Az Anima Sound System-et a Prieger testvérpát alapította 1993-ban. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a zenekar hozta be az elektronikus zenét a magyar köztudatba, de ez elektronika mellett a cigány és a zsidó népzene is erõsen kivette a részét a zenében. A kilencvenes évek közepén a '68 címû nótájuk egész Európában nagy sikert aratott, és ettõl fogva olyan neves producerek és formációk keresték meg õket, és készítettek dalaikhoz remixeket, mint a Thievery Corporation, vagy a De-Phazz. Késõbb aztán Németh Juci lett az énekesük, akinek hangja az Anima egy teljesen új oldalát tárta a hallgatók elé. A nagysikerû Gipsy Sound Clash címû anyag után elkészítették az Elég Volt maxi-lemezét, amin az akkor már világhírû Asian Dub Foundation segédkezett. Ennek hatására a két banda közös koncerteket is adott. A 2003-mas Aquanistan már egy nyugisabb, relaxálósabb, vizenyõsebb korong lett. Ezután, 2004-ben Juci és Prieger Szabolcs kilépett a zenekarból, és az addigra már hatalmas rajongótábor azt hitte, hogy mindennek vége.
De nem. 2006-ra összeállt az új zenei anyag, ami sok világsztár közremûködésével (Heidi Levo-éval, a Cinematic Orchestra énekeséével, a kiváló MC-ével, JC-001-éval, aki George Clintonnal, Stinggel, Natacha Atlasszal és a Peuple de l'herbe-bel dolgozott együtt, és másokéval) kecsegtethet. Az énekes szerepét Kása Juli, a dumaláda és ceremóniamester szerepét a Mc Jez tölti be, aki Dj Vadim-mal és Roots Manuva-val is dolgozott már. Tehát a felhozatal elég erõs.
A We Strike! címû új album Prieger Zsolt szerint "keményebb, politikusabb, elszántabb, kísérletibb" lett, mint a régebbiek. Az Anima törekedett visszakerülni a mainstream-bõl (ha a Németh Jucis idõszakot egyáltalán lehet így hívni) az underground-ba. Minõségi elektronikus zenét kreáltak keleti beütésekkel. Fõleg a hip-hop és a dancehall a muzsika vezércsillaga és ez lenne az, ami igazán eredetivé teszi a hangzást. Bár már az Asian Dub Foundation megalkotta már ezt a hangzást, és a We Strike! lázadása, komoly politika állásfoglalása és a keleti zenék felhasználása miatt fõleg az Enemy Of The Enemy címmel ellátott ADF korongra hajaz, mást ad annál, mint amit ez alápján várnánk.
Tehát egy nagyon kemény, pörgõs, és az Anima Sound System legütõsebb albumával állunk szemben.
Az ADF-tõl kölcsönzött stílust elsõ sorban a háborúellenes hangvétel jellemzi, ami a World At War (aminek már a címébõl lejön, hogy mirõl is szól) címû nótában jelenik meg legjobban. A keleti, pengetõs alap, az erõs gitár-sika a refrénben, Mc Jez mély hangja és az elég nyilvánvaló szöveg szinte már-már másolattá teszi az egészet. De a harmonika, ami az Anima Sound System zenéjében újításnak számít, és szerintem egy hihetetlen nagy húzás a zenekartól, csen bele valami olyan egyediséget, ami már teljesen máshonnan világítja meg az egész stílust. Ekkor a zene már nem Asian Dub Foundation, hanem Anima Sound System, és ez a jó benne. Ezen felül sokkal több világzenei motívum, és több keleti hangszer csendül fel a muzsikában, mint az angol csapat lemezein, és ezáltal is másabb. Hogy ne csak a World At War-t említsük, ehhez az irányzathoz tartozik a Get Up (amiben Noam Chomsky hangja is felcsendül), a Trubul Ek Vorba, a címadó We Strike! és a More Fire címû szerzemény is (aminek semmi köze a Rawhill Cru Mo' Fire címû számához). A More Fire-t hónapokkal a lemez megjelenése elõtt elkezdték játszani a rádióban, ezáltal sokan beleszerethettünk az új Anima-hangzásba. A banda 2005. októberében ki is hirdetett egy More Fire remixversenyt, amit Cathead 'More Guitar' remixe nyert meg. Ez a www.animasoundsystem.hu-n honlapon meg is hallgatható. Ezúton gratulálok az alkotónak.
Tehát a We Strike!-nak van egy ilyen, pörgõs, fõleg dancehall ritmusokon alapuló oldala.
De van egy másik oldala, ami inkább a hip-hoppot részesíti elõnyben. Ehhez az oldalhoz tartozik például a Like A Massive Tree címû nóta, ami amellett, hogy egy masszív hip-hop alappal lett ellátva, van egy kis funky-s bukéja is. A világzene képviselõje, azaz a zseniális furulya, a funk képviselõi, azaz a billentyûk és a gitár, és a hip-hoppot képviselõ dobalap, a "savas" basszus és maga az ének egy olyan hibátlan egységet alkot a számban, amit évekig el tudnék hallgatni. És a ritmus begyorsulása erre még rátesz egy lapáttal. Vitathatatlanul a lemez egyik legjobb nótájával van dolgunk. Ehhez hasonló Travel With Cimbalom, ahol a cimbalom kerül elõtérbe. A népzene zseniálisan és ízlésesen ágyazódik bele a hip-hopba, amit Kása Juli éneklése koronáz meg. Itt is hallható a háttérben a szájharmonika, ami ismét még "egyedibbé" teszi a zenét.
Viszont ehhez az oldalhoz tartozik még a Technotoys Blues, ami teljesen kilóg az anyagból és ami elég nagy ballépés az Anima történelmében. Hip-hoppos, lassú dobalap, elektromos gitár, elszállós szaxofon, Prokofjev-es, egyéb fúvós részletek. Ezekkel még semmi baj nem lenne, ha nem kerülnének rájuk azok az elviselhetetlen, idegesítõ, Daft Punk-os nõi géphang-szabdalványok. Egyébként a dal teljesen jól össze van rakva, de ez a hang szétbarmolja az egészet. Kár érte.
Kerültek gyönyörû, lassú szerzemények is a lemezre. Ilyen a But Gindura, aminek r'n'b-s, neo soul-os alapjára nagyon jól illeszkedik Kása Juli fenomenális éneklése. Juli erõs énekhangja méltó Németh Juci selymes hangjának váltására, fõleg, mert a zene elég nagy változáson ment keresztül a 2003-mas Aquanistan lemeztõl a We Strike!-ig, és az új hangzáshoz jobban passzol ez az új énekhang. Ebbõl a nótából sem hiányozhat a keleti muzsika, amelyet itt a már hallott pengetõs hangszer szólója és a furulya-szerû fafúvós (nem akarok hülyeséget írni, ezért inkább nem nevezem meg a hangszereket) képvisel. Ehhez hasonlóan soul-os hangzású az Open Your Eyes, ami egy kicsit populárisabb, jobban beolvad a mai, zenecsatornák által kedvelt soul és r'n'b zenék közé. Szóval nem emiatt a dal miatt fogjuk megkedvelni a bandát.
Két különlegességgel is ékeskedik az új korong. Az egyik a Revolution címû The Beatles nóta "raggae-adaptációja", ami egyszerûen zseniálisra sikerült. Lehengerlõ, enyhe blues-os beütésû szájharmonika, kanna és egyéb percussion-ök a ritmus-szekcióban, tangóharmonika és a kihagyhatatlan keleti hangszerek. Egyszerûen zseniális, nem lehet máshogy leírni. A másik különlegesség a Colours, ami az Asian Dub Foundation-ös csoportba sorolható, csak a keleti zenére jellemzõ motívumokat a cigány népzenei elemek váltják, és olyan erõvel sodorja a hallgatót, hogy ha akarna, akkor se tudna kikecmeregni az árból.
A lemezt egy Feed Your Mind címû A38-as élõfelvétel zárja, amin az Asian Dub Foundation is közremûködik.
A We Strike! nagy siker az Anima történelmében (kivéve azt az egy kis csúszást). Nagy koncert-turné várható, csak úgy Magyarországon, mint Európa-szerte. Ráadásul õsszel egy remixlemez is kiadatik az új albumból, amin a More Fire Cathead verziója is hallható lesz majd. Hajrá!

Megtalálható a mamarecords.hu-n (MR082)

TurtleKat
2006.02.26

Lap elejére

Dennis Chambers - Planet Earth

A fúziós jazz nem alszik. Sõt, olyan zenék kerülnek felszínre a huszonegyedik században, amiket a hetvenes években Miles Davis, Billy Cobham, a Mahavishnu és Weather Report alakított ki. Abban az idõben olyan lemezek jelentek meg, mint Miles Davis On The Corner-je, Billy Cobham Spectrum-ja, A Mahavishnu Orchestra Birds Of Fire-je, a Weather Report Heavy Weather-je, vagy akár Herbie Hancock Head Hunters-e. Szóval olyanok, amik mellett a jazz-kedvelõnek tilos elmennie.
Dennis Chambers, dobos neve sem a huszonegyedik században jelent meg. 1978-ban csatlakozott a Parliament and Funkadelic-hez, ami szintén egy meghatározó banda volt a hetvenes és a nyolcvanas években. Egészen '85-ig dobolt a funk-csapatban, amikor is elhagyta azt és a Special EFX nevezetû együttesben folytatta pályafutását. Ezek után még sok híres jazz-groupban és jazz-elõadóval zenélt együtt, többek között a David Saborn Band-ben, a John Scofield Band-ben, a Randy Breckers Band and Michael Breckers Band-ben, a Mike Urbaniak's Band-ben, a Bill Evans Band-ben, a CTI All Stars-ban, George Duke-kal, a Stanley Clark's Band-ben, a Steve Kahn's Eyewitness Band-ben és a John McLaughlin Band-ben. Tehát elég sok helyet megjárt már azelõtt.
Az ezredforduló környékén újra felbukkantak a régi idõket idézõ fusion jazz-zenék, azaz beköszöntött és kezdetét vette a fúziós jazz második fénykora. Dennis Chambers ebben az idõben is elég aktív volt. John Novello és Billy Sheenan segítségével megalakult a Niacin, ami pszihedelikus fúziós zenéjérõl lett jobb körökben híres. Emellett a dobos olyan "második generációs" fusion-zenészekkel készített jobbnál jobb albumokat, mint Greg Howe, Victor Wooten, Scott Kinsey vagy Scott Henderson. És, csak hogy még egy példát említsek, Chambers dobol Santana 2002-es Shaman címû lemezén is. Még sorolhatnék példákat, de véleményem szerint ennyi elég volt Dennis Chambers bemutatásához, és most már szólók egy pár szót az idei év március 14-én megjelenõ Planet Earth címû korongról is.
Jó ha tudjuk, hogy az album számainak pár darabja Sun Ra szerzeménye Tehát a címadó Planet Earth, az El Is A Sound Of Joy és az Overtones of China fellelhetõk Sun Ra Sound Of Joy címû lemezén. Érdemes meghallgatni az eredeti verziókat is.
A lemezen egyenlõen vannak terjengõs és masszívabb darabok, amik elég változatossá teszik azt. Emellett eléggé rézközpontú is lett, legalábbis olyan szempontból, hogy elég sok fúvós szerepeltetésével lett felvéve. Kenny Garrett és Bob Malach szaxofonozik, Jim Hynes játszik trombitán, Mike Davis játszik pozanon, és ezek mellett még a The Borneo Horns is közremûködik a lemezen Lenny Pickett-tel, Stan Harrison-nal és Steve Elson-nal az élén. Ennek a hármasnak külön hely is lett biztosítva, azaz "kaptak" három számot, amik Dance Music For The Borneo Horns #3-nek, #4-nak és #6-nek lettek keresztelve. Fõleg ezek alkotják az album masszívabb, funk-osabb részét, egyben az egész album gerincét. Három Maceo Parker-t, Fred Wesley-t és magát a JBs-t idézõ, 3-7 perc idõtartamú rézfúvós betét, amit persze a dobos zseniális játéka kísér. A kiadvány ezen része véleményem szerint nagyon jóra sikerült. De a Planet Earth-nek vannak más részei is.
A lemez terjengõsebb, gomolygósabb része a sokat hallottak számára kissé elcsépeltnek hathat. Vegyük példának a lemez elsõ számát, a címadó Planet Earth-öt. Egy, bár fülbemászó, de nem elég változatos témát két hosszú, unalmas és értelmetlen gitárszóló (Dean Brown, Adam Rogers) követ. Vehetjük, hogy végül is ez egy dobos lemeze és Chambers kifogástalanul dobol, de azért a zenét nem kéne elhanyagolni. Természetesen nem mondom, hogy förtelmes, csak nyitásnak kicsit ijesztõ. A Camel Hump címû nóta még ilyen. Ezek a menetek, ez a téma, ez a keyboard- (Jim Beard) és ez a szaxofon-szóló olyan idegesítõen hasonlít másik tízhez, hogy az ember már megunja. Ugyanabba a hibába esik bele, mint amibe Dave Weckl esett a Multiplicity címû 2005-ös lemezével. Annyira Chick Corea, hogy már szinte csak másolat. Az Elroy a blues-os gitárjával, és hirtelen ritmusváltásaival épp a határvonalon áll. Bár tipikus "második generációs" fúziós jazz, mégis van benne egy csepp eredetiség, ami ambivalensé teszi azt. Az Overtones Of China viszont már egy "teljesen" egyedi nóta, ami erõteljes, pszihedelikus feeling-jével, masszív basszusával (Will Lee, Anthony Jackson) a Niacin formáció zenéjét idézi, és az erre kerülõ elborult szaxi miatt egy "free fusion"-re hajazó szerzemény kerekedik belõle. Ezt már szeressük! Csak úgy, mint az El Is The Sound Of Joy-t, ami leheletnyi swing-ességével a huszadik század elejét idézi fel, és öltözteti egy új ruhába.
De hogy visszatérjünk a funky-s részre, nem csak a The Borneo Horns-os dalok rázzák fel és hengerlik le a hallgatót. Az Amos Ignore egy kõkemény, telt, zsíros jazzfunk sok rezessel, amiben bár szintén van némi utánérzés, ez kevésbé irritáló. Ehhez hasonló jazzfunk-szerzemény még az ANT, ami fúvósok híján egy zseniális gitáros számra sikeredett. Szinte az egész gitárszólók sorozatából áll, de ezeknek már több értelmét hallom, mint a Planet Earth-ben.
A korongra került még két lassú dal is, a Griphini's Song és a Loose Bloose. Az elõbbi egy melodikus, szintén egy régebbi stílusú nóta, szép szaxofon- és zongorajátékkal. Az utóbbi a fusion keretei közt lassú, egy finom szaxi- és gitárszólóval. Ez a két darabja az albumnak teljesen stabil lábakon áll.
Lehet, hogy másat, lehet, hogy ilyet vártunk. Dennis Chambers a lemezen végig zseniálisan dobol, és a zenészek is kitûnõen végzik a dolgukat. Egyet bizton állíthatunk: a Planet Earth egy változatos lemez.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.22

Lap elejére

Gotan Project - La Revancha Del Tango

A Gotan Project a feje tetejére állította a tangó mûfaját a huszonegyedik században. Ahogy azt Philippe Cohen Solal, a csapat billentyûse mondotta: "...ez is a tangó egy fajtája,". És akármilyen konzervatívak vagyunk, sajnos, ezt el kell fogadnunk.
Tehát a zenekar tangót játszik elektronikus alapokkal. Nem számítottak arra, hogy ez a dolog olyan nagy siker (elõször csak underground siker, aztán mainstream siker) lesz, a végére mégis elég szép számban kelt el a La Revancha Del Tango címû debütlemez. Mindjárt fény derül arra, hogy miért.
Akusztikus és elektronikus találkozásánál mindig meg van az a rizikó, hogy a mérleg nyelve elbillen az egyik irányba, és a zene sem lesz az igazi. A banda nagy rizikót vállalt, amikor belecsapott ebbe a projektbe, miszerint modernizálja és új utakra tereli a tangót, de szerény véleményem szerint abszolút jól sikerült. Sokan mondták a lemez kapcsán, hogy ez a tangó megcsúfolása, fõleg a konzervatív gondolkodásúak, de ez alapján nem érdemes ítélkezni. Meg kell hallgatni.
A Queremos Paz rögtön egy erõs, tangóharmonikás szerzemény trip-hopposan lassú dobloop-pal. Nagyon szépen, gondosan komponált alap, nagyon jó improvizációk Európa talán legjobb muzsikusaitól. Így az akusztikus zene kedvelõi ugyanúgy imádhatják õket, mint a DJ-k, akik számára jó sok fekete korongot dobtak piacra. Az Epoca ezután egy lassú, de ettõl még nem érzelgõs dal, inkább erõs, és vérpezsdítõ. Ízléses, zsíros ütem, a basszus és groove-ok leginkább Christoph H. Müller-hez fûzõdik, õ a Gotan Project elektronikus része, bár a billentyûs is be szokott segíteni. Az énekes már csak a hab a tortán. A Chunga's Revenge (Zappa-rajongóknak ismerõs lehet ez a cím) egy még lassabb szerzemény, már-már hip-hop-lassúságú. Nagyon jól kevert tangóharmonikák, hallatszik, hogy nagy odafigyeléssel effektezték és hangerõváltoztatták a feljátszott hangsávokat. A zene lüktetésében eléggé hasonlít a Thievery Corporation zenéjére, csak a tangóharmonika, a billentyûk és a hegedû dob rajta, így zseniális elegyét kapjuk kézhez az akusztikusnak és az elektronikusnak, az autentikusnak és az újítónak. Hallatszik, hogy ezek a zenészek jól ismerik és becsülik a tangót. A Triptico egy pörgõsebb nóta, mégis jazz-es nyugalmat árasztó lounge-féleség sok improvizációval. Az improvizáció nagyon fontos része a Gotan Project muzsikájának, ez teszi életszerûvé, és ez akadályozza meg, hogy csak egy kopár elektronikus loop-halmazt kapjunk kézhez, majd fülhöz. A nótában Eduardo Makaroff, a párizsi argentin tangózenész, a csapat egyik alapítójának gitárjátékát is elõtérben halljuk végre. A Santa Maria (del Buen Ayre) egy erõteljesen elektronikus alapon álló szerzemény, a mérleg nyelve mégsem billen el. Fõleg tangóharmonika groove-ok lelhetõek fel benne, tehát kevesebb az improvizáció, és csak a feljátszott téma egy-egy részeit halljuk viszont. A basszus elég tánc-kompatibilisra készült, tehát könnyen belopta magát a lemezlovasok szívébe. Nem túl buta, de nem is túl bonyolult, pont olyan, amilyenre tud táncolni a nép. Az Una Musica Brutal újból egy énekes szám, egy zsíros, közép-lassú break-kel a háta mögött. Megvan a tangós vérpezsegtetés, a feszes ritmus, a halkan aláfestõ gitár, minden megvan, ami kell bele. Az El Capitalismo Foraneo egy lassabb, sok visszhanggal ellátott mû, szinte már a visszhang is visszhangzik benne. Az egész zseniális improvizációk hosszú láncolatából áll egy monoton elektro dobalapra és basszusra. A Last Tango In Paris egy zongora-orientált muzsika, hogy ne csak a tangóharmonikából álljon a világ. Ízléses, nem "virtuózkodó", trip-hop cipõben járó zongorázás Philippe Cohen Solal kezébõl. A La Del Ruso dobalapja egy feljátszott dob és egy elektronikus loop kettõsébõl kijövõ, fura massza, amire a gitár, a bõgõ és a harmonika kerül fel. A nótának nincs nagyon témája, ez is csak összefonódó szólók sorozata. Nagyon jó háttérzenének. Az utolsó, Vuelvo Al Sur címû dal, akárki akármit mond, zseniálisra sikerült. Az instrumentális hip-hop és az autentikus tangó olyan zseniális, ízléses elegyét hallgathatjuk, hogy ihaj.
A La Revancha Del Tango megjelenése után sorra jöttek a remixek, köztük Peter Kruder és az Antipop Consortium verziója.
Az a jó ebben a zenében, hogy bár a régi és az új keveredésérõl van szó, egyik sem zavarja a másikat.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.20

Lap elejére

Jon Madof - Rashanim

Jon Madof egy olyan gitárjátékos, akit Magyarország-szerte csak nagyon kevesen ismernek. A jazz-t kedvelõk megragadnak Pat Metheny-nél, John Scofield-nál, esetleg Charlie Hunter-nél, bár már ez sem jellemzõ. Ez természetesen nem az õ hibájuk, mivel egy egyáltalán nem világhírû virtuózról van szó. Viszont aki már nyakig belesüppedt a jazzbe és a világzenébe, és kutatgat is a töménytelen mennyiségû zene között, az már ismerheti Madof munkásságát.
John Zorn, az egy kicsit híresebb szaxofonos sokszor alkalmazta saját kiadványaiban a gitárost, fõlek a Masada nevezetû formációjában. Õk közel-keleti és indiai muzsikát játszanak egy kis avantgarde beütéssel. Zorn nagyon kedveli és mûveli az avantgarde jazz-t és a klezmert, sõt, olyannyira kedveli, hogy létrehozott egy Tzadik névre hallgató kiadót, ahol az elborult, a zsidó és az új-japán muzsikák találtak és találnak újabb, tágasabb lakóhelyre. Furcsábbnál furcsább, jobbnál jobb és rosszabbnál rosszabb zenék új lakóhelye ez, ahol Jon Madof 2003-ban kiadta debütáló albumát saját triójával. Nem sokára fény derül arra is, hogy ez a Rashanim címû album (ami egyben a banda neve is) melyik kategóriába tartozik.
A Der Khusid Geyt Tantsn címû szám egy pörgõs, visszhangos jungle, ami ránk ijeszthet, hogy mégsem a várt lemez volt benne a tokban. Észveszejtõ ritmus, rock-os elektromos, torzított gitár, masszív és kemény basszusgitár. Hogy lesz ebbõl klezmer? A nóta közepére került egy rövid, ám elég ütõs dobszóló, ami megint csak a bizonytalanság felé viszi a hallgatót. Aztán az utolsó percben megjelenik a még mindig a jungle-be bújtatott klezmeres lüktetés és gitártéma, ami már megnyugtatóan hat a zsidó muzsikára áhítozó hallgatóra. A Chroma bebiztosít minket, hogy mégis csak a jó lemez volt benne a tokban. Normális pulzussal hallgathatjuk tovább a sok kis aprósággal feldobott autentikus jiddis zenét. A második szám gitárjában már nincs torzítás, színtiszta, jazz-alapú zenét hallunk (persze a torzítás nem zárja ki a jazzt, de ez akkor sem torzított). Közel-keleti gyökerekbõl táplálkozó témával és gitárfutamokkal, majd késõbb szólóval lett felvértezve. Ne feledkezzünk meg Shanir Ezra Blumenkranz-ról, aki precíz basszusgitár-játékával megadja a zene mélységét, sõt, még egy rövid szólót is megenged magának. Aztán... visszakerül a torzítás Madof gitárjára, és egy zseniális átváltással a Greg Howe és Scott Henderson által képviselt mai fúziós jazz köszön rá a klezmerre. A Meshkek egy lassú, keleti-keletû zene jazz-es dobjátékkal Mathias Kunzli keze által. Blumenkranz szép basszus-futamokkal ékesíti, az egyre teltebb muzsikát. A dob egyre jobban kitölti s dalban tátongó ûrt. A sejtelmesség átcsap valamiféle szolid free klezmer-be. A Dovid Melech Yisrael/Lecha Dodi két autentikus héber nóta összefonódása egy smooth jazz-közegben. A Dovid Melech Yisrael egy tradicionális sémi melódia, amit már Andy Statman és David Grisman közös felvételérõl, a Songs of Our Fathers-rõl megismerhettünk. A trió ezt a számot köti át a Lecha Dodi-nak keresztelt Sabbath-köszöntõ körtáncba, ami valamikor az 1500-as években született. A Chanshe's Nign újból egy lassú, melankolikus dal. A gyönyörûséges, lélektelt gitármenetek és szólók, "balladai homály". Erre a sejtelmes, ködös és homályos szerzeményre kontráz rá a Fel Shara/Üsküdar, ami ugyanazt a technikát használja fel, mint a Dovid Melech Yisrael/Lecha Dodi, azaz két keleti dalt mos össze. A Fel Shara egy francia-olasz-latin-angol-arab nóta, ami nem tudom, hogy miként és hogyan, ne is kérdezzétek. Nyilván így jött össze. Az Üsküdar pedig egy török népdal, aminek eredete könnyebben felfogható mint, az elõzõé. Pörgõs, perkás, táncra perdülõs nóta-fonat. A Dybbuk újból egy lassú dal. Hasonló a Chanshe's Nign-hoz, szomorkás és ballada-szerû, csak a dob jobban kiemelõdik és ritmus ad az egésznek egy ünnepélyesebb, vidámabb hangulatot. A Brooklyn Dance egy közép-gyors tánc (mint azt a cím is mutatja) egy kis blues-os beütéssel a gitárszólóban és egy kis jazz-es beütéssel a fürge dobjátékban. A Passing megint egy lassú dal, és biztosak lehetünk benne, hogy ezután egy újabb gyors következik. De ez a dal nem úgy lassú, mint az elõzõek. Van benne valami diabolikus, és inkább rémisztõ, mint szomorkás. Bár vannak benne vidámabb hangvételû gitárfutamok, mégis kéntõl bûzlõ és pokoli. Már megjósoltuk, hogy a V'shamru egy gyors szám lesz, és nem is tévedtünk. Egy jiddis drum & bass elõször sima, majd torzított gitárral. Újból egy fúziós-jazz-masszát kapunk, amit vagy élvezünk vagy nem. Aztán Madof leveszi a torzítást, és egy jó kis klezmer-jam-et produkál a szám végére. A Kamancha egy rövid, lassú, egygitáros kivezetõ.
Jon Madof, debütáló lemezét kétség kívül sikernek könyvelheti el. Precíz és kultúrált játékával és két szintén nagyon jó zenésztársával egy nagyon szép és élvezhetõ anyagot hozott össze.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.17

Lap elejére

Soulive - Breakout

A Soulive még csak 1999-ben jelentette meg debütáló albumát, mégis már a legnépszerûbb funk-bandák közé tartozik. A három fõs csapat (Alan és Neal Evans, a doboknál, illetve az orgonánál, valamint a Charlie Hunter-kvalitású Erik Krasno gitáron) igazi "jam-band": koncertjeiken lélegzetelállító improvizációkkal tarkított, mély groove-okkal megdolgozott jazz-funk zenével kápráztatják el rajongóikat. Lemezeik egy része ezt a füstös, súlyos hangulatot adja vissza, többnyire sikerrel (Turn It Out, Soulive Live). Ugyanakkor szeretik kipróbálni magukat más, rokon mûfajokban is, énekes közremûködõkkel: ilyen stúdiólemez volt a vegyes fogadtatású, hip-hop és rap elemekkel kísérletezõ Next, és ilyen a 2005-ös Breakout. Míg azonban az elõbbi még az "útkeresés" stádiumában született, addig az utóbbiban egy kiforrott trió evez régi-új vizekre. A Breakout ugyanis a SOUL világába tör be, annak klasszikus, hetvenes évek-eleji hangulatától a legmodernebb hangzásokig.
Az átlag félperces "Interlude"-k által keretelt tizenkét szám kiválóan összeállított, egységes anyag: a koncerteken már kipróbált, hamisítatlan Soulive-szerzeményeket jó ütemben váltják a vendégénekesekkel közös dalok, ráadásul mindegyik tartja az egészséges négy-öt perces idõtartamot.
Az elsõ "Reverb"-bel mindjárt a velejébe csapunk, a jellegzetes Soulive-féle mély orgona-hang modernsége mellé Erik Krasno klasszikus gitárjátéka simul, és mindehhez sûrû ütõsszekció adja a lüktetést. A csapat védjegyének vehetõ szinkópás, késleltetõ ritmusra épülõ funk egyben bemutatja a banda új felállását is: a trióhoz csatlakozó "Soulive Horns", vagyis a Rashawn Ross és Ryan Ziadis alkotta fúvósszekció csak még gazdagabbá teszi a zenét. A késõbbi három instrumentális darab is mind zseniális: a "Cachacha" vérbõ latino-funkja Krasno könny-csordítóan szép dallamával a lemez egyik legjobbja; a címadó "Breakout" kicsit szomorkásabb hangvételû, a két fúvós által vitt téma könnyedén futhatna egy békebeli Kojak vagy Shaft-epizód alatt is; a "Vapor" végül egy jazzesebb Krasno-szerzemény, fürge basszussal és tiszta Hammond B3-hangzással.
Hasonlóan sokszínû a vendégmûvészek palettája - a közös számok közt aztán akad erõsebb és haloványabb együttmûködés egyaránt. A legjobban a reszelõs hangú, neves zenészcsaládból (Neville Brothers) származó Ivan Neville dalai hengerelnek: a "Got Soul" Galactic-szerû szutykos funk, a "Take It Easy" pedig egyaránt idézi Stevie Wonder és James Brown fénykorát. A "Back Again"-ben Chaka Khan énekel hatalmasat, a gospel-soult mégis kis híján ellopja tõle Neal Evans, akinek orgonáját és basszusát még hosszú ideig hümmögi majd a hallgató. A Maktub énekese, Reggie Watts egyaránt felelõs a "What Can You Do" feledhetõbb r'n'b-jéért és a "She's Hooked"-ért. Utóbbi nem véletlenül a lemez slágerdala - fülbemászó refrénje, mosolyt csalogató "feel good" hangulata, Watts karakteres és hajlékony hangja igazi kedvenccé varázsolja ezt a könnyed modern soul-t, amelyben a basszus táncra ingerlõ lüktetését remekül egyensúlyozza Neal Evans Fender Rhodes-jának lágyabb hangzása. A pedal steel új istene, Robert Randolph kissé háttérbe szorul az egészében erõteljes Hendrix-feldolgozásban, a "Crosstown Traffic"-ben, és Corey Glover (Living Colors) sem énekel igazán emlékezeteset a táncos-funkys, felszabadult "Freedom"-ban. Szerencsére nem maradunk fergeteges zárás nélkül: a "Glad To Know Ya" '70-es funkjában Cochemea Gastelum ínyenc, wah-wah pedálba fojtott szaxofon-szólójával búcsúzhatunk a funk mellett most már a soul koronázatlan hercegeitõl. Reméljük, a búcsú csak rövid idõre szól.

Megtalálható az amazonon

Gaines
2006.02.15

Lap elejére

Al DiMeola, Stanley Clarke, Jean-Luc Ponty - The Rite Of Strings

Az 1995-ös The Rite Of Strings három húros hangszer feledhetetlen ízkavalkádja. A jazz kedvelõinek bizonyára ismerõs a három név, és elmondhatjuk errõl a három zenészrõl, hogy nem mindennapi tehetség birtokában állnak.
Al DiMeola a híres gitár trióban pengette a húrokat Paco De Lucia és John McLaughlin társaságában. Stanley Clarke lecserélhetetlen kulcsfigurája volt Chick Corea Return To Forever-jének, basszusgitár-játékát máig emlegetjük. Emellett George Duke-kal készített felvételei és szólóalbumai is hozzásegítették tekintélyéhez. Jean-Luc Ponty '75-ben elkezdõdött szólókarrierje elõtt Frank Zappa-val és a Mahavishnu Orchestra-ban tette hasznossá magát és hegedûjét. Szóval, elég erõs a felhozatal.
Az album a fúziós jazz, a flamenco, a nép- és az utcazene kombinációja. Minden zenész beleadta a maga stílusát.
Az Indigo Al DiMeola száma, ami a spanyol és portugál gyökerekbõl táplálkozó gitár-reszelõs részletekben csapódik ki. A basszusgitár itt ritmushangszerként funkcionál, ez adja meg az egész nóta könnyed ritmusát. Természetesen minden hangszer megkapja a maga szólóidejét, így Stanley Clarke is fitogtathatja kicsit virtuozitását. Az erõteljes fusion alkot elegyet a vidám, karneváli zenével. A Renaissance Jean-Luc Ponty szerzeménye, könnyen fogyasztható utcazene. Rio de Janeiro utcáin mászkálsz, és egyszer csak meglátsz három utcazenészt, amint ezt játsszák, és egy olyan érzés fog el, hogy legszívesebben te is velük játszanál. Bár hallatszik, hogy itt az átlagosnál képzettebb muzsikusokról van szó, mégis elvarázsolnak egyszerûségükkel. Ez is bizonyítja, hogy nem kell mindent túlbonyolítani. Just play what you play! A Song To John-t Chick Corea komponálta John Coltrane számára és tiszteletére. Ezen az albumon ez a nóta is egy flamencós, utcazenélõs verzióban hallható sok sikálással, zseniális hegedûvel, és elengedhetetlen basszus-szólammal. Elvarázsolt sörsátor-feeling, boldog nyári fusion flamenco. Mint Chick Corea My Spanish Heart-ja, ami méltán titulálható mérföldkõnek a jazz történelmében. A Chilean Pipe Song újból Meola "találmánya". Lehetne filmzene is, csak akkor erre a lemezre kéne készíteni egy filmet, ami valószínûleg minden hallgató fejében lejátszódik. Az autentikus és fúziós jazz keveredik a kakaóbab-illatú közép-amerikai népzenével. A Topanga végre Stanley Clarke szerzeménye. Komótos, ködfátyolos, misztikus, a hegedû egy hajókürt hangját imitálja, ami eltûnik az éjszakában. Clarke itt is a háttérbe vonul és Meola-t engedi elõre, had nyomja a spanyolos gitármeneteit, míg õ hátul adja alá az alapot. Aztán õ is, és a hegedû-játékos is szólózik egyet. A dal végig melankolikus marad, egy süllyedõ hajó legénységének utolsó dala. A Morocco-t megint csak a gitáros írta, így újból egy spanyolos, táncos nótára számíthatunk. És számításunk nem is csal. Egy közép-lassú sikamika, ugyanolyan mint az elõzõk, az apró különbségek miatt mégis teljesen másnak érezzük. A Change of Life Ponty dala, egy derült eges, napfény-fátyolos vidámság. Relaxál, és békét hirdet. A La Cancion de Sofia Stanley Clarke másik szerzeménye a lemezen, mivel csak kettõ van neki. A Topanga-hoz hasonlóan méla, bús és melankolikus, viszont annál szebb. A hegedû is szomorúságot sugall, és Meola keze sem szalad most annyira húrjain. Lassú és magányos. Vagy mégsem? A szám második fele átcsap latinos, zúzós-reszelõsbe. Stanley hihetetlen basszusszólót nyom a zúzás közepén. Elõször azt hiszi az ember, hogy már egy másik nótára ugrott, én is meglepõdtem tévedésem felismertén. Az utolsó dal Jean-Luc Ponty-nak jutott. A Memory Canyon is egy latin, vérpezsdítõ tánc, de mégis teljesen más, mint az eddigiek.
Aki flamencót akar, megkapja. Aki fusion-t akar, megkapja. Aki world music-ot akar, megkapja.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.14

Lap elejére

Oysterhead - The Grand Pecking Order

Trey Anastasio, a Phish gitárosa, Steward Copeland, aki régebben a The Police-ban dobolt és a már sok helyen megfordult basszista, Les Claypool, aki a banda megalakulásának idejében a Primus-ban zenélt egy nap összeröffentek, hogy megalapítsák az Oysterhead-et. Claypool hívta meg két társát, hogy egy nem mindennapi koncertet nyomjanak a Primus-koncert mellett a vermont-i egyetemen február huszonegyedik napján, és eztán (hogy, hogy nem) annyira összemelegedtek a fiúk, hogy egy lemez erejéig együtt is maradtak. Ezután mindenki ment a maga útjára, és még máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Az album meg itt maradt az utókornak.
Psychedelikus funkrock blues-zal és egy csomó mással ötvözve. A Pink Floyd, a Sly and the Family Stone és Frank Zappa folyik össze ezen a lemezen, és egy nem mindennapi hangzást ad a jazz, a funk, a prog-rock és az elmebetegség minden kis részét felhasználva.
A Little Faces belecsap a lecsóba, annak is legfinomabbik részébe. Terjengõs riadókürt, Les Claypool zseniális basszusjátéka és elnyújtott gitár-riffek, Pink Floyd-feeling egy kicsit felpörgetve, keményebben. Felhívom a figyelmet Les Claypool's Frog Brigade Live Frogs címû felvételének második részére (Set 2), amin a basszista ideiglenes zenekarával hangról hangra ugyanúgy eljátssza a Pink Floyd Animals címû lemezét. Nyilván az Oysterhead-ben sem változott meg a zenei ízlése. A dal végére még került egy elvadult rész, ami megint csak Roger Walters-éket idézi. Az Oz Is Ever Floating egy kevésbé gomolygó, poprock-os hangvételû nóta. Ultravox-os new wave érzés (a mai poprock new wave-es) több torzítással, igényesebb basszus-szólammal. A Mr. Oysterhead címû szám egy igazi, hamisíthatatlan, szelíd funkrock Claypool megnevettetõ orrhangjával (ennek õ nem örülne, nem is tud magyarul... remélem), finom gitármenetekkel és egy blues-os gitárszólóval, effectezett basszussal és egy frecsegõ slap-bass-improvizációval. Profin megszerkesztett, könnyen fogyasztható, élvezetes. A Shadow Of A Man újból egy visszhangos, erõs-ütõs alappal és egy a Frank Zappa & The Mothers korai korongjáról ismerõs énekkel lett felvértezve. Megint a korai prog-rock-ra és psychedelikus rock-ra jellemzõ terjengõsséggel megáldott vicces-durvaság. A Radon Balloon egy akusztikus nóta Arlo Guthrie-s "majdnem campfire-feeling-gel". Az Army's On Ecstasy a Mr. Oysterhead-hez hasonlóan a funkrock kategóriába sorolható, de inkább a hard-ba, mint a soft-ba. Háborús szöveg, gyors ritmus, blues-alapú riffek funky sikával ötvözve, feszes basszus-pattogással. A korai RHCP-hez hasonló funkzúzás. A Rubberneck Lions egy színtiszta SRV-s blues a gyorsabbik fajtából. Nem is kell errõl sokat mondani: ennyi, azt' kész! A Polka Dot Rose egy közép-gyors szerzemény Boney M-es, sunyi-mély énekhanggal, funky-s lüktetéssel, de elnyújtott, blues-os futamokkal. A Birthday Boys a Radon Balloon-hoz hasonlóan akusztikus szám. Kis Simon and Garfunkel-es folk country-s és bluegrass-os beütésekkel. A Wield The Spade egy laposabb, unalmasabb, semleges dal terjengõsséggel és fõleg ürességgel. Ahogy egyre kevesebbet írok a számokról, úgy egyre laposabbá és unalmasabbá válik az album. Elfáradtak a fiúk, elérkeztünk a mélypontra. De az ezután következõ Pseudo Suicide újból színt hoz a lemezbe. Jane's Addiction-os idegbeteg gitárzúzás, ugrálós headbang funk. A Red Hot Chili Peppers Stone Cold Bush címû számára emlékeztethet minket elég erõsen a Mothers Milk-rõl. Nagyon jó kis funkrock-zúzás (a második). A lemez címadó száma, a The Grand Pecking Order egy avantgarde blues-valami, ami sehova nem sorolható. Lassú dobalap, durva basszus és gitár, és egy zárt osztályról szökött ének. Errõl nem azért írok keveset, mert unalmas, hanem mert totálisan értelmezhetetlen. Az utolsó szerzemény, az Owner Of The World egy szolid, populáris funkrock-finish.
Bár egy kicsit laposkás az album, azért az RHCP és a prog-rock kedvelõinek érdemes meghallgatni.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.10

Lap elejére

Charlie Hunter & Bobby Previte - Come In Red Dog, This Is Tango Leader

Két zseniális jazz-muzsikus talán legrosszabb, élõ felvétele a Rope A Dope gondozásában. Talán.
Charlie Hunter oly sok jó lemezzel büszkélkedhet (mint saját triójával, mint a Garage a Trois-val és másokkal), és Bobby Previte a Bump The Renaissance nevû formációjával kiadott Counterclockwise címû album, mely csak kevéssel a szóban forgó album elõtt jelent meg oly jól sikerült, hogy a mi fülünkben a Come In Red Dog, This Is Tango Leader mind a két zenész pályafutásában visszaesésnek hallatszódhat. Amikor én elõször meghallgattam ezt a lemezt, nagyon elképedtem, hogy két ilyen fenomenális, általam nagyon kedvelt muzsikus hogyan adhat ki a kezébõl egy ilyen korongot. Ráadásul ezután a lemez után 2004-ben és 2005-ben kiadtak még két albumot Groundtruther-re keresztelve magukat Greg Osby és DJ Logic vendégeskedésével. Erre már nem is voltam kíváncsi, mert nagyon nem jött be ennek a duettnek a zenéje.
Aztán meghallgattam másodszor is, és rájöttem, hogy ez nem is annyira rossz, mint azt régebben gondoltam. A dobeffektekkel és torzításokkal még mindig nem vagyok kibékülve, de már egészen más füllel hallom az egész anyagot.
Egy félénk funk-kal kezdõdik a lemez. Az All Hell Broke Loose-ban Charlie nyolchúrosát sikálja, miközben Bobby az egyébiránt zseniális dobjátékán felül különbözõ magasságú kolompokon zenél, ami a szolid jazz-gitározást szétbarmolva kicsit "avantgarde-abbá" alakítja a zenét. A dobos egyébként is fõleg az avantgarde zenében utazik, és az ehhez való ragaszkodásától egy percig sem tágít. Az Ow! egy egyszerû, már-már gépies dobalapból, valami electro-témából és egy blues-os, jazz-es gitárból áll. Közben néha felhangzik egy "Ow!" kiáltás, meg valami idegesítõ hang. Röviden úgy hangzik, mintha Charlie Hunter rossz stúdióba ment volna be. Az egész anyag üres, hiányoznak a cinek és hiányoznak a fúvósok. Egy jazz és funk kedvelõt eléggé lehangolhat. Csupa elektromos csettegés és kattogás. Viszont hallgathatjuk úgy, mint két, szöges ellentétben álló muzsikát játszó jam-jét. A lemezen ezért is áll elõadóként, hogy "Charlie Hunter & Bobby Previte". Ízléses, nagyon jó gitárzene húzós electro-alapokkal. Aki mindkét zenei irányzat felé nyitott, annak ez nagyon tetszeni fog. Az Up There egy idegesítõ effect-el megspékelt jazzdobbal kezdõdik, amire síron-túli, visszhangos vibrafon-, ének- és más szöszmötök kerülnek. Hunter megint bizonyítja, hogy zseniális. Ugye a nyolchúros gitár azért olyan jó, mert az alsó három és a felsõ öt húr külön van erõsítve, és egyszerre lehet játszani a szólót és a basszust. Így Charlie is, hihetetlen módon egyszerre szolgáltatja a kettõt, bár biztos van egy kis overdubbing is a dologban. Lehengerlõ futamokkal ékesíti a nótát, míg Previte a már megszokott dobja is a fülünkbe mászik. A Said Yod-ban a dobos csak a csörgõ- és a lábdobot használja. A csörgõdob több, mint öt és fél percen keresztül szinte csak ugyanazt a lassú és unalmas csörgést produkálja, míg az igen hangos, jól kiemelt lábdob egy fokkal gyorsabb ütemet diktál. Néha-néha felcsendülnek az elsõ dalból ismert cowbell-ek. Itt a dob csak aláfesti a lassú 8-húrosat. A dob miatt nem tudunk aludni, de a gitár altatásra késztet. Ilyen érzés lehet élet és halál között lebegni. A The Red Dog Strays-t is mély electro-drum kíséri. Charlie zseniális tangó-szerû témákkal árasztja el a dalt. Mondhatjuk, hogy ez a lemez címadó száma. Én Previte drum&bass-es lüktetése és Hunter tangója miatt szerettem meg az albumot. Az Okay Okay-ben hosszú ideig meg se szólal a dob, csak idegesítõ szirén-hangok a gitárintró fölött. A több, mint egy perc után felcsendülõ dob újból egy elektronikus, mûanyag hangkupac, de Bobby játéka (bármennyire elektronikusak és élettelenek a hangok) életet lehel a dobba, és ettõl kevésbé érezzük, hogy néggyéhasad a fejünk. A Wave Link egy terjengõs nóta sok effect-el, minimális dobbal és elnyújtott, agyonreverb-ezett gitárral. A Can You Hear Me, Tango Leader újból (és nem meglepõ módon, mert szinte mindig) egy erõs electro alapból és az elbûvölõ gitárjátékból jött létre. A dob nagyon sok basszust kapott a mastering-nél, így elég erõteljessé, és nem aláfestõ jellegûvé vált. Persze az erõteljes alap alatt itt is ott bujkál a káosz-szerû csörömpölés.
Végül is avantgarde-nak kell hívnunk ezt zenét, mert az idegesítõ és a fenomenális határvonalán közlekedi tyúklépésben. Néha elbillen erre, néha elbillen arra.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.08

Lap elejére

Pat Metheny Group - The Way Up

Egy zseniális, 2005-ös jazz-opus Pat Metheny-tõl, mely végigvezet minket a világ sárgaköves útján. Szokásomtól eltérõen most nem fogom a számokat elemezgetni, mert ez az album négy felvonásban túl sok mindent sûrít össze ahhoz, hogy bármi értelme lenne ezt a módszert alkalmazni. Tulajdonképpen nem is lehet róla sokat írni, semmi konkrétat nem lehet benne megfogni. Olyan, mint egy világkörüli utazás visszaemlékezése: amire ma nem emlékszünk, holnap, vagy holnapután eszünkbe jut. Végigkíséri az életünket.
Azért néhány dolgot el lehet Pat Metheny-rõl és az albumról árulni.
Pat Metheny pályafutása során sok híres muzsikussal sok híres lemezt készített. Elsõként Paul Bley quartetjének egyik lemezén játszott Jaco Pastorius, Bruce Ditmas és természetesen Paul Bley társaságában 1974-ben. '95-ben már a Gary Burton Quintet-ben pengette a húrokat a Ring címû korongon, mellette Eberhard Weber bõgõzött, aki késõbb Jan Garbarek-kel zenélt együtt. Ezek után még közremûködött a hírhedt vibrafonista Dreams So Real-jén, majd 95 második felében elkészült a Bright Size Life, melyet Metheny már saját triójával csinált meg. Ebben a trióban Pastorius basszerozott és Bob Moses dobolt. Utána még csinált egy lemezt Gary Burton-nel és Eberhad Weber-rel, de inkább szólókarrierje hozta meg a kívánt világhírt. Eztán két lemez a Lyle Mays Trio-val és hopp... a Lyle Mays Trio beolvadt Pat-be, és megszületett a Pat Metheny Group, amiben õ gitározott, Mays billentyûzött, Mark Egan bõgõzött és Danny Gottlieb dobolt. Ez volt "az elsõ lépcsõ "ama" magaslathoz", ahogy Jókai Mór mondta volt, persze mi az "amát" mi itt nem úgy értjük, mint õ ott. Innentõl már annyi albumot csinált és annyiban szerepelt, hogy felesleges felsorolni. Amit kiemelnék, az az 1985-ös Song X, amely Ornette Coleman készített el vele, Charlie Haden-nel, Jack DeJohnette-el és Denardo Coleman-nel. Kétség kívül korszakalkotó, de elég nehezen emészthetõ, úgyhogy gyenge idegzetûeknek semmiképp nem ajánlom.
Végtére is, Metheny a Bright Size Life óta harminc évet öregedett, és a The Way Up-on hallatszik ez a harminc évnyi tapasztalat. Lassú world-jazz muzsika, semmi õrületes zene manõver. Mint egy zarándokút. Miközben az ember megy az úton felfelé, sok mindent lát, sok mindenkivel találkozik. Nem az a cél, hogy gyorsan odaérjünk. A cél az, hogy odaérjünk.
Az alkotó gárda: Lyla Mays billentyûzik, Steve Rodby bõgõzik (õk ketten már vagy 25 éve együtt zenélnek), Antonio Sanchez dobol (akit az elõzõ PMG-albumról ismerhetünk), Coung Vu trombitál, a svájci Gregoire Maret szájharmonikázik, és az ütõhangszerek mögött feltûnik Richard Bona és Dave Samuels is.
A Legjobb Kortárs Jazz-lemez kategóriában meg is kapták a Grammy-t.
Koyaanisquatsi jazz!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.02.05

Lap elejére

Skerik's Syncopated Taint Septet - Skerik's Syncopated Taint Septet

Skerik a mai bop talán legkitûnõbb zenésze. Sok mindenbe beleütötte már a szaxofonját, és abból mindig valami egyedi, valami új keletkezett, gondoljunk csak a Garage A Trois-ra, Stanton Moore szólólemezeire, a Critters Buggin-ra, saját Left for Dead in Seattle címû albumára, vagy erre a Syncopated Taint Septet (ST7) formációra.
Manapság nem túl gyakoriak a septetek, meg úgy az egész jazztörténelemben általában triók, quartetek és quintetek törtek a babérokra. Ennek ellenére az ST7 zenészeinek nagyon finom összjátékaival, a muzsika változatosságával és magával a bizarr stílusötvözettel jobban megérdemelné a világhírt, mint egyes, kevesebb tagból áll jazzformációk. A banda az autentikus be-bopot rázza össze a groove-okkal telt funk-kal és a blues-zal, és nagyon élvezhetõ (bár néha nehezen emészthetõ), zsíros jazzfunk-ot játszik.
A sajnos Skerik zenekarának még csak egy kiadványa jelent meg, de a következõt 2006 tavaszára ígérgetik. Ez a lemez egy élõfelvétel, amibe minden fontos bele lett tömködve.
A Freakus Piniatus tulajdonképpen egy három perces beállás és hangolás, nem igazán áll össze egy egységgé, vagy legalábbis az már a nagyon elvont free jazz kategóriába sorolható. Hívjuk úgy: intro. A Philadelphia egy lassú, sejtelmes szám feszes dobalappal, Bird-öt idézõ fúvós-alappal, amiben egy fafúvós, a fuvola is helyet kap. Erre aztán rápakolnak egy elnyújtott, visszhangos, blues-os wurli-t, míg a háttérben a Hammond pumpálja a funk-ot, beágyazva magának a zenének. Skerik elszállós bop-os szólót nyom tenorszaxin, miközben hátulról a szoprán és a bariton szaxofon be-beköszönget, be-beelõz. Ezek után egy õrült drum & bass avantgarde funk zúzás veszi kezdetét Itchy Fingers-es rezes-összjátékkal. A Let Me Be Your Voodoo Doll egy ütõs, "hardcore-bossa-bop-swing-bigyó" téma, karnevál-kompatibilis szaxi-szólók, amik természetesen a be-bop-ból merítenek erõt, és brazilos ritmusok egysége. Az egész dalban egymást váltják a jobbnál jobb improvizációk az erõs, bossanovás dobalapon. A végén visszatér a feledhetetlen, fülbemászó alap. A Runnin' Away egy negyvenöt másodperces elérzékenyülõs melódia. A Too Many Toys egy gyors alapon egy játékos téma, aztán itt is átveszik a szerepet gomolygó wurlitzer, az improvizációk és a groove-os orgona. A téma vissza-visszacseng egy egy szólóban. Késõbb az egész dal átcsap valami avantgarde kavalkádba, amin nagyon nem tudunk kiigazodni, de azért szeretjük. A trombitajátékos egész jól imitálja Miles Davis-t. A Bus Barn egy lassú, mély funk kemény rezesekkel, hammond-nyalánkságokkal és egy jó kis fuvolatémával. Blues-os keyboard-szóló elborult, elvont, torzított részletekkel. A nóta végén a fuvola visszatér, mint jedi, hátul közben mennek az elszállt tenorszaxofon-futamok Skeriktõl. A Christina a Bus Barn folytatása drum & bass horror stílusban. Az elõzõ szám fõtémája ebben is felcsendül kicsit felgyorsítva, pikánsabb körítéssel. Charlie Parker-es szax-benyöglõdések, durva jungle dob, monoton billentyûk, amik egy-egy alkalommal kitörnek elszállás formájában. A pörgés bár a szám egyharmadánál elmúlik, a dobnélküli, keyboard-centrikus rész után újra beindul. A dobos megérdemel egy piros pontot. A They Did Want To You? egy habkönnyû jazz-szerzemény. Semmi elborultság, semmi emészthetetlenség, csak sima fülgyönyör. Tehát ilyet is tudnak a fiúk. A utolsó dal, a Morphine egy zúzós hardbop-nak indul, majd egy rosszcsont röhögéssel tarkított, ínyenc orgona-falatokkal alátámasztott szólósorozat. Mindenki megmutatja mit tud.
Még messze a világhírtõl, már közel a katarzishoz.

TurtleKat
2006.02.02

Lap elejére