HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Al Garcia - Make It So
Erik Truffaz Quartet - Arkhangelsk
David Gilmore - Unified Presence
BassDrumBone - The Line Up
Jamie Saft Trio (Plays Dylan and Zorn) - Live @ Trafó (koncertkritika)
An Acoustic Evening with Dave Matthews (Dave & Tim Tour) - Live @ Columbiahalle, Berlin (koncertkritika)
Sex Mob - Sexotica
Omar Rodriguez-Lopez & Damo Suzuki - Please Heat This Eventually

Al Garcia - Make It So

különvélemény

Az egész úgy kezdõdött, hogy jó szokásom szerint böngészgettem a külföldi fusion honlapokat, amikor egyszer csak megakadt a szemem Michael Manring kétmondatos, velõs ajánlásán, miszerint micsoda zenével és milyen nagyszerû zenésszel van dolgunk! Nosza, lássuk hát a medvét, mert Michael barátunknál nagyobb (és õrültebb, tegyük hozzá gyorsan, szigorúan a szó jó értelmében véve!) basszusgitáros kevés muzsikál e bolygón, az õ szava számomra szent és sérthetetlen.
Hát, tényleg! Hihetetlen ez az amerikai pali. Alfred úgy néz ki, mint egy könyvelõ, százból száz nagy tétekben fogadna a fotóját látva, hogy ez az ember egészen biztosan nem zenész, de hát ez csak érdekesség, mely ízesíti a valóságot. Tõlem lehet lányosházak réme vagy öregotthonok kedvence is az illetõ, ha jó zenész.
Ez a fickó márpedig jó zenész. Átkozottul jó. Jazzrockot játszik, méghozzá a régi iskolát, tehát kellemes, jól hallgatható, mívesen megírt és elõadott muzsikát. Fantasztikusan basszusgitározik, hol négyhúroson, hol öthúroson játszik, hol fretless hangszeren, és hát gördülnek a szólók a szólók után, ahogyan annak lennie kell egy basszeros lemezén. Istenuccse, piszkosul jól éreztem magam az anyag hallgatása közben, mindössze egyetlen apróságon törtem a fejem: ki a fene gitározik ilyen jól, ilyen Allan Holdsworth-ösen?
És itt kellett megkapaszkodnom a szék karfájában! Merthogy gitáron - elektromoson és akusztikuson egyaránt - játszik: Al Garcia!!! Mellesleg még a billentyûs hangszereket is õ kezeli, de hát ezen már a szempillám sem rebbent.
Elképesztõ! Mint mondottam volt, nagyon ízléses, intelligens fusion muzsikát nyomat a pali, elképesztõen technikás és virtuóz a basszusjátéka, tényleg felemelõ élmény hallgatni, de hát e mellé még õ nyomja azokat a fantasztikus gitárszólókat is… Istenuccse, levegõ után kapdostam. Nem semmi a pali!
Ezek után mi mást mondhatnék, a legnagyobb szeretettel ajánlom ezt a produkciót mindenkinek, aki szeretne megismerkedni egy hihetetlenül tehetséges férfiúval. Én mindenesetre már nyomozom az újabb lemezét. Kell, nagyon kell!!!

norotosz
2007.03.27

Barátom-munkatársam ajánlására, nosza, én is meghallgattam a szóban forgó lemezt. Al Garcia nevét én is most hallom elõször, hát igen, rengeteg jó jazzrock-muzsikus van szétpotyogtatva a világban, akikrõl még csak olvasni sem lehet idehaza. Egyébiránt nem voltam igazán lenyûgözve a 2002-es Make It So-t hallgatva, ami elsõsorban valószínûleg azért van, mert nem vagyok fusion-megszállott, legalábbis nem ezért a fajtáért vagyok igazán oda. De emellett az is igaz, hogy a maga mûfajában nagyon kellemes hallgatnivalóról van szó, Return To Forever-rajongóknak érdemes bepróbálni.
A lemezen élvezetesebbnél élvezetesebb témák vannak felsorakoztatva, és csak úgy röpködnek a jó kis basszusszólók. Vitathatatlan, hogy Al Garcia nagyon jó basszusgitáros, nem különösebben virtuóz, azonban játéka kifejezetten ízléses. Ugyanez elmondható az egész zenérõl. Talán épp ez a bajom vele, hogy egy picikét ízlésesebb a kelleténél, túl tökéletes, túl higiénikus. Nincsen benne semmi mocskosság, és emiatt az egyébként dögös szóló is kicsit langyosabb a kelleténél. Sajnos Allan Holdsworth.el és a legtöbb modern jazzrockkal is ugyanez a gondom. Túl sterilek nekem. És a szerzemények is olyanok, mintha már hallottam volna õket. Ez persze nem feltétlenül negatív.
Szerencsére azért bõven akadtak olyan pillanatok, amikor mosolyogva kaptam fel a fejem. Például a rövidke Menuett, melyben Garcia klasszikus muzsikával hengerel le minket egy szál basszusgitárjával. Vagy a Bird In The Hand/Mosaic címû számban, melynek elsõ részében a basszeros Charlie Parker elõtt tiszteleg, olyan váratlanul vált a két nóta között, amin rendesen meglepõdtem. Az ezután következõ gitárszóló (amit szintén õ játszik) jó húzósra sikeredett, a legjobbra a kiadványon. Sajnos nem végig ilyen a lemez, ezért soha nem is fog a kedvenceim között szerepelni, de egyes pillanatokban nagyon tudom szeretni.
Azt mindenesetre meg kell hagyni, hogy Al nagyon jó muzsikus. Technikás, ízlésesen játszik (basszgitáron, gitáron, billentyûkön, mindenen) és ehhez még jó zenét is ír. Már csak az a kicsi kis valami kell hozzá, hogy igazán nagyszerû legyen. Kell bele a dög, ami az egészbe életet lehel. És ha ez megvan, Al Garcia kedvenc lesz. A Make It So-val az elismerést már sikerült kivívnia nálam. Kíváncsi vagyok a srác 2006-os, Alternate Realities címû lemezére.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.03.27

Erik Truffaz Quartet - Arkhangelsk

Erik Truffaz muzsikája már eddig is a szívem csücske volt, de ezzel az új kiadvánnyal most végképp levett a lábamról. A Svájcban született francia trombitás az Arkhangelsk címû korongon sokkalta nyugisabb zenével kápráztatja el a hallgatót, mint legutóbbi stúdiólemezén. Bár a 2005-ös Saloua széteffektezett, kicsapongó, acid-es, Miles-os hangzása is rögtön belopta magát a szívembe, a szóban forgó 2007-es album azonban még nagyobb hatást tett rám. Elvetemült trombitafutamok, pörgõs drum and bass ritmusok és effektek zilált zajától kaotikus zene helyett az új lemezen megfontolt, szellõfinom Truffaz-játékkal, moderált dobalapokkal és letisztult hangzással kell számolnunk. És énekkel. Bizony ám.
A quartetben Marcello Guilano basszerozik, Patrick Muller zongorázik, Marc Erbetta dobol és természetesen maga Erik Truffaz trombitál. Ez a felállás az eredeti Erik Truffaz Quartet formáció, a fúvós legtöbb lemezét ezzel a bandával rögzítette. Csupán a legutóbbi Saloua és a 2001-es Mantis készült a húzósabb és jóval elvetemültebb Ladyland Quartettel. Tehát újra együtt az eredeti csapat, és a muzsikusok jobb formájukban vannak, mint valaha.
A legnagyobb királyság a lemezen kétség kívül az ének. Igaz, csak egy számban, de ezúttal is helyet kapott Nya, a szintén svájci származású rapper, akit a korábbi anyagokon már megismerhettünk. Szintén egy nótában énekel Cristophe, francia énekesnõ, és további ötben Ed Harcourt, angol dalszerzõ-énekes. Ed közremûködése számomra igen nagyot dob a lemez színvonalán, lágy hangja nagyon jól beleillik a kvartett soft jazzmuzsikájába. Bár az énekes popos hangvételû szólólemezei nem tartoznak a kedvenceim közé, ezen a lemezen mégis lenyûgözõnek találtam. Mintha mindig is ezzel a bandával játszott volna, egyáltalán nem tûnik kívülálló vendégzenésznek. Természetesen a hét énekes nóta mellett öt instrumentális szerzemény is helyet kapott a korongon.
Az a legjobb a dologban, hogy jó. Ugyanis amikor egy Truffaz-féle muzsikus, aki korábban a jazz legmélyebb bugyraiból szolgáltatta a muzsikát, egy efféle könnyedebb, úgyszólván populárisabb projektbe vág bele, elég nagy az esélye, hogy balul sül el. Nyilván így is lesznek morcoskodó rajongók, akik a Saloua után ezt a lemezt túl "pongyolának" tartják majd, de meglátásaim szerint az Arkhangelsk minden szempontból teljesen rendben van. Kellõen jazzes ahhoz, hogy az elkommerszedés szóba se jöhessen, emellett pedig elég szolid ahhoz, hogy nagyobb tömegek számára is élvezhetõ legyen, ne csak "begyepesedett jazzereknek". Aki hallja, az úgyis hallja, hogy Truffaz végig egyszerûen elképesztõen fúj, visszafogottan és rettentõ ízlésesen, hirtelen kicsapongásokat és dobhártyaszaggató sikolyokat nélkülözve. És mögötte a zenekar is nagyon szép munkát végez.
Az instrumentális Miss Kaba címû szerzeményt hallgatva rögtön sejthetjük, hogy ezen a lemezen nem szétcsúszott, karcos jamekkel fogják lekaszabolni az arcunkat. A zenekar halk és szolid lüktetést szolgáltat Erik Truffaz nagyon finom, a szellõvel vetekedõen lágy fújása alá. A trombitás játéka meglepõen visszafogott, szólója néha mintha ott sem lenne, kóbor fuvallatként oson, és mindeközben gyönyörûséges. Az énekes Red Cloud címû szám hasonlóan moderált, Truffaz csakis annyit fúj, amennyit szükséges, nem trillázik, nem virgázik, öncélúságnak itt nincs helye. Ed Harcourt a lehelet-trombitához hasonul, nem ereszti ki a torkában lakozó farkast, mi több, olyan, mintha suttogva énekelne. Az egész muzsika hangulata meglehetõsen télies, csendes, lassú és tiszta. A Trippin' The Lovelight Fantastic a rapper Nya közremûködésével került rögzítésre, és egy finom, visszafogott kis acid jazzt tisztelhetünk benne. Visszhangosan pumpáló elektromos zongora, szöszmötölõ négynegyedes dob, brummogó, groovy basszus, ízléses trombita és halkan lüktetõ rap táplálja ezt a kivételesen kellemes muzsikát, ami selyemként siklik hallójárataink rengetegében. A Snake Charmer Man a személyes kedvencem a lemezrõl. A zongorahúrokon pengetett, cimbalomszerû dallam elsõ hallásra megfogott, a fúvós is nagyon a helyén van, de az igazi aduász Ed Harcourt éneklése, ez teszi a nótát igazán eredetivé. Ez a nem különösebben eredeti, egyszerû és emberi hang olyannyira belepasszol ebbe a visszafogott zenei világba, hogy az összhatás teljesen letaglózott. Akárki akármit mond, panaszkodik, hogy hova tûnt a régi, elvetemült Truffaz, akibe beleszerettünk hajdanán, erre akkor sem tudok nemet mondani. Hát még a szintén Ed-del felvett Nobody Puts A Baby In The Corner-re. A ritmusszekció precízen pumpálja a Tom Waits-es alapot a Duke Ellington-i téma alá. A trombitás játékának tisztasága és egyszerûsége még most, az ötödik nótában is le tud nyûgözni. Idõközben még egy Hammond is elõkerül, ami bár itt csak akkordozgat, sejthetjük, hogy a jövõben nagyobb szerepet is kap majd. A Les Nuits De Monsieur Naj újból egy instrumentális dal, méghozzá egy különösen szép darab. Az elsõ két percben a zenekar nélkülözi Erbetta munkáját, és olyan gyönyörûséges zenét játszanak, mint az elõzõ nóták során. A harmadik percben azonban Erbetta bekapcsolódik a dobokkal és egy rövid átvezetõ után végre egy kicsit eleresztik magukat a fiúk. Az ütemes csörgõdob, az orgona funky akkordjai, a dögös rhodes és a húzós basszus (a maga visszafogott környezetében) dögös alapot tol, és végre Truffaz is kirúghat a hámból. Természetesen a finomság és a moderáltság itt is megmarad, de mégis, most elsõsorban nem a könnyfakasztó szépség, hanem maga a "dög" kaszál el minket. A címadó Arkhangelsk-ben szintén több helye van a dögnek, mint a gyönyörködtetésnek. Különösen az funkosan peckes, enyhén Medeski-s orgona fogott meg, na meg az érdekes ritmus, amiben dob mellett csettintések is hallhatók, és persze a trombitaszóló, ami bár nem túl hosszú, de el van találva. A L'un Dans L'autre az egyetlen szám, ami kevésbé tetszik a kiadványon, ám ezt bizonyára a francia nyelvtõl való bújtatott undoromnak köszönhetem. Cristophe éneklése kétségtelenül rendben van, csak valamiért mindig a Voyage, Voyage címû rettenet ötlik az eszembe. A hideg futkos a hátamon, miközben hallgatom, mindazonáltal zeneileg korrektül össze van rakva. Ez már ízlés dolga. Az instrumentális Akiko címû szerzemény viszont vitathatatlanul és veszettül jó. Marc Erbetta pörgõs dobja, Guilano pattogós basszusa és Patrick Muller effektezett villanyzongorája eszemet fusion-funk alapot nyomat (ami a lassú L'un Dans L'autre után kellõen az arcunkba vág) Truffaz trombitája alá. Különösen figyelemre méltó Patrick Muller billentyûszólója (hozzáteszem, ilyenbõl nem sok van az albumon), én hallottam az ürgét élõben játszani, és akkor is marha dögösen nyomta, és itt is elkaszál. Ez a nóta leginkább a The Walk Of The Giant Turtle hangulatát idézi. Az Entre Le Ciel Et L'eau egy lassú, nagy horderejû szerzemény, hosszan zengõ zongoraakkordokkal bélelve, drámaian szép, megható fúvóstémával felfegyverezve. Nem kifejezetten csavaros kompozíció, de a hatás nem marad el. Az Anonymous-ban ismét Ed Harcourt énekes segédkezett. Ehhez képest az elõzõ szám sehol nem volt, mármint a hatást illetõen, a hallgató ne csodálkozzon, ha esetleg elpityeredi magát. Finoman neszelõ, jazzes dob, melegen búgó basszus, gyönyörû zongora-alap, finom fújás, elbûvölõ ének. Nem is tudom, mi ebben olyan igazán szép, de nem is érdekel. Egyszerûen csak szép. A lemezt záró Manon-ban újból francia ének hallható, de szerencsére lappangó undoromat Harcourt hangja valamelyest kompenzálja. Az elõzõ nótához hasonlóan megható számmal zárul az anyag.
Az Arhangelsk nagyon tetszik nekem. Nem olyan Erik Truffaz-t hallunk itt, mint amilyet korábban megszokhattunk, itt sokkal tisztább és simább zenével van dolgunk. Mint említettem, nyilván akadnak majd elégedetlenkedõk, de ettõl még a tény tény marad: ez a muzsika gyönyörûséges. Akadnak itt húzósabb szerzemények is, ezért igazán nem mondhatjuk, hogy elpuhultak a srácok, emellett pedig az egész kellõen Truffaz-os, a trombitás nem távolodott el saját stílusától. Csupán másmilyenre vette a figurát. És ez a figura jó.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.03.27

David Gilmore - Unified Presense

Soha nem feledem, mikor 2001-ben kezembe került egy nálunk teljesen ismeretlen tengerentúli fekete gitáros bemutatkozó albuma, nos, nem szégyen bevallani, hetekre kiütött az anyag. Reggel és este, meg amikor csak tehettem, ezt a lemezt hallgattam, megállás nélkül, más cédének esélye sem volt nemhogy a lejátszóba, de még csak annak közelébe sem kerülni. A minden szempontból zseniális produkció olyan egységes és érett modern jazzt tartalmaz, hogy arról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni (igazán nem melldöngetésként mondom, de tény: a világ egyik legfontosabb szaklapja, a DownBeat a legnagyobb új tehetségnek minõsítette ezen albuma alapján hõsünket az esztendõ végén). Arról már nem is beszélve, hogy ezen lemez kapcsán volt szerencsém olyan új arcokkal megismerkednem, mint az azóta fényes karriert befutó George Colligan csodabillentyûs vagy Rodney Holmes dobosfenomén.
David Gilmore - milyen érdekes, hogy a hazai sajtóban csak elvétve olvasni róla, akkor is nagy részt összekeverik a Pink Floyd-legenda David Gilmour-ral… - általános iskolásként kezdett zenét tanulni, meglepõ módon nem a gitárral kezdett barátkozni, hanem zongorázott és dobolt! Évekkel késõbb szerelmesedett bele a hat húr világába, s innentõl kezdve nem volt megállás a számára. Tehetsége hamar kiderült, zeneakadémián fényesítette tudását, majd nemsokára ismert zenészek társaként kezdett koncertezni. Turnézott többek között Wayne Shorter, Sam Rivers, Don Byron, Cassandra Wilson, Uri Caine, Randy Brecker, David Sanborn, Trilok Gurtu, Robin Eubanks, Lonnie Plaxico csapatával, de évekig tagja lehetett Steve Coleman legendás M-Base Collective-jének. Mint arról már szóltunk, 2001-ben elkészítette barátaival a Ritualism címû remekmûvet (akinek még nincs meg, tessék gyorsan és határozottan beszerezni, kötelezõ darab!).
Most pedig itt az új, várva várt album. Szó se róla, nem kapkodta el David barátunk a folytatást, de hát mint egy interjújában elárulta ez a szimpatikus fickó, õ bizony csak és kizárólag akkor jelentkezik lemezzel, ha van mondanivalója. Mit ne mondjak, felettébb tiszteletreméltó álláspont. A Unified Presence néhány három jóbaráttal készült, a nevek önmagukért beszélnek: Christian McBride bõgõzik és basszerozik, Jeff Tain Watts dobol, Ravi Coltrane szaxofonozik. Kicsi, de annál erõsebb csapat, sõt, mit finomkodunk, bivalyerõs alakulat, napjaink legnagyobbjai közül három kivételes képességû kiválóság.
Ezek után és ismeretében cseppet sem meglepõ, hogy az album nagyszerû. Mindvégig nyugodt, rendkívül letisztult mai jazzt hallhatunk. Nagyon egységes az anyag. Mindegyik zenész szépen játszik, igen, ez a helyes szó, nagyon szép muzsika ez, ahol minden hang a helyén van, semmi öncélú, felesleges virtuózkodás, hja kérem, ezen egyéniségek tényleg a legnagyobbak közül valók.
Gilmore játéka egyesíti a múltat és a jelent, s a jövõbe mutat. A klasszikus jazzhangzás keveredik a modern hangokkal, rendkívül technikás és ötletgazdag elõadót tisztelhetünk a személyében. Megint csak azt tudom mondani: szépen játszik, örömmel adja át magát az ember a játékának. A lemez utolsó dalában egy bizonyos Claudia Acuña énekel - talán Alex Acuna lánya?! - szívhez szólóan, lélekmelengetõen.
Az egész album csodás. Gyûjteményem megbecsült darabja.

Megtalálható az amazon.com-on

norotosz
2007.03.24

BassDrumBone - The Line Up

A BassDrumBone kétség kívül egy igen szokatlan felállású csapat, legalábbis én még nem találkoztam bõgõ-dob-harsona trióval (ugye a nevükben is benne van, talán csak a Bone = tromBone jelentésének kifürkészése vehet igénybe némi idõt). Ray Anderson pozanos, Gerry Hemingway dobos és Mark Helias bõgõs idén ünneplik zenekaruk harmincadik születésnapját. Nyolcadik stúdiólemezük tavaly jelent meg The Line Up címmel. Mivel korábbi anyagokat sajnos nem tudtam beszerezni, ezért nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, hogy az új album fejlõdés vagy éppen visszaesés a banda életében. Azt viszont tudom, hogy így önmagában a lemez piszkosul tetszik. És nekem ennyi elég.
A kicsit sem normális trió (gondolom, már rájöttek) jazzt játszik. Egyszerûen csak jazzt. Muzsikájukban a lovas kocsikon játszó jazz orchestrák zenéjétõl kezdve, a finom swingen át, a lázadó be-bopon keresztül az elborult free jazzig mindenféle mûfaj fellelhetõ, a muzsikusok ezeket összegyúrva, önnön kreativitásukkal megbolondítva hozzák létre saját zenéjüket, aminek a neve: jazz. Erre nincsen más kifejezés, nincsen szûkebb meghatározás és nincs alfaj, ami tovább tudná bonyolítani. Kevés az ilyen manapság. Valószínûleg pont emiatt, a BassDrumBone igen távol áll az átlagtól. Már szokatlan felállásukból adódóan is igen eredeti hangzásvilággal rendelkeznek, és old school témáikban, illetve improvizációkban is megvan "az", amitõl zenéjük elsõ hallásra felismerhetõ. Emellett az egészben érezhetõ némi abnormálisság is, ami aztán végképp megcsavarja a dolgot.
Az elsõ, Insistent címû nóta témáját hallgatva rögtön tudtam, hogy csípni fogom ezt a lemezt. Kellõen ötletes és kellõen elmebajos. Ray Anderson érces hangú harsonája legalább annyira nevezhetõ ritmus-, mint dallamhangszernek, csak úgy pöfékeli ki magából a szebbnél jobb és a jobbnál betegebb meneteket. Mark Helias bõgõjátéka hasonlóan kiváló, ez különösen bõgõszólójában hallatszik, nem különösebben virtuóz, viszont minden hang a helyén van. Ugyanez mondható el Gerry Hemingway dobosról is. A Rainbow lágy harsonamenetekkel indul, közben a dobos kaotikus "zörgéssel", a bõgõs pedig precíz vonómunkával sédkezik. A két és fél perces intró után Helias leteszi a vonót, és ujjaival stabilizálja a komótos groove-ot, ami alá Hemingway blues-közeli lüktetést szolgáltat. Erre érkezik Anderson harmincas évekbõl importált, kedves témája, majd enyhén elszállt, de kellõen moderált szólója. A címadó The Line Up az album egyik legjobban elsült szerzeménye, témája a század eleji New Orleans utcáit juttatja eszembe, bár sose láttam õket. A rekedtes harsonaszóló nem fukarkodik a szordínóval, nem is kell, hisz csak így van meg igazán a hangulat. Mindeközben a dobos középtempós bluest nyom, majd hirtelen boposan fürge jazzalapot játszik, aztán ismét belassul. A basszusszóló ismét nagyon jó, néha a pozan pöfög bele, néha a dob kap helyet az improvizációra. A dob-bõgõ páros felelgetése egy kis idõ múlva ízléses káoszba fullad, hogy végre visszatérhessen a fenséges téma. Nagyon jó! A Sisyphus Effect egy meglehetõsen baljós dallammal veszi kezdetét, amit aztán free jazz-szerû semmittevés vált. Ezek után egy újabb baljós dallam érkezik, majd ismét borult, rezes fulladozás hallható. Ez a váltakozás körülbelül három percig tart, majd a semmibõl hirtelen elõtör egy frenetikus téma, ami olyan, mint amikor Charlie Parker James Bond-filmzenéket játszik. Ray Anderson szólója ismételten frenetikus, improvizációjával egy csapásra hamisítatlan fesztiválhangulatot varázsol. Olyan ez, mint valamiféle avantgárd kocsiszene, egyszerre autentikus és modern. Nils Wogram talán az egyetlen, hasonlóan elvetemült pofa, aki még efféle dolgokat mûvel a pozannal. A nyolcperces And Then Some egy lassú, könnyfakasztó szerzemény. Kezdetekben a harsona repít minket a mennyekbe meseszép melódiáival, majd a bõgõ veszi át a fõszerepet. Ezalatt a dob halkan szöszöl. Az ötödik perc végén aztán, egy kiállást követõen lezárul az "intró-rész" és Anderson nagyszerû improvizációja kap helyet, amiben meglepõ módon még egy kis latinos pezsgés is helyet kap. Az A Cuppa címû nóta a címadó dal New Orleans-i hangulatát közvetíti, márpedig ebbõl az következik, hogy imádnivaló. A dobszóló különösen tetszik, Hemingway nem virgázza szét az agyát, végig a szám hangulatának megfelelõen, világosan, érthetõen és ezáltal élvezhetõen játszik. A rezes és a bõgõszóló dögösségén igazából már meg sem hökkenek, egyszerûen csak kiélvezem minden cseppjét, mert ilyen imprók nem nõnek minden bokorban. A 1, 2, 3 címû nótában Mark Helias akusztikus bõgõjét elektromos basszusgitárra cseréli, és azzal egy nagyon tetszetõs kis groove-ot fecskendez a fúvós alá. A trombonosban megint nem kell csalódnunk, egyszerûen nagyszerûen játszik, érdemes megjegyezni a nevét. Az On Solid Ground elején Hemingway és bõgõje kerül reflektorfénybe, eztán a pozanos is bekapcsolódik, hogy egy New-Orleans-i "funeral band" búskomorságát kölcsönözve könnyeket csaljon a szemünkbe. Félelmetesen szép, no comment, sírok. A zenekar természetesen nem hagyja, hogy sírással érjen véget ez a csodás anyag. Az utolsó, Rallier címû szám a címadóhoz és az A Cuppa-hoz hasonlóan dögös és lendületes. A téma és szólók kellõképpen nagyot ütnek, karneváli hangulatban sincsen hiány. Könnyeink felszáradása garantált. Ahogy a mondás mondja: minden jó, ha a vége jó.
A The Line Up nagyon jó. A BassDrumBone eredeti felállása, a mûfajok kreatív és ízléses ötvözése és a muzsikusok szolid elmebaja félelmetesen eredeti, modern oldschool jazzmuzsikát eredményez. A muzsikusok játéka egyenként is nagyon rendben van, együtt pedig egyszerûen csodálatos. Nem csoda, hisz már harmincadik évüket döngetik együtt. Aki szereti a jazzt, az mindenképpen hallgassa meg ezt a lemezt.

TurtleKat
2007.03.24

Jamie Saft Trio (Plays Dylan and Zorn) - Live @ Trafó (koncertkritika)

Március 19-én ellátogatott hozzánk a Jamie Saft Trio, a zenekar a Trafóban lépett fel nyolc órára hirdetett kezdéssel, egészséges csúszással. Nagy öröm, amikor egy effajta csapat jön el kis hazánkba, és még nagyobb, ha az ember meg is hallgathatja a koncertjüket. Jamie Saft egyébként idehaza nem örvend igazán nagy népszerûségnek, a Trafó nagyterme mégis szinte egészen tele volt. Én az elsõ sorban foglaltam helyet, mindent jól láttam, jól hallottam.
Jamie Saft zongoristát a New York-i illetõségû John Zorn szaxofonos Masada Book Two - Book of Angels sorozatának elsõ részén ismertem meg. 2004 utolsó hónapjaiban Zorn több mint háromszáz szerzeményt írt Masada nevezetû free-klezmer formációjának, ezért úgy döntött, hogy ezeket a darabokat más muzsikusokkal fogja eljátszatni. Így kezdõdött el az Angyalok Könyve, aminek elsõ, Astaroth gonosz angyal nevét viselõ fejezetét a Jamie Saft Trio adja elõ. A trióban Jamie Saft zongorázik, a Masada-ból már ismert Greg Cohen bõgõzik és Ben Perowsky dobol.
Amúgy is nagyon kedvelem John Zorn muzsikáját, különösképpen azt zsidó zenei gyökerekbõl táplálkozó jazzt, amit a Masada-val játszik, és Jamie Saft elõadásában ez a zene még gyönyörûbb formát ölt. Mondanom sem kell, az Astaroth elsõ hallásra levett a lábamról, és azóta is ezt tartom az egyik legszebb jazzlemeznek, ami valaha született. Zorn-t ismervén tudhatjuk, hogy az anyag szomorkás és baljós, közel-keleti témái mellett nem mentes free jazzes elszállásoktól sem, ahogy a koncert sem volt, de az egész mégis annyira egyben van, hogy ez az album valószínûleg örök kedvenc marad.
Tavaly a Jamie Saft Trio újabb elsöprõ erejû anyaggal jelentkezett, amely a Trouble címet viseli. Ezen a zenekar Bob Dylan feldolgozásokkal örvendezteti meg a hallgatóságot, olyan átiratokkal, melyek fényében Dylan zenéje teljesen új értelmet nyer.
A banda ezt a két projektet hozta el a Trafóba. Elsõre talán bizarrnak tûnik, hogy John Zorn és Bob Dylan zenéje egy koncerten együtt van, látszólag ugyanis a két szerzõ világa egymástól egészen távol áll. A zongorista és bandája azonban úgy világít rá a két muzsikára, hogy azok egészen hasonló fényben tündököljenek.
A zenekar az Astaroth elsõ számával, John Zorn Shamiel címû szerzeményével kezdte el a koncertet. Ez egy arab népzenei elemekkel díszített jazz, kicsapongásokat mellõzõ, visszafogott zene, méltó kezdés egy efféle elõadáshoz. A gyöngyözõ zongoratémába már a lemezen is beleszerettem, élõben pedig még nagyobb hatással volt rám. Perowsky dobalapjában néha még egy csipetnyi szambát is éreztem, mosolyogtam is magamban rendesen, illetve magamon kívül, mert Jamie Saft szólója egy egészen más világba repített. Ezután hirtelen belecsaptak az Astaroth lemez második nótájában, a már sokkal kicsapongóbb Ygal-ba. Ez tulajdonképpen egy körülbelül négy perces free jazz jam, ami során minden muzsikus kellõképpen elszáll, Saft két kézzel csapkod és a zongorahúrok között turkál, Cohen föl-le futkározik ujjaival, Perowsky recseg és zörög a szó legmuzikálisabb értelmében. A téma-szóló-téma felépítést azért tartják; a téma egyébként árulkodik alkotójáról, ilyen kablatyos dallam csak John Zorn fejébõl pattanhat ki. A két Zorn-szerzemény után egy Dylan-blokk következett. A Poor Boy címû dal azért érdekes, mert nincs rajta a Trouble-ön, egy pillanatra meg is zavarodtam emiatt, ám ez a zavarodottság nem tartott soká, mert hirtelen el kellett ámuljak. Ugyanis a Dylan-nóták elõadása ezermilliószor jobbak voltak, mint lemezen, pedig lemezen is fantasztikusak, de amikor Saft belekezdett a bluesos témába, azt hittem, hogy kiugrom a bõrömbõl. Olyan erõ sugárzott ebbõl a zenébõl, hogy majd lefordultam a székrõl, nevettem örömömben, hülyének is néztek. Ami nagyon tetszett, hogy a zongorista és vele együtt a másik két zenész is bátran tûzdelte a bluest zsidó zenei elemekkel és free jazzes "püfölõs imprókkal", ám mindezt úgy, hogy mindig perfektül kijöttek belõle és a blues végül is blues maradt. Ettõl azonban Dylan zenéje, természetesen nem teljesen, de bizonyos mértékben összefolyt Zorn-éval, és kialakult a koncert egységessége. És itt még jobban elkezdtem szeretni az elõadást.
A koncert alatt fejben már készülgettem erre a cikkre, és bizonyos szavakat, kifejezéseket felvéstem a koponyám belsõ falára. Például idevéstem, hogy "New Orleans-i derû". A Dylan-szerzemények szólóiban Jamie Saft és Greg Cohen fantasztikusan jó hangulatot teremtett, mindketten igazi, New Orleans-i derûvel játszottak, hallatszott, hogy élvezik, amit csinálnak. Ezekben a szólókban nem volt igazán semmi turpisság, ezek csak egyszerûen eszméletlenek voltak. Aztán felírtam "Thelonious Monk" nevét, ugyanis Saft játéka foltokban hasonlított az övére, illetve a Living The Blues témájának elsõ pár akkordja hirtelen a Blue Monk témáját juttatta eszembe. Aztán felírtam, hogy "arábiai bop". Ez a kifejezés nyilván az egyik Zorn-darab közben ötlött az eszembe, azt hiszem, talán az Ezekiel-nél vagy a Czeqeel alatt, amiben a csapat húzós bopos muzsikával kaszált el. Ezenkívül a fejemben maradt Ben Perowsky eszméletlen dobszólója, ami során valósággal szétverte a dobszerelését, és kõkemény, négynegyedes metállal döngölte földbe a hallgatóságot. Itt szintén széles mosoly ült ki az orcámra. Perowsky egyébként végig nagyon jól dobolt. Érdekes továbbá, hogy a zongorista és a bõgõs is kottából játszottak, Cohen egyszer el is keverte az egyik kottáját. Greg Cohen egyébként kétségtelenül a ma élõ legjobb bõgõsök közé tartozik, és ezt ezen a koncerten is igazolta játékával. A koncert vége felé Saft közölte, hogy utoljára körülbelül tíz éve volt itt, akkor épp egy rockzenekarral. Furcsának tûnhet, hogy ez a kifinomult zongorista korábban a Bad Brains nevezetû hc-punk bandával is játszott, és egyéb rockos, meg más stílusú projektekben is benne van, de amint meghalljuk õt a villanyos zongorával nyomulni, kételyeink hamar szertefoszlanak. Egy nagyon sokoldalú muzsikussal van tehát dolgunk.
A ráadásban hallhattuk a Dylan-féle Ballad Of A Thin Man címû dalt, melyben Saft csekély, ám helytálló énektudását is megvillogtatta. A lemezen a szám Mike Patton vendégénekes közremûködésével szerepel, de az elõadáson a billentyûs is teljesen korrektül elénekelte. Az utolsó nóta (legalábbis elsõre annak tûnt) a Disease Of Conceit, egy lassú, búskomor ballada. Ezután elköszöntek, és azt hittem itt a vége, de szerencsére még egyszer visszajöttek, és egy fergeteges Zorn-kompozícóval zárták az estét.
Néha még most is azt hiszem, hogy csak álmodtam. Nem tudok erre mást írni, csak azt, hogy döbbenetesen jó volt. John Zorn és Bob Dylan zenéje egy koncerten, a Jamie Saft Trio elõadásában - ennél jobb kombinációt el se lehetne képzelni. Köszönet a Trafónak, hogy elhozta nekünk ezt a csodás zenekart. Aki nem volt ott, kóstoljon bele a stúdióalbumokba, és bánkódjon, hogy nem jötte el. Aki pedig ott volt, az áldhatja az eget.

Tracklist (nem pontos sorrendben, hallás alapján, semmi sem biztos, csak valószínû, ha lesz biztos, frissítünk):
Shalmiel (John Zorn), Ygal (John Zorn), Poor Boy (Bob Dylan), Trouble (Bob Dylan), Astaroth (John Zorn), God Knows (Bob Dylan), Baal-Leor (John Zorn), Livin' The Blues (Bob Dylan), Ezekiel (John Zorn), Ballad Of A Thin Man (Bob Dylan), Disease Of Conceit (Bob Dylan), Czeqeel (John Zorn)

TurtleKat
2007.03.20

An Acoustic Evening with Dave Matthews (Dave & Tim Tour) - Live @ Columbiahalle, Berlin (koncertkritika)

Berlin, este háromnegyed hét. A metróból igyekszem kifelé, a Columbiahalle iparcsarnok-szerû koncertterme felé, a nyolc órára meghirdetett Dave Matthews akusztikus estére. Elõttem négy-ötfõs csoportok haladnak feltûnõen ugyanabba az irányba, de a meglepetés akkor ér, mikor megpillantom a Columbiahalle elõtt toporgó kisebbfajta tömeget. Ahová beállok, már a bejáratot sem látni. Mindenkinek a kezében ott a zöld jegy, jobbról egy DMB-lemezcímet, balról Tim Reynolds nevét hallom felröppenni. Hihetetlen élmény, hogy a körülöttem álló többszáz ember mindegyike nemcsak hogy ismeri Dave Matthewst, de ugyanúgy rajong érte, mint én, fejbõl tudja a dalszövegeket: mintha régi ismerõsök közé érkeztem volna. A közönségben akad olyan, aki Dániából autózott Berlinbe csak ezért a koncertért, mások hatalmas „Kérlek, gyere Lengyelországba” feliratú zászlót lengetnek. A németeket könnyû felismerni: ismertetõjegyük minimum egy üveg/pohár sör a kézben. A koncert alatt is beindul néha a duhajkodás, a leglíraibb pillanatokban is beordít néhány egyén… de elõreszaladtam. Vissza a bejárathoz.
A bejutás viszonylag egyszerû, a szervezés profi, polírozottan vizsgálják át a táskákat, zsebeket. A 3500 férõhelyes terem ezúttal álló koncertre van berendezve: nagy, kör alakú tér, szemben a színpad, fölül pedig egy galériarész. Az elsõ sorok elég hamar megtelnek, sikerül a színpad bal sarkánál eljutnom a korláthoz, ott le is telepszem. Nyolc órára megtelik mögöttem a teljes terem, fönt a karéjon is hat-hét sornyi ember nézelõdik. A koncert kezdetéig elbeszélgetek újdonsült DM-fan ismerõseimmel, megvitatjuk a kedvenc lemezeket, téteket teszünk a kezdõszámra. A színpad egyszerû, hátul három piramis-szerû drapéria, elöl két szék, két mikrofon. Amikor aztán nyolc tizenötkor hatalmas üdvrivalgás közepette megérkezik Dave Matthews és Tim Reynolds, már el merem hinni, hogy valóra válik az álmom: élõben fogom látni kedvenc énekesemet.
Annak, aki az utóbbi nevet nem ismeri, javaslom, sürgõsen hallgassa meg kettejük élõ albumát, a Live at Luther College-t, vagy nézzen meg az interneten néhány videót róla. Az alacsony gitárhérosz olyanokat mûvel hangszerével, amit szem nem követhet, ész fel nem foghat. Döbbenetesen gyors és érzékeny játéka éppoly virtuóz, mint amilyen dallamos, számtalan pengetési stílusába basszusgitár-szerû játéktól slappelés is belefér, és akkor még nem is beszéltünk a tömény pedálozásról, loopolásról és samplerezésõl, amivel bevadítja az akusztikus gitárhangzást. Dave-vel ketten pedig olyan varázslatos, izgalmas és tökéletes hangulatot teremtenek, hogy nem kívánunk mögéjük senki mást.
A több mint kétórás koncert alatt huszonhat dal hangzott el, az esetek túlnyomó többségében csupán két szál akusztikus gitárral, Tim effektes kütyüivel és Dave énekével. Egy alkalommal történt változás a hangszerelésben: az ötszámos ráadásblokk kezdéseként Dave egyetlen elektromos gitárral énekelte el „Some Devil” címû balladáját. Dave ezen az estén nem rengette meg teli torokból jövõ dühös „ordításaival” a csarnokot, ahogy a DMB-s szuperkoncertek alatt szokta. Finom, visszafogott, rendkívül stílus- és érzelemgazdag éneklésével bárki kétkedõ elõtt bebizonyította (volna, ha lett volna a nézõk között ilyen), mennyi mindenre képes hangjával. Az egyik legjobb kortárs énekes Dave Matthews. Timmel pedig nagyon régi jó barátok, s ez meg is látszik játékukon, félszavakból, félmozdulatokból megértik egymást. És mindenekelõtt imádnak együtt zenélni, az egyes dalok befejezésekor nagyokat nevetve beszélgettek el. Ez az intim, s ezzel együtt mégis energikus, élettõl duzzadó atmoszféra a közönségre is átragadt, ahogy hangos sikítozással és tapsviharokkal „nyugtáztuk” a pár akkord után felismert klasszikusokat, kedvenceket, amelyekbõl rengeteg elhangzott, a „Jimi Thing”-tõl kezdve a „#41”-on át a „Dancing Nancies”-ig. A lírai dalok közt szerepelt a játékos, végtelenül kedves „Satellite”, vagy a „Lie in our Graves”, egy szemnedvesítõen gyönyörû Tim Reynolds-szólóval, vagy épp a Dave szólóalbumáról ismerõs törékeny dalocska, az „Oh”, mely az énekes nagyapját idézi meg. Hallhattam az egyik kedvenc Dave-balladámat, a komor és felkavaró „Gravedigger”-t; a bluesos-gospeles „Save Me”-t; valamint Daniel Lanois lélektisztító vallásos himnuszát, a „The Maker”-t. És nem maradtak el a „pörgõsebb”, vérpezsdítõbb dalok sem: a „Don’t Drink The Water” egy másik Lanois-feldolgozással, a szintén spirituális szépségû „Still Water”-rel indult, és Tim Reynolds gyomorrengetõ, földbedöngölõ basszuseffekt-hullámával zárult; az új évszázad legdögösebb DMB-szerzeménye, a „Smooth Rider” végén Dave átcsapott falsettóba; a ráadásblokkban elõbb az örök klasszikus „Ants Marching” során csaptak irgalmatlanul a húrok közé a fiúk, majd a koncertet lezáró „Two Step” végére tettek oda egy akkora gitárszõnyeget, amit az Al Di Meola/McLoughlin/de Lucia-féle triótól Santanáig bárki megirigyelhet.
A lecsupaszított, „lehalkított” hangzásvilág köntösében egyes jól ismert DMB-dalok teljesen új értelmet nyertek. Mintha eltûnt volna mellõlük az összes sallang, díszítés, és feltárult volna valódi lényegük. Így lopta be magát a szívembe a legújabb DMB-albumon szereplõ „Old Dirt Hill”, mely a melankólia, a nosztalgia és a „régi nyár” idilljének keverékével visszarepített az ártatlan és boldog gyermekkor színekkel, szagokkal, csudákkal teli világába. Vagy épp most értettem meg, miben rejlik a „Crash Into Me” varázslata. A szerelmes dalok top 10-jébe is beválasztható Dave Matthews-„megaslágerrõl” mindig azt hittem, egy egyhangú, rádióbarát dal, mely az eltelt évek és koncertturnék alatt egy hangot sem változott, mindig ugyanaz maradt. Most már azt kívánom, maradjon örökké ilyen, egyszerûségében is könnyfakasztó szépségû melódia.
Az egységesen pazar elõadásból három élmény talán kicsit (még inkább) kiemelkedett. Koncertlemezeken már hallottam, amikor az „Everyday” intrója alatt az amerikai közönség hangosan énekli: „Honey, honey, Come and dance with me”; de soha nem hittem volna, hogy magam is elénekelhetem ezt a pár sort egy teljes csarnoknyi rajongótársammal. Felejthetetlen pillanat volt, ahogy megszólalt a dal kezdõriffje, és mi elkezdtünk énekelni, és Dave mosolyogva nézett össze Timmel. A másik ilyen élmény Tim szólója volt. Az emlegetett Luther College-i cédén is szereplõ „Stream”-mel indított, mely egyszer csak a Led Zeppelin „Kashmir”-jává alakult át (Tim Reynolds egymaga felért a teljes rockzenekarral), míg végül lehetetlen gitárhang-effektek egymásra loopolásából földöntúli káoszgörgeteget alkotott. Elmondhatatlan: látni kell, mit mûvel ez a kis ember. Remélem, egyszer még hazánkban is megfordul. A harmadik maradandó élmény Dave új dala, a „Sister”, amely tragikus körülmények között elhunyt húgának, Anne-nek állít emléket. Dallama és szövege megrázó és szívszorító, és Dave lelke legmélyérõl olyan érzéssel szólaltatta meg, hogy összefacsarodott a szívem és kibuktak a könnyeim.
A dalok közti szünetekben Dave nem egyszer a rekeszizmunkat is megdolgoztatta, ellazultan, közvetlenül társalgott a közönséggel. A koncert elején még 1-2 német mondat is elhangzott tõle, aztán gyorsan bocsánatot kért értük, és inkább áttért az angolra. Kiemelte, hogy milyen csendesek az európai városok: ha Berlin zajszintjét a triplájára emelnénk, majd azt képzeletben megsokszoroznánk, még akkor sem érnénk el egy amerikai kisváros szintjére. Az „Old Dirt Hill” elõtt megjegyezte, azért is szereti annyira ezt a számot Tim barátjával együtt játszani, mert így ha elcseszi, nem tûnik fel, Tim mindig fedezi. Újra és újra elcsodálkozott azon, milyen hihetetlen módon izzad (a ruhája valóban csatakosra ázott), elõbb úgy mutatta be magukat, mint „Tim, a páratlan gitáros, és a fickó, aki csak izzad”, majd megpróbálta kideríteni, melyik német kaja okozhatja mindezt, végül egy esõerdõhöz hasonlította állapotát. A „Sister” felvezetésében közölte, hogy ez a szám nem szerepel cédén, majd hozzátette, ha megtaláljuk a neten, töltsük le mindenképpen, és neki is adjuk oda, mert nincs róla felvétele. „If you like it, go download it. If you don’t like it…”, morfondírozott el, majd a mikrofontól félig elhajolva odavetette, „…you can kiss my ass”.
Dave nem zavartatta magát az idõnként otrombán kiáltozóktól sem. Mikor egy fickó bekiabálta, „I love you, Dave”, õ kaján pillantással így válaszolt, „I might get lucky tonight”. Késõbb pedig megmutatta, hogyan is kurjongatnak a férfirajongók: levegõbe emelt karokkal, enyhén nõies arckifejezéssel sikongatva. A prezentációt követõ nevetés és tapsvihar közé bele is keveredett pár ilyen férfivisítozás, mire Dave elismételte a hang- és mozdulatsort, és így felelgettünk egymásnak jó öt percen keresztül. „I just felt so manish”, indokolta kitöréseit mindezután. A dalok elõtt rendszeresen érkeztek bekiabált dalkérések a közönség soraiból. Egy viccesebb kérésként valaki a „YMCA”-t követelte. Dave elõször döbbenten megmerevedett, váltott Timmel egy félmosolyt, majd nekiállt imitálni a híres YMCA-tánc kézmozdulatait.
Tim szólója alatt Dave lesétált a színpadról, de nem vonult hátra az öltözõjébe, hanem odament a színpad széléhez, rákönyökölt, és úgy figyelte barátját. Ilyen egy igazi zenész. Két szimpatikus, közvetlen és humoros ember, két csodálatos muzsikus, akik képesek két gitárral és egy énekhanggal világokat teremteni. Visszagondolva a tegnap este lehengerlõ sikerére (a koncert után a város DM-pólós csapatokkal telt meg) az a sejtésem, nem utoljára láttuk Európában Dave Matthewst. Ki tudja? Talán legközelebb a bandáját is magával hozza. Én biztosan befizetek majd rá.

Gaines
2007.03.15

Sex Mob - Sexotica

Aki korábbi albumai miatt szeretett bele Steven Bernstein slide-trombitás Sex Mob formációjába, annak ez az új album kiábrándító lehet. Legalábbis amikor én elõször meghallgattam a Sexotica-t, egyáltalán nem voltam vele megelégedve, mi több, dühöngve csapkodtam a stop-gombot. Az egész olyan más volt, mint amit eddig megszokhattam tõlük. Az elektronika átvette az improvizáció helyét a zenében, és ez nagyon elszomorított. A régi õrjöngõs, idegbajos jammek helyett valami izzadságszagú dzsungelmasszát kaptam, valami teljesen érthetetlen, szanaszét effektezett katyvaszt. Kikapcsoltam. Késõbb aztán újra nekiveselkedtem. Miközben újra meg újra végighallgattam a lemezt, egy kicsit utánaolvastam a dolgoknak. Választ szerettem volna kapni arra az egyszerû kérdésre, hogy ez mégis mi a franc? Végül egy névre bukkantam: Martin Denny.
Mint kutatásaim során kiderült, Martin Denny zongorista nevéhez fûzõdik az "exotica" nevezetû zenei irányzat. De mi ez az exotica? Röviden összefoglalva: a csendes-óceáni szigetvilág, illetve Óceánia, különösképpen Hawaii zenei világának keresztezése az amerikai jazzmuzsikával - még egyszerûbben: madárcsiripelésektõl és oroszlánbõgésektõl nem mentes, erõteljesen ritmikus, jazzes elemekkel tarkított, ahogy a neve is mutatja, egzotikus zene. Aki többre kíváncsi, hallgassa meg Martin Denny stílusteremtõ Exotica címû lemezét 1957-bõl, majd próbálkozzon újra a Sex Mob új kiadványával. Én ekképp cselekedtem és megvilágosodtam.
Tudnunk kell, hogy Steven Bernstein korunk egyik legelszálltabb muzsikusa, és ez nem csak a Tzadik kiadó által megjelentetett szólólemezein, de a Sex Mob formáció bûntetetendõen avantgárd zenéjében is tökéletesen elõjön. Aki nem hiszi, az hallgassa meg a Sex Mob Does Bond címû felvételt, amin a banda James Bond-filmzenéket dolgoz fel egészen elvetemült módon. Ez a klezmeres beütésekkel tarkított csoportterápiás jazzfunk persze csak azok számára értékelhetõ, akik odavannak a szabadszellemû muzsikákért, és azok bizonyára nagy örömüket is lelik benne. A zenekarban Steven Bernstein játszik slide-trombitán (ezen a szopránharsonához hasonló hangszeren), Briggan Krauss szaxofonozik, Tony Scherr nyomja a basszust és Kenny Wollesen dobol.
A Sexotica címet viselõ anyagon tehát, mint azt a cím is sugallja, a zenekar exotica stílusban alkot. De nem ám olyanban, mint amit az 1957-es Exoticán hallhatunk. A banda itt valami sokkal korszerûbb, lounge-ra hajló, modern exoticát játszik, és mindeközben nem szakad el saját elmebetegségétõl. Tehát ehhez az anyaghoz sem ártanak az erõs idegzetek. A lemezen közremûködik az ütõhangszeres Mike Dillon, és GoodandEvil, azaz Danny Blume és Chris Castagno kezeli az elektronikát.
A Pygmy Suite nyomasztó fúvósai a korábbi Sex Mob-lemezek idegbaját idézik, a visszhangban úszó, elektronikával tupírozott, dub-os beütésû alap azonban már annál kevésbé. A háttérbe agresszív csatakiáltások, pezsgõfürdõk bugyborékolás és tömegzaj vegyül, ezzel dúsítva a már eleve is igen kaotikus hangzást. Furcsa azonban, hogy az ötperces nóta során egyetlenegy szóló sem hangzik el, ami azért a Sex Mob-tól nem mondható megszokottnak. Úgy tûnik, az egészbõl muzsikából abszolút kihalt az improvizáció, és maradt ez a hullámzó exotica-massza. A Martin Denny címû szerzemény hasonló az elsõ nótához, bár sokkal jobban hajlik a korai exotica-hangzás felé. Elvarázsolt madárhangok, majom-morajok, idegen hangszerek és halkra kevert loopok hallatszanak a tompa konga-alap mögött. Ezen ül Bernstein finom slide-trombitája, amibõl aztán kibújik Krauss szaxija is. Itt érkezik egy lomha, a Sex Mob-ra jellemzõ fúvós-jam, ami pár másodperc múlva törésszerûen megszakad, hogy helyet adjon Bragg õserdei zörejeket imitáló szólójának. Végre egy szóló! Ha nem is olyan, amilyet várnánk, mégis csak felüdülés. Az Exotique klinikai atonalitásán azért érzõdik, hogy kik az alkotók. Kenny Wollesen cinekben és gongokban gazdag dob-káoszának, az ezt súlyosbító elektronikus dobnak és a Tony Scherr basszusának csavarodott dzsungelében a trombitás olyanokat fúj, hogy fú... inkább nem kötnék bele a csávóba. Közben egyéb ütõhangszerek is elõkerülnek a raktárból, illetve hangminták is a winchesterrõl, ezeket is hallhatjuk csörgés, kattogás és visszhangos kacajok formájában. Lefekvés elõtt nem ajánlott. A Luvin Blume elején a szaxofonos Albert Ayler-t idézõ elszállását hallhatjuk, majd a semmitmondó kavargásból hirtelen elõtolakszik a csuszatolós groove. A fúvósok itt is kapnak némi szóló-lehetõséget, amit ki is használnak, egy fantasztikus felelgetõst hallhatunk Bernstein és Krauss között. Ezek után egy új téma csendül fel, ami idegölõ köszörüléssel párosul. A nyomasztóan hömpölygõ Quiet címû számra fõképp keleti muzsika hatott, erre utal a téma karaktere és Mike Dillon finom tablajátéka. Az alapban ismét a legkülönbözõbb hangok bolyonganak tanácstalanul, és a dobalap újfent a dub stílusjegyeit hordozza magában. Az egész olyan, mint egy elhagyatott, mocsár-lepte szálloda mohásan bolyhos falú várójában hallható tüdõbeteg háttérzene. A Darkland hasonlóan nyomasztó hangulatú muzsika. A csilingelõ kezdés után belép a gyárias, kaotikus dobalap, majd a méla szaxofon. Összességében a szám nem túl jó, illetve számomra túlságosan összevissza és kiszámíthatatlan, pedig én aztán kedvelem az effélét. Egyik témafoszladék jön a másik után, egymást darabolják az effektek, és bár vannak jó gondolatok, egyben az egész mégsem az igazi. Azonban Tony Scherr torzított bõgõje, és a karneváli befejezés emlékezetes. A Dick Contino's Blues eleje is elég elszállt, egy amolyan Robotobibok-hangulatú jungle-jazz megborulás, azonban Bernstein és Krauss közös improvizációja megtartja az egész szám Sex Mob-os mivoltát. Dick Contino egyébként egy nagyszerû akkordion játékos, de azt nem tudom, hogyan kapcsolódik ide. A Kid Rock Deluxe industrial-közeli dobja alaposan belekezd, a bõgõszólam is király, a fúvósok meg hát megint csak fú... a szart is kirikoltják a hallgatóból. Az égbekiáltó disszonancia már-már természetes. Véleményem szerint ez a lemez egyik legjobban sikerült felvétele, nem olyan funky, mint a korábbi korongokon, de nekem tetszik. Az utolsó 7 Bars a lemez másik legjobban sikerült felvétele. A téma mellett elmaradhatatlan az improvizáció, amibõl bár nem sok akad a lemezen, de mind nagyon el van találva. Még egy kis vibrafon is befigyel, ami Martin Denny zenéjének is egyik alapját képezi. Két és fél perc után aztán a muzsikusok megunják a totojázást, bezúz a metálosan szarrátorzított basszus, a fúvósok pedig eldobják az agyukat, csak úgy, mint a régi szép idõkben.
A Sexotica a Sex Mob történetében semmiképpen nem mondható kiemelkedõ alkotásnak, sõt, még azt is megkockáztatom, hogy 2006-ban a zenekar legrosszabb lemeze jelent meg a Thirsty Ear Records jóvoltából. Azonban mindettõl eltekintve figyelemre méltó album, ugyanis, habár a fiúk nem egyszer merészkednek oda, ahova nem kéne, tele van jó ötletekkel és jó megvalósításokkal. Egészében szerintem szerethetõ, minden szépségével és ocsmányságával együtt.
Martin Denny 2005-ben, 93 évesen hunyt. A csapat ezt a negyedik stúdiólemezt õneki ajánlotta. Tulajdonképpen amit a Sex Mob játszik, az is egy fajta exotica, csak éppen Hawaii hangjai helyett New York belvárosának hangjait használja fel, sztriptízbárok, klubok morajlását, az õserdõkben hallható csiripelések és bömbölések helyett. Kinek mi egzotikus. Mindenesetre, 50 évvel Denny exotic-alapmûve után megszületett a mûfaj egy belvárosi értelmezése.
Akárki akármit mond, nekem tetszik.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.03.10

Omar Rodriguez-Lopez & Damo Suzuki - Please Heat This Eventually

Omar Rodriguez-Lopez, a The Mars Volta hírhedt gitárosa nagysikerû 2005-ös szólólemeze után idén, 2007-ben új albummal hozakodik elõ. Sajnos a Se Dice Bisonte, No Bufalo címû anyag csak május végén fog megjelenni, tehát még aludnunk kell párat, hogy hallhassuk, azonban, hogy addig se unatkozzunk, Omar Rodriguez-Lopez és quintetje meglepett minket egy kis nyalánksággal. Összeálltak a Can nevezetû, a hetvenes években tevékeny krautrock banda énekesével, a japán származású Damo Suzuki-val, és az õ közremûködésével elkészítettek egy rövid, ám annál nagyszerûbb anyagot. Ez a Please Heat This Eventually, amely január 23-án látott napvilágot. Mindez jó is lenne, ha a zenekar nem döntött volna úgy, hogy csak bakeliten adja ki az anyagot, de sajnos így döntött, így hát csak az igazi, lemezjátszóval rendelkezõ fanatikusok élvezhetik ezt a huszonöt perces, lélegzetelállító jazzrock-jamet. Szemétség, de hát most ez jutott.
A lemezen Omar megszokott bandájával játszik: õ maga gitározik, testvére, Marcel Rodriguez-Lopez dobol, Adrian Terrazas-Gonzales szaxofonozik (és fuvolázik is), Juan Alderete basszusgitározik és a Beastie Boys albumokról ismerhetõ Money Mark billentyûzik. Ez közel ugyanaz a banda, mint amit a The Mars Volta-lemezeken hallhatunk. Az, hogy a már hatvan felé tartó Damo Suzuki ezzel a zenekarral egy albumon szerepeljen, felettébb szokatlan ötlet, azonban váratlanul jól sül el.
Az anyag egy huszonöt perces, egybefüggõ dal-ömleteg, melynek elsõ három része az A-, második három része pedig a korong B-oldalán kapott helyet. A végeredmény Miles Davis-re kacsingató, gitár-vezérelt fusion jazz, illetve progresszív rock latin zenei elemekkel tarkítva (a banda legtöbb tagja latin-amerikai országból származik, szívükön viselik hazájuk zenéjét). Az egész tulajdonképpen egy nagy improvizáció-halmaz, amelyben mindegyik muzsikus maximálisan kiéli magát. Van egy alapötlet, meg vannak a játékszabályok, innentõl pedig mindenki ízlés szerint csinálhat, amit akar. A zenészek végig iszonyatos iramot diktálnak, csupán egyetlen lassú, latin-gitáros, free-szaxis kiállást hallhatunk a B-oldalon. Olyan az egész felépítése, amelyet a zenekarok már nagyon rég nem alkalmaznak, olyan szólókat hallhatunk, amilyeneket a muzsikusok már nagyon rég óta nem játszanak. És olyan az egész anyag formátuma is, ami már szintén a feledés homályába merült.
Azonban Damo Suzuki frusztrálóan rekesztett énekhangja teszi csak igazán érdekessé és különlegessé a zenét. Valami olyat ad hozzá az egészhez, ami látszólag egyáltalán nem oda tartozik, de mégis. Hangjának egy zúzós garázs-rock zenekarban lenne a helye, oda illene igazán, de, érthetetlen módon ebben a zenei környezetben is abszolút megállja a helyét, csak épp egy egészen más, felettébb különös szögbõl kerül megvilágításba, újfajta fényben tündököl. Ez az, ami igazán megfogott ebben a lemezben.
A többi már csak szimplán fantasztikus. Omar Rodriguez-Lopez kétségtelenül korunk egyik legjobb gitárosa, szólói egetverõen jók, minden fusion és prog-rock rajongónak egészségére válhat. Azért emlegetem a fúziós jazzt és a progresszív rockot együtt, mert ez a muzsika valahol a kettõ között mozog, valahol a King Crimson és a Mahavishnu Orchestra között, hol ide, hol oda nyúlkál át. Adrian Terrazas-Gonzales free jazzes, elborult szaxofonjátéka már a The Mars Volta-ban is feltûnt nekem, itt pedig még jobban kibújik belõle az állat és még elvetemültebb szólókat mutogat. Juan Alderete hasonlóképpen vadul tolja basszgitáron és Money Mark billentyûi is rendesen aprítanak. Az egész muzsika tehát nagyon a helyén van, stílusosan elvont, újszerûen oldschool és hagyománytisztelõen kreatív.
Az Omar Rodriguez-Lopez Quintet ezzel a kiadvánnyal nagyon belopta magát a szívembe. A The Mars Volta gitárosa ismételten valami fontosat tett le az asztalra. Valamit, ami megmutatja, hogy még mindig lehetséges ilyet játszani. Bár már nem divatos, de még mindig lehetséges. Hogy a hatvanhoz közelítõ Damo Suzuki belefolyt ebbe a projektbe, az pedig külön fantasztikus, eredeti hangja olyan löketként szolgál, amelytõl a Please Heat This Eventually több, mint egyszerû retró.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.03.03