-nagyon sok mindenhez hasonlítható, éppen ezért olyan eredeti. Ez az album, amellett, hogy már az egész koncepció alapvetõen elég félelmetes, tele van meglepetésekkel, és amikor már azt hinnénk, hogy a muzsikusok kifogytak az ötletekbõl, még villantanak pár olyat, hogy garantáltan eláll a lélegzetünk.
"Eastern exotica, western extatica" - ez a sokat mondó négy szó áll a lemez ismertetõjében, David Fiuczynski honlapján. Már ez a négy szó is eléggé felcsigázott, meg ugye Fiuczynski miatt is kíváncsi voltam erre az anyagra, ugyanis õ eddig mindegyik munkájával rendesen meg tudott lepni. Róla csupán annyit érdemes tudni, hogy egy totálisan idegbeteg jazzrock-gitárost tisztelhetünk benne, aki szólókarrierje mellett a Screaming Headless Torsos jazzfunkrock-formációt is vezeti. Számos kiadványát hallottam már, de mindegyik közül ez a legkülönb.
Rufus Cappadocia-t azonban még névrõl sem ismertem és valószínûleg a továbbiakban is csak errõl az albumról fogom. Mint kutakodásaim során kiderült, Rufus egy kanadai csellista, aki többek között a ázsiai és afrikai muzsikák területén járatos, bár mostanság a Bethany & Rufus nevezetû duójában az amerikai folkzene kap fõszerepet. Tehát van egy idegbajos jazz-funk-rock gitárosunk és egy a keleti és észak-afrikai népzenék területén tevékenykedõ csellistánk, a kettejük kollaborációjából pedig van a 2003-ban napvilágot látott, Kif címet viselõ korong.
A lemezen a két, teljes mértékben különbözõ muzsikus abszolút perfektül egészítik ki egymást. Ez egész zene Dave 'Fuze' Fiuczynski elmebaját hordozza magában, illetve Rufus Cappadocia kelethez való vonzódását jeleníti meg. Ezáltal a gitáros is jócskán megmártózik a keleti muzsikában, illetve a csellistát is megfertõzi az elmebaj, tehát mindkét zenész alkalmazkodik egy kicsit a másikhoz. De természetesen csak egy kicsit, így a gitáros és a csellójátékos sem lép ki a maga szerepébõl. Mindenesetre egy felettébb érdekes párosról, ezzel együtt pedig egy felettébb érdekes kiadványról van szó. Fõleg Fiuczynski-fanatikusnak ajánlott, hisz legfõképp az õ játéka és az õ sajátosan zakkant stílusa uralja a lemezt, Cappadocia inkább az értelmi szerzõ pozícióját tölti be, habár az õ mesés játékában is jópárszor gyönyörködhetünk. Végeredményben a hangzás egészen hihetetlen.
Az elsõ, Mektoub címû szám Cappadocia zaklatott hangulatú cselló-improvizációjával kezdõdik, miközben a dobos mindenféle csörgõkel csörög és elõszeretettel használja visszhangos cintányért, hogy a hangzás minél misztikusabb legyen. Ezek után elindul a lassú tempójú, lomha dobalap, majd az elnyújtott témával belép Fiuczynski gitárja. A gitáros megveszekedett futamai az arab zenei elemeket vegyítik a Jimi Hendrix-féle elborulásokkal, aminek a végterméke, hogy is mondjam... egészen különös. De hát éppen ezért kedveljük. A Phrygianade hasonlóképpen egy igen furcsa szerzemény. A gitártéma elsõ része, csakúgy, mint az elõzõ számban, keleties hangvételû, Fiuczynski a "bundok között", nem létezõ húrokon játszik negyed, illetve nyolcad hangokat. Ez egyébként amiatt lehetséges, mert Dave normális gitár helyett úgynevezett "fretless", tehát bund nélküli gitáron játszik. A téma második része egy a gitároshoz sokkal közelebb álló, metálos riffbõl született meg. Ezek után Rufus Cappadocia finom szólója következik, majd ismét visszatér Fiuczynski egy negyedhangos improvizációval. Érdemes tudni, hogy a háttérmuzsikusok közel mindegyike a gitáros háztájáról való, tehát csupán a csellista idegen a bandában. A Chinese GoGo Kína zenéjét használja fel és építi bele egy igen különös és felettébb abnormális groove-ba. A gitáros édes-savanyú témája ismét a normális gitáron igen nehezen megtalálható hangokból épül fel. A téma után egy rövidke funkrock-részlet, majd egy szerteszét hajlítgatott szóló hallható, majd eztán ismét a távol-keleti téma. Ezek után a csellista, Fiuczynski után épelméjûnek ható, szépséges, pengetõs imprója következik, amit, egy rövidke megszakítás után Cappadocia vonóval folytat. A csellista egyébként végig fergetegesen szépeket játszik, a gitáros pedig végig azt az idegbeteg dögöt pumpálja, ami élteti ezt a különös muzsikát. Tulajdonképpen ez a munkamegosztás. A Prayer For My Father egy gyönyörû cselló-intróval veszi kezdetét, ami aztán egy lassan hömpölygõ, lágy jazzbe nyúlik át. Itt Fiuczynski egyáltalán nem borul el, csupán búsan improvizálgat. Azonban a csellista rövid, vonós szólója az igazán lényeges ebben a nótában, az a szóló, amibe Rufus érezhetõen szívét-lelkét beleadta. A többi már csak a szokásos gyönyör. A Roxy Migraine misztikus gitárhajlongásokkal kezdõdik, amire aztán meglepõ módon egy drum&bass-dob épül rá. Nem mondom, hogy nem lepõdtem meg, amikor beindult az észveszejtõ pörgés. Aztán egy rövid, síron túli kitérõ következik, ám hamar visszatér a az eszement tempót diktáló dob. Tehát ez egy amolyan keleti hangulatú, pszichedelikus drum&bass. Én speciel nem számítottam rá. Fiuczynski honlapjáról egyébként le lehet tölteni Juan Sosa erre a dalra készült remixét, ha érdekel valakit. A Purple Vishnu címû szerzemény ismét egy fantasztikus cselló-improvizációval kezdõdik, sõt, ez a keleties improvizáció közel két percen át tart. Többek között ebben a szólóban is tapasztalhatjuk, hogy Rufus Cappadocia fantasztikus muzsikus. Két perc után a gitáros veszi át a stafétabotot, és egy hozzá illõen elvont elborulást produkál, miközben a csellóra is felkerül némi torzítás. Rufus egyébként végig elektromos csellón muzsikál, amire itt-ott felkerül némi effekt. A SlapBow témájának elsõ része ismét a világzenei vonalat követi, míg a második rész ismét az izmos, riffes metál felé veszi az irányt. Meglepõ, hogy ez a koncepció mennyire stabilan mûködik, már több nótában felfedezhettük, és mindegyikben nagyon a helyén volt. Ebben a számban Cappadocia is rendesen elborul, és beleveti magát a 'Fuze'-féle, agyba-fõbe torzított jazzmetál rejtelmeibe. A Gaida egyszerûen mesés, a lemez tetõpontja, melyben a fúvós hangszerek egész arzenálja megszólal. Elõször a török kaval, melynek hangja leginkább a furulyáéhoz hasonlítható, aztán a címadó gaida, melynek hangja a skótduda hangjára emlékeztet, ám a balkánról való (tulajdonképp egy skótdudáról, "bagpipe"-ról van szó, ám az elnevezése ellenére nem skót), késõbb pedig klarinétot is hallhatunk. Az igen hosszú katartikus intró után belép a lomha dob és a téma, amelyet a gitár és a klarinét adja. Aztán egy gaida-szólóban gyönyörködhetünk, és ezután... betoppan egy balkáni drum&bass-elvetemülés elborult, Fiuczynski-féle gitárszólóval. Köpjek vagy nyeljek, sírjak vagy nevessek, még ma sem tudom... a kétperces õrület után visszatér az intróban hallott, katartikus téma, és ezzel is zárul a szám. Ez aztán tényleg meglepõ volt. De az albumnak még nincs vége. A V'smachte egy zsidó r&b-nótaként kezdõdik el, egy klezmer metálként folytatódik, utána pedig Fiuczynski improvizál igazán semmihez sem hasonlítható módon. A klezmer-metál-rész még többször visszatér a szám folyamán, és a gépies, r&b-s dobalap is végigköveti az egész nótát, ám az egész a gitáros nem mindennapi virtuozitásán alapul. A lemez utolsó nótájában, a Lullaby For Che-ben a gitár és a cselló teljes mértékben egyenrangú, egyik sem szorul igazán háttérbe. A téma után David Fiuczynski keleties gitárszólóját hallhatjuk, majd Rufus Cappadocia cselló-improvizációjáé a fõszerep. Finom, nyugodt és kiegyensúlyozott befejezéssel van tehát dolgunk.
A Kif tele van meglepetésekkel, még úgy is, hogy megpróbáltam leírni õket. Fiuczynski ötlettára egyszerûen kifogyhatatlan, félelmetesen kreatív az ürge, és ez ezen az albumon hallatszik leginkább. Cappadocia, ha nem is uralja a lemezt, végig ott van, hogy lépten-nyomon lenyûgözzön minket csellójával. Emellett õ az, aki megihlette a gitárost, és aki elhúzta kelet felé a muzsikát, így maximálisan eredetivé téve azt. Én mondom, ilyen kiadvány nem nõ minden bokorban. "Eastern exotica, western extatica!"

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2006.12.24

Lap elejére

Lefties Soul Connection - Hutspot

Én ökör, nem mentem el december 2-án a Bioton-fesztiválra a West Balkánba, ahol többek között a szóban forgó banda is fellépett. Ekkor még egyáltalán nem ismertem õket. Pedig motoszkált bennem valami, hogy csak el kéne menni egy jót pörögni, végül valahogy mégis kimaradt, azóta el is felejtettem már. A napokban azonban kezembe került a Lefties Soul Connection elsõ nagylemeze, a Hutspot, és azóta mindennap belerúgok egyet az ágy sarkába, hogy mért nem mentem el arra a bizonyos Biotonra. Ezen cikkemmel most bosszút állok magamon.
A Lefties Soul Connection egy hamisítatlan raw-funk banda egyenesen Hollandiából. Jó tudni, hogy Európában is él ez a mûfaj, nem csak a Tenger túloldalán. És meg kell, hogy mondjam, ez az egyik leghúzósabb formáció, amit valaha hallottam ebben a mûfajban tevékenykedni. A felállás ugyanolyan, mint a New Orleans-i illetõségû alapfunk-bandában, a The Meters-ben - tehát: orgona (természetesen Hammond), gitár, basszusgitár, dob - és a két banda zenéje is merõben hasonlít egymásra. Az LSC tehát legfõképp New Orleans-i stílusú funkmuzsikát nyom, méghozzá olyan súlyosan, mint senki más az európai kontinensen. Õk ekképp foglalták össze muzsikájukat: "Gritty hammond, chicken guitars, breakbeat drums, gutbucket bass meets the Lefties Soul Connection!"
Maga a tizenegy darab szerzeményt tartalmazó Hutspot csupán harminchárom perces, tehát elég rövidnek mondható. Természetesen ha azt vesszük, hogy a banda nótái eddig csupán hétincseseken bakeliteken jelentek meg, nagyon örülhetünk, hogy négy év munka után rászánták magukat arra, hogy kiadják õket CD-n is. A zene szinte teljes mértékben instrumentális, éneket csupán egyetlen nótában hallhatunk.
A Doin' The Thing egy sokat mondó kezdés. Egy zsíros bassline nyit, majd bekapcsolódik a New Orleans-stílusú breakbeat-dob és a csirkegitár, majd besüvít az elsöprõ Hammond is. Két és fél perc megállás nélkül, nincs mellébeszélés, nincs bonyolítás, csak az észveszejtõen húzós funk. Ez pörgés a három és fél perces Bouncing Ball-ban is folytatódik, a pörgõs, ütemtörõ dob adja a lábrángató ritmust, a gitár sikál, a basszus a subwoofer membránjait szaggatja, az orgona pedig tolja a témát. Bár a lemezt hallgatva is észveszejtõ hangulatot kelt ez a zene, igazán mégiscsak élõben lett volna az igazi. Megyek is, és belerúgok egyet az ágy sarkába. Az It's Your Thing/Hey Pocky A-Way egy kettõ-az-egyben feldolgozás-pakk. Az elsõ felében a The Isley Brothers-féle, belassult It's Your Thing-et hallhatjuk az 1969-es évjáratból, énekkel ellátva. A szám második felében begyorsulunk/bedurvulunk, és a The Meters Hey Pocky A-Way-jét hallgathatjuk meg 1974-bõl, Lefties-féle, némileg súlyosbított verzióban. Ahogy említettem, csupán ebben az egy számban hallhatunk éneket, innentõl már az instrumentális örömzenélésé a terep. A Peacock Strut, bár más a groove és más a téma, mégis ugyanazt a hangulatot közvetíti, mint az összes nóta ezen az albumon. Természetesen ez is a dolga, hiszen ebbõl a funkzenébõl sohasem elég, egyszerûen lehetetlen megunni. A groove és a téma természetesen ismét elkaszál, és elkaszálva lenni jó érzés. A V2 egy kevésbé feszes szerzemény, mint az elõzõek, ki vannak engedve a cinek, hadd zengjenek csak. Persze ez egyáltalán nem megy a dög rovására, a hangulat marad a "régi". A hammond-szóló is igazán kellemes, az egészhez egy rossz szavunk sem lehet. Perfekt, tánc-kompatibilis nóta. Az Organ Donor ismét egy feldolgozás, méghozzá a világhírû hip-hop/funk lemezlovas, DJ Shadow 1996-os, rövid szerzeményének feldolgozása. A banda jó érzékkel vette észre azt, hogy a DJ orgona-témáját felhasználva egy nagyon tuti kis funkdalt lehetne összepakolni. Össze is pakolták, és ez az "élettel teli" LSC-verzió sokkal dögösebb is lett, mint az eredeti, gépies DJ Shadow-szám. A Sling Shot sem hagyja leállni a lábunkat, pörgõs dobja, tömény basszusa, izmos gitárja és karcosan sivító orgonája egyszerûen nem hagyja nyugodni végtagjainkat. A számban hallható "New Orleans-stílusú dobjáték" egyébként is a kedvencem, a törõs-zúzós dobkiállás pedig különösen beindít. A Generator Oil a második, egyben utolsó belassult nóta a korongon. Ez a belassultság sem megy a dög rovására, sõt, ez a The Meters-es tempó különösen jó tesz neki. Egyébként az egész nóta felettébb hajaz a hatvanas-hetvenes évekbeli N.O. funkbanda stílusára. A húzós Bam Bam ismét gyors, súlyos és lélegzetelállítóan funky. Hasonló a többi számhoz, nem nyújt sok újat, de amit nyújt, azt életünk végéig emlegetni fogjuk. A Welly Wanging az elõzõhöz hasonlóan iszonyatosan húz, nincs mit tennünk ellene. Elkap a groove és addig pofoz a téma, amíg nagyon jól nem leszünk. Persze az elõzõ szerzemények után nem szükséges túl sok pofon. Az utolsó, egyben címadó Hutspot címû dal két perce egy perfekt lezárása ennek a fergeteges, félórás szettnek. Rendesen ropog a pergõ, zúz az orgona, sikál a gitár, búg a basszus, tehát minden mérhetetlenül király.
Igazából szerintem külön-külön a nótáknak nincs is túl sok értelmük. Amellett, hogy mind a tizenegy fantasztikus, igazán egyiket sem lehetne kiemelni, mivel külön-külön egyik sem nyújt túl sok újat. Azonban egyben ez a harminchárom perc valami olyasmi élménnyel ajándékoz meg minket, ami tényleg mély nyomot hagy bennünk.
Négy év munkája egy CD-n. Fantasztikus hangulat. Félórányi húzós funkzene. Gritty hammond. Chicken guitars. Breakbeat drums. Gutbucket bass. Ez a Hutspot. Bár nem voltam ott a koncerten (áucs!), ez az anyag, ha nem is teljesen, de azért rendesen kárpótol. Azért egyszer meghallgatnám õket, mit produkálnak a színpadon, mert valószínûsítem, hogy élõben még húzósabbak és még jobb hangulatot teremtenek. Az album mindenesetre rendesen odapörköl.

Megtalálható az dustygrooves.com-on

TurtleKat
2006.12.21

Lap elejére

Skerik - Left For Dead In Seattle

Kétségek nélkül állíthatjuk, hogy Skerik az univerzum legelvetemültebb szaxofonosa. Saját vezetésû Syncopated Taint Septet nevezetû formációja mellett a Garage a Trois-ban, a Critters Buggin-ban, a Tuatara zenekarban és még rengeteg egyéb bandában játszik, és vendégként számos albumon bukkan fel a leglehetetlenebb idõpontokban. A jazz és a funk mellett a kísérleti muzsikák és a rockzene területén is tevékenykedik (lásd: Mad Season, Beta Popes, stb.), és mindezt a maga sajátosan idegbeteg stílusában teszi. Minden dolog, amit Skerik mûvel, minden porcikájában avantgarde, talán néha egy kicsit túlságosan is. Mindenesetre hihetetlen, hogy mindenhol ott van a csávó, idén még csak négy album zenészlistájában olvashattam a nevét, és valószínûleg ez nem az összes.
Így hát, hosszas gyûjtögetõ munka után beláttam, hogy a szaxofonos minden albumát beszerezni egyszerûen képtelenség, fõleg piciny országunkban, ahol a muzsikus munkásságát csupán pár fanatikus zenerajongó ismeri, ha ismeri. Azonban az utóbbi héten beleakadtam 2003-as szólólemezébe, a Left For Dead In Seattle-be, amit már közel két éve üldöztem. Nem is csoda, hogy minden aznapi teendõmet felfüggesztettem, és rögvest feltettem a korongot. A szaxofonosnak egyébként nem szokása saját neve alatt lemezeket kiadni, általában csak bandák tagjaként jelentet meg kiadványokat. Csupán két Skerik szólóalbumot adtak ki eddig.
Left For Dead In Seattle a szaxofonos 1993-tól 2003-ig felvett, "halott" (sejtelmeim szerint ez azt jelenti, hogy "felhasználatlanul maradt") számait foglalja csokorba. Ezek között dögös funk-nóták, agyölõ kísérleti zenék és zúzós rock-elborulások, instrumentális illetve vokális szerzemények egyaránt fellelhetõek. Skerik sokoldalúsága ezen az albumon tisztán hallható, a tizenegy track a szaxis számos projektjébõl ad ízelítõt. Ez a kiadvány, mind a fanatikusoknak, mind a kezdõknek egyszerûen tökéletes, ezt hallgatva eldönthetjük, hogy szeretjük-e egyáltalán Skerik-et, és ha igen, pontosan melyik oldalát. Én, mint fanatikus, szinte mindegyik oldalt imádom, így ezt a lemezt is, ám akad, ami még nekem is túl avantgarde.
A félperces Black Bong bevezetõ után kezdetét veszi a tíz és fél perc hosszú BMF címû nóta. Ez a dal Skerik funk-oldalát mutatja be, azt, amelyikkel a Garage a Trois és Stanton Moore lemezein is találkozhatunk. Teker a dob, pumpál a basszus, sikál a gitár, és a dögös, funky szaxofonkórus lefújja a háztetõt. Az improvizációs részek (Skerik-hez képest) moderáltak és ezzel együtt frenetikusak. Ezek után jön a várt elmebaj egy vonószenekar és egy wah-wah hegedûszóló formájában. Ez az igazi, Skerik-féle funkzene, amelynek alkotóját mérföldekrõl meg lehet ismerni. A gitárszóló után bekapcsolódnak a fuvolák, majd Skerik is visszatér, hogy a végkifejletben, szokásához híven, súlyosan elboruljon. A Colin Pile ismét egy kis funk, különösen az Earth Wind & Fire-ös talkwah-géphang bájos. Ezúttal nem teker úgy a dob, csak egy belassult ritmust diktál, amire egy hiper-ütõs groove épül rá. Skerik játéka ismét eszméletlenül dögös, ez a csávó amilyen egy ámokfutó tud lenni, annyira funky is. A gitárszólót mintha egy grunge-nótából szalajtották volna, mégis perfektül beleillik a dalba. Talán azért, mert tudjuk, hogy itt semmi nem lehetetlen. A Touch Of Tenderness még mindig a funk jegyében született, emellett pedig az elsõ vokális nóta a lemezen. A húzós groove és a szaxofon ismét elsõ hallásra kiütnek minket, az énekes férfi igen elborult hangja pedig csak tetézi ezt a hatást. A refrénben felcsendülõ vokál a japán avantgarde metálzenekarok énekszólamaira emlékeztet. Ez még jobban megerõsít minket abban a tudatunkban, hogy ezen a lemezen bármi megtörténhet. Az Invisible Bowl idõtartama a BMF-éhez hasonlóan hosszú, tíz percnél is hosszabb. Ebben a szerzeményben egy horrorisztikus rap-jammet tisztelhetünk, meglehetõsen elvont, experimental háttérzenével támogatva. Skerik itt egyáltalán nem fúj szaxofonjába, azonban az egész alapot õ készítette. Az alapban a beatet mindenféle synth, pad és effect nyaldossa, míg a dumaládák és a szájscratcherek végig tolják a szöveget és az imitált scratcheket. Most már tudjuk, hogy a szaxis efféle muzsikákban is, ha nem is nyakig, de benne van. Bár nincs vele sok baj, tíz perc talán kicsit sok belõle. A nyugis Et Tu Koko andalító marimbája a Tuatara formáció zenéjét juttathatja eszünkbe. A középpontban a szépen szóló hegedû helyezkedik el. Az egész dal csupán kettõ és negyed perc, ezalatt az idõ alatt ellazíthatjuk az Invisible Bowl alatt begörcsölt agyizmainkat. Ám az elmebaj nem ért véget, hisz kezdetét veszi a Nightmare Before Circus diabolikus cirkuszi elõadása. A Tom Waits-es, durva alapon hallható, ördögien danolászó ének és Skerik szokásosan szokatlan szaxofonja valami olyan egységet alkot, hogy az embernek végig fut a hideg a hátán. Mintha cirkusznak álcázott haláltáborban botorkálnánk, ahol az embereket tényleg szétfûrészelik a dobozban, és ahol a szürke bódékban a gyerekek levágott emberfejekre lövöldöznek az ajándékok megkaparintásáért. A Psycho Circus ennek az õrületnek az instrumentális folytatása. Az agyba-fõbe torzított orgona szerteszét fröcsögteti disszonáns, fejfájdító akkordjait, míg a szaxofonos sejtelmes menetekkel facsarja a szívünket. Sosem tudhatjuk, hogy egy bohóc melyik sarkon veri szét egy baltával a fejünket, vagy melyik körhintán találkozunk a bûvésszel, aki örökre eltüntet minket. A két számon át tartó, összességében hat és fél perces Must Be Santa egy a Screaming Headless Torsos-t idézõ funkrock-szerzemény, amiben Skerik ismét nem fúj szaxofonjába, itt valószínûleg a break-es dob az õ érdeme. Egy ideig csak a halk wah-wah gitár pumpálja a funkot, majd borzalmasabbnál borzalmasabb dobátkötések közepette bekapcsolódik az igazi, torzított elektromos gitár. A nóta második részében jön maga a jam, a gitár zúz, a dob is adja az ívet rendesen. A szám utolsó egy percében a basszus még zavarodottan kószál, majd végül, céltalan modulációk után elcsendesedik. Az utolsó, BMF Reprise címû nótában, reményeink ellenére nem tér vissza a funk. Távolba veszõ sípok, fuvolák és vonósok hangját hallhatjuk egy ideig, majd belépnek a vonósok a felismerhetetlenségig sarkított BMF-témával. A tánc helyett tehát Albert Ayler szellemidézésével zárul a lemez.
Left For Dead In Seattle címû album elég jól megismerteti velünk Skerik-et. A szaxofonos majdnem mindegyik énjébõl ad egy kis kóstolót, illetve repetát, attól függ, ki mióta ismeri a muzsikust. A tizenegy track mindegyike teljes mértékben Skerik-es, a fúvós egy kicsit sem lép ki saját stílusából. Csupán váltogatja õket. Kezdõknek jó kezdés, haladóknak jó folytatás!

Megtalálható az fastatmosphere.com-on

TurtleKat
2006.12.12

Lap elejére

The Powergrade - Working Men

Nem is lepõdnénk meg annyira, ha nem tudnánk, hogy mindez itt a szomszédban, Ausztriában történik. Ugyanis a Powergrade egy full osztrák trió, amiben Gerald Gradwohl gitározik, illetve játszik gitárszintetizátoron, Nico Bernhardt dobol és Wolfgang Wograndl nyûvi hathúros basszusgitárját. A csapat úgynevezett "powerfunk" zenét játszik, amelyben a fúziós zene, a funk és a rock alkot egyszerûen mesés egyveleget. Az eredmény egy nagyon élvezetes hatvanhét perc, mely fusion- és funkrock-rajongóknak egyaránt kihagyhatatlan.
A banda tagjai közül talán Gerald Gradwohl-t lehetne igazán kiemelni. Ez a fantasztikus gitáros, amellett, hogy helyet kapott eme 2001-es Powergrade-albumon, számos más projektet is vezet, illetve vezetett korábban. Három lemezt adott ki Threeo nevezetû csapatával, és az utolsó, Live! címûn a híres szaxofonos Bob Berg is vendégeskedett. Jelenleg a gitáros ezen formációja nem aktív, de reméljük, hogy még lesz. Emellett 2003-ban megjelent ABQ címû elsõ és egyenlõre egyetlen szólólemeze, amin a világhírû modern fusion-zenekar, a Tribal Tech ritmusszekciójával (Bob Berg, Gary Willis, Kirk Covington) zenél együtt. Jelenleg Gradwohl a GG Group-pal (az ABQ lemez koncertzenekarával) és a GG Trio formációval koncertezik.
A Working Men tehát tizenhat nótányi teljes õrület, amely a fusion, a funk és a rock jegyében fogant. Egyébként a Powergrade zenéje merõben hasonlít a magyar European Mantra zenekaréra, ugyanúgy keveredik benne az összetettebb fúziós és a mocskosabb rockmuzsika, csak az osztrákok sokkal több funkot visznek az egészbe. Emellett pedig ezen a lemezen egyértelmûen a gitár dominál, míg a hazai csapatban ezt kevésbé lehet meghatározni.
Az elsõ, Radio Days címû nóta lágy akkordokkal vezet be minket a lemez forgatagába. Gerald Gradwohl-nak itt még nem borul el az arca, torzítatlan gitárjával finom szólót játszik a kellemesen dögös dob-basszus alapra. Végül, a dal utolsó egy percében a gitáros csak megtalálja a torzító-gombot, és ennek megnyomása után egy nem túlvariált, nagyon élvezetes fusion-szólót villant. A Funk It egy kellõen dögös és mocskos, hamisítatlan powerfunk-dal. Gradwohl élvezetes, funkosan sikálós jazzrock-témája már az elsõ pillanatban elragad, egyszerûen olyan dögösen játszik ez a csávó, hogy nem lehet nem szeretni. Késõbb aztán bekapcsolódik egy szaxofon is, ki tudja, honnan és miként, ez örök titok marad, a lényeg az, hogy bekapcsolódik, és ezzel még több stuffát pumpál a számba. A rövid szaxi- és a hosszabb gitárszóló is nagyon rendben vannak, egy rossz szó nem érheti õket. A Oh Janet egy felettébb idegbajos és nevettetõ szerzemény. A banda vette a maga dögös fusionjét, illetve vett egy popos, Destiny's Child-szagú éneket és a kettõt kegyetlenül összepattintotta. Nico Bernhardt szinte végig csak a lábdobbal nyomja a lüktetést, ám a szám végén azért a kezeit is bevonja a játékba. Mindeközben Wolfgang Wograndl acid-basszusa végig ott mornyog a háttérben. A bõ egy perc idõtartamú Interlude egy émelygõsebb, visszhangos, atmós fusion-gitárszóló. Bár én épp azért szerettem meg ezt a lemezt, mert a banda nem altat minket nagy ívû szólókkal, ez az egy perc még bõven belefér. A Razor's Edge ismét egy kõkemény powerfunk, eszméletlen, sikálós rocktémával ellátva, Gradwohl nagyon gyötri a gitárját, és a groove is kellõen odacsap. A szóló ízig-vérig fusion, bár néha számomra kissé kalácskodó, mégis kifejezetten élvezetes. És ebben az albumban éppen ez a jó. Nem mindig van teljes mértékben a helyén, akadnak apró hibák és hiányosságok, de a zene élvezetes, és ha élvezzük, akkor jó is. A The Cat is Back egy sunyi jazzrock, amelyben végre nem csak gitár-, de basszus-szólót is hallhatunk. Wolfgang Wograndl szólója elbûvölõ, ebbõl látszik, hogy a gitárost körülvevõ muzsikusok nem csak groove-ban, de szólóban is abszolút megállják a helyüket. A téma ismét nagyon jóra sikerül, egy rossz szavunk sem lehet a dallal kapcsolatban. A 42nd Street, bár émelygõsebb a többinél, a dob, a basszus és a torz gitárszintetizátor azért ad az egésznek egy jó kis gerincet. A gitárszóló ismét nem rossz, habár itt-ott megint egy kicsit kalácsnak érzem. A The Sweeper, hasonlóan az elõzõ nótához, kevésbé kemény, a csilingelõ gitár(szintetizátor?) finom, jazzes futamokkal vesz le minket a lábunkról. Itt hallhatjuk, hogy bár a Powergrade-et fõleg zúzós számai miatt kedveljük, azért lassú szerzeményeket is tudnak jól, kalácskodás nélkül játszani. A Savannah Breeze egy törzsi ritmusokból táplálkozó Nico Bernhardt-dobszóló, amely, bár a dobos jól játszik, két és fél percen keresztül elég unalmas. Ez a három nóta (42nd Street, The Sweeper, Savannah Breeze) sajnos a kelleténél jobban leülteti a lemezt. Bár a nóták nem rosszak (igaz, nem is a legjobbak), így egymás után nagyon unalmassá válnak. Ezt jobban is meg lehetett volna oldani. A Dig It újból egy igazi, dögös powerfunk. A háttérben sikáló gitár végig ébren tart minket és a téma is nagyon kellemes. A témában bekapcsolódik egy trombita, valószínûleg onnan jött, mint a szaxofon, ezzel dúsítva a hangzást. A rövid, perfekt trombita-szóló után a gitáros improvizál mindenféle fölösleges nyávogást mellõzve, egyenesen és fergetegesen. Az egyperces Do The Guitar Jungle egy kegyetlenül gyors rocksnitt jungle-dobalappal súlyosbítva. Gradwohl riffje rögtön magával sodor és utána már csak dobál minket össze-vissza. Kár, hogy csak egy percig. A nagyon lassú, szûk nyolc perces Notes To Farewell a basszista kétperces szólójával veszi kezdetét. Az ezután bekapcsolódó gitárszólóval ismét az a gondom, ami általában szokott: kalács! Akármennyire technikás Gradwohl, és akármennyire uralja a hangszerét, ezt nem veszi be a gyomrom. A szám ötödik percében végre a gitáros és észreveszi, hogy csöpög a gitárja, így hát valamelyest megembereli magát, és innentõl már élvezzük is a nótát. Csak az a közbensõ három perc nem kellett volna. A pörgõs Gero's Boogie-t ismét a legnagyobb szeretettel fogadjuk. A gitáros kõkeményen zúzza a boogie-t, a basszeros dögösen nyomja az alapot, a dobos pedig csak azt teszi, ami egy ilyen nótához szükséges. Az egész egyszerû, spontán és ezzel együtt nagyon tökös. Nincs mellédumálás, nincsenek túldíszített szólók, a három muzsikus csak játszik, és ez jó. A The Gambler egy újabb rövid snitt egy újabb jó kis szólóval. Mindenki örülhet. A bónuszként feltüntetett Fear-ben a zenészek megmutatják, hogy milyen tökös legények is õk igazából. Amit itt hallunk, az nem más, mint kõkemény metálzene, amiben elõször és utoljára énekhang is felcsendül (az énekes valószínûleg a szaxis és a trombitás közeli ismerõse). Gradwohl kemény riffje kellõen alánk pörköl, és a fusion-metál szóló is rendesen oda van téve. Érdekes, hogy a magyar European Mantra is elõszeretettel játszik metált az új lemezen. Lehet, hogy hallották a Working Men-t? Az utolsó, Home Groove címû nóta még hét és fél perc, fincsi powerfunk-õrület, melyben mindenki zseniális teljesítményt nyújt. Nico Bernhardt dobja és Wolfgang Wograndl hathúros basszusgitárja fantasztikus alapot nyom Gerald Gradwohl (kalácstalan) funky gitártémája és improvizációja alá. Mesteri!
A Working Men egy igazán jó lemez. Igaz, a muzsikusok, nem mindig teljesítenek a legjobban, és nem egy hiba akad, mindenképp egyedi és felettébb élvezetes zenét hallhatunk. A hatvanhét percbõl tizenöt perc selejt, ám a maradék ötvenkettõ: zseniális. Persze lehet, hogy valaki pont azért a negyedóráért szereti az albumot. Mindenesetre az osztrák Powergrade powerfunkját érdemes megismerni. Aki szereti a European Mantrát, az ezt is csípni fogja.

Megtalálható az abstractlogix.com-on

TurtleKat
2006.12.08

Lap elejére

Frank Zappa - Trance-Fusion

Frank Zappa összes koncertje megérne egy hivatalos kiadást, mivel mindegyik elõadáson másképp adja elõ a nótáit, áthangszereli, bõvíti, néha még át is írja õket. Ezért az elsõre túl hosszúnak tûnõ, hat darab duplalemezbõl álló You Can't Do That On Stage Anymore sorozat egyáltalán nem túlzás. Zappa 1966-tól 1993-ban bekövetkezett haláláig körülbelül ötven stúdióalbumot készített el, számos munkáit már csak halála után adták ki. Lemezei között vannak, amelyek inkább komponistai oldaláról mutatják (Waka-Jawaka, Grand Wazoo) és vannak, amelyek fantasztikus gitárjátékára vannak kihegyezve (Guitar, Shut Up 'N' Play Yer Guitar), ám a legtöbb kiadvány hallgatása közben a két oldal ötvözetében gyönyörködhetünk. És a szövegekrõl se feledkezzünk meg, amik egyrészrõl abszolút idióták, másfelõl pedig kegyetlenül kritizálnak. Bár a banda nem egyszer mûvelt polgárpukkasztó dolgokat a színpadon, (amikrõl még ma is különbözõ, legtöbbször hamis legendák keringenek), ám Frank Zappát egyszerû polgárpukkasztóként elkönyvelni hatalmas hiba lenne, hisz elsõsorban zenéjével hat(ott) a hallgatóságra. A többi már csak a hab a tortán.
A Trance-Fusion idén már a második Frank Zappa-kiadvány. Az év elején, januárban kiadott Imaginary Diseases az 1972-es Petite Wazoo turnén készült felvételekbõl lett összeválogatva. Az októberben napvilágot látott, szóban forgó Trance-Fusion ismét egy koncertfelvételekbõl összekapirgált anyag, pontosabban többek között az 1988-as évjáratból való koncerteken rögzített gitárszólók gyûjteménye (1988-ban jelent meg a Guitar is). Ezek a felvételek eddig csak bootlegeken voltak hallhatóak, és már elég rég óta ígérgették a hivatalos kiadást, és most íme... itt van. Az eredeti, 88-as felvételek mellett felkerült a korongra néhány szóló a hetvenes évek végérõl és 1984-bõl is, ám ennek ellenére a lemez hangzásvilága igen egységes. Ezen a lemezen tehát ismét Frank Zappa nagyszerû gitárjátéka kerül reflektorfénybe.
Az albumon hallható szólók egyszerûen elsõrangúak. Zappa a tizenhat nóta mindegyikében a legjobbat nyújtja, egyszerûen káprázatosan improvizál, játékát mérföldekrõl fel lehet ismerni. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ez a lemez jobb, mint a hasonló jellegû Guitar, mely egy idõs a Trance-Fusion felvételeinek nagy részével. Bár jómagam kevésbé kedvelem a nyolcvanas évekbeli, számomra kicsit szögletes hangzást, és Zappának inkább a hetvenes évekbeli munkáit szeretem, ez a lemez már elsõ hallgatásra abszolút lehengerelt. Bár nagy meglepetés nem ért, hiszen már hallottam ezelõtt számos Zappa-féle gitárszólót, és tisztában voltam azzal, hogy mire képes, mégis a lemez egy óráját egyben egészen lenyûgözõnek találtam. Nem túlzás, ha azt mondom: a Trance-Fusion tartalmazza a legjobb gitárszólókat az eddig megjelent, hivatalos Zappa-kiadványok között. Zappa mellett természetesen dicséret illeti a több muzsikust is, akik kitûnõen nyomják a gitáros alá nem mindennapi alapokat.
A lemez a hét perces Chunga's Revenge-dzsel veszi kezdetét. Az eredeti stúdiófelvételhez képest igen lassú és "vizenyõs" téma után Frank fia, a vendégeskedõ Dweezil Zappa kegyetlenül a húrok közé csap, és az elkövetkezendõ két percben egy nagyon dögös és Van Halen-alázóan virtuóz rock-gitárszólót nyom. Ezután Frank Zappa lép be kevésbé agyontorzított gitárjával, és egy szokásosan egyedi, jazzes-rockos-ki-tudja-milyen improvizációval vesz le minket a lábunkról. A téma visszatérése elõtt még apa és fia jammelget egy kicsit, a mi hatalmas nagy örömünkre. Tulajdonképpen ez az egyetlen dal az albumon, amiben a téma is felcsendül, a többiben csupán a gitárszóló hallható. Az ezt követõ Bowling On Charen címû szóló 1977-ben lett fölvéve, és a Wild Love címû dalban hangzott el egy New York-i fellépésen. A gitáros egy igen furcsa dallammal kezdi az imprót, eközben az orgona ördögien akkordozik a háttérben. Végül aztán Zappa kimászik ebbõl free-jazz közeli állapotból és áttér a bluesra, amiben, mint halljuk, szintén eléggé otthon van. Aztán a gitár betorzul, az alap begorombul, és a lágyabb bluesból egy tökös, Zappás rock-szóló kerekedik. A másfél perces Good Lobna egy enyhén elszállós szólót tartalmaz a Let's Move To Cleveland címû nótából kiszabdalva. Az A Cold Dark Matter az Inca Roads címû nótában hangzott el, és az elõzõekhez hasonlóan kifejezetten élvezhetõ, egyszerûen. A Butter Or Cannons a Good Lobna címû szerzeményhez hasonlóan egy Let's Move To Cleveland koncertverziójából lett kivágva. Érdekes hallani, hogy ugyanabból a nótából két különbözõ fellépésen mennyire mást hoznak ki a zenészek. Míg a Good Lobna inkább lassú tempóval rendelkezik, ez az impró valósággal ledarálja az arcunkat. Érdemes hozzátenni, hogy mindkét szóló 1984-ben látta meg a napvilágot (hasonlóan a Lights In All Matters-hez, ami szintén ugyanebben a nótában hangzott el). Az Ask Dr. Stupid egy Zappához méltóan elmebajos blues-szóló, amiben a gitáros egy tökig torzított elektromos gitárral zúzza le a fejünket. A szóló egy 1979-ben elõadott Easy Meat-ben volt hallható, amire, bevallom, magamtól soha nem jöttem volna rá. Bár a témadallam tényleg végig ott lüktet a háttérben, a rekedtes, bluesrockos gitár annyira elvonja a figyelmünket, hogy a háttérben prüntyögõ dallamocska szinte már nem is hallatszik. A vidám hangulatú Scratch & Riff a City Of Tiny Lights-ból lett kiollózva, és ismét egy rossz szavunk sem lehet hozzá. Ezek a szólók egyszerûen megunhatatlanok, hisz Zappa akár három hangból is képes százféle különbözõ dallamot varázsolni, méghozzá úgy, hogy mindegyiket csak egyszer használja fel. Ijesztõen sok variációt volt képes produkálni egy témára, többek között ettõl is olyan változatosak az improvizációi. A címadó Trance-Fusion az én személyes kedvencem a lemezrõl. A háttérben egy reggea-s dobalap és Marque-Son's Chicken basszusalapja lüktet, ami már alapvetõen a gitáros legjobb instrumentális nótája a nyolcvanas évekbõl. Erre jön a feledhetetlen, tényleg semmihez és senkihez sem hasonlítható szóló. Számomra ez a lemez tetõpontja.
A következõ nyolc nóta az elõzõ nyolchoz hasonlóan fantasztikus.
Ha akarjuk, hívhatjuk ezt a zenét fusion-nek, hisz a jazz és rock egyszerre van jelen Frank Zappa improvizációiban, de valahogy mégis sántít ez a kifejezés. A "trance-fusion" kifejezéssel szerintem elég jól eltalálták a címadók a dolgot. (Persze a "trance'"-nek itt semmi köze nincs a mai elektronikus irányzathoz.)
Kétségtelen, a Trance-Fusion-ön hallható gitár-szólók Frank Zappa legeslegjobbjai közül valók. Mind a tizenhat egyszerûen lenyûgözõ, nem feltétlenül mutat sok újat a korábbi alkotásokhoz képest, de amit mutat, az elsõ osztályú. Ez a gyûjtemény a Zappa-rajongóknak és a jó gitárlemezek kedvelõinek egyaránt kihagyhatatlan. Ez az album tényleg megért egy hivatalos kiadást, már ideje volt, hogy ez az anyag ne csak bootlegként legyen elérhetõ!

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2006.12.03

Lap elejére