Omar Rodriguez-Lopez - Absence Makes the Heart Grow Fungus / Old Money

Omar Rodriguez-Lopez - Absence Makes the Heart Grow Fungus / Old Money

2 in 1

Omar Rodriguez-Lopez napjaink legtermékenyebb muzsikusainak egyike. A gitáros életművére tekintve láthatjuk, hogy évente akár négy-öt szóló-, illetve kollaborációs lemezzel is előrukkol Mars Voltás közbenjárása mellett. Az irdatlan termékenység persze nem pont az, aminek látszik: az újdonsült kiadványok két-három-öt-hét éves felvételeket tartalmaznak, főleg Mars Volta-lemezfelvételekről megmaradt instrumentális örömködéseket, vagy korai elvont-elektronikus műveket. A frontember jó érzékkel, fokozatosan szivárogtatja ki ezeket a 2001 óta gyűlő „session-maradványokat”. Ezért mondom, hogy mindez csupán látszat. Nem is annyira látszat, inkább az idő játéka.
A bármelyik perben bővülhető diszkográfiában fantasztikus, kevésbé jó, illetve gyötrelmes anyagokkal egyaránt összehozhat minket a sors. Mindenesetre annyit bizton állíthatunk, hogy Omar az új évezred legkreatívabb muzsikusainak egyike: gitárjátéka félreismerhetetlen, latinos, sokszor avantgárdba csapó, jam-alapú jazzrock-kompozíciói egyedülállóak. Sikerültebb kiadványai kicsattannak az energiától, és úgy kaszálják el a hallgatót, ahogy nagyon kevesen.
Az idei termés négy LP-vel kecsegtet. Ebből kettőhöz nem igazán tudok mit hozzáfűzni: az Omar Rodriguez-Lopez & Jeremy Michael Ward és a Minor Cuts and Scrapes in the Bushes Ahead című korongokat az hallgassa, akinek van mersze, ideje és nyitott a csalódásra. Ezek teljesen foghatatlanok voltak számomra (el is, fel is); mondhatják, hogy kísérleti zajzene meg „musique concrète”, attól ez még nem lesz más, csak hidegvérű öncél. Ha ennyire kísérletezni akarnak, építsenek babaházat cukkíniből, és lakjanak ott.
A másik két album szerencsére megüti a várt színvonalat. Ezeken Omar kísérletező kedve és a hangszeres elmebetegségre való hajlama végre értelmezhető, rockzenei formát ölt, mely hősünkre jellemző dinamizmussal párosulva aprófát hasít a hátunkon. A kettő közül is inkább az utóbbi, a novemberi Old Money férkőzte a szívembe magát, de ne szaladjunk annyira előre.

Omar Rodriguez-Lopez - Absence Makes the Heart Grow Fungus

Szeptemberben jelent meg az Absence Makes the Heart Grow Fungus, melyet Omar Rodriguez-Lopez 2001-ben rögzített négy társával - Jeremy Michael Ward énekessel, Sara Christina Gross szaxofonossal, illetve két Mars Voltás taggal: Isaiah Ikey Owens billentyűssel és Jon Theodore dobossal.
A korong velejében kísérleti muzsikát tartalmaz, mely nagyjából bemutatja, mi mindenben utazik a gitáros: egyszer hegységgyűrő riffek kalapálnak, máskor émelyítő pszichedélia utaztat; avantgárd drum & bass és ólmos zajmontázs szögeli az agyunkat; harsognak szabadelvű fusion-jamek, és részegesen szvingel a latin. A zene elemi összetevői a zaj és az effektek, melyekért nagyrészt Ward felel. Emiatt az amúgy sem könnyen fogyasztható anyag néha átesik a ló túlsó oldalára, és az elviselhetetlenség határát súrolja.
Ilyen a hétperces „Mood Swings” csontdaráló tört ütemeivel, ipari jungle-köszörűivel, melyekkel szerény véleményem szerint kicsit mellé fogtak a fiúk. Bár vannak nagyszerű pillanatai a darabnak, összességében katyvasz. Hasonló a véleményem a másfél-kétperces, hebehurtya effektparádékról, a „City Dreams Inside A Truck” és a „Seeth Of Cloudless Hymstone” című dalokról. Az „A Story Teeth Rotted For” tompa- dob és sajgó szinti-alapjára tetovált gitár-imprója sem tartozik a legerősebbek közé, de nem rossz.
Mindazonáltal a nyitottabb fülű hallgatók még így is meg lehetnek elégedve. A „Hands Tied To The Roots Of A Hemorrhage” minden ízében Omar-os prog-rockja; a „Sex, Consolation For Money” lassúzós, éteri tripje; „Tied Prom Digs On The Docks” tíz perces, jammelős fusion-folyama; az „An Ancient Shrewdness In The Veins” borongós jazze Isaiah Owens zongorás főszereplésével és a melodicás „Of Ankles to Stone” Jon Theodore habosra kevert dobgroove-jával garantáltan kielégíti az igényeket.
Ha a háromnegyed órából lecsapnánk azt a tíz-tizenöt perc felesleget, közel tökéletes Lopez-kiadvánnyal lenne dolgunk. Így kicsit idegesít, kicsit beleun az ember, de a gyöngyszemek miatt mindenképp érdemes beszerezni.

Megtalálható amazon.com-on

Omar Rodriguez-Lopez - Old Money

Az Old Money - mint már előrevetítettem - a gitáros idei legnagyobb dobása. Hasonlóan a tavalyi The Apocalypse Inside of an Orange című anyaghoz, Omar azt csinálja, ami a legjobban áll neki: nyomatja latinos töltetű, jam-szellemiségű psych-free-jazz-rock vadulását, mely sokkal több annál, mint amennyit szavakban ki lehet fejezni. Megkockáztatom, hogy nagyobbat üt minden eddigi szólóanyagánál.
A lemez 2005/2006-ban, az Amputechture égéstermékeként jött létre, ezért hangzásvilágában jelentős hasonlóságot vélhetünk felfedezni. Persze itt kevésbé a progos struktúrán, inkább a muzsikusok közös elborulásain, az improvizáción van a hangsúly. A zaj most is elmaradhatatlan, ám itt sokkal helytállóbban van jelen, bukét ad Omarék fúziós kaotikájának.
A „The Power Of Myth” bivalyerős kezdés. Nem altat hömpölygő intró, rögtönös arcbacsapás robbantja a patront az agyunkban. A hamisítatlan ORL-féle, koponyahorpasztó progrock-témát körülrajongható gitárszóló követi. A topronggyá effektezett szösszenet után hirtelen váltással furfangos bridge vezet át valahová, ahol imádott, füleket átmosó, zajban pocskondiázó free-rock szétcsúszás csigát mumpszol. Közben jön még pár örökérvényű riff (oda- és visszafelé lejátszva), és újabb rendkívüli szóló a végkifejletben. És mindehhez az egész úgy szól, hogy nem lennék membrán.
A „How To Bill The Bilderberg Group” szívet melengető chillout-muzsika, keleti hatású magnószalag-nyúzással, laza bassline-nal és dubra hajazó dobvisszhangokkal. A szövődmény szinti-orientált, az illékony káosz narkóhatású, trip-teremtő szférába burkol, idegenvezet nem létező tájakon.
A „Population Council's Wet Dream” az első nóta iszonyatos iramdiktatúráját folytatja. Mars Voltás hangulatú, pörgős groove-val lendülünk be, majd meglepően disszonáns téma ostorozza a nagyérdeműt. Bő egy percig hasogat a frusztráló, napszél-suhogással, aligátor-szívzörejekkel és körfűrésszel körülhorzsolt átkötés, míg hirtelen be nem indul a hullagyalázóan robosztus, cséphadaró gitárriff. A téboly-pusziltató őrület pár pillanatnyi jótékony káoszba fullad, majd ismét összeáll, hogy még bokrosabban nyaggassa elénk a zsibbasztó melódiát.
A „Private Fortunes” kvázi-latin, pszichedelikus émelygése kiereszti belőlünk a gőzt. Ennek keretében Omar Rodriguez-Lopez négy percen át egyetlen, nyál-elcsöppentő alapra szólózik; nem rosszul, csak minek. Az efféle lassú improvizációinál némi nem kívánt kürtőskalács ízt érzek a nyelvem alatt, hisz a John Frusciante-barátság sajnos vagy nem sajnos rendesem kihallik a játékból (vigyázat, direkt túlzok). Mindenesetre én akkor szeretem, amikor agydarabok borítják a falat.
A „Trilateral Commission As Dinner Guests”-ben végre megjelenik a kvintet számomra legkedvesebb tagja, Adrian Terrazas-Gonzalez. A fúvós basszusklarinéttal és szaxofonnal egyaránt közbenjár a belső szervek kiteregetésében. Döngöl a dob, érkezik a kitekert gitártéma, szintetizátor nyöszörög. Ahogy a fiúk egyre jobban bemelegednek, a keverés egyre torzabbá, egyre vadabbá válik; Omar egyre több sávon imprózik, Adrian free-jazz portékáival dobálózik, pempősödik a zaj. A végére totális elfajzás lesz rajtunk úrrá, kollektív káosz, free-fusion repeszek röpködnek.
A másfél perces „1921” a második számhoz hasonlóan ülepítő jellegű: ambient-szerű pillanatkép kántálásból, téli csilingelésből, drone-os zaj-ömletegkből, anyagtalan örvénylésből dagasztva
A „Family War Funding (Love Those Rothschilds)”-ban újból pörög a gépezet. A szigorú kettő-négy, Juan Aldrete effektezett basszusa, a félreértelmezhetetlen elektromos gitár, a billentősök, és a szibériai hidegvágó-zajok biztosítják az imádott hangzást. A prog-rockos tempóváltások, fülbemászó disszonancia, kézben tartott kaotika, eszetlen öröm-jammelés… minden, ami szokott, itt is működik.
A szűk kétperces „Vipers In The Bosom” ismét amolyan hangulatfestő elpottyanás 7baljós kígyócsörgéssel, sejtelmekkel.
A „I Like Rockefellers' First Two Albums, But After That...” című dalban megjelenik a gitáros latin iránti feltétlen szeretete. Emellett hozza a Voltás témákat, a trapézgatyós pszichedéliát, a semi-jazzrock attitűdöt, a dubos ekhókat, és a spoken words jegyében még spanyol szöveget is sző a szőnyegbe. A végeredmény zaklató, Amputechture-ös, nem túl könnyed, ellenben nehéz és imádat-követelő.
A címadó „Old Money” témája a Mastodon-lemezek záró-számainak hangulatát, post-rockos képlékenységét, Pink Floyd-ot meg nem vető hozzáállását idézi. Szépen felépített, moderált, túlzott kicsapongástól mentes rock-nótáról van szó, mely kilenc perce ellenére egy pillanatig sem untat. Omar két és fél perces, grandiózus szólója az album leghanyagabb két és fél perce; lehet rá kígyót-békát mondani, de a zseni cím mindenféleképpen kijár neki. A végére még jönnek a kollektív imprós kiállások, s csak a tizedik percben tisztáz a hurrikán.

Megtalálható amazon.com-on

Az Old Money-t azért szeretjük, mert Omar Rodriguez-Lopez-t is szeretjük, és ez fordítva is igaz. Kísérletezhet felőlem muskátlik bemikrofonozásával, írhat kamaradarabot macskára és mosógépre, nem zavar, hisz ez viszi előre az embert; de ismerjük be, a gitáros mégiscsak akkor a legjobb, amikor zenél. Amikor nem akar újítani, csak játssza, amit tud és szeret. Ennek példaértékű terméke a két idei korong, melyet kiveséztünk. Az egyik nem teljesen tökéletes, a másik szinte teljesen tökéletes, fanoknak mindkettő kötelező. Aki még nem hallott ilyet, az nézzen utána az Omar Rodriguez, a Please Heat This Eventually és az Apocalypse Inside of an Orange című lemezeknek, és ha nagyon érdekelt, a kevéssé emlékezetes, de jó pillanatokban bővelkedő Se Dice Bisonte, No Bùfalo-nak is.

TurtleKat
2008.12.22

Lap elejére