Michael Franti ezzel az új albummal nagyon eltávolodott eredeti stílusától. A dalszerzõ-énekest és politikai aktivistát a rajongók az erõteljes, odamondogatós, The Disposable Heroes of Hiphoprisy nevet viselõ hiphop-formációból ismerhették meg a kilencvenes évek elején. Bár ez a banda csak egy lemezt élt meg, mégis igen meghatározó a hiphop zene történelmében. Utána jött a Spearhead, amellyel Franti még mindig megmaradt az izmos hiphop muzsikánál, és soulos, funkos, raggeas illetve rockos elemekkel vegyítette azt. Tulajdonképp ez volt az az idõszak, tehát a kilencvenes évek közepe-vége, amely igazán nagy ismeretséget szerzet neki. Ekkor készítette el két talán legerõsebb kiadványát, a Home-ot és a Chocolate Supa Highway-t. Aztán jött az ezredforduló, a Spearhead-bõl Michael Franti & Spearhead lett, és ezzel a névváltással a zene is gyökeresen megváltozott. A hiphop kezdett eltörpülni a soul, a funk, a raggea illetve a rock mellett, és az egész kezdte elveszteni azt a horderejét és azt az ütõsségét, amit igazán szerettünk Michael franti zenéjében. A 2003-mas Everyone Deserves Music-ban még néha érezhettük a hiphop erejét és lüktetését. A Yell Fire! pedig már teljesen más, és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy rossz.
Ezen a lemezen a hiphop szinte teljesen eltûnt, csak néha van olyan érzésünk, hogy ebben mégis csak van valami hiphop, de ez az érzésünk minden alkalommal olyan gyorsan tovatûnik, hogy nem érdemes igazán nagy jelentõséget tulajdonítani neki. Ez az érzés egyébiránt valószínûleg csak a Micheal Franti zenei múltját ismerõknél jelentkezik, és pusztán csak reménykedõ képzelgés az egész. Erre még visszatérünk. A zenét a light rock, esetenként a folk-rock kategóriájába lehetne sorolni, de az albumon ijesztõen sok helyet kapott a raggea is, tehát az egészbõl valamiféle nyúlánkos raggea-rock ötvözet sül ki. Sajnálatosan tapasztaltam, hogy egyszer-egyszer még a csúnya pop irányába is elcsöpög, ami csak még inkább megerõsít abban a hitemben, hogy ez nem tetszik. De ezt csak mint hiphopos arc írom, és nem lenne tisztességes csak ebbõl az irányból megközelíteni a dolgot. Mindenesetre azt tisztázzuk: akármennyire is Michael Franti neve díszeleg a borítón, ez nem hiphop.
Ha egy totál alteros fülével hallgatjuk a lemezt, akkor kevésbé kell tartanunk a csalódástól. Bár helyenként így is azt érezzük, hogy néhány nóta a kelleténél jobban eltunyul és elpoposodik, azért így már sokkal jobban élvezzük a muzsikát. Michael Franti egyébként abból a szempontból nem változott, hogy mint ahogy a The Disposable Heroes of Hiphoprisy-vel is be-beszólongatott a rendszernek és tisztán felvázolta politikai álláspontját, úgy ezen az albumon is van néhány keresetlen szava az uralkodó hatalmakhoz. A nóták nagy része akkor született, mikor Franti elõször látogatást tett a Közel-Keleten, és feljegyezte élményeit, így nem meglepõ a korong háborúellenes hangvétele. Nem tudom Bush mi alapján vásárol CD-t, de manapság nem sok esélye van olyan lemezt hallgatnia, amin nem átkozzák el.
A Time To Go Home dallamos raggea-lüktetése, mély, dubos basszusa, és erõs gitárcentrikussága rögtön sejteti velünk, hogy a Franti-ék célközönsége már kevésbé a hiphop fanok, mint a rock rajongók tábora. Mindazonáltal saját stílusában ez egy kifejezetten jól sikerült nóta, Michael Franti erõteljes, érces hangjában még mindig ott van az a keménység és az lázadás, ami hiphop-korszakában is olyan különleges és karizmatikus alakká tette õt. A címadó Yell Fire! az album csúcspontja. Agresszív gitárzúzás, erõs szöveg, rekedtes, kõkemény ének, huncut raggea-s lüktetés, mindennel együtt abszolút rendben van. Megvan az egésznek az a sodróereje, ami a már kilencvenes években is elkaszált minket, és megvan benne az a méreg, ami igazán rebellissé teszi a hangzást, és ami igazán hat a hallgatóra. Itt hallatszik, hogy nem gond az, ha Franti rockot játszik, mert ebben a stílusban is jól ki tudja fejezni magát, és tud igazán erõset alkotni. Az I Know I'm Not Alone azonban nagyon nem jön be. Itt a Spearhead megpróbál Lighthouse Family lenni, és sajnos ez elég jól sikerül is, csak hát mi az istennyiláért? Kalács gitár, tündibündi zongora, tehát az egész egy nagy kalap poprock. Szerintem nem kellene idáig süllyednie a bandának, mert semmi szüksége nincs rá. Ha tudnak rendes zenét is csinálni, márpedig tudnak, akkor mi ez a parasztvakítás? Az East To The West egy jó kis, könnyed nóta, nem kalács, de könnyen fogyasztható. Tépõs-reszelõs akusztikus gitár, finoman akkordozgató zongora, feszesen lüktetõ dob és basszus, az egész nem kifejezetten Franti-san sulykolós és erõteljes, de élvezetes hallgatni való. A dalszöveg is fantasztikus, nem közhelyes, de nagy igazságokat mondd ki, amiket a nagy lövöldözésben sokan már el is felejtettek. A Sweet Little Lies-zal ismét nem vagyok teljesen megelégedve, mert az I Know I'm Not Alone-hoz hasonlóan egy kicsit pénzszagúnak érzem a dolgot. Mindazonáltal ne hagyjuk, hogy a lobogó tábortûz elterelje a figyelmünket a szövegrõl, amiben megint csak nem lehet csalódni. Michael Franti szövegírói tehetsége vitathatatlan. A Hello Bonjour-ban, mint ahogy a Yell Fire!-ben is elõjött, újból elõjön az az érzésünk, hogy a hiphop itt ólálkodik valahol. Megígértem, hogy erre visszatérünk. Tehát az énekes énekbeszédjében alapvetõen tényleg valamiféle rappes lüktetés, ám az egész zenei környezet miatt ez a lüktetés csupán csak a ritmust erõsíti. Maga a dal vidám pattogóssága a calypso mûfaját juttathatja eszünkbe, és ezzel együtt tûszoknyás lányokat rumbatökökkel. Ebbe ágyazódik bele az a rappes szöveg, ami a pattogósságot erõsíti és ami mellesleg ismét kitûnõen összefoglalja a világ dolgait. Tipikus partinóta, korrekt. A One Step Closer To You a kelleténél egy kicsit csöpögõsebben kezdõdik, amit az izomlazító raggea-rész kellõen ellensúlyoz. Franti éneklését most egy szép hangú énekesnõ és egy raggea-énekes is segíti. Ez az érzelmesség azért egy kicsit még mindig meredek, de a szám egyébként kifejezetten hallgatható. A Hey Now Now is marad a raggea mûfajnál, mélyen brummogó, síkos basszus, és a zongora és az elektromos gitár beszívottan bólogatós akkordjai legalábbis ezt árulják el. Hangzásvilága leginkább az album elsõ nótájáéhoz hasonlítható. Az Everybody Ona Move vidámsága és dögössége pedig a Hello Bonjour hangzásvilágát idézi meg. Ismét egy tökéletes parti-számnak lehetünk fültanúi, ami garantáltan minden végtagunkat mozgásra készteti. Egy kis funky mindenkinek jár: sikálós gitár, dúsító orgona, lüktetés, fokozott hangulat, "arconpörgés" ezerrel, mégpedig ebben a sorrendben. A See You In The Light megint a kalács poprock kategóriájába tartozik, amire, úgy hallatszik, Franti ezen a lemezen nagyon rábukott. pilledõ gitár, folkos vonósok, egyszóval: katasztrófa. A Dave Matthews Band-tõl hallani ilyesmit, és valami oknál fogva, tõlük egyszerûen kifogástalan, csak valahogy a Spearhead-nek nem fekszik ez a stílus. Nem tudom, miért erõltetik. A Light Up Ya Lighter újból egy jó kis nóta, a címadó dalhoz hasonlóan a zenében megvan az az erõ és az a harcosság, ami hitelessé teszi magát a szöveget, a szöveget, ami ismét megmondja a tutit. Franti a raggea-ritmusokba is különösen beleszerelmesedett ezen a kiadványon, és ez a lüktetés tényleg fekszik neki. A What I've Seen is megközelíti azt, ami már nem jó, de szerencsére pont nem éri el azt. A See You In The Light-hoz hasonlóan lassú számról van szó, de a dallamvezetés rendesen elkerüli a nem kívánt popvonalat. A refrénben az elektromos gitár be is keményít, és belead apait-anyait. Tehát nem is a tempóval van gond, mert íme egy perfekt lassú szerzemény. A Tolerance-szel sincs túl sok baj, bár egy parányit ez is átcsúszik nyálasba, de nem olyan veszélyes mértékben. Egyzongorás kezdése felettébb ijesztõ, de az énekes minden tudását bevetve egy egész jó kis soul-nótát süt ki belõle. A drámai vonósok nem kellenének, meg mondjuk jobban kéne vonzódnom magához a soul és az r'n'b mûfajhoz, de meglátásaim szerint a maga stílusában ez egy kifejezetten jó dal. Az utolsó Is Love Enough? a legszebb szám a lemezen, messze elkerül minden kritikus zónát. Visszafogottsága és természetessége varázslatosan hat, a már hallott raggea-énekes közremûködése pedig egyszerûen mesés. Azt szokták mondani, hogy minden jó, ha a vége jó.
Na, minden azért nem jó, de azért nem kell megijedni. Michael Franti teljes mértékben eltávolodott a hiphoptól, ez kétségtelen, így a hiphop-arcoknak marad a Home és a Chocolate Supa Highway. Azonban a rock és raggea kedvelõi örülhetnek a nagy mûfajbeli váltásnak, mivel Franti ebben a stílusban is közel ugyanolyan erõs anyagot hozott össze, mint a kilencvenes években. Maga az énekes egy nagyon erõs személyiség, és zenéjében még 2006-ban ott rejlik az a tûz, amibõl, úgy látszik, még van elég tartaléka. Bár a popos cuccokkal voltak gondjaim, a Yell Fire!-t, mint albumot, ha nem is kitûnõnek, de jónak tartom.
Ha össze akarnám foglalni, ezen a lemezen Micheal Franti a raggea Zack de la Rochá-ja.
A gitáros-szájharmonikás-énekes Garrett Dutton a 2004-es The Hustle után 2006-ban ismét új lemezzel rukkolt elõ. Ne tévesszen meg minket az, hogy a borítón csak G. Love neve van feltûntetve, mivel az énekes ezen az albumon is megszokott bandájával, a Special Sauce-szal zenél. A bluest és a hiphopot készséggel keverõ muzsikus új, Lemonade címû lemezén nem mutat igazán sok újat eddigi zenei tevékenységeihez képest, tehát ismét ugyanazt azt az egyedi és dögös zenét hozza el nekünk, amit már tizennégy kemény éve játszik. Nagy fejlõdésre tehát ne számítsunk, így akik eddig csípték a csávót, azokat nagy csalódás nem érheti. A korongon szereplõ tizennégy új nóta mindegyike kiváló, a rajongók garantáltan szeretni fogják õket. G. Love és zenekara egy újabb élõ példa arra, hogy nagy fejlõdés nélkül is lehet sok éven keresztül igazán színvonalas muzsikát csinálni úgy, hogy az emberek ne unják meg, és a sokadik korongra is rábukjanak. Ilyen szempontból G. Love-ék hasonlítanak az ACDC-re.
Ahogy a limonádé egy könnyû és frissítõ ital, úgy a Lemonade is egy könnyû és frissítõ lemez. Nem is kell a zenére igazán odafigyelni, hogy hasson, egyszerûen csak be kell tenni a CD-t a lejátszóba, és onnantól már az egész visz magától. Maga az album igen lightos, és G. Love-ék nem rombolnak minket olyasféle, kemény hiphop-beatekkel, mint mondjuk az elsõ, 1994-es G. Love & Special Sauce-kiadványon. Az egész olyan nyári, teraszon ülõs, tûzõ napos hangulatú, és a tényleg úgy hat, mint a déli kánikulában egy nagy pohár, jéghideg limonádé. Kevesebb hip-hop, több blues, eszetlenül dögös groove-ok és néminemû rock is közrejátszik. A rock egyébként ezen a kiadványon több helyet kap, mint az elõzõeken, de alapvetõen megmarad a muzsika G. Love-os jellege, és sok változást nem tapasztalhatunk az elõzõ lemezekhez képest. A hangzás azért bõvült az eredeti, Special Sauce-os felálláshoz képest. A gitár, a bõgõ és a dob mellett a billentyûs hangszerek is elég fontos szerepet töltenek be. Emellett néhány vendégénekes is tiszteletét teszi az albumon, de az õ nevük egyenlõre maradjon titok.
Az elsõ, Ride címû nóta rögtön egy szûk négy perces, pillekönnyed hallgatnivaló. Az ember csak bezuttyan a mûanyag kertiszékbe (legalábbis Magyarországon), magához vesz egy elõhûtött, jó hideg italt és átadja magát a finoman zengõ, rockos-bluesos akusztikus gitárnak. G. Love éneklése a tõle megszokottnál kevésbé hiphopos, lágy hangjával õ is a napfényes, ellazulós hangulathoz járul hozzá. Még egy kis szájharmonikát is hallhatunk a végére, és minden teljes. Az Ain't That Right már egy fokkal feszesebb lüktetést szolgáltat, és az énekes is jobban pattogtatja a hangját. Szolid, akusztikus hiphop a rajongóknak már természetessé vált, a bandára jellemzõ gitáros beütésekkel. A refrénben aztán, mint ahogy a Ride-ban is, ismét adunk a popnak egy pofont, de nem megyünk át nyálba, nem bizony, G. Love nem játszik kalácsot. A Hot Cookin' sem keményít be igazán. Halkan alapozó orgonájával, újabb perfekt szolid bluesos, rockos gitártémájával és közepes tempójával akár meg is kezdhetjük a betervezett grillsütést az udvaron. A dumaláda alapvetõen lüktetõ, hiphopos énekbeszédje csak még több dögöt visz ebbe a "kertiblues" muzsikába. A Can't Go Back To Jersey groove-ja már azért jobban megmozgatja a végtagjainkat, sokkal erõsebb lüktetéssel lett felruházva, mint az elõzõek. Az orgona-zongora kettõs perfektül pumpálja az alapdallamot, amire G. Love szájharmonikázik illetve fergetegesen nyomja a sódert. A Missing My Baby címébõl már elõre ki lehet találni, hogy egy jó kis blues-nótában élvezkedhetünk. Lassú dobja, gitárja, régi idõket idézõ rhodes-zongorája és gyengéd, pityergõ orgonája is megerõsít bennünket ebben, G. Love fájdalommal teli éneke pedig már teljesen biztossá teszi a dolgot számunkra. A Holla! sunyi bluesa és hiphoposan lüktetõ szövege annyira tipikus, hogy hú. A vidám refrén egy pillanatra a Smashmouth zenekart juttathatja eszünkbe, ami szintén nyárias hangulatú muzsikájáról ismert. Egyébként ez a nyárias hangulat nagyjából egész Lemonade-en megmarad, így a sötétebb underground hiphop zenék kedvelõi nem biztos, hogy rajongani fognak érte. A Banger egy igazi, hamisítatlan hiphop-szám, természetesen G. Love módra. Az énekes fehér hangját most három fekete hang támogatja, és Garrett Dutton mellett Blackalicous, Lateef és Truth Speaker hadarják a szöveget. A hangzás is sokkal sötétebb és hiphopsabb, mint az elõzõ nótákban, de azért a bluesos szájharmonika-téma itt is befigyel. A Thanks & Praise újból egy tipikusan olyan szerzemény, amilyet csak G. Love keze nyomán lehet hallani: pörgõs beatek, lüktetõ szöveg, pammogó bõgõ, lágy akusztikus gitár és bluesos herfli. Ilyen zenét szinte senki más nem csinál, csak ez a csávó, és részben ebben az egyediségben rejlik a sikere. Az meg már csak a hab a tortán, hogy a két alapvetõen fekete mûfajt, a hiphopot és a bluest egy fehér pasi egyesíti. A Let The Music Play-ben két, a maga mûfajában sztárnak mondható énekes is tiszteletét teszi: Marc Broussard és Ben Harper. A dal sötét, lassú és erõsen soul-os, olyasmi, mint amilyet Ben Harper lemezein hallhatunk. Az r'n'b, a soul, a blues és a rock összelöttyintését hallhatjuk tehát két fergeteges vendég köremûködésével. A Free is egy lassabb tempójú szerzemény, vokáljai és drámai refrénje tényleg a szabadság érzését sugározzák magukból, talán egy kicsit jobban is, mint kéne. Bár ez a dal egy kicsit a kelleténél jobban eltunyul és elpoposodik, nem mondható igazán rossznak sem, talán csak meglepõnek könnyedsége miatt. A Beautiful a szépséges hangú Tristan Perryman közremûködésével készült, és az elõzõ számhoz hasonlóan egy kicsit eltávolodik a G. Love-féle hiphopblues-világtól. G. Love gitártémája is inkább a könnyed rock és country-rock vizeire evezi a nótát, ami elsõre igen furcsának tûnhet, de ha belegondolunk, eddigi lemezein sem mindig csak a bluesból táplálkozott. A Rainbow-ban is hallhatunk egy vendéget, mégpedig Jack Johnson-t, aki szintén elég híres a maga mûfajában. Ezzel a számmal visszatérünk az áhított blueshoz. Pozitív életszemlélet, napfényes hangulat, szépen szóló szájharmonika, és két énekes vidám éneklése alkotja ezt a két kellemes, habzsolható muzsikát, amivel újból a megszokott kerékvágásban érezhetjük magunkat. A Breakin' Up egy felhõsebb, dob nélküli darab, aminek enyhe melankóliája egy kicsit minket is elgondolkodtat. G. Love hangjában a hiphop és a blues furcsa módon alapvetõen egyesül, bármiféle különösebb erõfeszítés nélkül. Az utolsó, Still Hang Around/Sneakster címû duplanóta elsõ fele egy fincsi, egygitáros blues G. Love jóvoltából, ami egy rövid idõre megidézi a harmincas éveket. A második fél, azaz a Sneakster egy ütõs, rockos jam a lemez végére, mindennel felfegyverezve, amivel csak lehet.
Talán a vártnál rockosabbra sikerült ez az anyag, de ezen az apróságon kívül G. Love ismét ugyanazt a formáját hozta, amit szokott. A dalok mind kiválóak, a muzsika végig nyáriasan vidám, a vendégszereplések különösen feldobják az album hangulatát. Tehát, nem sok negatív kritika érheti.
Mint azt már össze foglaltam, a Lemonade pontosan úgy hat, mint egy nagy pohár frissítõ limonádé a déli kánikulában.
Nils Wogram egy félhíres, német pozanos és csodabogár. Saját hazájában lemezeivel számos díjat elnyert, és már kis hazánkban is szert tett egy kisebb hírnévre, tehát semmiképp sem mondhatjuk, hogy a magyar közönség elõtt ismeretlen maradt a neve. Mint láttam, két quartet-felállásban készült lemezét a cdbt.hu-n meg is lehet rendelni, amibõl én most a második, 1998-ban napvilágot látott Speed Life címût fogom megajánlani nektek.
Zenéjét a free jazz-be kéne sorolnom, de ez az elnevezés sokakat megrémít és félrevezet, tehát megpróbálom valahogy körülírni. Próbáljuk meg a free jazz fogalmát egy kicsit tágabban értelmezni és ne rettenjünk el rögtön: Abból a szempontból a free jazz-zel igazam lenne, hogy szinte az egész teljes mértékben atonális, emiatt kap egyfajta "szabad" jelleget, de szerintem emiatt még túlzás lenne Albert Ayler mellé sorolni õket. Ugyanis a zene teljesen szervezett, nincsenek (csak egy alkalommal) olyan kitörések és elszállások, amik erre a stílusra jellemzõk. Sok helyen táplálkozik a bop zenébõl és még sok másból, ennek ellenére se nem bop, se nem semmi más, tehát elég nehéz õket igazán beskatulyázni. Ez az amit én úgy hívok, hogy kortárs jazz és kész, nem kell ezt annyira túlbonyolítani. Nem kell hozzá olyan erõs idegzet, de azért aki nem szereti Bartókot, az ne számítson semmi jóra. Viszont aki szereti Bartókot és az új ötleteket, a sémákat elvetõ zenét és a szabad jazz-t, mert hát végtére is ez, még ha szolidabb is, de az, annak ez a lemez kiváló szórakozást fog nyújtani. A Speed Life-ot leginkább Bobby Previte Counterclockwise címû albumához tudnám hasonlítani.
Nils Wogram harsonás mellett még Simon Nabatov zongorista, Nic Thys bõgõs és Jochen Rückert dobos alkotja a négyest, mindahányan kiváló muzsikusok. Nabatov zongorajátéka átrepít egy másik világba, az õ szólólemezeit és érdemes keresni, és a Wogram-mal készített 2005-ös The Move címû duóalbumra is le kell csapni. Õk nagy barátok a harsonással. Wogram egyébként quartet, quintet, szeptet és oktet-formációi mellet sok más bandában is feltûnik, többek között Aki Takase zongorista és Lucas Niggli dobos oldalán is lehet õt hallani.
A lemez elsõ, Morphing címû nótájának témájába elsõ hallásra beleszerettem. Egy ideig kiszámíthatatlanul bukdácsol, majd a pozanos belecsap a témába, és hirtelen váltásaival többször is átejt. Aztán következik a mesteri szóló, ami önmagában egyáltalán nem hajaz a free jazz-zenére, ám az egész kompozíció hangzásvilágában van valami idegölõ kis fricska, amitõl azért érezzük, hogy a Ornette Coleman szelleme ott lóg a levegõben. Aztán egy drum & bass pörést diktáló dobszóló következik, majd a Wogram-Nabatov kettõs ismét megtréfál minket egy atonális melléktémával. A zongoraszóló után aztán visszabotorkál a téma, és így ér véget a tíz perc. Engem ez a szerzemény olyannyira megfogott, hogy egyszerûen muszáj volt továbbhallgatnom az albumot. A Hotel Blues egy lassabb dal, régies, melankolikus harsona-témája a Duke Ellington Orchestra témáihoz nyúl vissza, ám ez a melankólia mélyen az õrületben gyökeredzik. Aztán a bõgõs Nic Thys búskomor improvizációja következik, amibe bele-beletolakszik a pozan érces hangja. Aztán Simon Nabatov is beszáll az alapba, ennek örömére Wogram elereszti magát és egy fél free szólót produkál, majd visszatér a komor témához. A King Of Thrash felettébb free jazz-esen kezdõdik, Wogram csicsergeti a harsonáját, nyöszörög rajta, majd hirtelenjében a semmibõl elõtör a Frank Zappásan aszimmetrikus fõtéma. Nabatov ismét egy zseniális szólóval lát el minket, majd a bõgõs pöcögtethet. Aztán ismét belép a pozan és Nils improvizációja is belekápráztat minket a földbe. Jochen Rückert is jól meggyûri a dobokat, végig perfektül üt, az egész albumon kiválóan játszik. A Circle egy három és negyed perces, tonális lazítás. A zongorista és fúvós balladai szólójátékában ezúttal semmi elborultságot nem lehet találni, mindenki nagyon finoman zenél, és a dal selyemként siklik át a fülünkön. Semmi sértõ nincs benne, egyszerûen csak szép. Itt minden hallgató kieresztheti magából a fáradt gõzt. A Newsed-del visszatérünk a pörgõs, atonális világba, a hosszúra húzódó téma ismét egyszerûen varázslatos. A pozanszóló már sokkal szabadabb keletû, majd egy hirtelen vágással áttrappolunk Nabatov túlvilági akkordjaihoz. Talán ez a nóta áll a legközelebb a free jazz-hez, szólóiban John Zorn szaxofonos agymenéseit idézi. A téma már vissza sem jön, a káosz elhatalmasodik, aztán a zenekar agyonvágja magát és vége. Az Alien's Earworm kihúz minket a káoszból és ismét azt a szervezett hangzást nyújtja, ami Nils Wogram muzsikájára inkább jellemzõ. Nincsenek benne hirtelen kitörések, semmi rikoltozás, sõt, ez a szám még a többihez képest is kifejezetten nyugalmas. A szólók ismét kiválóak, egy szavunk sem lehet rá;juk, Rückert még egy kis bossanovás ízt is eldugott a ritmusban. A The Beauty Of Meat újból egy lassabb szerzemény, ám témájában egy tömeggyilkos szerelmi bánatát vélhetjük felfedezni. Ezek után csak Wogram és Nabatov játszik, szintén ugyanabban a pszichopata stílusban potyogtatják a hangokat. Nem tipikusan kellemes de nagyon jó, és bármennyire is hiszitek, ez a kettõ nem zárja ki egymást. A végére még visszagomolyog a téma, mert azt úgy illik. Az Annoying Neighbour egy pörgõs dal atonális menetekkel, amitõl valakinek szétrobban a feje, valaki pedig kifejezetten élvezetesnek találja. Én az utóbbi csoportba tartozom. Címe elárulja az egész nóta hangulatát, a fürge zongoramenetek tényleg olyanok, mint egy idegesítõ szomszéd, legszívesebben kiszaladnál a házadból és megölnéd, mert reggel hatkor állandóan köszörül, és nem tudsz tõle aludni. Csak ezúttal ez egy pozitív érzés, de ehhez azért, free jazz ide vagy oda, kell erõs idegzet. Thys bõgõszólóját egy rossz szó sem érheti. Az utolsó, címadó, Speed Life címû dal az elõzõhöz hasonlóan fürge, atonális futamokkal van teletömve, témája gyorsasága miatt szinte már követhetetlen. Nils Wogram még egyszer megmutatja, hogy mire képes harsonájával, Simon Nabatov, hogy mire képes zongorájával, Nic Thys, hogy mire képes bõgõjével és Jochen Rückert, hogy mire képes dobjával. Mind a négyen fergeteges muzsikusok, és ezt az utolsó hat percben is bebizonyítják nekünk.
Erre a lemezre igazán nincsenek szavak, sõt, igazán hangok sincsenek. Olyan, mintha a banda nem létezõ hangokon játszana, mintha a zenészeknek saját hangsoruk lenne saját hangokkal, saját elõjegyzésekkel, és saját hangszerük, amiken ezeket meg is tudják szólaltatni. Ez a zene egy teljesen más világban játszódik, és ha ez free jazz, hát legyen, ezen már nem fogok vitatkozni.
