Egy olyan zenekar, aminek a myspace oldalán olyan nevek szerepelnek az „influences” alatt, mint Zu, Mahavishnu Orchestra, Erik Truffaz, Screaming Headless Torsos, Melvins, Mastodon, Pearl Jam, Dillinger Escape Plan és hasonlók; egy ilyen zenekar, mely ráadásul magyar, ismétlem: magyar, tehát kishazánk sarjadéka, szóval egy ilyen zenekar engem felcsigáz. Márpedig a Bombivans - Weninger Sándor gitáros-énekes, Kunszt Gergely basszusgitáros, Perlaki Péter trombitás, Nemes Róbert dobos - ilyen. A banda 2008 tavaszán kezdett szervezõdni: feldolgozás-zenekar, rock-trió, szabadimpró szeretete, csere a basszeros posztján, a cimbalom kiesése, mert régen az is volt - valahogy így jutottak el a mostani, egyfúvósos felállásig, hangzásig.
Idén májusban jelent meg elsõ anyaguk, egy négy számot tartalmazó EP Deliberate Skylines? címmel. Meghallgattam: meghökkentõen egyedi. Tetszik. Nem is igazán tudom mihez hasonlítani. Ami igazán meghökkentõ benne, az a zene egészéhez való hozzáállás, a jazz és a rock konvencióitól való elszakadás, amely Magyarországon sajnos nem annyira jellemzõ, és ha valaki mégis ilyesmire adja a fejét, annak túlképzettség, mesterkéltség, makulátlan ízléstelenség a vége. Ezzel szemben a Bombivans zenéje mellõz mindenfajta kényeskedõ sterilizációt: szerintük a jazz nem patyolat, hanem vágóhíd. Épp ezért nem zavaró - illetve az talán túlzás, mert kicsit azért zavaró, de összességében helyénvaló - Weninger Sándor sokszor pofátlanul hamis, szinte kántálásba csapó énekhangja. Nem mondom, hogy ez nem kritikus pont, mert tízbõl kilenc és fél hallgató fejné rá a fogát, de nekem sikerült megbékélnem vele. Véleményem szerint a hamisság egyrészt fiatalos, garázs-szülte hévvel látja el a muzsikát, másrészt adagolja a göröngyöt, a ragyát, a rücsköt, a rusztikumot, ami szerintem a lemez egyik legnagyobb erénye. A végeredmény grunge-osan nyers, szõrös, jazz-hergelt rockzene az avantgárd- és prog- pengeélén.
Minden van, ami szemszájnak ingere. A „Not Complete” szvinges bevezetõje után tökös rocktémázás figyel tizenötnyolcadban. Húz a verze rapje, ugráltat a refrén („why is it not complete?” meglehetõs akcentussal), majd pszichedelikus belassulás-betorzulás vezet a szétcsúszós trombitaszólóhoz. A „Born Again” tekerõs zajjal indít, röfögõs gitár támasztja a fúvós-apparátot, az imbolygó verze után a refrén ismét a rock and roll kajlaságával metsz. Perlaki Péter finom, koktélbár-hangulatú trombitaszólója (és fasza gitárszóló) repít vissza a refrénhez, majd visszaevickél az énektéma is, melyrõl valamiért a Boney M jut eszembe. A „Having Sex With Tina” marcona riffjét ismét tizenötnyolcadban adják elõ, sõt, a többit is - nem tudom, hogyan, de megoldják. Kiemelkedõen elmebeteg Weninger Sándor free rockos gitárszólója Terrie Ex modorában, és még egy kis elvont pszichedelia is berugózik a visszatérõ ordítozás elõtt. A sort „Troubadour Song” akusztikus verziója zárja. Ez az énekes-gitáros bõ kétperces magánszáma, melyben több sávon penget, több sávon énekel (az átlagosnál jobban), és nagyon vidám. Szembetûnnek a dalszerzõi adottságok, a humor, illetve az érzék a popzene és a kaotika stílusos ötvözéséhez - ahogy az egész albumon. I’m a big fucking white paper!
Úgy tudom, a lemezfelvétel nem volt épp viszontagságtalan; a sávok külön-külön vevõdtek fel a négy muzsikus négy lakásában, és csak végül (mas)terelõdtek együvé. Feltehetõleg emiatt szól Nemes Róbert pergõje úgy, mint a lecsóskondér, és emiatt nem szól olyan angyalian az elektromos gitár, ahogy az egy stúdiófelvételen megszokott. Ezért nem tudom eldönteni, hogy a mindvégig jelenlévõ, imponáló noise-rock tünet, a felszín alatti széthajlás, recésség, szóval az egész cucc hurutja direkt van-e, vagy nem. Mindenesetre ha direkt van, akkor nagyon el lett találva, ha pedig nem van direkt, akkor is. Elsõre szokatlan kissé, de minél többet hallgatom, annál jobban bejön. Amúgy a körülményekhez képest szerintem korrektül szól.
Összevetve a mindent, a The Bombivans van olyan ígéretes, amilyennek az „influences” alapján sejtettem. Jó számokat írnak, mernek kísérletezni, és nem viszik túlzásba az egyéni improvizációt, csak amennyire a dal megkívánja. Sokkal inkább az ötletes-tökös témákon, zúzós refréneken, hajlott agyú megoldásokon, struktúrán van a hangsúly. Zenéjükben a kompozíció dominál, mely kellõ mértékben formabont, de azért nem veti el a jól bevált idomokat sem. Amit játszanak, az a trombita dacára sokkal inkább rockzene, mint bármi más - ez megóvja az öncéltól, ami nagy erény manapság. Precízebb énektudást tudnék javasolni, mert nem mindenki békél meg olyan hamar, mint én, illetve kíváncsi lennék egy nagylemezre, amely hangtechnikailag kevésbé homemade, „barkács kutyája” szellemiségben fogant.
Addig szól a Deliberate Skylines? Nem kérdés.