HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

John Zorn, George Lewis, Bill Frisell - News For Lulu
Jacob Fred Jazz Odyssey - Lil’ Tae Rides Again
Stanton Moore - Emphasis! (On Parenthesis)
David Fiuczynski - Black Cherry Acid Lab
Sex Mob - Sex Mob Does Bond
Skerik’s Syncopated Taint Septet - Husky

John Zorn, George Lewis, Bill Frisell - News For Lulu

Hifi-csakbenn tengely

Gondolom észrevettétek, hogy az utóbbi idõben egyenesen megszállottjává váltam a New York-i undorgrundnak. Tagjai szerencsére meglehetõsen termékenyek, felvételeik száma jelentékeny, így (némi kutakodás folytán) mindig könnyedén lehet „új” csemegékre bukkanni. Így akadtam rá a több mint húsz éves News For Lulu-ra, mely az említett szcéna három kiemelkedõ tagjának alkalmi projektje, továbbá a legfaszább jazzlemez, amivel mostanság összehozott a sors.
A szaxofon-harsona-gitár trió (aminek tagjait most hadd ne mutassam be) négy kiváló jazzmuzsikus munkásságát veszi górcsõ alá, így a korongon kizárólag Kenny Dorham, Hank Mobley, Sonny Clark és Freddie Redd szerzeményei kapnak helyet. A muzsikusok listája (különösképpen John Zorn neve) magas fokú agyeldobást sejtet, ám ezúttal nem ugrándoznak citromsárga nyulak a szemhéjaink alatt, és nem feszül a nyakunk körül gyilkos hózentróger.
No jó, egy kicsit talán rikácsol az elõörs, de alapjában véve az egész lemezen az ötvenes-hatvanas évek nehéz bop-iskolája uralkodik. Lewis és Frisell dob híján nagyszerûek a ritmusszekció szerepében, de ha éppen õk szólóznak, Zorn bácsi is háttérbe vonul. Az egész anyag rendkívül precíz, de nem esik bele abba a hibába, amibe sok jazzer: nem túl precíz, nem kimért; megvan a dög, megvan a húzás. Free jazzes elborulásokat csak nagyritkán ejtenek meg, akkor is csak rövideket az íz kedvéért. A kapósabbnál kapósabb témákért a négy mestert lehet dicsérni. Habár én csak Hank Mobley-t ismerem, és a másik három figurát még nem hallottam játszani, kompozícióik fényében a többiek is alaparcoknak tûnnek.
Fölösleges szaporítani a szót: ez a lemez kellõképpen oda van rakva. Halljuk, hogy John Zorn nem csak böllérkedni tud hangszerével, és ha nagyon muszáj, az ésszerûség határain belül is tud rendkívül pöpecül játszani. Két társával hasonló a helyzet, piszkosul pakolják a fundamentumot. A muzsika magáért beszél.

Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.05.26

Jacob Fred Jazz Odyssey - Lil’ Tae Rides Again

Hifi-csakbenn tengely

Az amazonos csomagban kétségtelenül ez a korong okozta a legnagyobb meglepetést. A JFJO-t - bár szólólemezein már mutatott némi hajlandóságot a pszihedelia felé - dögös jazz jam triónak ismertem, melynek karakterét elsõ sorban Brian Haas zongorajátéka határozza meg. A billentyûs amúgy legalább olyan kaliberû zseni, mint John Medeski vagy Ethan Iverson a hasonló felállású The Bad Plus zenekarból. A banda korábbi kiadványai közül a Symbiosis Osmosis címû koncertfelvételt tudom legmelegebben ajánlani, ahol a Rhodes-vezérelt hármas négy vendégszaxofonossal jammel beláthatatlanul szexi módon.
No de akkor mégis mi a rücsök ez? - kérdeztem, miután elõször végighallgattam a (leját)szóban forgó lemezt. Kérdésem nem volt alaptalan, hisz a korábban megismert fasza, jam-alapú õrület helyett gépiesen tört ütemeket, csendbe fagyott könnyeket és kollektív atmoszférába hányást kaptam. A várt felvillanyozódást abszolút lelombozódás és lucskos depresszió váltotta fel, ami nem tolerálható módon az egész napomat elferdítette. Aztán kezdtem újra meg újra elõvenni az albumot („ha már kifizettem, hallgassam én hülye” alapon), és végül olyannyira megbarátkoztam vele, hogy most iderakom nektek. Változatlanul nyomasztó, véleményem szerint igazi masztõrpísz.
A Lil’ Tae Rides Again hangmérnökérõl, Tae Meyulks-ról kapta címét, akire a szakma igazi elektronikai/stúdiótechnikai varázslóként tekint. Esetünkben hallható, hogy az ürge tényleg géniusz: úgy elcsípte a hangzást, hogy ihaj-csuhaj, a muzsika különös atmoszférája szinte ránehezedik a hallgatóra, vulgárisabban fogalmazva a szart is belé fagyasztja. Az összetevõk: ûrbõl jövõ szónikus sujtások, csavarodott effektek, Josh Raymer passzírozós, merevre kevert (mégis élettel teli) absztrakt dobalapjai, Haas hosszú kicsengésû (akusztikus és villanyos) billentõsei, glockenspiel- és melodica-dallammenetek, Reed Mathis-féle basszus és akusztikus gitár közremûködése. Csendélet és éhhalál. Félig electronica, félig post-rock. Továbbá felüti a fejét az áldott minimalizmus és némi jazz-hatás, sõt, még egy kis neoklasszika is befigyel. Utoljára Izlandon készítettek ilyen muzsikát, amit még meg is értek, hisz a külvilágtól való elzártság és a gyakori sarki fény könnyedén beborítja az embert arrafelé.
A Jacob Fred Jazz Odyssey hatalmasat lépett elõre (vagy valamerre). Rámoccant egy irányzatra és Tae bácsi segítségével olyat sikerült alkotnia, ami elsõre „tyûmiez?”, de többedik hallgatásra már szívbõl jövõ „respekt!”. Bevallom, nekem idõbe tellett, míg megtaláltam a gyönyörûséget ebben a jégen húzott csiganyomban, északi magányosságban, kozmikus kilátástalanságban. De végül is megtaláltam és most itt ülök vérbefagyott ballonkabátban és várom a Jetit.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.05.21

Stanton Moore - Emphasis! (On Parenthesis)

Stanton Moore az évek során amolyan kulcsfigurájává vált zenei magazinunknak. A hazánkban kevésbé ismert New Orleans-i illetõségû dobos - többek között a Garage a Trois és a Galactic életre hívója - feltûnõen sokszor került említésre különbözõ projektek kapcsán mûködésünk során. Bár lehet, hogy csak én érzem így. A lényeg, hogy itt nálunk õ az abszolút, õ az, akit elõveszünk, ha minden kötél szakad. Aki nem hiszi, kukkantson be a „Listák” menüpont alá és bizonyosodjon meg rajongásunkról.
A mester a közelmúltban jelentette meg negyedik szólóalbumát, amit a család (tisztességes magyar polgárok módjára) azon nyomban be is rendelt az Államokból. Az Emphasis! (On Parenthesis) - találó cím, mely a New Orleans-i dobstílusra utal (hangsúly az alapvetõen hangsúlytalan hangokon, tökmindegy) - ugyanazzal a felállással készült, mint a 2006-os III (amit megjelenésekor az egekig magasztaltunk jogosan): a dobos mellett Robert Walter [Greyboy Allstars] kezeli az orgonát és a zongorát, illetve Will Bernard [TJ Kirk] gitározik. Fúvósok most nem kaptak helyet a gárdában, gondolom Skerik-nek is megvan a maga problémája ezekben az idõkben.
Akárcsak a felállás, maga a hangzás is merõben hajaz az elõzõ szólólemezre. Már korábban is említettük, hogy az All Kooked Out és a Flyin’ The Koop fúvós-orientáltsága után a harmadik korong erõteljes hangzásbeli váltással szolgált, habár az ideológia - miszerint játszunk dögös jazzfunk zenét most! - mit sem változott. A változásban a fúvósok fokozatos elszivárgása és a billentyûsök (különösen Hammond B3) megjelenése játszotta és játssza a legjelentõsebb szerepet.
A recept tehát nem sokat változott, így akinek bejött a III, annak ez is garantáltan be fog. Stanton Moore pergõ-centrikus groove-jai (melyekben a tradicionális N.O.-drumming mérhetetlen döggel és húzóerõvel párosul) cseppet sem vesztettek tartásukból, úgy döngölnek, mint mindig, ha nem jobban. Robert Walter velejében funky orgonajátékával hasonló a helyzet, csak úgy, mint Will Bernard kattyázó, olykor rockos szólókat ropogtató gitárjával. A dalokban - és ez már legutóbb is feltûnt nekem - jazz és funk-hatások mellett nagy adag rock-influence is felfedezhetõ. Az ezerrel lüktetõ, homloknyúzó témákról kiváltképp a Led Zeppelin riffjei jutnak eszembe (ráadásul korábban a trió a „When The Levee Breaks” címû LZ-számot is feldolgozta). Ez a rockos svung a Corrosion Of Comformity 2005-ös In The Arms Of God címû anyagán metálzenei kontextusban is fellelhetõ.
A lemezen hallható tizenegy szám között túlzottan nagy különbséget nem találhatunk. A megfogalmazott témák szinte mind olyanok, hogy a tudatalattinkban ott motoszkál a gondolat: „ezt mintha már hallottam volna valahol”, holott pontosan tudjuk, hogy igazából nem. Itt egyáltalán nem az eredetiség a lényeg, sõt, pont az okoz örömet, hogy kicsit erre, kicsit arra hasonlít, és hogy végre valaki eljátssza ezeket a dalokat, amiket az agyunk legmélyén tulajdonképpen már mi is megírtunk. Persze hangulatbeli eltérések azért vannak.
A tempósabb funknóták közé tartozik az albumot kezdõ „(Late Night At) Maple Leaf”, a „Thanks! (Again)” vagy a záró „(Here Come) The Brown Police”. Eszetlenül õröl a dob, Walter improvizációja szokásához híven mocskos és déli (az elsõ dalban zongorán aprít egy fül-kettéállítósat), Bernard hol a ritmusszekciót erõsíti, hol fasza szólóval pörköl, melyben Melvin Sparks és Warren Haynes stílusát gyúrja össze. Moore megvadult szólói is általában ilyenkor kerülnek terítékre. A dobos egyébként végig nagyon ízlésesen dobol, nem cifrázza túl, de azért érezzük, hogy ki a fõnök.
Belassultabb, rock-alapú szerzemények a „(Proper) Gender” vagy a „(Who Ate The) Layer Cake”. Stanton lomha, beállós, headbang-kompatibilis dobalapot biztosít, a kõkeményen akkordozó Hammond és a gitár viszi a riffet és nyomják, ami a csövön kifér. Amúgy nem különülnek el úgy egymástól a stílusok, ahogy az idióta újságíró hangoztatja. Például a „(Who Ate The) Layer Cake” durvulós témája után finom jazzfunkba megy át, „kellemesebb” hangvételû nótákba pedig olyan ütõs rock and roll szólók kerülnek néha, mint három másik. Tehát az egész nagyon egyben van, homogén, ha úgy tetszik.
És amúgy sem lehet tizenegy dalt ilyen egyszerûen két vacak kategóriába besummasztani. Itt van például a „Wissions (Of Wu)”, mely filmzenei jellegû, sejtelmes témájával és érdekesen csilingelõ „toy piano”-jával az egyik legeredetibb nóta; vagy a „(Smell My) Special Ingredients”, ami a Fela Kuti-féle afrobeat mûfaját idézi fel slide-os gitárszólóval; vagy a szokásosnál gépiesebbre kevert „(I Have) Super Strenght”, ami mocsári tripjével szintén egészen más, mint a többiek. Ezek nélkül is kiugranánk a bõrünkbõl, de ezekkel együtt kétségtelenül még színesebb az anyag.
Összességében az Emphasis! (On Parenthesis) kiválóan sikeredett. A rajongók jól tudják, hogy Stanton Moore-ban csalódni teljes képtelenség és minden alkalommal hezita nélkül lecsapnak a vele kapcsolatos újdonságokra, amit most is tegyenek meg, ha még nem tettek. Ettõl a lemeztõl is pontosan azt kapjuk, amiért kiadtuk a pénzünket. Nem nyújt újat, mert nem kell újat nyújtania. A trió azt nyomja, amit igazán tud, és azt nyomja, amit várunk, hogy nyomjon. Dögbõl, pörgésbõl, energiából most sincs hiány. Mi pedig örülünk! (mint majom a farkának)

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2008.05.18

David Fiuczynski - Black Cherry Acid Lab

Hifi-csakbenn tengely

Ez a lemez számomra örök kedvenc. Úgy van vele az ember, hogy vagy rákattan és akkor feledhetetlen, vagy elkezd sugárba hányni és akkor is feledhetetlen. David ’Fuze’ Fiuczynski gitárjátéka összetéveszthetetlen. Tom Morello mellett szerintem õ írja a világ legfaszább riffjeit, máskor pedig nyolcadhangok között masírozik bundnélküli hangszerén. Szólóiban sok Frank Zappa- és bebop-hatás lelhetõ fel, ám az egész zenében Sex Pistols, Funkadelic, Ice Cube és Ornette Coleman szelleme is meg-megidézõdik. Tegyük hozzá, hogy az alig harmincperces Black Cherry Acid Lab a mûvész legbetegebb, legszabadszellemûbb kiadványa mind közül (George Russel ihlette, mégis milyen legyen). Aki hasonlóan tökös, fúziós-funkos-rockos elborulós, velejében bizarr zenét kíván kicsit strukturáltabb kivitelezésben, csekkolja Screaming Headless Torsos nevû zenekarát (különösképp a LIVE!!! címû koncertfelvételt). A gárda ugyanaz, mint ezen a korongon és a muzsika is hasonló.
Kilenc nótán keresztül kiszámíthatatlanul kergetik egymást a fentebb felsoroltak. Az olykor már metálba átcsapkodó funkrock-témák iszonyatosan horzsolnak, szívizom-alázóan pumpálnak a groove-ok és ilyenkor úgy érzem, nincs ennél dögösebb zene a bolygón. A Cartoon Network-beli rajzfilmfigurák és a legdurvább gengszták hangját ötvözõ, „barking mad”-énekbeszéd még egy lapáttal tesz a csavarodott lüktetésre. Szaggat, cafatol, reciprokkal szoroz. A szaxofonnal támogatott, kitekert jazz-témák már másképp szedik szét az agyunkat, nyitottságot igényelnek az avantgárd vonulat felé. Az ihletõ zongorista lemezeit elõ és utótanulmányként is érdemes bevizsgálni, aki pedig még ennél is kíváncsibb természetû, olvassa el ’53-ban megjelent tanulmányát, a „Lydian Chromatic Concept of Tonal Organization”-t, aminek már a címe sem fest túl barátságosan.
A már említett énekbeszéd elkövetõje, Dean Bowman (kábé a fekete Mike Patton) rappel, scattel, röhögcsél, ordít az anyagon és oly módon énekel, mint egy purgatórium kapuját õrzõ soul-énekes az ötvenes évek Motown-jától.
A legvalószínûtlenebb merénylet a lemezen gregorián zenével felspékelt Sex Pistols-parafrázis („Bollocks”), illetve a hasonlóan punk-orientált „Scrapecheese” negyedhangos gitárszólóval és obszcén jazz-kiállással, amiben az énekes taxit próbál fogni New York utcáin. Nekem ezek az abszolút csúcspontok - én legalábbis itt csókoltam szájon a rózsaszín tapírt, ami már a play-gomb megnyomása óta vicsorgott rám a sarokból.
Nem is szaporítom tovább a szót: ez az egyik legbetegebb lemez, ami valaha megjelent. Nem mindennapi alapanyagok nem mindennapi ötvözete ez nem mindennapi formációtól. Free jazzre pogózás, bõ gatyában hadonászás szolfézsórán és headbanging egy kaktusz valagában. Überelhetetlen riffek, tudatcsonkító svung és felháborító indiszkréció.
Házsárt!

Régi cikk
Régebbi cikk
Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.05.12

Sex Mob - Sex Mob Does Bond

Hifi-csakbenn tengely

Steven Bernstein agyeldobós trombitás természetszerûen a New York-i underground szcénából, hisz a kortárs jazz legnagyobb „gyökerei” mind onnan kerülnek elõ. Vagy ha nem is onnan kerülnek elõ, az avantgárd mozgalom fekete lyuka végül úgy is beszippantja õket a Nagy Alma bugyraiba, és mire feleszmélnek, a Knitting Factory ragadós padlóján találják magukat egy Tzadik kiadóval kötött szerzõdéssel a hónuk alatt. Bernstein is immár negyedik szólóalbumát készítette idén John Zorn ármánytelepén - aki ezekre kíváncsi, keresse a „Diaspora” szócskával kezdõdõ lemezcímeket. Azonban most nem a szólóprojektrõl fog szó esni, hanem a muzsikus Sex Mob néven futó zenekaráról, annak is 2001-ben megjelent, James Bond-filmzene-átdolgozásokat tartalmazó anyagáról, mely véleményem szerint mind közül a legfaszább.
A Sex Mob zenéje igen nehezen definiálható. Klinikai eset határát súrolóan szabadfelfogású, irtó dögös és sok esetben meglehetõsen idétlen, ami az elõzõekhez hasonlóan csak a javára válik. Persze jöhetnék megint mondvacsinált mûfaji meghatározásokkal, ám ehelyett most egy igazi profihoz nyúlok segítségért: „…egy áldozatát megnyugtató hóhér és egy kéjes vízión merengõ elmebeteg vonásait egyesítette, valami diabolikus derûben.” - írta Rejtõ Jenõ „A tizennégy karátos autó” címû remekében, és ez az idézet meglátásom szerint pont ideillõ, nagyszerûen festi le, milyen is tulajdonképpen a Sex Mob. Ez jutott eszembe.
Tudniillik még, hogy a kvartett különösen szeret feldolgozásokat játszani, híres pop- vagy rock-számokat ízekre szedni, majd újra összerakni õket úgy, ahogy nekik tetszik. Animals, Rolling Stones, Kurt Cobain, Duke Ellington - bármi jöhet. Ennek tudatában nem meglepõ, hogy a fiúk egy teljes korongot szenteltek a 007-es filmek idõtálló zenei betéteinek, azaz azok kifüstölésének.
Az így született Sex Mob Does Bond-on ismerõs dallamok csendülnek fel nem éppen úgy, ahogy azokat a vásznon hallhattuk. A tizenkét dal között akad cséphadaró harcifunk-, búsabb hangvételû félittas jazz- és teli torokból tomboló avant-interpretáció, sõt, ezek sokszor egy dalon belül is váltják egymást, elkerülendõ a tagoltságot. Steven Berstein slide-trombitája (melyrõl nem tudok sokat mondani azon kívül, hogy „slide”) és Briggan Krauss szaxofonja olyan szinten szét tudják kapni ezeket a témákat, hogy néha rájuk sem lehet ismerni (mármint a témákra). A két fúvós úgy fúj, mintha fejenként hat tüdõvel feszülnének neki hangszerüknek. Olyan a sodrás, hogy a szinte érzem a csövek végébõl elõtörõ orkánerejû légáramlatokat. Fanfárszerûen ordenáré játékuk alá (mely kellõ idõben tud halk és lágy is lenni) Kenny Wollessen dobos és Tony Scherr bõgõs pakolják a groove-okat, vagy éppen segítik õket a teljes szétcsúszásban. A lemez vendége sem akárki, John Medeski, aki orgonával mûködik közre és szokásához híven istentelenül királyul ûzi a dolgot. A karcosságot tetézve néhány számban nõi kórussal bõvül az ötös, ami aztán már tényleg a mennyek kapuját nyitogatja. Vagy a pokolét, de azt már nem az én posztom eldönteni.
Mindent összevetve nincs mit mondanom. Ez a zene úgy példás, ahogy van: összes betegségével, viccességével, avantgárdságával, lüktetõ groove-jaival és újrahasznosított témáival, koncepciójával együtt. És köszönet a Rope-A-Dope kiadónak, akik megjelentették a lemezt.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.05.06

Skerik’s Syncopated Taint Septet - Husky

Hifi-csakbenn tengely

Nesztek, itt egy jól táplált rezesbanda néminemû billentyûsökkel, falba-gravírozós semi-bigband-kompozíciókkal és õsfunk groove-olmányokkal egyenesen Skerik bácsi „szinkópált szenny”-céhébõl. A Seattle-i illetõségû szaxofonos szám szerint hat darab társával úgy keveri a diszkót a jazzklubbal, a tánczenét az avantgárddal, mint senki más ezen a bolygón.
Ezen a korongon a netán még Charles Mingus-t is eszünkbe juttató, néhol szinte már James Bond filmbe illõen teátrális jazz-témák és az apokalipszis-közeli kollektív improvizáció-gubacsok The Meters-es lüktetéssel, döggel és a Dead Kennedys-es attitûddel, svunggal társulnak. Ami jó dolog. A végeredmény (saját definíciójuk szerint) punk jazz, ami nem áll messze a valóságtól. Mármint a definíció, mert a zene kifejezetten messze áll a valóságtól. Ami szintén jó dolog. Itt a tradíciók tisztelete és az újítani vágyás egyszerre van jelen: a muzsikusok hallhatóan szívükön viselik a dixielandet, a swinget, a bopot, a coolt és a free jazzt is, de zenéjükbe rengeteg funk-hatás is vegyül, és a muzsikáláshoz való hozzáállást vizsgálva már keményebb mûfajok is felszínre törnek. Ezek a srácok úgy tolnak „jazzt”, hogy eszedben sincs értelmiségi klubokba járni és bort kortyolgatva megjegyzéseket tenni a többi sznobnak, hogy milyen kifinomultan játszik ez a tenoros.
Ehelyett inkább szaltót ugrassz a közönségbe, ketchuppal a hajadban õrjöngesz, ennek hatására helyben tarajt növesztesz és birkavesével dobálózol. Nem sok fúvós-alapú zenekar képes ilyen hatást kiváltani. A lassú számok alatt lomhán, de szigorúan ritmusra kóvályogsz, bevérzett szemmel kacsintasz a csapos csajra, mert tudod, hogy hamarosan úgyis beindul a dob kettõ-négye és a karattyoló Hammond, az öt fúvós pedig teli torokból fogja szétkapni az ítélõképességedet.
Az egyetlen aprócska bibi nálam (mármint számomra) a dobkeverés, ami szerintem lehetne brutálisabb, szörnyetegebb, de ez már csak a kákán-is-csomót-keresõ kritikusi ösztön. A Husky (mely Grammy-díjas hangmérnökérõl, Husky Hoskulds-ról kapta nevét) mindennel együtt a 2006-os év egyik legfaszább kiadványa. Az ST7 a lovaskocsis punkzenekarok mintapéldája: zenészei úgy nyomatják ezt a velejében eszelõs avant-jazz-funk egyveleget, ahogy a Ramones a Blitzkrieg Bop-ot. Tehát tökösen. A lemezt meg is vettem eredetiben, mert ha valami ilyen szinten királyság, azt illik megvenni.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.05.04