HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Screaming Headless Torsos - LIVE!!
G. Love & Special Sauce - G. Love & Special Sauce
Sharon Jones & The Dap-Kings - Naturally + Live at Joe Zawinul's Birdland, Bécs (koncertkritika)
Deep Blue Organ Trio - Deep Blue Bruise
Gnarls Barkley - St. Elsewhere
Motörhead - Kiss Of Death
Asstrio - As Soon As Possible
Jacek Kochan - New Expensive Head
Station X - Creators
Robotobibok - Jogging
Joshua Redman Elastic Band - Momentum

Screaming Headless Torsos - LIVE!!

revízió

Egy évvel azután, hogy David Fiuczynski és bandája 1995-ben megjelentette elsõ lemezét, egy élõ felvétellel is elõrukkoltak. A zenekar speciálisan idegbeteg bebopfunkrock muzsikája sok embert megigézett stúdiókörülmények között is, de véleményem szerint koncerten sokkal nagyobbat üt a cucc. Amit ezek a zenészek mûvelnek ezen a lemezen, az valami velõtrázóan új, sehová sem sorolható. A gitártémák feszes, rockos riffekbõl és funkos sikálásokból táplálkoznak, a szólók ezzel szemben jazzesen omlékonyak. A dob kemény ám a srácok nem mindennapi ritmusokra építik a zenét, ráadásul még egy percussion-szólammal is megbolondítják, amitõl kap az egész egyfajta esõerdõs, párás fülledtséget. A basszus jazzesen, funkosan simul a a dob és a gitár közé. Dean Bowman hangját pedig ebbe a zenébe teremtette az Isten, olyan síron túli sikolyokat és parabolát megszégyenítõ hajlításokat produkál, hogy a fülem kettéállt tõle, amikor elõször hallottam. Mint aki dzsungelben nõtt fel, és megtanult az állatok nyelvén beszélni, olyan madár- és majomhangokat hallat, és pont ez kell ebbe az erõteljesen elmebajos muzsikába.
Mivel a Screaming Headless Torsos rajongóknak kilenc évet (legalábbis ötöt biztos) kellett várniuk az új stúdióalbumra, elvárható, hogy ez az 1996-os LIVE!! kellõen és hosszantartóan kielégítse õket. Ezt a muzsikusoknak sikerült is elérniük, mivel egy zseniális koncertet rögzítettek a korongra, mindent belesûrítettek, ami fontos belõlük. A hangminõséggel is teljességgel meg lehetünk elégedve. Pattoghatunk és émelyeghetünk ezt a felvételt hallgatva, de mindenképp csak az idegrángós muzsika kedvelõinek ajánlom, mert elég bonyolult menetekkel és kompozíciókkal operálnak, amik sokak számára megerõltethetõek lehetnek. Mindenesetre a funk, a rock és a jazz egy különös katyvaszának lehetünk fültanúi, amit a zenekarvezetõ gitáros, David Fiuczynski egyik albumán jazzpunknak nevezett el. Találó elnevezés.
Az albumon fõleg az elsõ stúdiólemezrõl hallhatunk szerzeményeket, de azért megörvendeztetnek bennünket néhány újdonsággal is. Az elsõ, Just For Now címû szám rögtön egy újdonság, amit a banda csak 2005-ben vett fel stúdióban. A kezdõ riffet a gitáros 2002-es Black Cherry Acid Lab címû szólóalbumán is fel lehet fedezni. Bonyolult dallamvezetés és hirtelen ritmusváltások jellemzik a zenét, és mindeközben az egész egy iszonyúan kemény, széttorzított rock-nóta. És Fiuczynski még tovább bonyolítja egy kis beboppal, hogy a vége tényleg teljesen abnormális legyen. Mint ahogy a Smile In A Wave témája is a bebop, vagy legalábbis a jazz jegyében született, Dean Bowman idegtépõ trillái perfekt módon rásimulnak a gitáros bopos futamaira. A dallam egyébként Miles Davis híres Tribute To Jack Johnson-jából lehet ismerõs. Pörgõs ritmus, iszonyú torzítások, sikálás és fejrázós rockzene minden mennyiségben. Maga az ötlet zseniális: jazzmetál. És az, hogy ez öt körözött bolond jóvoltából mára már tényleg létezik, egészen felemelõ érzés nyújt. A Jazz Is The Teacher is egy headbangelõs funkrock nóta, olyasmi, mint a korai Red Hot Chili Peppers, csak sokkal töményebb, sokkal nagyobbat üt. Ezekkel a semmihez sem hasonlítható jazzes felépítésû, halálra torzított, súlyos szólókkal, a hirtelen ritmus- és stílusbeli váltásokkal és ezzel az énekhanggal az egész cucc egyszerûen semmihez nem fogható. Na és a basszusgitáros, Fima Ephron se semmi, játéka elég erõsen ostromolja az RHCP Flea-jét. A Blue In Green egy rövid ám elég betépett gitárszólóval veszi kezdetét, aztán belecsapnak. Raggaes, dubos ritmus, terjengõs basszusalap, misztikus csörömpölés és Bowman érdekes csimpánzmadárhangja. Aztán hirtelen a misztikus tekergés egy keményen metálos zúzásba tép át, majd újból visszasüpped, de egyre hangosabbá és erõteljesebbé válik. A dobos Gene Lake is meg-megõrül idõnként, olyan átkötéseket produkál, hogy ihaj. A World To Herb témája ismét nyakig benne van a bopban, és Ephron basszustémája is felettébb jazzes. Viszont nagyon durván és agresszívan tolják, sok elszállással, a jazzdobalapot is úgy nyomja a dobos, mintha most szökött volna a Slayerbõl. Fiuczynski-t csak dicsérni lehet, mivel egyszerûen zseniális gitáros és még ezt az ágas-bogas muzsikát is a össze tudja tartani. A Hope egy húzós, zúzós funk, egy iszonyatos jó gitártémával, pattogó slap-basszussal, feszes, ütõs-vágós dobbal és finoman kopogó ütõhangszerekkel. A maga mûfajában az egyik legjobb szerzemény, amit eddig hallottam, a Screaming Headless Torsos-ra jellemzõ idegrángásokkal és mindennel együtt, egyszerûen zseniális. A másik pedig a Vinnie címû nóta, ami szintén egy elég szõrösszívû, az RHCP-nél százezerszer keményebb "Jazz Funk Thrash Rock", ahogy õk mondják. A híres bandára még utalást is tesznek a refrénben: "Vinnie’s looking for the Pepper sound; Still red-hot but heavier bound...". Az egész dalszöveg elég ütõs, nagyjából elmeséli, hogy milyen zenét is játszik a SHT. A Darryl Dawkins' Sound Of Love ismét egy újdonság, ami csak ezen az élõ felvételen hallható. Lassan pattogó, rapes ritmus, finom gitártéma és maró szóló, monotonon plummogó basszus, szép éneklés. Egy relaxálóan lüktetõ tisztelgés a fantasztikus kosárlabdázó elõtt. A Kermes Macabre egy hosszú, több mint tíz perces szám, amelynek az elsõ pár perce csak ajtónyikorgással, gitárcincogással, pöttyögéssel és terjengõs csörömpöléssel telik. Dean Bowman hangja szeli át a csendet, miközben a pszichedelikus zurmogás egyre hangosabbá válik. Egy hosszabb kiállás után aztán keményen belecsapnak és Fima Ephron kerül a középpontba, aki fergeteges basszusgitárjátékával nyûgözi le a népet. Õ késõbb szólólemezt is készített Soul Machine címmel, amin a zsidó zenének hódol. A koncertlemez egy Beatles-feldolgozással ér véget, a Dig A Pony-val, amit a banda a saját képére roncsolva, teljesen átalakítva ad elõ. Tehát beteg gitárszólóból, aszimmetrikus ritmusból és Dean Bowman kakaduhangjából még az album végén sem szenvedünk hiányt.
Ilyen zenekarból is csak egy darab van a világon, ami komplett elmebetegséget mûvel, de azt száz százalékig komolyan veszi. Ez a mára már tíz éves koncertfelvétel a maga mûfajában, gondolok itt elsõ sorban a funkrockra, a legjobb, mert kemény, de ötletes, kíméletlen, de ízléses. És élõben pedig eszetlenül jól szól.

Régi cikk
Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.30

G. Love & Special Sauce - G. Love & Special Sauce

Garrett Dutton-nak és bandájának olyan muzsikát sikerült kiötölnie és lemezre vinnie, ami azelõtt még nem volt és azóta is csak õk maradtak a felszínen ezzel a "ragmopnak" nevezett zenével. Tulajdonképpen a blues és a rap kotyvalékáról van szó. A három tagú banda fél-akusztikus hangszereléssel dolgozik és mindkét mûfaj hagyományait veszteségmentesen gyúrja össze, hogy valami teljesen új dolgot szüljön, ami semmihez sem fogható igazán, talán csak a Beck-hez, és ahhoz is csak egy aprócskát. Régebben hallottam egy bluesról szól tévémûsorban, hogy a rap tulajdonképp a bluesból született, azt hiszem épp Common és a Public Enemy frontembere beszélt róla. Érdekes, hogy épp a fehéreknek jutott eszükbe igazán megeleveníteni ezt az összefüggést. És tényleg komolyan vették a dolgot, beleadtak mindent, és 1994-ben megjelent elsõ lemezükkel rögtön beletrafáltak a témába.
Garrett Dutton, azaz G. Love gitározik, harmonikázik és énekel, Jimmy Prescott, azaz Jimmi Jazz bõgõzik és Jeffrey Clemens, azaz House Man dobol és vokálozik. Õk hárman G. Love & Special Sauce, akik elsõ albumukkal rögtön szétrobbantják a fejünket. G. Love autentikus folkos, bluesos gitár és harmonika-szólói, a durvára kevert, repedtfazékos beatek, a finom, akusztikus basszus és maga a rap valami olyat dob ki magából, amit mindkét mûfaj rajongói mosollyal fogadnak. Ha valamire lehet mondani, hogy az "utca zenéje", akkor erre biztosan. Benne van az lepukkantság, az a suttyóság és az a lazaság, ami igazán hitelessé teszi a zenét, és mindeközben nagyon igényesen össze van rakva. Az embernek a hideg futkos a hátán a zene látszólagos spontaneitásától, és azt gondolja, hogy ilyet biztos nagyon jó lehet játszani. És ettõl hallgatni is nagyon jó.
A debütáló albumon szereplõ tizennégy nóta mindegyike saját szerzemény. A The Things I Used To Do rögtön belehasít, erõteljes ütemei, durván pampogó basszusa, a bluesosan reszelõ gitár és a szólóharmonika olyan alappal támasztja alá G. Love szófosását, amin a hip-hop arcok eléggé elcsodálkozhatnak. A Blues Music-ban az énekes részletes bemutatót tart a mûfajról. Miközben lassan szöszmötöl az alap, G. Love mesél a bandáról, magáról és olyan neveket említ meg, mint Blind Lemon Jefferson, Bukka White, Booker T és Bob Dylan (és ezek csak a B betûsek). A zene már-már bambán hömpölyög a ritmusos történetmesélés alatt, ahogy az egy rappel kapcsolatos muzsikában el is várható. A Garbage Man újból egy erõsebb, lüktetõ-beates darab zúzós elektromos gitárral. A nóta egy általános blues-témát dolgoz fel, és tulajdonképpen ugyanarról van benne szó, mint amirõl szó volt a húszas években, csak hát a kilencvenes években már máshogy kell kifejeznie magát az embernek. Itt is látszik, hogy a fiúk mennyire kötõdnek a hagyományokhoz, és nem igazán szeretnek tõle elszakadni. Az Eyes Have Miles egy lassabb szerzemény, de annál dögösebben nyomják. Megfigyelhetõ, hogy G. Love szövegmondási technikájával egy öt és fél perc idõtartamú számba húsz percnyi információ is belefér. Emiatt elég tömény a cucc, de ezen is segít maga a téma, amin szerencsére nem kell túl sokat gondolkodni, hogy megértsük. A Baby's Got Sauce-ban a fiúk megtalálták a rap és a blues igazi összekötõ kapcsát: a nõt. House Man észveszejtõen tolja a durvára kevert, hip-hopra hajazó ritmust, Jimi Jazz búgó basszusa is nagyon rendben van és a gitártéma is, ami nem bonyolult, de annál jobban beleépül muzsikába. A Rhyme For The Summertime egy akusztikus nóta, szinte csak a dob tartja egyben az egészet és persze a rap. G. Love-nak jobb dumája van bármelyik szövegládánál, a szöveg szinte ráfekszik az ütemre és teljesen együtt van a zenével. Kicsit a The Streets dumafelelõsére hasonlít. A Cold Beverage ismét nagyon meghúzza az agyunkat. Iszonyatos lüktetésével és feszességével, bluesos elektromos gitárjával és a gejzírként elõtörõ szövegelésével mindenkit mozgásra késztet. Egyszerûen zseniálisan nyomják. A Fatman az elõzõ nótához hasonlóan nagyot zúz. Zseniális duma, bluesos gitársikálás, visszajön a fincsi szájharmonika is, és benne van a dög, az utca, a zsíros haj és a szakadt nadrág. A This Ain't Living az elektromos õrlésbõl akusztikus nyugodtságba csöppen vissza, így a hangzás sokkal melankolikusabb és magányteltebb, mint ahogy maga a szöveg is. A lüktetés azért itt is megvan, és G. Love mellé még egy dumagép társul, hogy újból egy alapvetõ blues-témát dolgozzanak fel városi stílusban. A Walk To Slide ismét egy kicsit durvább, a szokásos pörgés a szokásosnál keményebb basszussal. Újból egy nagyon jól összerakott, perfekt, akusztikus, blues-zal tarkított rappel van dolgunk. A Shooting Hoops abszolút blues-alapjára a témában megtalálható a válasz, azaz a kosárlabda, ami alapvetõen a rapzenével köthetõ össze. Újabb párhuzammal van tehát dolgunk. A Some Peoples Like That a This Ain't Living-hez hasonlóan egy sötét, búslakodós akusztikus nóta, amiben a két irányító stílus már tényleg, végérvényesen összemosódik. És szerintem jó az, ha az ember nem tudja, hogy mit is hallgat. Ez a ragmop, azaz az IZÉ. Ismét elõjön a fincsi herfli, csak hogy örüljünk. A Town To Town az elõzõ dalhoz hasonlóan elég sötét, mint ahogy az újabb alapvetõ blues-téma is az. Ez a szerzemény már eléggé elszakad a hip-hoptól és a bluest helyez középpöntba. És az utolsó, I Love You címû nóta is teljesen elhatárolódik a raptõl, és G. Love egyedül, egy gitárral nyom a lemez végére egy oldskool bluest, ami a mûfaj leggyakoribb témáját dolgozza fel. És kiderül, hogy nem csak rappelni, de énekelni is nagyon jól tud.
A zenekar ezzel a debütáló albummal szerintem sok blues-rajongó szívébe belopta magát, mivel egyenlõség ide vagy oda, én ezt akkor is inkább a blues-kategóriába sorolnám. Ezzel a lemezzel ez a zenei stílus újabb fejlõdésen esett át, és eközben nem veszített magából semmit. Úgy sikerült átformálni, hogy a G. Love & Special Sauce csak hozzáadott és nem vett el belõle. Ez egyrészt tiszteletre méltó, másrészt pedig amit a blues kapott tõlük, azt mindenki megköszönheti.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.28

Sharon Jones & The Dap-Kings - Naturally + Live at Joe Zawinul's Birdland, Bécs (koncertkritika)

És fél ötkor beszálltunk a kocsiba a budaörsi benzinkútnál, hogy odaérjünk a nyolc órára kiírt Sharon Jones & The Dap-Kings koncertre, Bécsbe. Az úton is jó muzsika szólt, Boogie jóvoltából, aki jól telepakolta a pogis zacsit lemezekkel az esetleges ismétlés elkerüléséért. Amikor a testvéremmel együtt felszedtek minket, a lejátszóban Lonnie Smith Turning Point címû lemeze szólt, majd miután levegõzött egy kicsit az autó, a Sugarman Three Pure Sugar Cane címû albuma került lejátszásra. Végül, az utolsó harminc kilométeren Lonnie Smith Drives-ját hallgattuk, és a nõi megérzésekre nem hallgatva, lassan, de biztosan, fél nyolc környékén megérkeztünk a Birdland-hez.
Amikor megkaptuk a jegyeket, az egyik csávó vigyorogva felvázolta, hogy a zenekar nem szereti, ha más zenekaros pólót hordunk a koncerten (ugyanis Maceo Parker neve díszelgett mindkettõnk felsõjén), majd az új generációnak örvendve megkérdezte a korunkat. Miután bejutottunk, Boogie elszaladt, hóna alatt a teli pogis zacskóval, dedikáltatni kollekciójának számos darabját, illetve beszélgetni. Mi és Boogie barátnõje megkerestük asztalainkat, és belevetettük magunkat az itallap rejtelmeibe.
A hely kultúráltan nézett ki, afféle elit jazzkocsmaképp, ahová az emberek 20 euróért beülnek inni, beszélgetni, ráadásul még valami zene is szól a fülükbe. Ezzel szemben én és testvérem (a rajongók) nem adtunk ki egy lyukas eurót sem a kezünk közül, csak a koncert végén, amikor megvettük a zenekar 2005-ös, Naturally címû albumát.
A Sharon Jones & The Dap-Kings, csak a félreértések elkerülése végett, tradicionális funk és soul muzsikát játszik, olyasmit, amilyet a hatvanas évek végén hallhattunk James Brown-tól, már aki élt már akkor. Pörgõs ritmusok, sok fúvós, vastag basszus, gitársikálás. Eddig két lemezük jelent meg, mindkettõ a Daptone Records gondozásában..
Sharon Jones háttérzenekara, a The Dap-Kings tulajdonképpen a kiadónál dolgozó bandák összetartója. Amikor épp nem az énekesnõvel turnéznak, vagy épp nem végeznek stúdiómunkálatokat, a The Sugarman Three-ben, a The Mighty Imperials-ban, a The Budos Band-ben és az Antibalas Afrobeat Orchestra játszanak szétszóródva. A koncerten is bebizonyították, hogy nagyon jól nyomják a funkot
Na, és megkezdõdött a koncert, úgy kilenc óra tájt. A muzsikusok felkullogtak, és alaposan rázendítettek. Binky Griptite, a gitáros és emcee csinálta a hangulatot, miszerint a koncert idejére a Birdland jazzklub funk és soulklubbá változik, és hogy emeljük fel a fenekünket, és húzzunk be táncolni a parkettre. Ennek sokan eleget is tettek, de abból a szempontból rossz volt a hely, hogy kicsi volt a dancefloor ehhez a zenéhez, a szervezõ ki is akarta pakolni a székeket, de sokan már megvették a helyre szóló jegyet. Emiatt volt is mérgelõdés, de azért a húzósabbja (köztük Boogie is) bent ropta a tömegben.
A ceremóniamester jól pumpálta a showt, az elsõ pár nótát õ is énekelte, és csak ezután jött fel a színpadra a hihetetlen energiákkal bíró Sharon Jones. A basszusgitáros Bosco "Bass" Mann volt a zenekar vezetõ, végig napszemüvegben nyomta. Amikor Sharon a How Do You Let A Good Man Down-t énekelte, felhívott egy hosszú hajú krapekot táncolni, aki gátlások nélkül rázta a színpadon "Got Funk?" feliratú pólóban. "He got funk!" - tette hozzá az énekesnõ a szám végén. A fiún kívül még többször felkerültek táncoló népek a porondra a koncert során.
A My Man Is A Mean Man jó hosszúra nyúlt, mivel abban a nótában mindenki kapott egy-egy szólót. Tulajdonképpen a muzsikusok vetélkedtek, hogy ki az aljasabb (meaner) a csapatban. A fúvós szekcióban egy vendég is feltûnt, Cochemea Gastelum baritonszaxofonos személyében, akit többek között Robert Walter társaként is hallhattunk a Money Shot címû lemezen. A szólók mind zseniálisak voltak, a The Dap-Kings bizonyítottan nem piskóta muzsikusokat foglal magába.
Az egész koncert nagyon pörgõs volt, talán csak egy lassabb nóta hangzott el ("Too much love makes you helpless..."). A dobos, azt hiszem ezúttal a szintén vendég Eric Kalb, eszméletlen tempót diktált, minimális dobszerelésén (lábdob-pergõ-cin-crash) olyanokat mutatott be, hogy csak úgy ámultam. Õt egyébként John Scofield, Melvin Sparks és Fred Wesley társaságában is hallhattuk már.
Csak pár számot véltem felfedezni a két lemezrõl, nem is igazán figyeltem, mert úgy magával ragadott a funk, még úgyis, hogy csak ültem. Mikor még nem hallottam õket élõben, már akkor is nagyon tetszettek, felvételrõl, de amikor koncert után, itthon meghallgattam a Naturally címû lemezt, azt kellett megállapítanom, hogy koncerten sokkal jobbak. Sokkal jobban átjön Az, amit maga Sharon Jones és a többiek sugároznak magukból, az a horderõ, ami a jelenlétbõl fakad. Persze akinek nincs ilyen szerencséje, hogy koncertre eljusson, a lemez is tökéletes.
A Naturally egy kiváló album, bár több lassabb szám kapott rajta helyet, és így nincs akkora pörgés, mint amit Bécsben átéltem, ennek ellenére jó hallgatni való a funk, a soul és az r'n'b rajongóinak. Nagyon régies az egész muzsika hangzásvilága, és szerencsére, a Birdland hangosítóinak köszönhetõen, élõben is átjött a hatvanas évek feeling. Ilyen bulira kevés esély van Magyarországon, bár vannak, akik mindent megtesznek az ügy érdekében. Tökéletes parti-hangulatot varázsoltak a jazzklubba, a végén már mindenki táncolt, akinek volt néhány négyzetcentiméternyi helye. Csodálkoztam is, hogy nem lett asztalborogatás a vége.
Végén még sikerült visszatapsolni õket, a ceremóniamester "Want some mo'?" kérdésére egyre hangosabb válasz érkezett, és még nyomtak egy keveset. Hihetetlen buli volt, a koncert elejétõl a végéig táncoltak az emberek, szabályosan vibrált a levegõ. Ez tényleg egy olyan élmény, amiért ki kell utazni külföldre.
A végén megvettük a lemezt, sõt, dedikáltattuk is a tündéri Sharon Jones-szal, aki kivetkõzött mivoltából a fellépés után teljesen nyugodttá öltözte magát vissza. Puszilkodtunk is, váltottunk vele pár szót. Boogie meg összespannolt a tagokkal, kapott egy The Budos Band kislemezt is ajándékba. Továbbá kaptunk töménytelen mennyiségû matricát, Daptone Records felirattal.
A koncert után jött a Record Shack Dj-je, és még hajnalig nyomta, keverte a funkot.
De mi tizenegy óra körül eljöttünk, fényképezkedtünk egy sort (Chaplin filmbe illõ volt, csak úgy, mint a német pitavásárlásos jelenet), majd rövid fogyasztás után elindultunk haza.
Hazafelé Lonnie Smith Move Your Hands címû lemeze szólt, aztán már nem tudom, mert félaludtam, de amennyit hallottam belõle, az tetszett.. Fél háromra értünk a budaörsi benzinkúthoz.
Hatalmas buli volt, tényleg, ilyet kis hazánkban nem igazán lehet hallani. A hangosítással, a hellyel, a zenével és a tánccal együtt, az egész leírhatatlan élmény volt. Azt hiszem, mindenki mosolyogva tért nyugovóra aznap.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.22

Deep Blue Organ Trio - Deep Blue Bruise

Aki szereti a hatvanas-hetvenes években kialakult soul jazz muzsikát, az örülhet, hogy még a huszonegyedik században is hallani ilyet. Reuben Wilson, Melvin Sparks és Idris Muhammad kedvelõinek a Delmark Records 2004-ben is dobott egy csontot, azaz a Deep Blue Organ Trio elsõ, Deep Blue Bruise címû lemezét. Az 1992-ben alakult, chicago-i trió nagyon finom és élvezetes soul jazz zenével járul elõ, elsõ sorban standardeket és feldolgozásokat játszik az albumon. A muzsikusok olyan telten és zsírosan nyomják, mint annak idején Dr. Lonnie Smith és a többiek, tehát a mûfaj minden ínyencének érdemes meghallgatnia õket.
A trió egy orgona-gitár dob felállásból áll. Az orgonista Chis Foreman, akit annak ellenére, hogy nem igazán ismerek, a ma élõ egyik legjobb orgonistának tartok, természetesen a nagyok mellett. Stílusosan játszik, telepumpálja a döggel a zenét, és kifejezetten élvezetes szólókat villant. A gitáros Bobby Broom, aki olyan muzsikusokkal zenélt együtt, mint Sonny Rollins, vagy Dr. John, Stanley Turrentine vagy Kenny Burrell, és 2002-es Machine Head címû lemezén is olyan hírességek mûködtek közre, mint a már említett Dr. Lonnie Smith és Idris Muhammad. És végül, de nem utolsó sorban a dobos Greg Rockingham, akit Eric "Scorch" Scortia mellõl ismerhettünk meg régebbrõl, bár én onnan sem ismertem, bevallom. Viszont kifogástalanul végzi a dolgát az egész album során, ez kétségtelen.
Tehát a trió igen energikus soul jazz muzsikát nyomat, és úgy nyomatja, ahogy kell. Kellõen dögösen, stílusosan, ízlésesen, úgy, hogy teljes mértékben át tudjuk adni magunkat zenének. Egyébként ha valaki ebben a mûfajban tud játszani, az már igazán nem csinálhat rosszat. Csak játszania kell, onnantól pedig már minden megy magától. Nem igazán lehet az egyik soul-jazz korongra rámondani, hogy jobb, mint a másik, én legalábbis még nem találkoztam rossz soul jazz zenével, eddig még mindegyik elhúzott magával. Azt szeretem benne, hogy nem kell és igazán nem is lehet rajta agyalni, ezt a stílust csak szeretni vagy nem szeretni lehet. És ha valaki szereti, annak minden lemez megunhatatlan, mert maga a mûfaj megunhatatlan. Most épp a Deep Blue Organ Trio-t hallgattam, azért gondoltam, hogy errõl írok, és nem azért hallgattam ezt, mert magát a triót szeretem, hanem mert magát a soul jazzt szeretem. Innentõl már az egész megy magától.
Persze azért ez a lemez is tartogat számunkra meglepetéseket. A These Foolish Things címû standardet nagyon pörgõsen és "deepen" játsszák, Foreman is és Broom is zseniális szólót nyomat. Kész felüdülés ilyet hallgatni, én mondom, a soul jazz szabaddá tesz. Isaac Hayes Cafe Regio's-a egy kicsit visszább vesz a tempóból, az orgonista és a gitáros improvizációja itt is nagyon ízletes, jó zenészekrõl lévén szó ez nem meglepõ. Az It Was A Very Good Year Frank Sinatra verziójában vált nagyon híressé, 1966-ban Grammy-díjat is kapott érte. A trió verziója is nagyon szépre sikerült, a téma után Bobby Broom, majd az újból a téma után Chris Foreman zseniális szólóját hallhatjuk. Nem bonyolult, de annál jobb. Prince Rasberry Beret címû nótájának újradolgozása is nagyon finomra sikerült. Egyébként nem meglepõek az átdolgozások ebben a mûfajban, Reuben Wilson szinte minden lemezén megeresztett legalább egyet, és gondoljunk csak Bernie Worrell-lel közösen készített Beastie Boys feldolgozás-albumára, vagy Dr. Lonnie Smith-re, amikor Jimmy Hendrix-et, illetve Beck-et játszik egy-egy teljes albumon. Persze errõl valószínûleg Foreman-ék is értesültek. A Granted témája nagyon el lett találva, én némi klasszikus zenei hatás vélek benne felfedezni. A szólók ismét abszolút a helyükön vannak, a lemez pedig csak forog és forog tovább. A Can't Hide Love ismét egy feldolgozás, ezúttal az Earth, Wind & Fire-tõl. Errõl a számról is azt lehet elmondani, ami a többirõl: jó téma, jó szólók, jó hangulat. Minden jó. A Willow Weep For Me címû standardet Ann Ronnel írta, én például Nina Simone-tól ismertem meg, de sokak elõadásában hallottam már. Itt is beigazolódik, hogy a soul jazz az soul jazz és itt a képlet vége. Kész! A népszerû The Doors nóta feldolgozása, a Light My Fire ismét olyan, amilyennek lennie kell. Broom finoman játssza az témát, tekergeti, variálgatja, majd jön az orgona- és a gitárszóló, amiben ismét nem csalódhatunk egy cseppet sem. A Polkadots and Moonbeams címû dalt ismét tíz ember húsz elõadótól ismerheti, többek között ismét Frank Sinatrától. Ez az átdolgozás is teljesen rendben van, olyannyira, hogy írni se lehet róla többet, mint ahogy magáról a zenérõl írni botorság. Mert a zene fülre van méretezve. A címadó Deep Blue Bruise-t a csapat gitárosa, Bobby Broom írta, és nem meglepõ módon... jó. Olvasni nem jó, hallgatni jó.
Mert maga a soul jazz jó. Aki nem szereti, az ezt se hallgassa meg, mert ez sem fog tetszeni neki, viszont aki szereti, annak kötelezõ.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.18

Gnarls Barkley - St. Elsewhere

Egy fülledt, nyári napon, mikor a hõség már elviselhetetlen volt, kínomban bekapcsoltam a televíziókészüléket, és hogy unalmamat elûzzem, céltalanul kapcsolgattam a csatornák között. Egy zenecsatornára kapcsolva, amit általában nem nézek, megálltam, hogy megnézzem, hol tart a "popzene" manapság. Nem is kellett túl sokat várni, hogy felcsillanhasson a szemem. A Gnarls Barkley formáció Crazy címû slágere egészen lenyûgözött, bár nem vagyok a mûfaj nagy rajongója. Egy nagyon ízléses szerzeményt véltem felfedezni, visszafogott alappal, szép énekkel, egyszóval, az egész teljesen szerethetõ volt számomra. A mai popslágerek legtöbbjével ellentétben, nincs benne semmi irritáló dolog és semmi feltûnõsködés. Egyszerûen ízléses, jól megcsinált és teljes mértékben élvezhetõ.
Úgy döntöttem, hogy meghallgatom a csapat St. Elsewhere címû albumát is, hogy lássam, hogy ez a Gnarls Barkley is olyan egydalos, egyszer fellángolós-e, mint ahogy az ilyen hirtelen sikeres elõadók szoktak lenni. Igaz, a lemezre a Crazy-n kívül csak egy-két slágergyanús szerzemény került, azért meglehetünk vele elégedve. Mint ahogy magát a "hit"-et, úgy az egész albumot is a ma elég jól menõ r'n'b, a soul és a hiphop uralja. Viszont ebbõl a három, egymáshoz elég közel álló stílusból a duónak olyat sikerült formálnia, mint amilyet ebben a mûfajban még senkinek. Mintha egy másik planéta muzsikáját játszanák. Nagyon eredeti hangzást produkálnak és nagyon el van találva. Még nem underground, de már nem mûanyag slágerzene, tehát olyan, amibe nem lehet belekötni. A popéletre már úgyis ráfért egy kis légfrissítés, hát a Gnarls Barkley meghozta.
A formáció zenei részét a producer Danger Mouse alkotja, aki sok más album mellett producere volt a Gorillaz második, Demon Days lemezének, ami miatt az "Év Producere" kategóriában Grammy díjra is jelölték. Emellett dolgozott Jay Z-vel és MF Doom-mal megalakította a DANGERDOOM formációt. Mindezek ellenére szerintem eddigi legnagyobb sikerét Cee-lo mellett érte el, aki Gnarls Barkley ének részéért felel. Cee-Lo azelõtt a Goodie Mob nevezetû hiphop-rapcsapat tagja volt, majd szólókarrierbe kezdett. Két saját lemeze mellett olyan elõadók nótáiban mûködött közre, mint az Outkast, a Black Eyed Peas, Common vagy Santana. Februárban is jelent meg lemeze Jazze Pha társaként, és a jövõben várható a The Heart Attack formációja a Plant Life-os Jack Splash együttmûködésével.
Tehát õk ketten a Gnarls Bakley, a St. Elsewhere-en egy háttérénekesnõvel kiegészülve. Az albumon tizennégy rövid nóta hallható, így az egész lemez idõtartama nem több, mint negyven perc. Viszont ez a negyven perc garantált szórakozást biztosít.
A Go-Go Gadget Gospel egy pörgõs szám, Cee-Lo mézes soul-hangja rögtön belopja magát az ember szívébe. Danger Mouse húzós, gyors dobalappal és fülbemászó fúvóstémával kedveskedik, így garantáltan kedvet kapunk a lemezhez. Ezután jön a Crazy, ami (mint késõbb megtudtam) egy 1968-as Gianfranco Reverberi nótát hasznosít újra. A szám a lemez megjelenés elõtt zenetörténelmet is írt, miszerint csak online eladásokkal elsõ lett a UK Singles listán. Tehát a fiúk tudhatnak valamit. A címadó St. Elsewhere egy lomhább, trip-hoppos alappal ellátott, tulajdonképpen egy kicsit unalmas szerzemény, az énekes hangja azonban itt is egyszerûen megbabonázó. Engem meglepett, hogy milyen színvonalas, jó szövegek társulnak Cee-Lo hangjához. A Violent Femmes Gone Daddy Gone címû ismert szerzeményének feldolgozása jó pörgõsre sikeredett, és ha az érzésem nem csal, ebbõl a számból is készül majd klip. Rockos, üvölthetõ refrén, könnyed gitárzúzással tarkított, kifigurázó gumi-electro-pop alap. Minden parti kihagyhatatlan része, ha felakarjuk rázni a félalvó, löttyedt twistet járó társaságot a táncparketten. A Smiley Faces egy r'n'b-s, lassabb dal, ugyanolyan könnyed és élvezhetõ, mint a Crazy. A háttérénekesnõ vokálja teszi igazán teljessé a képet. A vokál egyébként sokat dob az egész kiadvány hangzásán, sokkal teltebbé, dúsabbá teszi. A The Boogie Monster-ben maga a történet elragadó, ami bár nem túl eredeti, de mégis van benne erõ. Tehát itt is egy élvezetes szerzeményrõl beszélhetünk, visszafogott alappal és Cee-Lo sztorijával, ami a bennünk rejlõ szörnyrõl szól. Nem árulom el a végét, mindenesetre igen bizarr. A Feng Shui egy rövid, kevesebb, mint másfél perc idõtartamú hiphoppos, rappes beiktatás. A Just A Thought hangzásvilága újból nagyon bejön, a súlyos mondanivaló súlyos zenével társul. A torz dobalap és a romantikus gitár kettõse elég zaklatott, mint ahogy az elgondolkodtató dalszöveg is. A Transformer egy tökéletes hiphop-nóta, fülbemászó témával és kemény alappal. Cee-Lo hangja a csúcs ebben a mûfajban, tisztán és döggel énekel, és a rappet is igazán jól nyomja. A játékos alap is ott van, ahol kell, kompozíciójában és megvalósításában egyaránt tökély. Kevesebb, mint két és fél perc és minden benne van, ami szükséges. Nekem ez a kedvenc számom a lemezen. A Who Cares? újból egy lágyabb hangzással és ismét egy számomra nagyon kedves szöveggel áll elõ. A finom háttérvokál itt is ott gomolyog az ének mögött, kitölti az esetleges ürességet. Az Online elsõre töltelékszámnak tûnhet, mert lágy és kicsit monoton, szét-szétfolyik, de a itt is érdemes figyelni a dal témáját. Abban mindenesetre egyetértek, hogy mint zene, egy kicsit unalmas. A Necromancer egy súlyos, sötét rap-szám, nehéz, lomha dobalappal és effectek zömével. Ezt a stílust én kevésbé kedvelem, viszont itt is kiszúrtam a nekem valót, a halk keyboard-szólót a háttérben. Nem tudom, az hogy került oda, mindenesetre Danger Mouse újabb érdekességgel lepett meg. A Storm Coming-ban is van valami sötét és nehéz, valószínûleg a monumentális vonósok miatt. Emellett pörgõs a ritmus, jó az ének, mint szokott, tehát minden a helyén van. A The Last Time még egy tánc-kompatibilis szám az album végére, ami magáról a táncról szól. Közép-gyors tempó, táncalap, zseniális éneklés. Itt látszik igazán, hogy Danger Mouse és Cee-Lo egy nagyon összeillenek, kiegészítik egymást
A popéletre már úgyis ráfért már egy kis légfrissítés, hát ez a csapat meghozta. Kevesen csinálnak manapság ezen a területen ilyen jót és ilyen eredetit. Ha le is ül ez a lemez pár helyen, kétségtelen, hogy a popélet egyik legkiválóbb alkotása, mindennel együtt. Ötletes, élvezhetõ, van mondanivalója, sok stílusból sok mindent önmagába forraszt. A Crazy berobbanása sem a véletlen mûve.
Mert jó zenével is és rossz zenével is meg lehet nagy tömegeket mozgatni. A Gnarls Barkley jóval mozgat.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.16

Motörhead - Kiss Of Death

fém rovat

A Motörhead tagjai két évvel az Inferno címû albumuk megjelenése után 2006-ra új lemezzel készülnek. Sõt, a lemez már kész is, azonban a megjelenése csak augusztus 29-ére várható, így a rock és a metál rajongóinak még várniuk kell, hogy az albumot borítóstul foghassák a kezükben. A banda már közzétette a közeledõ album számlistáját, azonban az újabb hátborzongató szörnyalakra még várakoznunk kell több, mint egy hónapon át.
Viszont a guruk a napokban már megszerezhettek egy promót, amin a tracklisten közzétett valamennyi nóta hallható. A tizenhárom számból az utolsó, R.A.M.O.N.E.S. címû felvétel azonban nem szerepel a lemez elõzetes verzióján. A rajongók bizonyára tudják, hogy ugyanezzel a címmel a zenekar az 1916 címû lemezén már '91-ben megjelentetett egy dalt. Azt viszont még homály fedi, hogy a banda ugyanazzal vagy esetleg a szám felújított verziójával fejezi be az új albumot.
A Motörhead számomra a hard rock mûfajban mind között a legnagyobb. 1975-ben alakultak, amikor már a rock már bõven létezett, de ilyen keményen, ilyen mocskosan és ilyen dögösen elõször õk nyomták a rock'n'roll-t. A gitár-basszusgitár-dob felálláshoz képest rémisztõen hangosak, mivel az eszelõs gitárnyûvés és a gyors ritmusok mellett Lemmy, a banda alapítóatyja és énekes-basszusgitárosa elég agresszíven zúzza a torzított basszusgitárt ahhoz, hogy ne legyen szükség több hangszerre. Alakulásukkor náluk már szó sem volt olyan lomhaságról, mint amilyet doom metál alapítójánál, a Black Sabbath-nál tapasztalhatunk. Az 1980-as Ace Of Spades címû albumukat sokan a speed metál egyik alapkövének tekintik és kétségtelen, hogy ahogy a zenekar haladt elõre a korral, egyre elismertebb lett a metál területén is. A Motörhead tehát a rock és a metál fejlõdésében is igen nagy szerepet játszott, olyan bandákat ihlettek meg zenéjükkel, mint a világhírû Metallica.
És zenéjük bizonyítottan idõtálló. Rajongótáboruk egyre csak nõ, és õk már harminc éve nyomják. Az eredeti felálláshoz képest már csak Ian "Lemmy" Kilmister a régi, most Philip Campbell gitározik és Mikkey Dee dobol mellette a bandában. Lemmy a Hawkwind nevû space-rock csapatban kezdte, aztán onnan "jóakaratúlag" kirúgták. Ezután alakította meg a Bastards név alatt futó zenekart, aminek késõbb Motörhead lett a neve és itt is volnánk. Több, mint harminc éve megállíthatatlanok, és ez a harmincas szám már csak növekedni fog.
Mint ahogy még a banda egyik albumában sem, a Kiss Of Death-ben sem fogunk csalódni. A Motörhead ugyanis nevezetes arról, hogy még sohasem kurvultak el a zenéjük kárára. Olyan dögösen nyomják 2006-ban is, mint eddig mindig, csak semmi dráma és semmi körülményeskedés. Kemény, dögös, olyan, amilyen lenni szokott. És ez a szövegekre is igaz.
Persze a számok között fellelhetõ különbség, tehát annyi változatosságot nyújt a lemez, mint amennyit egy ilyen banda megengedhet magának A kezdõ, Sucker címû nóta három perc tömény zúzás, igazán jó hallani, hogy még mindig nem variálják túl a témákat. Kemény, Motörheadhez illõ szöveg, olyan szavakkal, mint "blood", "murder", "no quarter" és "shit", rövid gitárszóló, durva dobalap, mértéktartó dallamosság, és zúzás minden mennyiségben. Kemény, nem meglepõ, de minden vágyat kielégítõ kezdés. A One Night Stand címe elárulja mirõl szól a szöveg. Arról, amirõl szól már harminc éve. Egy fokkal dallamosabb, de kellõen kemény, egy amolyan tipikus koncertnóta. Mikkey Dee zseniálisan dobol, Philip Campbell is hozza a formáját, Lemmy az meg Lemmy. A Devil I Know sem puhul el, zúz rendesen. Pont olyan, mint a Motörhead. Sok sikálás, kevés szóló. Ezt szeretjük. A Trigger egy gyorsabb fokozatra kapcsol, a dobos észveszejtõ ritmust diktál. A témában fellelhetünk egy leheletnyi puhaságot, de a tempó és a zúzás elviszi azt is. Kemény és pörgõs, nem okoz nagy csalódást. Az Under The Gun egy lassabb, bluesos tempójú szám, azonban, mivel ez még mindig Motörhead, a torz basszus és a gitár eltipor. Lemmy hangja még mindig ugyanolyan, és még mindig ugyanarra használja, legnagyobb szerencsénkre. Újabb jó dal. A God Was Never On Your Side egy lassú szám, amely torzítás nélkül veszi kezdetét. Nem lepõdünk meg, mivel már tapasztaltunk ilyet, gondoljunk csak a We Are Motörhead címû albumon szereplõ One More Fucking Time-ra. Aztán persze kapunk kellõ torzítást az arcunkba. Húztak alá vonósokat is, kemény témát is dolgoz fel, minden tuti, hogy egy jó lassú nóta legyen belõle. És lett is. Nem ezt szoktuk meg tõlük, és nem is ezért szeretjük õket, de kétségtelenül jó lett. A Living In The Past-tal visszacsöppenünk a sötétebb, zúzósabb szerzemények közé. Újból egy húzós nótával van dolgunk, kifogástalan, élvezetes. A recept nem változott. A Christine-ben egyfajta nosztalgiát érzek, A Motörhead efféle számokat nyomott alakulásakor. Egy a sötét, metál hangzástól távol álló, már-már szentimentális, dallamos rock'n'roll nótáról van tehát szó, ami 2006-ban is tökéletesen megállja a helyét. Egyébként a nosztalgia a szövegben is fellelhetõ. A Sword Of Glory keményebb, olyan, amibõl már sokat hallhattunk a lemezen, de egyszerûen nem tudjuk megunni. A szólóban itt is hallható némi puhaság, de a dög itt is elviszi a balhét. A Be My Baby igazán sötét és nem igazán dallamos, egyszerûen HAAARD! Mint ahogy a szöveg is az: "Be my baby, I ain't gonna cry, I shoot you down...!" Kõkemény és kõkemény. A Kingdom Of The Worm a legsötétebb, legsúlyosabb nóta a lemezen, Mikkey Dee nagyon durva dobalapot produkált az egyébként sem túl örömteli zúzás alá. Lemmy a leggonoszabb hangját vette elõ, talán csak a Serial Killer címû számban hallottam ilyennek a Hammered címû korongon. A Going Down is olyan "kömény", mint amilyen a zenekar szokott lenni. Megunhatatlan. Az ígért, R.A.M.O.N.E.S. címû albumzáró nótáról sajnos nem tudok semmit, de az eredeti szerzeményt ismerve nem igazán ronthat el semmit.
A Motörhead ismét hozta, illetve hozni fogja a formáját. Szerintem senki nem fog csalódni. A rajongók ezt a lemezt is megfogják venni és legalább annyit fogják hallgatni, mint a többit. A NovaRock fesztiváli fellépésükön két szám között Lemmy ezt mondta: "Don't forget: we are Motörhead and we're playing fucking rock'n'roll!" Ennyi az egész...
A Kiss Of Death, és most csak ennyit mondhatok, jó lesz.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.12

Asstrio - As Soon As Possible

A spanyol "jazz" trió zenéjében tulajdonképpen nincsen semmi különös. Nincs semmi trükközés, világhírre termett virtuozitás vagy olyan, amire azt mondaná az ember: "Ez már igen!" Ezért van az, hogy simán jó zenével manapság már nem lehet befutni. Bevallom, én sem igazán szoktam hallgatni ezt a lemezt, és ami azt illeti, túl sokat nem is lehet róla írni. Mégis úgy gondolom, hogy megérdemelnek a fiúk pár jó szót, mert kétségtelen, hogy bár nem játszanak túl érdekfeszítõ muzsikát, amit csinálnak, az mégis élvezetes.
Legalábbis elsõre nem tûnik érdekfeszítõnek. Amikor elõször hallgattam meg a csapat elsõ és egyetlen, 2004-es As Soon As Possible címû albumát, tetszett, de igazán nem tudtam rá odafigyelni. Finom kis smooth jazz aláfestésnek véltem, amely szerepben tényleg nagyon jól meg is állja a helyét. Ám második és harmadik hallgatásra felszínre kerültek olyan érdekességek, mint például a finom észak-afrikai és spanyol zenei utalások, apró motívumok, amiknek felfedeztével már erõsebben hatott rám a zene. Ezekhez az apró motívumokhoz társul itt-ott a lágyan búgó gépbasszus, ami rögtön ad az egésznek egy Thievery Corporation-ös aromát, amitõl az említett jazz itt-ott áthajolgat a nu-jazzbe. Így az elsõre mainstreamnek tûnõ muzsika sokkal inkább a klubzenéhez közelít. Az Asstrio zenéje tehát a szokványos jazz-zene és az underground muzsika pengeélén táncol, így sokkal szélesebb körû közönségnek szól, mintha csak a pengeél egyik oldalán tevékenykedne. Én, mint alapvetõen jazz-hallgató, elsõre csak a jazz-oldalát vettem észre a dolognak, de így, hogy látom az underground oldalát, sokkal jobban érdekel a dolog.
A hármas egy orgonistából, egy gitárosból és egy dobosból áll. Az orgona mindig is elég közel állt a szívemhez, ezért is ácsingóztam sok ideig erre a lemezre. A hangzás kellõen lágyra sikerült, a keverés nagyon szolid, talán emiatt illik be tökéletesen háttérzenének. A dobra fektették a legnagyobb hangsúlyt, ez is hozzájárul a basszus mellett ahhoz, hogy a muzsika beilleszkedjék az underground zenék közé. És a már említett visszafogott virtuozitás is a klubzene, illetve a könnyed fogyaszthatóság íratlan szabályainak engedelmeskedik. Tehát azért egy kis odafigyeléssel a pengeél másik oldala is észrevehetõ. A jazz pedig csak úgy sugárzik a muzsikából, harmóniáiból, dallamvezetésébõl és felépítésébõl, mindenhonnan a jazz vigyorog vissza ránk.
A nótákban szinte mindig a téma uralkodik, bár az orgona- és a gitárszólók nagyon szépen illeszkednek a zenébe, egyszerûségükkel és visszafogottságukkal mind a téma dominanciáját erõsítik. Ezért talán a lemezen hallható nóták kevésbé állnak helyt egy egységként, mint külön-külön. A második, Jesus Paleta címû számban hallható éneklésben jelennek meg leginkább az afrikai és a spanyol zenei motívumok, amit finom, bossanovás ritmus támaszt alá. Az eközben búgó basszus megadja a zene szolid, elektronikus hangzását. Egyébként a spanyol muzsika már nem új az elektronikus zenében, az electro alapú bossanova mára már külön rajongótábornak örvend. A lemezen hallható dobalapok szinte végig dance-ritmusokból állnak, ezzel is késztetve minket a mozgásra. Az elektronikus hangzást támasztják még alá a néha-néha felbukkanó, finom effectek is.
Az album talán legérdekesebb pontja Duke Ellington méltán híres Caravan címû nótájának átdolgozása mexikói reszelõs stílusban. Az meg pláne érdekes, hogy a dal témáját a fiúk itt-ott még a Pulp Fiction címû film betétdalának témájával is ötvözték, sõt, egy maroknyi Ennio Morriconéval is meghintették, csak hogy ne legyen olyan egyszerû. Nem tudom, melyik elmebetegnek jutott ez eszébe, de kétségtelen, hogy ebbe nagyon beletrafáltak. Ötletes és pörgõs, röhögésre és táncra egyaránt kiváló. Már ezért a nyolc és fél percért érdemes megszerezni a lemezt.
Az As Soon As Possible címû albumon hallható zene kétségtelenül élvezetes, de második és harmadik hallgatásra számomra arra is fény derült, hogy inkább az underground zenei hallgatóság számára, mint a jazz-rajongóknak. Persze a jazz végig ott van, de a virtuozitáshoz szokott jazzisták hamar megunják. Viszont a földalatti zenei kultúra egyik gyöngyszemének mondható ez az album, jó ötletekkel és színvonalas megvalósítással.
Továbbra sem fogom túl sokat hallgatni ezt a lemezt, de az Asstrio-t, mint egy jó bandát könyvelem el a fejemben.

TurtleKat
2006.07.11

Jacek Kochan - New Expensive Head

A lengyel dobos abszolút abnormális. Régebbi lemezei is sejtették már ezt velünk, amin fõleg hazai, lengyel muzsikusok tették tiszteletüket, de megfordult már nála Kenny Wheeler és John Abercombie is azelõtt. Azonban a 2003-ban készített New Expensive Head címû korongja minden addigi elképzelést fölülmúl. Nem tudom, hogy nevezhetõ-e ez a muzsika free jazz-nek, nyilván nem egészen illik rá ez az elnevezés, mindenesetre nagyon free, az biztos. Mondhatnám, electro-jazz, mivel a dobos elég sok sample-t használ a lemezen, és kütyük eléggé meghatározóak a lemez hangzásvilágában, azonban a zenészek virtuóz játékukkal annyi vért pumpálnak a zenébe, hogy szimplán electrónak mondani nem lenne sportszerû. Kochan-nak egyébként a huszadik század jazz-életének legelszáltabb muzsikusait sikerült maga köré gyûjteni, így biztosak lehetünk abban, hogy a dobos véghez fogja tudni vinni akaratát.
A lemezen Skerik szaxofonozik, aki manapság egyszerûen mindenhol ott van. Hol Bobby Previte mellett, hol Les Claypool társaként tûnik fel, hol a Garage a Troi-val, hol a Critters Buggin'-nal koncertezik, hol saját Syncopated Taint Septet nevezetû bandáját, hol a Tuatarát ápolgatja. Pályája során bebizonyította agyamentségét, így Jacek Kochan méltó társa ezen a lemezen. Cuong Vu fújja a trombitát, aki leginkább saját lemezein és Jamie Saft-tal készítet kollaborációs lemezén bizonyította rátermettségét, így érthetõ, hogy a dobos õt hívta maga mellé második fúvósnak. És végül, de nem utolsó sorban Eivind Aarset gitározik, akinek én csak 2004-es Connected címû albumát hallottam, de az abba sûrített idegbetegség egy Skerik-nek, vagy egy Cuong Vu-nak is legalább másfél évig elég. Tehát õk négyen fogják a következõ percekben lebontani az arcunkat. És mi ezt kéjes mosollyal tûrni és élvezni fogjuk.
Mint azt már közöltem, a hangzás elég nagy részében közrejátszik a modern technika, a különbözõ dob- és basszus-minták, amiket alkalmazva a cucc még otrombábban arcon csapja a hallgatót. Viszont az atmoszferikus, gomolygó katyvaszban olyan témák és olyan menetek bujkálnak, amik megízesítik ezt az elsõre fanyalkásnak tûnõ rengeteget. Az elsõre fülbetûnõ, temérdek torzított elszállás és az agyoneffectezett szólók között szép számmal fellelhetõek olyan apró finomságok, amiknek fényében a lemez nagyon szerethetõvé válik. Nekem elsõ hallgatásra nem nyújtott semmi kedvemre valót, de miután felfedeztem benne ezeket a finomságokat, rögtön az egyik aktuális kedvencemmé vált. Azért a lemez szerethetõsége feltételez valamiféle nyíltságot az elborult zenék felé, és akinek sikerül benne elmerülni, annak nyert ügye van.
A More címû szám ritmusát egy aszimmetrikus, drum&bass-es dob-sample és Jacek Kochan dobjának összefonódása adja, ami egy elég káoszos alaphangot ad az egésznek. A durva basszus aztán tényleg elég acidossá teszi a cuccot. Erre jön a kóválygó fúvóstéma, majd az egymást keresztül kasuló szólók. Az eredmény egy klinikai "free acid"-massza. Mint Skerik, mint Cuong Vu eléggé elszáll a számban, Aarset pedig csak simán hozza a formáját széttorzított gitárjával. A Part Time Vip egy lassabb nóta, Miles Davis dallamaira emlékeztetõ trombitatémával. Jacek Kochan végig zseniálisan dobol, lomha ritmusába olyan finom zümmögéseket rejt el, hogy hú. A gépbasszus megint ott vartyog a háttérben, míg Cuong Vu és Skerik páratlan futamokkal szórakoztatnak minket. Mindketten át-átcsúszkálnak a "nehezen élvezhetõ" zónába, de két szakavatott fülnek ez nem jelenthet problémát. A halk bugyborékoló háttéreffectek itt is biztosítják az electro-hangzást. A címadó New Expensive Head-ben halható dob-basszus pár az elsõ nótához hasonlóan valamiféle terjengõs drum&bass-t, a folyamatosan cincogó gépcin kellõ gépiességet biztosít Kochan fürge játékához. A fúvósok síron túli hangulatot keltenek, a téma szinte teljesen elhatárolódik az alulról "electróskodó" dob-basszus duótól, csak néhány ponton érnek össze. Emiatt a muzsika nem mondható túl egységesnek, legalábbis felületes szemlélet után. Viszont a muzsika legmélyén szent összetartás lakozik. Eivind Aarset újból nyom egy rövidke improvizációt, csak hogy örüljünk. A Less-ben szintén van egy csipetnyi "tört ritmusú pörgés", de a téma itt is ott lehetetlenkedik, egyszerre szelíd és õrült, kéjes és idióta. A fúvósok és a gitár itt is hozzák a kellõ holdkórosságot, míg a basszus búg lenn a sûrû mélyben. Skerik és Cuong Vu újból hozzák a formájukat, míg a trombita lágyan siklik, addig a szaxofon valami zavart dallamot játszik, sikongat, õrjöng. A dobos a tört ritmus ellenére megtartja a szám jazzességét, és a gépiességet egy gondolkodó ember játékával ötvözi. A Nott: Chain Of Being feltûnõ higgadtsággal veselkedik neki, Erik Truffaz-tól hallani ilyen "szép" trombitajátékot. Az egész olyan jellegtelenül nyugodt és szellõs. Aztán a téma után, mikor berobban a bulldozer-szerû basszus és Skerik igen élesen elõzi meg a trombitást, elkezdhetünk gyanakodni. Tulajdonképpen a fúvósok nem agybajos menetekkel manipulálnak, csak beledumálnak egymás szavába. Eivind Aarset torzított gitárján hallatott elnyújtott idegbetegsége, a robogó gépbasszsus, az effectek és Jacek Kochan dobjátéka pedig olyan idegtépõen füstös aláfestést produkálnak a trombitás és a szaxofonos alá, hogy az egész "végre" kellõen idegbajossá válik. Sõt, lehetséges, hogy ez már egy kicsit túlzás is, de ki tudja... mindenesetre az elsõ négy nóta után nem igazán meglepõ. A Lai-Sien-Kee-ben a lengyel dobos olyan ritmust nyom, amitõl aztán tényleg eláll az ember szava. Humán jungle szûk három percben, észveszejtõen sok effect-tel traktálva és Cuong Vu-val a fõszerepben, akinek a gitárral Aarset segít. Nem hallgatnám mindennap, az fix, de a trombitás és a dobos játéka kétségtelenül megér egy-két misét. Csendben említem, hogy azért tompítva Skerik-et is hallani a szám folyamán, ahogy Airto Moreirá-t megszégyenítõ hangokat facsar ki hangszerébõl. A Mo Bu egy rövidke beiktatvány a disszonancia és a förtelmes hangok visszafelé való lejátszásának, illetve Jacek Kochan dobtudásának és stílusérzékének jegyében. A Three Dollars Wiser egészen egyszerûen "free jazz techno", mit lehet ezen nem érteni? A dobos szolgáltatja a hard trance-es lüktetést, miközben a többiek csinálják a dolgukat, fújnak és pengetnek. A bekapcsolódó, durva acid-basszus is a lüktetést élteti. A téma-értékû dallamfoszlány mesésen épül a pumpálásban, aztán jókat szólóznak a fiúk, sikongatnak, partizgatnak. Mit lehet ezen nem érteni? A Faast gyorsasága ellenére nem a drum&bass elemeit használja föl, hanem a káoszét. Ha minden szól egyszerre, és különbözõ idõközönként ismételgetik magukat, az bizonyítottan gyorsnak hat. A két fúvós itt is ereget néhány finomságot, azonkívül, hogy furcsa hangokat hallatnak. A mûbasszus electro-hatása itt sem marad el. Egyébként a gépdob és a gépbasszus használata nagyon jó ötlet volt Jacek Kochan részérõl, a kevert elektronikus és akusztikus hangzással eredetibb dolgot sikerült produkálnia, mintha sample-ök nélkül dolgozott volna. A Scout's Inamorata címû számban a basszus még több szerepet kap, mint az elõzõekben, sokkal inkább hangszerként, mintsem patternként szólal meg. A fúvósok ismét zseniálisan fújnak, egyfajta letisztult elmebetegséget vélhetünk felfedezni lemezvégi játékukban.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.09

Station X - Creators

A napokban beleakadtam a Station X nevezetû bonyhádi zenekar billentyûsébe, aki egy rövid szóváltás után felajánlotta magukat hallgatásra. Honlapjukról letölthetõ, második, legújabb, Creators címû albumukat meg is hallgattam, és mit ne mondjak, megtetszett, amit ez a "hiányos" (erre még visszatérünk) négyes mûvel. Nem sok hazai csapatot ismerek, ami efféle muzsikát játszana, úgy látszik, kicsiny hazánkban nem divat a progresszív muzsika.
Mert õk bizony progresszív rockot, illetve metált nyomnak, és nem is akárhogyan. Jó témákat írnak, ügyes váltásokkal dolgoznak, profi zenei megoldásokat alkalmaznak muzsikájukban, és egyébként is, aki már hallott prog-metált, az tudja, hogy nem az a tipikus egyszerû zene. Persze fel-felbukkannak itt-ott olyan monumentális kórusok, amik már az én fülemnek kalácsok, de hát mit tegyünk, ez már a mai prog sajátja. Mint ahogy a Dream Theater-ben is fellelhetõek ilyesmik, úgy itt is. Ez legyen a legnagyobb bajunk.
A banda tagjai: Barabás György billentyûs, Barabás Péter basszusgitáros és Hajas Zoltán gitáros. Nagy érdekessége a zenének, hogy a fiúk a dobot, dobos hiányában dobgéppel helyettesítik. Megmondom õszintén, én elsõre nem vettem észre. Igaz, így hogy tudatában állok a dolognak, a dob tényleg kicsit kimértnek és gépiesnek hat, de a zenének szerintem nem igazán árt. Ha kemény dupla-lábdob szükségeltetik, van kemény dupla-lábdob, ha szigorú átkötés kell, van szigorú átkötést. Nyilván melósabb megoldás, mint egy dobos, de hát ez most így esett.
A zene tehát prog-rock, illetve prog-metál. Dream Theatre-ös gitárzúzdák, Deep Purple-ös és ELP-es orgona és szintitémák, kömény, Billy Sheehan-es basszusalapok, elmement Strato-s lábdob-orgiák, az egész cucc halványan emlékeztet engem a Liquid Tension Experimentre is. Szokták volt írni a Spock's Beard-et is, mint inspiráló zenekart, ehhez sajnos nem tudok hozzászólni. Tehát az õs prog és az új prog összekotyvasztásából egy igen erõs "bonyhádi prog" született.
A Sharkwing címû nóta vízmosással és sirálykvartyogással veszi kezdetét, erre jön be a baljós keyboard-alap és a basszus. Majd a prog-rockos, hirtelen váltásokkal tûzdelt téma, és a gyors, orgonás átkötés. Aztán kapunk az arcunkba egy rövid, Metallicás zúzást, majd visszakapjuk az orgonát, és az egész kavalkádból hirtelenjében egy perfekt kis prog-metál jam kerekedik. A téma baljóssága nagyon jól el lett találva, a zúzás és a Keith Emersonos Hammond-menetek végig egyensúlyban tartják egymást. Pörgõs, headbangelõs, ízléses. Az Unguarded Race is a helyén van, metálos gitárzúzás és szóló, jó orgonatéma, kemény basszus. Kicsit talán zavaró, hogy a basszus nem lett eléggé kiemelve, pedig Barabás Péter személyében egy nagyon jó basszerost tisztelhetünk. Ilyen zenéhez Magyarországon, úgy látszik, nem jár stúdió. A lábdobpergõs dobátkötés-megoldás inkább a power metálra jellemzõ, de ebben a környezetben is megállja a helyét. A Felix Culpa is kedves a számomra, klasszikus zenére emlékeztetõ orgonája rögvest a Symphony X-et juttathatja eszünkbe. A kemény zúzás és a dallamos orgona itt is kiegyenlítik egymást. Tulajdonképp ebben a kiegyenlített hangzásvilágban rejlik a Station X fõ ereje. Az Only A Glance az elsõ pillanat, amikor a fiúk nem tetszenek nekem. Nyilván azt gondolták, természetesen teljesen helyesen, hogy ne zúzzunk már végig, kéne valami lassú szám is. Ezzel nem is lenne baj, csak a téma kicsit csöpögõsebb lett a kelleténél. Illetve sokkal. Na mindegy, menjünk tovább. A Dream ismét kellõen zúz. A témában itt is fellelhetõ némi klasszikus zenei hatás, amit a dallam mellett leginkább a csembaló hangja idéz elõ. Itt vettem észre elõször, hogy a dob gépdob. A gitárszólóval nincs semmi probléma, majd a gitárszóló után a szám a rock egy mélyebb bugyrába lép. Az orgona- és a szintiszóló is a helyén van, Barabás György munkájával száz százalékig meg lehetünk elégedve az egész lemezen. A basszus a mélyebb bugyorhoz kellõ mélységet biztosít. Az Awakening Alone-ban felcsendülõ gitár az, ami nekem már kalács. Ez az a téma és az a gitározás, ami nekem sajnos nem tetszik, és ami ugyanúgy nem tetszik a Dream Theatre-ben és a Stratovarius-ban sem. De ebben a stílusban kétségtelenül nagyon jó nótát készítettek, és akiknek (hozzáteszem, elég sokaknak) tetszik ez, azoknak ez a szám is önfeledt kikapcsolódást nyújt. Sajnos az Angels Of Profusion elején is bajom van a gitárral. Az orgona és a basszus teljesen a helyén van, de a gitárnak többet kéne nyújtania. A lábdob-cséplõs részben már egy fokkal jobb a helyzet, az utolsó fél percben meg aztán tényleg visszaül a mosoly az arcomra. Általában amikor az orgona vezet, akkor szeretem a banda muzsikáját. A zene nagy erénye, hogy változatos, kiszámíthatatlan, és emiatt izgalmas. A Burning Shadows újból egy kedvenc, nagyon jó orgonatémákkal lett felszerelve, és hirtelen váltásaival szétveti az ember agyát. A háttérben a gitár is jól nyomja, és a basszus is fergeteges. Egy igazi Emerson, Lake & Palmer-es nóta, szerintem a legjobb a lemezen. A Spanish Rose újból egy lassú nóta látszatát kelti, de lírikus, torzítatlan gitártémáját késõbb felülírja egy nagyon is torzított. Aztán jön egy torzítatlan, spanyolos gitárszóló, szintivel spékelve, ami nagyon jól sikerült. Majd újból a zúzás, két percen keresztül, amíg a szám véget nem ér. Véleményem szerint flamenco-bukéjával ez a nóta is nagyon színvonalasra sikerült. A Water, Blood and Soul is lírikusan kezdõdik, majd egy kis, átmeneti tingli-tangliság után újból beköszönt a "sika", a pörgõs lábdobok, a hirtelen váltások, fürge orgonafutamok. Jó témák, ízes aszimmetria, apró monumentalitás. Nagyon jó. A címadó, Creators címû dal nagyjából magába foglalja az egész Station X-et. És itt Hajas Zoltán játéka is maximálisan el van találva a számomra, az orgonaszólóban megint nem tudok csalódni, mint ahogy a basszusgitárban sem. Sok téma- és ritmusváltással és jobbnál jobb témákkal van telepumpálva, kilenc és fél perc élvezet és õrület. Szakavatott füleknek és ugrálni szeretõknek egyaránt kiváló. A The Longest Minute a billentyûs leghosszabb perce. Egy lassú, szép, szólózongorás dal három percben. Medley X a végére egy tisztelgés a rocktörténelem nagyjai elõtt. Gördülékenyen játsszák egymás után a dalrészleteket, szinte megszakítás nélkül pörög a film. Többek között Led Zeppelint, Black Sabbathot, Deep Purplet és Rainbowt olvasztottak az albumzáró medley-be, megjegyzem, nagyon helyesen.
Nagyon tetszik a lemez, annak ellenére, hogy néhány szépséghibát véltem felfedezni benne. Változatosnak és sokoldalúnak találom, és mindenek elõtt tisztelem õket, mint a progresszív zene magyar képviselõit. Jó hallani, hogy valakik itthon is játszanak ilyen muzsikát, és még jobb hallani, hogy milyen jól.
Tehát a teendõk: lemezt megszerezni (és az elõzõ, Dust címût is, honlapjukról mindkét album teljes valójában letölthetõ), sokat hallgatni, koncertre elmenni, élvezni!

A Station X honlapja

TurtleKat
2006.07.07

Robotobibok - Jogging

revízió

Emlékszem, 2005 augusztusában, a Sziget fesztiválon hallottam õket elõször, éjjel egy órakor kezdtek a Bahia sátorban. Azt írták róluk, hogy a jungle jazz mûfajában tevékenykednek, és hogy mindenre elszánt lengyel elmebetegek. Az utóbbi állítás a koncerten be is igazolódott, amit ott átéltem, az semmihez nem volt fogható. Zenéjük egész testemet átjárta, úgy ért, mint egy dühöngõ õrültet a hideg zuhany. Mindenesetre akkor, éjjel egy órakor eléggé megfeküdték a gyomromat. Tehát ez a jungle jazz, legalábbis õk ezt találták ki zenéjük meghatározásaként. Aztán meghallgattam õket lemezen is.
Három nagylemezükbõl az elsõ fogott meg legjobban, a 2000-ben készült Jogging. A banda ezen a lemezen öt tagból áll, a trombitás Artur Majewski-bõl, a szaxofonos-moogos Adam Pindur-ból, a gitáros-szintis Maciek B±czyk-ból, a bõgõs Marcin O¿óg-ból és az ütõs Jakub Suchar-ból. Õk tehát a mindenre elszánt lengyel elmebetegek, õk a Robotobibok. A zenekar nem nagyhírû, a Szigeten is csak pár ember lézengett a sátorban. Otthon, békességben hallgatva õket azért egészen más volt mint a koncerten, de kétségtelenül az élõ fellépésük hatására kerestem fel a csapat albumait. Egyébként is mindig szerettem a megkattant muzsikákat, és ezt a lemezt is csak a beteg zene ínyenceinek ajánlom.
A zenét legnagyobb valószínûség szerint Miles Davis népszerû Bitches Brew címû lemeze inspirálta. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején kialakult analóg hangzást ötvözi a kilencvenes évek elején kivirágzott jungle zene elemeivel. Így egy gomolygó, pszichedelikus jazz-masszát kapunk észveszejtõ iramot diktáló dobbal, egymásba csimpaszkodó, terjengõs fúvósokkal, kemény bõgõvel és jó sok analóg szintetizátorral felszerelve. Finoman disszonáns témák és káoszba fulladó szólók, éles basszus- és a dobgép precízségét kölcsönzõ dobalapok, progresszív gitárnyûvés, moog-búgás és ARP Odessey szintetizátor. Ez a Jogging.
A Sonda-Jungle rögvest a közepébe vág. Rövid felvezetés után Jakub Suchar iszonyú pörgésbe kezd, dobgép, mondaná az ember, pedig nem az. Zúzós elektromos gitár gomolyog és egy terjengõs szaxofontéma, ami aztán egy jó kis szólóba csap át. A bõgõ végig ugyanazt a rövid dallamocskát pammogja, Jakub Suchar pedig egyszerûen elképesztõ dolgokat mûvel. Már a koncerten is feltûnt, hogy ez a dobos nem mindennapi. Aztán kapunk az arcunkba egy elszállt gitárszólót is, miközben a szinti különbözõ space-effecteket hallat. Igazán beteg és igazán színvonalas kezdés. Az N.O.L-ben a szeretett szinti is több helyet kap, egy egyszerû témával rögtön Maciek B±czyk kezdi a számot. Aztán beront a szaxofon-trombita kettõs témája, amit alulról újból egy fergeteges dobszólam támogat. Majd jön a szintetizátor síron túli szólója, miközben funkysan sikál a gitár. Aztán újból be-bejönnek a fúvósok, amiket újból az ékes analóg követ. A szinti torz hangja és a trombita összefonódása valami egészen érdekes dolgot eredményez, Sun Ra emelkedett muzsikája juthat róla eszünkbe, ami szintén nem mondható normálisnak. A Maraton Tañca egy fokkal lassabb szerzemény, Suchar nem zúz úgy, mint az elõzõ két számban. A szaxofon finom, szép témát fúj, míg a háttérben prüntyög a szinti és feszesen brummog a basszus. A szóló ismeretlen magasságokba röpít. A nóta megszállott és légies hangzásvilága, a körülötte kattogó dob és a mély basszus az egészet nehézzé, súlyossá, fojtogatóvá teszi az egészet. Mint a füst, csak gomolyog körülötted, és nem látni a végét. Egyszóval, nem tipikusan az a könnyen fogyasztható muzsika, de annál jobb. A Lincol Continental hasonló az elõzõ nótához. Higgadt szaxofonjának, lassú tempójának, fülbemászó bõgõtémájának, akkordozó gitárjának és szüntelen klattyogó és plüntyögõ effectjeinek egyvelege nem mindenki számára nyújt önfeledt szórakozást. Mint ahogy Miles Davis Bitches Brew-ja, ez is inkább a méregtelenítõ zenék közé sorolható. Ez a zene úgy élvezetes, hogy közben kellemetlen, végig folyik a testen és átmossa a lelket. A Podró¿ do Meksyku egy fokkal pörgõsebb, rövid basszusalapja és a dobja kemény lüktetést pumpál, olyat, amilyet csak a legdurvább diszkózenékben lehet hallani. Ebbe a lüktetésbe épül bele a folytonos szinti, és minderre kerül rá a széttorzított elektromos gitár. A lüktetés annyira magával ragad és a hatalmába kerít, hogy a végére az ember teljesen elveszti az eszét, már nem is tud másra figyelni. A szaxitéma után az elborult gitárszóló maga a kiteljesedés. Villogó reflektorok, bolondgombából fõzött tea, végérvényes lazulás. A Piêcioro Dzieci I Cos elején csak a dob-basszus-gitár hármast halljuk játszani, majd hirtelen bezuhan a fúvósok túlvilági témája. A szaxofonszóló egy ideig "teljesen normálisan" vonul az alapon, majd Adam Pindur teljesen elveszti az eszét, és szólója holdkóros free jazz-idegrángásba torkollik. A rángás befejeztével megnyíló hirtelen üresség után újból visszagomolyog a téma, és végül csak a fúvósok maradnak meg a zenébõl. A címadó Jogging címû dal aszimmetrikus ritmusára épülõ alapot elõször az ARP Odessey szintetizátor jóvoltából hallhatjuk, majd késõbb a szaxofontól, ami utána újból egy másvilági szólóba nyúlik. A háttérben lüktetõ basszus csak még hígabbá teszi a hangzást, a pszichedelikus gitár meg aztán végképp elormótlanítja a nótát. A lemez végére került a Piêcioro Dzieci I Cos élõ verziója, ami talán elevenebbnek hat, mint maga a stúdiófelvétel, sokkal pörgõsebbre vették a figurát, az egymást keresztezõ szaxofon- és trombitaszóló sokkal több vért pumpál az egészbe.
Ez a zene, bár kevésbé, mint a koncerten, lemezen is eléggé megfekszi az ember gyomrát. Mindazonáltal nagyon szerethetõ muzsika, mivel zseniális, fülbekúszó témákkal lett teletömve. Aki szereti Miles Davis hatvanas-hetvenes években mûvelt zenéit, az garantáltan ezt is fogja. Nekem nagyon ízlett, fõleg ez a Jogging, csak hát megfeküdte a gyomromat.

Régi cikk

TurtleKat
2006.07.05

Joshua Redman Elastic Band - Momentum

Joshua Redman bandájának 2005-ben megjelent Momentum címû albuma az év egyik legérettebb lemeztermése. A szaxofonos játékában már régebbi felvételeit hallgatva is fel lehetett fedezni a funkot, de igazán efelé a stílus felé csak a szóban forgó album elõtt megjelent Elastic címû korongon fordult. Én már akkor azt hittem, hogy ez a pasi már nem tud tovább turbózni a hangzásvilágán, egyszerûen tökély, amit 2002-es lemezén mûvel. De csalódnom kell, természetesen kellemesen, mivel az új albumon az elõadó megmaradt a stílusnál, csak még több dögöt, még több "stuffát" pumpált bele. Sokkal teltebb, már-már zsúfolt muzsikát kapunk, egy kis groove-alapú jazzfunkot egy fergeteges Elastic Band-tõl.
Azért írtam, hogy egy "fergeteges Elastic Band-tõl", mert tényleg "fergeteges". A banda taglétszáma a lemez nótáiban nem állandó, tehát sokan csak egy vagy két számban kapnak szerepet. Joshua Redman szoprán- és tenorszaxofonozik, eseten ként orgonálgat, múg és kezeli a clavinet-et. Sam Yahel kezeli a billentyûsöket, aki már az Elastic-on is nyomta és aki triójában az Elastic Band egyik dobosával és egyik gitárosával már összeszokott. Brian Blade (õ az "egyik dobos"), Jeff Ballard és ?uestlove dobol, akik közül Blade nevét ismerhetjük a szaxis háza tájáról. Jeff Ballard korábban olyan híres nevekkel muzsikált, mint Chick Corea és Bobby Hutcherson, ?uestlove-ot pedig, aki egy dalban kapott szerepet, az r'n'b és a soul kedvelõi ismerhetik. Meshell Ndegeocello és az RHCP-tag Flea basszerozik egy-két számban, Jeff Parker, Kurt Rosenwinkel, Peter Bernstein (õ az "egyik gitáros") és a Soulive-tag Eric Krasno gitározik egy-két számban, Stefon Harris vibrafonozik és Nicholas Payton trombitál egy-két számban. Egytõl-egyik kiváló muzsikusokból áll tehát a csapat, ez kétségbevonhatatlan. És ahogyan játszanak...
...arra, kérem, egyszerûen nincsenek szavak. Mint említettem, a fiúk groove-alapú jazzfunkot nyomnak, ami már alapjában véve eléggé jól hangzik. A zene dögösségének egyik fele a magával ragadó lüktetésben és ritmusban rejlik, amire Joshua Redman ezen a lemezen igen nagy hangsúlyt fektetett. Tulajdonképpen rajta kívül mindenki ritmust játszik. A dob, a basszus, a gitár és a billentyûsök (ki-ki egészülve egyéb hangszerekkel) így vagy úgy mind a groove-ot szolgáltatják, pumpálják a szaxofonos alá. A zene dögösségének másik fele pedig maga Joshua Redman. A húzós groove-alapokra úgy fúj, hogy az egész olyan szégyentelenül szabálytalanná válik. Egy árnyalatnyit elmossa a témák elejét és végét, csúszkál, nem mindig pontosan ütemre lép be, ettõl ez a dögös jazzfunk nem olyan feszélyezett, nem olyan katonás. Ahogy a banda neve is mutatja: elasztikus, ruganyos. Ettõl nem válik merevvé, automatikussá. Ez az, amit szerintem a szaxofonos nagyon-nagyon eltalált ezen az albumon, emiatt olyan eredeti, emiatt olyan eleven. Egy percig nem hagy unatkozni minket.
A Soundcheck egy másfél perces (mint a neve is sugallja) hangpróba, mondhatjuk, hogy a lemez bevezetõ szösszenete ingadozó hangerõvel és változó effektekkel. A Sweet Nasty már aztán tényleg belecsap. A dob-basszus-billentyûs triumvirátus nyomja a groove-ot, méghozzá olyat, hogy az egyszeri hallgatónak a füle kettéáll. Szemét módon aszimmetrikus a ritmus és így a lüktetés kellõen gacsossá válik. Ez a gacsosság nagyon jellemzõ Joshua Redman-re, õ az a típusú muzsikus, aki még a szaxofonra is csomót köt. A keze nyomán mindig valami kuszának tûnõ, ágas-bogas tákolmány marad, ami a látszat ellenére nagyon stabil lábakon áll. Itt is ez van, ebben az enyhén káoszos funkban, amiben a szaxofonszóló mellett egy orgona szóló is helyet kap, egyetlen sebezhetõ pontot nem lehet találni. Dülöngél jobbra, tántorog balra, de sosem esik el. A Just A Moment újból egy másfél perc idõtartamú beiktatvány, zörgéssel, börgéssel, buborék-bugyogással és elcsorgó akkordokkal. A Shut Your Mouth ismét megfertõz aszimmetriájával és témája is igen megkapó, amit bár a szaxofon vezet, alulról rásegít a felajzott hammond is. Már itt, a negyedik nótában kiderül, hogy a szaxofon és az orgona a muzsika mozgatórugója, õk adják a legtöbbet a zenébe. Kicsit még aláhemzseg a terjengõs rhodes-zongora, és ismét egy kész tökély fültanúi lehetünk. A The Crunge egy rövidebb dal, amiben végre hallhatjuk, hogy a basszeros is ott van a szeren. Az aszimmetria is kulcsfontosságú tényezõ a zenében, az elharapott taktusvégekkel tarkított ritmust egyszerûen nem lehet megunni. A téma ismét dögös-denszes-szemérmetlen, Joshua játékára pedig ismét nem tudunk nemet mondani. A Riverwide végre egy lassú nóta, olyasfajta témával, mint amilyeneket Jan Garbarek szór, amikor kommersz kedvében van. De az aszimmetria itt is megsegít, ebbe is belecsempészi azt a halvány groove-ot, ami miatt azt mondhatjuk, hogy attól függetlenül, hogy nem lesz a kedvencünk, ez egy jó szám. És ahogyan nem a ruha teszi az embert, úgy nem a téma teszi a nótát, és azért a szólót hallva megnyugodhatunk: az "öregnek" megint nem sikerült rosszat csinálni. A Greasy G-vel ismét visszatérünk a jazzfunk világába, de most nem vág agyon minket irdatlan pörgés. Ez egy amolyan lomhatempós dal, ravasz, sompolygó témával és jó sok szólóval. Különösen sok helyet kap a Soulive gitárosa, Eric Krasno, aki itt is bizonyítja, hogy õ bizony nem kutyaütõ. Wah-wah gitárjával olyan funkot vinnyog, hogy összefut a fülemben a nyál. A Lonely Woman terjengõs effektekkel veszi kezdetét, majd lassan begomolyog a drum & bass pörgést diktáló, szélsebes dobalap. Öklendezõ basszusok, cseppfolyós szintik biztosítják a pszichedelikus hangzást, ezekre jön rá a szintén elnyújtott, levitáló szaxofontéma. Hallhatjuk a háttérben Stefon Harris vibrafonját, õ is a terjengõsséghez járul hozzá játékával. A Swunk-ból sem hiányozhat a jellemzõ aszimmetrikus ritmus, ám itt a funkos hangzást a fusion váltja fel, Kurt Rosenwinkel atmoszferikus, fellegjáró gitározása egytõl egyig a hetvenes években elburjánzó fúziós zenéket idézi. Persze Joshua Redman játékában itt is megvan a funkra jellemzõ mozgalmasság. Aztán a szám közepétõl visszaáll a "rend" ismét sürgõ-forgó jazzfunkot hallhatunk. A végén aztán visszajön a téma, visszajön a nóta fúziós jazz-aromája. A Blowing Changes újból egy rövid szerzemény, és ezúttal lassú is. Neszelõ dob, hóátfújások a háttérben, na meg az elõtérben is fújások hallhatóak Joshua Redman jóvoltából. Szívbe markolóan, fagyosan fúj a szaxofonos, ismét Garbarek juthat eszünkbe, de most már nincs olyan kommersz kedvében. A Double Jeopardy az igen népszerû RHCP basszusgitárosának, Flea-nek a basszustémájával indul neki. Nem igazán bonyolult, a basszusgitáros nem virtuózkodik, ám egyszerûségével sok hallgató szívét meghódítja. Újból egy dögös szaxitéma és természetesen szóló, akkordozgató, úszó hammond, Peter Bernstein magával ragadó gitárjátéka. Nincs mit hozzáfûzni. Hallgatni kell! A Put It In Your Pocket sem veszti el a tartását, Ahmir ?uestlove Thompson ugyanolyan feszesen dobol, mint az elõzõ számokban Blade és Ballard, csak kicsit visszább vesz a velõtrázó aszimmetriából. Nicholas Payton jóvoltából még egy trombitával is bõvül, zsírosodik a jam. Jó a groove, jó a téma, jó a szóló, jó a kedv. Ennél több nem kell. A Showtime egy egyperces kivezetés, mert ha volt bevezetõ, akkor kivezetõnek is kell lennie.
Hát ez olyan funk, ami nem nõ minden bokorban. Ha van fusion funk, akkor ez az, mert bár csak egyszer említettem a fusiont, a fúziós zene, még ha csak árnyalataiban is, de mindig ott van a zenében. Zseniális zenészek játszanak kifogástalanul egy olyan muzsikát, ami ha nem lenne, el kéne játszani. Nem sokan képesek már manapság újat alkotni, de Joshua Redman-nek sikerült. Most megint azt hiszem, hogy ez a pasi már nem tud tovább turbózni a hangzásvilágán. És biztos vagyok benne, hogy tévedek.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.07.02