Milt Jackson, a Modern Jazz Quartet alapító vibrafonjátékosa kétségtelenül annyi lemezt csinált mint a nyû. A negyvenes évek ilusán kezdett el tevékenykedni, és egészen haláláig, 1999-ig sorra játszotta fel a jobbnál jobb albumokat jobbnál jobb muzsikusok társaságában. Tehát a temérdek lemez között kapirgálva nem igazán tûnik fel a Sunflower sárga borítója, és tudatlan tudni vágyó jazz-rajongó szemrebbenés nélkül tovább lapoz a CD tokok között. E cikknek célja eme tragikus helyzet megváltoztatása, s ezzel most jól megmondom nektek: akadjon meg a szemetek! Mindjárt le is írom, miért lenne globális méretû hiba e kiadványnak semmibevétele.
Bags (ahogy hívják õt ma is sokan) egy kisebb kamarazenekarral felfegyverkezve, és még néhány muzsikust maga köré gyûjtve indul a csatába. Tehát megnyomjuk a PLAY gombot, és eleresztjük magunkat. Már a zenészek miatt is jó vásár volt a Sunflower kosárba tétele, mivel a korongon egy sztárparádéval állunk fülben: Milt Jackson: vibrák; Freddie Hubbard: trombita, flugelhorn; Herbie Hancock: zongora (néha áramba dugva); Jay Berliner: gitár; Ron Carter: basszus; Billy Cobham: dobok; Ralph MacDonald: percussion. Azt hiszem, nem kell õket bemutatni, az biztos, hogy mindnyájan försztklássz zenészek, és nem kell csodálkozni, ha még cikkeim során neveik újból és újból említésre kerülnek. A melodikus szerzeményekben bekapcsolódik a már szóban forgatott nagyobb banda is oboákkal, pikolókkal, basszus klarinétokkal, alt- és nem altfuvolákkal, kürtökkel, csellókkal, hegedûkkel és hárfával. Tehát a háttér megvagyon teremtve, rátérhetünk a zenére.
Mint azt már említettem, vannak melodikus, szerelmetes szerzemények, amiben a Don Sebesky karmester által vezetett zenekar fest Milt-ék alá. Ilyen például rögtön az elsõ nóta, a For Someone I Love. Jay Berliner gyönyörû gitárintrója után bekapcsolódik a zenekar többi tagja, és egy újból csodálatos, szíveket lángra lobbantó Freddie Hubbard trombita-fraffaram után felkapaszkodnak az egekbe röpítõ vonósok. Cobham halkan perreg, egyfajta szétmosódott, sejtelmes bukét adva Milt vibrafon-szólójának. A dalban végig egymást váltják a trombita és a vibrafon. Hancock áramnélküli zongorája halkan húzódik meg Bags és Freddie rejtekében, egészen a hatodik percig, amikor is végre ölébe pottyantanak egy-két szünetet, hogy töltse ki kedve és tehetsége szerint. Ez, mondanom sem kell, hogy igen jól megy neki. A két perces zongoraszóló után újra felharsannak, s mint a borostyán, a vonósok újból fölkúsznak a zene házfalán. Majd újból a szerelmet megidézõ Hubbard-fraffaram, kis csengésbongás, és egy halk, ízléses kivezetés. A következõ nóta, mely a What Are You Doing Rest Of Your Life? címmel tündököl, szintén a lassú, "elhagyott pasi a bárpultnál ül záróra tájt" muzsikák kategóriájába sorolandó. Persze az utolsó whiskey-ét ivó, bús, ám szeszszagú férfi nem zárja ki azt, hogy igényes muzsikával fessék alá életének ezen momentumát. Több haldokló, sós könnytõl áztatott vonós és fúvós a háttérben, a trombitás zseniális, ám szûk keretek közt, lassan pattogó improvizációi, a szent és sérthetetlen vibrafon és mesterének lehengerlõ összekoccanásai, sok ride-on csattanás és crash-en lovaglás, meg minden más, ami egy efféle nótához szükséges.
A People Make The World Go Round kilép hatalmas könnytócsákból. Hancock bedugja a zongorát a falba, Cobham feszesebb ritmust diktál, így Bags vibrafonjátéka is feszesebbnek hat. Erre pakolja rá magát Hubbard, és így egy, a 70-es Herbie Hancock lemezek feeling-jét adó muzsikát kapunk. Nem csoda hát, hogy végig a billentyûs uralja a számot. Ron Carter karattyoló basszusa már csak fokozza ezt a jazzfunk-os érzést, így az egész már-már majdnem átcsap tánczenébe. Semmi vonósok meg oboások, klarinétosok, háttérben elfolyókat fújdosósok, csak a csupasz, érdes, imádott jazz. A címadó dal, a Sunflower egy latinos, bossás, perkás vidámság, amelynek tizenegy percében rendesen kiélik magukat a zenészek. Szóló szóló hátán, egymást súrolják a jobbnál jobb improvizációk. Háttérben a string-ek teljesen más értelmet nyernek, mint az elsõ két számban. Tehát ez a nóta egy fülbekéredzkedõ témából és a muzsikusok örömjátékából áll. Igencsak jó? Mondtam én, hogy már a zenészekért érdemes volt. Az utolsó, SKJ-re keresztelt szám egy dobhártyánknak kedves, az ötvenes és hatvanas éveket visszaidézõ nóta egyszerû bõgõzéssel, bop-os témával, minden kritériumnak (ha van egyáltalán ilyen) eleget tevõ, és eme szabályosságával hódító szerzemény. Régi idõk jazz-muzsikája, egy 1972-es albumon befejezéseképp.
Remélem, a Milt Jackson-korongok között lapozgatva ezentúl senki sem fog a struccokat ábrázoló, sárga borítós Sunflower fölött elsiklani, és szenvtelen arccal továbbkeresgetni. Sajnos ez a lemez csak limitált példányszámban lett megnyomva, így hát ha látjátok, feltétlenül vigyétek haza.
Bossa, bop, fúziós, régi, új, és az ezek közötti átmenetek. Kétségtelenül kihagyhatatlan a repertoárból.

Megtalálható az amazonon [HASZNÁLT]
Megtalálható az amazonon [IMPORT]

TurtleKat
2006.03.28

Lap elejére

Deltahead - Deltahead

Amikor ezt a muzsikát meghallgattam, Jézus szent nevét ordibáltam egész álló nap. Még most sem hiszem el, hogy ilyen van. Így tudnám leírni: Bluespunk, avagy Charley Patton randevúja a Buzzcocks-szal. Egy kis indie aromája is van az egésznek, ezért biztos vagyok benne, hogy ezeknek az idegbeteg svéd csávóknak a zenéje a White Stripes-rajongók kedvencévé is válik majd. Tulajdonképp arról van szó, hogy David Tallroth és Benjamin Quigley belöktek a hifibe néhány húszas-, harmincas évekbeli 'Mississippi-menti blues'-lemezt, és úgy gondolták, hogy ez bizony jó. Viszont arra is gondoltak, hogy ezzel a zenével ma már nem lehet meghódítani a piacot. Úgyhogy jól megzúzták, raktak az egészre egy böhöm nagy disztorsönt, és megcsinálták a lemezt, majd ezt a V2 nevû kiadóval 2006. február 22-én kipökették a polcokra. Furcsának tûnhet, hogy tíz számot magába foglaló self-titled, azaz Deltahead-nek keresztelt kiadvány kevesebb, mint fél óra hosszúra sikerült, de hát most a debütáló albumra ennyi fért. Ezt el kell viselnünk.
A My Mama Was Too Lazy To Pray egy monoton, A White Stripes Seven Nation Army címû dalát idézõ dob, egy torzított gitár, és egy szintén torzított és összeroncsolt blues-os énekhang hármasából jött létre. Egyszerû és kõkemény. Persze, hogy ne unjuk meg a bluesmetált, egy kis washboard-os, slide guitar-os részt is belecsempésztek a nótába. A régi blues-eszközökkel operálva egy új, modern hangzást hoztak létre. Az I Smiled At You hasonlóan az elõzõ nótához egy monoton, brummogó lábdob alap, egy nagyon jó kis blues-gitártéma, és az "I smiled at you..." szöveg ütemes ordibálása, ami a drop-ban a "...when I take your money and fuck you!"-val teljesedik ki. A Why Don't We All Get Down? egy lassú szerzemény, egy nagyon mély, már-már hörgõ hanggal, és egy újabb ideálisan egyszerû szöveggel: "Why don't we all get down on our knees to pray?". A dob csak a kiteljesedésnél, a tetõpontnál kapcsolódik be, növelve a szám drámaiságát. A gitár nem tipikusan bonyolult, viszont az egész anyag olyan svunggal jön, hogy az embernek muszáj lerogynia elõtte. A Don't Move To Finland!-ben újra hallhatjuk a fület melengetõ washboard-reszelést, ami régen a blues-ban használt egyik legelérhetõbb hangszer volt, eredetileg a nõk használták ruhák mosására . A nóta, amibõl a nagylemezt megelõzõ kislemez is készült, mint azt már a cím is elõrevetíti, arról szól, hogy ne költözz Finnországba. Gitártéma megkapó, szóló oda van téve, dobalap egyszerû, énekhang emlékezetes, szöveg könnyen megjegyezhetõ. Mi kell még? A Who Are The Good Guys? egy ötvenhárom másodperces közjáték természetesen a blues jegyében. A Love Me, Follow Me! egy zúzós punk-nóta az egyszerûség jegyében. A szám címét ordibálják, két akkordból táplálkoznak, a dobalap minõségváltozáson nem ment keresztül. Tulajdonképpen így is ugyanaz az üzenet jut el hozzánk, mintha blues-t hallgatnánk. A hasonlóság fülbetûnõ. A Help Me! egy közép-lomha szerzemény, egy újabb egyszerû üzenettel: "Segíts!". A gitárszóló újból nagyon el van találva, és igazából most hallhatjuk elõször (bár most is elég nagy odafigyelést igényel) a hátul mormoló double-basst. A szám utolsó egy perce egy recsropogó gyerekdal. Minek? Ne is kérdezd, fogalmam sincs. A This Piece Of Machinery egy nagyon-nagyon lassú dal. Lomha blues-gitár, szokásos dob, zúzott, torz ének és egy olyan éles hangot adó, kosármeccseken sokat hallható duda kombinációja. A Crickets And Frogs újból egy rövid kis beszúrvány, egy csipet Johnny Cash-féle country-blues. Az utolsó dal a lemezen az Oh no! címet viseli, a férfiember szenvedését és fájdalmát közvetítõ sikolyokkal, jó szólóval, az "Oh ne!" üzenettel, a dobról már beszélni sem érdemes, mivel mindent tudunk róla.
Félõ ilyen lemezeknél, hogy az egész dolog gúnyos paródiába csap át. Nos, ez a Deltahead címû lemez teljes mértékben rácáfol erre, mivel a sok torzítás és korszerûsítés mellett nagy mértékben visszahallhatóak a régi blues-elemek (pl.: washboard, slide guitar...). Még a lemez hangzását is kicsit régiesebbre alakították (több mély, kevesebb magas), ami szintén azt mutatja, hogy David Tallroth és Benjamin Quigley mélyen tisztelik az öreg bluesman-eket.
A lemez március 22-én jelent meg, Angliába 27-én, az amazon-ra 30-án érkezik meg. Majd kitör az õrület!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.25

Lap elejére

Critters Buggin' - Stampede

Csak úgy kutakodtam. Tényleg... Nézelõdtem, hogy milyen bandák mozognak még a Garage a Trois és azok tagjainak egyéb régebbi, és újabb projektjei által alkotott, szûk zenei körben. Charlie Hunter, Stanton Moore, Skerik és Mike Dillon a jazz és a funk eszközeivel egy számomra nagyon kedves világot hoztak létre a zenében, mondhatni, megreformálták ezeket a már rég óta újszerûségre epedõ mûfajokat. Természetesen ezt a new orleans-ban kicsírázó zenei kört nem szabad erre a négy emberre leszûkíteni, mivel még sok más zenész is idesorolható, de kétségtelenül õk a kulcsfigurái ennek a dolognak.
Viszont Skerik, side-projectjeibõl is ismervén már õt, gyenge láncszemnek tûnhet e számomra nagyon kedves zene világ alapítóatyjai közt. Õ mindig is az elborult, elvont, sok elektronikával, sampling-gal és egyéb efféle kütyükkel kiegészített free jazz muzsikák felé vonult, mint az saját, Syncopated Taint Septet formációjának eddigi egyetlen lemezén vissza is hallik. De gondolhatunk a Bobby Previte-tel karöltve vezetett Ponga lemezeire, és gondolhatunk a szóban forgó Critters Buggin'-ra is.
Bizarr, elektronikus alapokon támaszkodó zene. Egyfelõl nagyon élvezetes, teljesen pontosan, precízen összetákolt szerzemények, fülbemászó témák, sokszínûség, és még sok-sok olyan dolog, amiért beleszerethetnénk ebbe a muzsikába. Másfelõl idegesítõ visszhangok, torzítások, amiktõl az ember a falra mászik, és irdatlan mennyiségû zaj, zaj és zaj. Természetesen nem Skerik játékával van baj (hisz azt már Stanton Moore és Karl Denson mellett is megismerhettük, és azt szerettük is), hanem ezzel az egésszel. Mondjuk megértem: ha ugyanazt a király, nagyon fincsi jazzfunk zenét kéne csinálnod éveken keresztül, te is begolyóznál. A Critters Buggin' Skerik kikapcsolódása. Persze minek a kikapcsolódást beleépíteni a zenei karrierbe?
Persze a banda nem csak belõle áll. A szaxofonos mellett ott ül Matt Chamberlain, a Tori Amos lemezeken sokat hallott dobos és billentyûs (na meg a Stampede-en programming is), Brad Houser (a lemez belsõ oldalán így van feltûntetve: "brad houser - basses 4 and 5 frets yes and no") és a már emlegetett Mike Dillon, vibrafonjátékos és perkás.
Mike Dillon-nal valószínûleg ugyanaz a helyzet, mint Skerik-kel. Érdemes tudni, hogy ez a két muzsikus a Karl Denson's Tiny Universe-ben is, a Hairy ApesBMX-ben is, a Les Claypool's Frog Brigade-ben is és a Garage a Trois-ban is együtt zenélnek, illetve zenéltek, tehát összeszokottak és valószínûleg ugyanazokon a nézeteken vannak (zenei téren).
Tehát bosszantó, hogy két Garage a Trois tagtól efféle muzsikát kap az ember. Természetesen ez benne van a pakliban, ha nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy mit veszünk.
A lemez kezdõ, Hojo címû dala elég, hogy megértsük, tulajdonképpen mirõl is van itt szó. Az 'Az UFÓk eljövetele' címkével jelzett, folyamatos szintetizátor-hangra rányomva hallhatunk néhány elborult, szerteszéjjel vagdosott szaxi-türüpprüppöt. Közben egy agyontrancsírozott, sok reverb-bel elagyabugyált drum&bass-es dob szól. Késõbb Skerik talál egy rhodes-ot, és örül neki, hogy mennyire tök jó, elfolyó, terjengõs hangot ad, ha megnyomja. Teljesen kiakasztó. A következõ, Panang címû számtól egy kicsit lejjebbhiggadtam. Finom, Mike Dillon-féle dallam vibrafonon és különbözõ agyagdobokon, egy jó kis szaxofon-téma, és már örülök is. Közben némi kis hegedû, egy trip-hoppos dobalap és egy olyan eredeti dolgot kapunk eredményül, amitõl végre nem hasad háromba fejünk. A Cloudburst ehhez az elõzõhöz hasonló lassú, relaxálós nóta, szinte már a pop vadászmezõin legelész. A Sisa Boto-t is szeretjük. Egy ideig. Egy nagyon jó kis avantgarde szerzeménnyel van dolgunk, mérsékelten torzított szintivel, zseniális percussion-játékkal. Majd bejön az a torzítás a dobra, és bejönnek azok az idegbeteg szaxofon-futamok, amiket nekünk nem igazán jönnek be. De ezt még elviseljük, mert ezek a hülyeségek csak a nóta utolsó egy percében jelentkeznek. A Persephone Under Mars egy kömény jungle-alap, egy finoman szólva is idegesítõ zongora-prüntyögés, egy funkció nélküli vonószenekar és egy néha beköszönõ, zseniális vibrafonból áll. Hát mit mondhat ilyenkor az ember? A We Are New People egy terjengõs, melankolikus, ám eléggé összezúzott rock-nak indul, ami egy kis ionszörpszörcsögéssel átkötõdik egy 'kicsit Pink Floyd-os, ám annyira azért nem' részbe. A dob torzítását most már abba lehetne hagyni! Egy újabb ionszörpszörcsögés után lassú véget ér a szám. A Toad Garden-t mondhatjuk az album vezetõ nótájának. Újabb trip-hoppos dobalap néha egy kis tablával aláágyazva, terjengõs gitár riff, nagyon jó kis szaxofon-kórussal (Skerik kezébe újabb effektet adtak) és moderált szólók. Van kis keleti bukéja az egésznek, ami megadja a dal eredetiségét. Akármennyire is nem fog a kedvencünké válni ez a lemez soha ebben az életben, ez a nóta igazán el lett találva. A Punk Rock Guilt egy újabb agybaj. Eszükbe jutott, hogy kéne valami zúzós punkrock számot készíteni gitár nélkül, mert hogy az mennyire hû de tök jó lenne. Felhozták a pincébõl a porosodó analóg szintit, agyontorzítottak egy hangot, találtak egy egyszerû témát, raktak alá egy szintén szétbuherált "ütöm vágom" dobalapot, valami basszust, azt' hadd szóljon. Voáááááááá! A Nasty Gnostic újból egy kicsit rendbe-szedettebb nóta Dillon szolid ütõs-szólamával, kavattyogó effektekkel, grand piano-val, finom fújással. Nincs semmi fülsértõ 'pink noise'-faffogás, berregés, az egész csak simán lapos és unalmas. A Dorothy egy lassú, romantikus nóta, amiben végre rendesen halljuk Brad Houser basszusgitárját. A basszusgitárt halk vibrafon követi, majd bekapcsolódik az ízléses szaxofon. Szép nóta. Az utolsó, a befejezõ, a hideg-meleg zuhanynak véget vetõ dal az Open The Door Of Peace. Észak-afrikai és keleti zenék összefonódása lélekbe maró szaxofonvezetéssel, erõs dobbal, Bachir és Mustapha Attar közremûködésével gitáron. Ezek a fiúk sem nagyon szeretik a háborút, azt hiszem.
Szóval kaptunk jó és katasztrofális szerzeményeket. A gond az, hogy a katasztrofálisak sokkal markánsabbak, sokkal jobban beleivódik az emlékezetünkbe, mint a jók. Ezért muszáj azt, mondanunk, hogy ez a lemez ROSSZ.
Egyébként úgy látszik, hogy erre a zenére is van kereslet. A Critters Buggin' ezen 2004-es lemeze már a nyolcadik a sorban. A régebbieket és érdemes lenne meghallgatni.
Csak úgy kutakodtam. Tényleg... Utánaolvasgattam, megvettem, Rope A Dope kiadás, papundekli tok, a zene benne nem jó, ez van. Skerik-ben én már nem bízom meg többet, az egyszer fix.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.22

Lap elejére

D'Angelo - Voodoo

Közismert (höhö), hogy én az r'n'b, a könnyhullatós soul, illetve neo-soul zenékkel nem igazán szimpatizálok. Ilyen téren inkább a keményebb funk muzsikákat szeretem. De D'Angelo 2000-ben megjelentetett Voodoo címû albumát, akármennyire is ragaszkodni akarok az elveimhez, nem tudom nem szeretni. Az elektronika és a hangszerek mérlegelésénél egyértelmûen a hangszerek felé billen el a mérleg nyelve, és ez ebben a mûfajban pozitív tulajdonság, ám igen ritka. Ráadásul kiváló muzsikusok társultak D'Angelo mellé. A sokat emlegetett Charlie Hunter és a szintén igen híres r'n'b énekes, Raphael Saadiq gitározik, vagyis nyolchúros-gitározik, C. Edward Alford és Mike Campbell gitározik, vagyis normál-gitározik. A nem mindennapi Roy Hargrove fújja a fújnivalókat (trombita, kürt, satöbbi), James Payser billentyûzik, Pino Palladino basszusgitározik, Ahmir "?uestlove" Thompson ül a dobok mögött, Giovanni Midalgo kongázik, és a Gangstarr-ból hallott DJ Premier kezeli elektronikus holmikat, illetve õ szolgáltatja a zenészek és az énekesek talpalávalóját. D'Angelo, aki maga zseniális éneklése mellett basszusgitározik, néha gitározik, billentyûzik és dobol a lemezen (nem egyszerre), egyes számokban olyan vendég-dumaládákkal löki a szöveget, mint Redman, Method Man, vagy Q-Tip. Tehát ezek a tények. Ezek a tények készítenek fel minket.
Az egész albumra jellemzõ, hogy a hangszerek és a dobalap a minimalitásra törekszik, nincsenek nagy kicsapongások, egy szûk sávba van besûrítve az egész. Az énekes hangterjedelme sem olyan hihetetlenül nagy, és sokakat untat is a hangja, így az egész zenének van egy aláfestõ hangulata. Sokak számára ez zavaró lehet, mert így (és ez így igaz) egy kicsit lapos az egész muzsika. Most sikerült elmondanom minden rosszat, amit csak lehetett, és így az olvasó nem találja a szinkront a bevezetés és a tárgyalás között. Ám...
Az énekes és a zenészek ebben a szûk sávban is olyat tudnak nyújtani, ami egy kis odafigyeléssel egy-kettõre mosolyt varázsol a hallgató fülére. Olyan finom hajlítások figyelhetõk meg a vokálban, olyan finom fraffaraffák hallhatók a trombitában, olyan apró, és halk funk-lüktetés van a gitárban, hogy az ember elsõ hallásra nem is veszi észre. Persze rosszindulatú kritikusok nyugodtan mondhatják, hogy a zenét élvezni kell, és nem pedig figyelni rá (és ez így igaz), de azért esztelenség lenne így elsiklani eme miniatûr zenei bravúrok fölött.
Természetesen a Voodoo-nak, azon felül, hogy egy relaxálós, nem ugrálós muzsikát szolgáltat, és ez a muzsika (mint azt már írtam) egy szûk sávban mozog, vannak kiemelkedõbb pillanatai. A Left & Right címû nóta, amely Redman és Method Man közremûködésével készült funk-os lüktetése miatt elsõ hallásra megkapó lehet az ember számára. Az ízes wah-wah gitár hangja, amely, bár csak halkan villog a háttérben, mégis egy teljesen más világba röpíti át az r'n'b-t, tökéletesen jól kitölti azt az ürességet, amit ebben a zenében úgy nem szeretünk. Emellett D'Angelo bebizonyítja, mennyire nem volt igazunk, amikor hangjára az "untató" jelzõt aggattuk. Végtelen hangpalettája a negédes mélyet, az aggodalmat tükrözõ magasat, és az e két állapot közötti összes árnyalatot tartalmazza. Persze, mivel ez a végtelen is bele lett sûrítve abba a sávban, aminek már úgy várjuk, ezért erre sem kerül annyi hangsúly, mint amennyit érdemelne.
A másik tetõpontja a korongnak a Spanish Joint, amelyben a soul és a samba elbûvölõ katyvaszának lehetünk fültanúi. Halk perkák, finom bossás gitár, halk, bruhhogó fúvóskórus egy kevésbé r'n'b-s énekléssel. Ez az egy szám a lemezen, amiben semmiféle sampling nem szerepel (DJ Premier ebédszünetet tart) és amiben a muzsikusok végre igazán szólózhatnak. Tehát a sok elektronikus buhera mellett egy húsvér nótát is ráégettek a korongra.
Bár (mint az már írtam) sokakat (köztük egy kicsit engem is) zavarhat az, hogy az egész zene bele lett préselve egy szûk tartományba, és onnan, ha fene fenét eszik, sem tör ki, de az ebben a tartományban való tevékenykedésekért D'Angelo (és a zenekar) méltán kapta meg a Grammy-t 2000-ben a Voodoo címû lemezért. Bár r'n'b kategóriában kapta meg a díjat, szerintem ez sokkal több annál.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.18

Lap elejére

Miles Davis - A Tribute to Jack Johnson

4/4: "Do Not Fear Mistakes. There Are None" - Miles Davis

Tehát az A Tribute to Jack Johnson-nak keresztelt korongon ez a két szövevényes szám hallható. Viszont 2003-ban a Sony-nál úgy gondolták, hogy ki kéne ezt az anyagot bõvíteni még pár dologgal. Így született a The Complete Jack Johnson Sessions címû öt lemezt tartalmazó, díszdobozos kiadás, amin az eredeti számok újrakeverései, más albumokról gyûjtött, ám az eredeti anyaghoz szorosan kapcsolódó, szintén 1970-ben rögzített felvételek és egyéb ki nem adott szerzemények hallhatóak. Így a Right Off és a Yesternow és ezek "take"-jei mellé a Live Evil (1971), a Big Fun (1974), a Get Up With It (1974) és a Directions (1981) válogatott nótáinak remasterelt verziói és variációi is felkerültek. Tehát gyûjtõknek kötelezõ, ugyanis a negyvenkét szerzeménybõl harminckettõ ritkaság számba megy, ezen felül nagyságrendekkel jobb a hangminõségben élvezhetjük Miles Davis muzsikáit, mint az eredeti albumokon. Mivel kritikusok vagyunk, ebbe a díszdobozos kollekcióba is belekóstoltunk.
A töménytelen variáció és "take akárhány" közé becsúszott néhány teljesen új szerzemény. Ilyen például a második CD-n található Sugar Ray, ami egy nagyon élvezhetõ, már-már tánc-kompatibilis, funk-alapú nóta, pörgõs, drum&bass-re hajazó dobbal (hol volt még az akkor, istenem...), monoton basszussal, amin már meg sem lepõdünk, és egy-egy zseniális szaxofon-, illetve trombita-impróval. Egy észveszejtõ, kevésbé elszállós, takarékon lévõ Miles Davis-t hallhatunk, aki nem robbant fel semmit és nem darálja szét hatvannegyed-hangokkal az agyunkat. Egy nagyon jó, durva anyagból szabott, üres és sovány zenei alapjával hódító funk hengerel le ezúttal minket. A két darab, körülbelül három-három perces, zseniális szóló bõven elviszi az egészet, nem kell az alá annyira dús és zsúfolt alap. A másik, eddig még soha nem hallott szerzemény, amire felhívnám a figyelmet, a negyedik lemezen található, tizenhat perc idõtartamú Konda. Ez egy nyugis, billentyûs szám, tehát aki a keyboard-ok hiánya miatt csalódott eredeti A Tribute To Jack Johnson-ban, az a bõvített kiadásban, azon belül is például ebben a nótában nagyobb örömét lelheti. Halk, lubickoló wah-wah gitár, mérsékelt, érzéki trombitajáték, és szívet melengetõ szinti, ami a Return To Forever lassabb szerzeményeit idézheti fel számunkra. A dob csak az utolsó hat percben kapcsolódik be, és bár itt a gitár kicsit agresszívebbé válik, mégsem piszkít bele a szám egységességébe.
Ezeken kívül teljes új szám az Archie Moore, és a két részbõl álló, elég zilált és már-már kiakasztóan kusza és káoszos The Mask. De az új számok mellett természetesen a más lemezekrõl ismert dalok is zseniálisak, ugyanúgy a fúziós, néhol káoszos, funk-gyanúsak (pl: Willie Nelson), mint a nyugis, kevésbé kicsapongóak (pl: Nem Um Talvez).
Miles Davis olyan meghatározó korszaka volt a 60-as évek vége, 70-es évek eleje, hogy egy jazz-kedvelõ sem suhanhat át az ez idõ tájt készült Miles-lemezek fölött. Bár polgárpukkasztó és provokatív, mégis korszakalkotó és meghatározó muzsikák születtek a leghíresebb jazz-muzsikusok keze nyomán ebben az idõben, és az õ élükön állt Miles Davis. A The Complete Jack Johnson Sessions talán a legjobb összefoglalása ennek a korszaknak, ami valaha született.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.13

Lap elejére

Miles Davis - A Tribute to Jack Johnson

4/3: "I'm Black... They Never Let Me Forget It. I'm Black All Right, I Never Let THEM Forget It" - Jack Johnson

A Yesternow a Right Off-fal ellentétben egy lassú, terjengõs szám, amibe természetesen azért bele-beleköszönget a pörgõs funk és az síron túli ambient is.
A nóta egy rövid basszusalap ismételgetésével veszi kezdetét (ami ismerõs lehet egy híres-hírhedt JB szerzeménybõl), amire Mclaughlin bosszantó kérdõjeleket rajzol wah-wah gitárjával. Eme sejtelmességet fokozandó jön be a képbe Miles Davis, aki hirtelen kicsapongásaival a sejtelmeset már-már horrorisztikussá konvertálja. Míg az elején kedves-durozsolón csak az alsóbb regiszterekben játszik, egyre inkább följebb és följebb kúszik, mintha sikítana. Erre simul Billy Cobham dobja, ami elõszörre inkább csak zörgésnek és csörömpölésnek hat, de a sejtelmességet és a homályt megõrzendõ ennek így is kell lennie. Zavaró lehet, hogy míg a Bitches Brew-ban és az In a Silent Way-ben elég nagy hangsúlyt kapnak a billentyûs hangszerek, itt inkább a gitár kerül elõtérbe. Ez lehet egy másik ok arra, hogy sok rajongó csalódott ebben az albumban. Közben talán észre sem vettük, de ha észre is vettük, akkor sem hatott zavarónak, hogy már több mint, nyolc perce ugyanazt a basszust halljuk. Bár ez már kelthetne közfelháborodást, hogy szegény Michael Henderson ugyanazt a hat hangból álló menetet hozza körülbelül tizenkét percig, de olyan szépen olvad bele a zenei környezetbe, hogy ez így pont a helyén van. Aztán a tizedik percben belép Herbie Hancock a hammondjával, mert azért akármennyire is gitárosra vesszük a figurát, az életünkkel játszanánk, ha egy billentyûs hangszer sem lenne hallható a zenében.
Hirtelen elhalkul minden. Egy gomolygó, visszhangoktól visszhangozó ambient rész következik, amiben Miles egy rövid részletet idéz fel nagysikerû In a Silent Way címû lemezébõl. Egy nagyon jó kiállás, hogy egy újabb zene vegye kezdetét. Bár nem a legszebben lett le és fölkeverve a muzsika, az átkötés funkcióját teljesen jól betölti.
Ezután egy jó hosszú funk-jam következik, amiben a zenészek is kicserélõdnek. Jack DeJohnette ül a dobok mögé, és monoton dobalapjából a végére egy egész érdekes, "bokszmeccs-aláfestõ" alapot kreál. John McLaughlin-t egy szintén nagyon tehetséges, free jazz úttörõ, Sonny Sharrock váltja a gitárnál, és olyan szólót nyom a jammelés közepén, mint erdõben a vad. Zseniális dolgokat mûvel torzított gitárjával, itt-ott blues-rockos Stevie Ray Vaughan-t idézõ meneteket játszik, itt-ott pedig apró darabokra darálja azt a szegény hangszert. A billentyûknél Hancock-ot egy ugyanolyan kvalitásokkal bíró és egy legalább annyira híres billentyûs, Chick Corea helyettesíti, de sajnos õ sem kap annyi teret, mint amennyit várnánk. Halkan eljátszogat a néha már a káoszt kerülgetõ muzsika-forgatagban. A szaxofon-játékos Benny Maupin is eléggé a háttérbe szorul, csak a nagyon figyelmesek hallhatják meg egyszer-egyszer hangszerét. Végül Michael Henderson-t Dave Holland váltja a basszusgitárnál.
A funk-jam vége után egy terjengõs, másfél perces ambient vezet ki minket szabadba. Közben felcsendül a Jack Johnson-t játszó Brock Peters hangja is.

TurtleKat
2006.03.13

Lap elejére

Miles Davis - A Tribute to Jack Johnson

4/2: "Say It Loud, I'm Black And I'm Proud" - James Brown

Az A Tribute To Jack Johnson eredeti, 1970-es kiadásának A-oldalán a Right Off, a B-oldalán a Yesternow címû szám ékeskedik.
A Right Off egy pörgõs, rock and roll nótának indul. Billy Cobham a jazztõl igen távol álló ritmust diktál, inkább Johnny Lee Hooker és Chuck Berry lemezein lehet efféle dobalapot hallani. Természetesen a dobos néhány pillanatban elõhozakodik valami olyan fricskával vagy átkötéssel, ami azért sejteti, hogy itt nem csak rockról van szó. John Mclaughlin gitárriffjeibõl, sokszor a ritmusra illeszkedõ meneteibõl, torzított és wah-wah effect-tel ellátott elszállásaiból is leginkább a rock and roll és a psychedelic rock hangulata szûrõdik át, így (mint az a fidelio.hu egyik cikkében olvasható) a Miles-ra jellemzõ jazz-rock rock-jazzbe alakul át a lemezen, és ezt a hangsúlyeltolódást sokan, még a modernebb hangzást kedvelõk sem hajlandók befogadni. A dobhoz és a gitárhoz társul Michael Henderson meglehetõsen monoton basszusalapja, ami még azért elég változatos ahhoz, hogy a közfelháborodást elkerülje.
Erre a már alapjában véve elég formabontó alapra fúj rá Miles Davis, amitõl az egész olyannyira bizarr lesz, hogy sokak számára ez már az élvezhetetlenség határát súrolja. Többek között ez lehet az oka sokak nemtetszésének. Furcsa, mert ha ez a lemez súrolja a határt, akkor szerintem már a Bitches Brew is súrolta, ennek ellenére azt a legtöbben dicsérik, és aki nem, azt legtöbbször eretnekség vádjával máglyán elégetik. Számomra mindkét lemez nagyon kedves, így nem tudom pontosan, hogy sokaknak mi a gondja az A Tribute To Jack Johnson-nal. Szerintem nagyon el van találva, és teljesen jól megállja a helyét. Miles sokak szerint a legfeldúltabb szólóit rögzítette erre a korongra, mindazonáltal ezek a viharvert fújványok nagyon jól beépülnek az újszerû, fúziós rock-környezetbe.
A huszonhét perces szám tizenegyedik percében váratlanul elszivárognak a trombita alól a hangszerek, és egy rövid, körülbelül másfél perces, terjengõs "ambient" veszi kezdetét. Ezután mérsékeltebb formában visszatér az alap, majd megint eltûnik és Steve Grossman zseniális szaxofon-improvizációját hallhatjuk, amelyet Henderson követ basszusgitárjával. Erre a szaxi-basszus játékra építik vissza a zenészek a feszes, rockos alapot. Elõször Mclaughlin halk wah-wah gitárja kapcsolódik a basszushoz, majd Cobham dobja, és késõbb az eddig háttérbe szoruló Herbie Hancock keyboard-ja, illetve hammondja. Érdekes, hogy Hancock kvalitásaihoz képest nagyon kevés szerepet kap ebben a szerzeményben. Ezek után pedig természetesen Miles kapcsolódik be, és csikar ki újabb zseniális meneteket hangszerébõl.
Az nóta utolsó nyolc percében újabb változás áll be a muzsikában. Az eddig fúziós jazz-rock, vagy rock-jazz hirtelen átalakul gitáros, afféle James Brown-os funk-ká. Meglátásaim szerint Miles Davis-re elég nagy hatással voltak James Brown zenéi, sok funk-os elemet épített bele saját zeneibe. James-ben is ugyanúgy megtalálható volt az a büszkeség és az a "fekete öntudat", ami Miles-ban és Jack Johnson-ban is. A soul keresztapja és a híres trombitavirtuóz két különbözõ utat választottak, de mindketten színtiszta fekete zenét játszottak. Olyat, amilyet mindenki más számára képtelenség alkotni.

TurtleKat
2006.03.12

Lap elejére

Miles Davis - A Tribute to Jack Johnson

4/1 rész: "Don't Play What's There, Play What's Not There" - Miles Davis

Miles Davis-t minden jazzista szinte istenségként tisztel. Bár több lemezt csinált, mint amennyit kellett volna neki, és sok kevésbé jól sikerült, mégis mindegyikben fellelhetõ az a zsenialitás, amely csak rá jellemzõ. Mindig tudott valami olyan újat mutatni a világnak, ami egyedülálló és lehengerlõ volt. Szinte évenként más irányba terelte a jazz fejlõdését újabb és újabb, akár jó, akár kevésbé jó kiadványaival. Többek között a fúziós jazz, avagy a jazzrock is az õ nevéhez köthetõ, amely a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején alakult ki. Az In A Silent Way és a Bitches Brew már nagyon sok részében hajladozott erre az új, korhû zenei irányzatra, és sokan (köztük én is) innen számítják a fusion kezdetét (1968-1969). A furcsaság az, hogy az ember számára úgy tûnhet, hogy Miles Davis muzsikája már a fúziós jazz egy továbbfejlesztett, elborultabb, avantgarde változata, és a hallgató azt gondolhatja, hogy ez a mûfaj kialakulásakor még biztos nem volt ilyen "agresszív" és ilyen mértékben formabontó. De a "jazz Picassójának" is nevezett trombitavirtuóz már az elején jó magasra tette a mércét. Ennek ellenére ha a hetvenes évekbeli zene teljesítményét ábrázolnunk kéne, egy szinuszgörbét kapnánk eredményképpen. E görbe kiegyengetésének érdekében Miles zenéjét, ezt a sokak számára csak egy élvezhetetlen, elektronikus katyvaszt a 70-es években a fusion zenészek stabilizálták. Így születtek a sokak számára élvezhetõbb, és szintén elég meghatározó fúziós muzsikák többek között Herbie Hancock, Chick Corea és Billy Cobham tollából, akik persze szólókarrierjük elõtt és közben is Miles egyedülálló zenekarának voltak alkotó tagjai. Tehát mondhatnók, hogy a zenészek késõbb saját ízlésükre egyengették azt, amit Miles megalkotott.
Az A Tribute To Jack Johnson egy sokak által a szinuszgörbe aljára, sokak által pedig a szinuszgörbe tetejére helyezett alkotás, mely 1970-ben került ki a lemezboltok polcaira.
Jack Jonhson volt az elsõ, fekete-bõrû, nehézsúlyú bokszoló, aki világbajnok lett (1908). Jack hivalkodó viselkedésében, magabiztosságában és bõrszínére való büszkeségében sok hasonlóságot fedezhetünk fel Miles-szal, aki néha szintén hivalkodóan viselkedett (gondoljunk csak az Isle Of Wight fesztiválon való fellépésére, amin narancssága bõrdzsekit viselt, vagy gondoljunk arra, hogy néhány koncertjén a közönségnek háttal fújt [erre mondta késõbb Herbie Hancock, hogy õ nem a közönségnek háttal, hanem a zenekarával szemben játszott]), szintén magabiztos volt és szintén büszke volt rá, hogy fekete bõrû. Egyrészt ezért adta ezt a címet lemezének, másrészt pedig ez a felvétel tulajdonképpen egy Jack Johnson-ról készült dokumentumfilm kísérõzenéjének készült, így a cím is magából értetõdik.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.12

Lap elejére

Béla Fleck & The Fleckstones - The Hidden Land

Béla Fleck, az amerikai bendzsó-mûvész és zenekara február 14-én megjelentette új, The Hidden Land címû albumát, így ismét egy merõ jazz-tökéllyel gazdagítja a rajongókat. A Béla Fleck (bendzsó, bantar), Victor Wooten (basszusgitár), Jeff Coffin (klarinét, alt- és szoprán szaxofon) és Future Man (szintetizátorok, dob) alkotta grupp ezen lemezén a már megszokott, sajátos fúziós jazz-t várnánk erõs funky basszussal. A The Hidden Land azonban szakít a hagyományokkal, és egy más nézõpontot tár elénk, amit a rajongók vagy szeretni fognak, vagy nem. Ez a zene mélyre nyúló jazz-gyökerekbõl táplálkozik, sõt, néha még az annál is mélyebbre nyúló klasszikus zenébõl. Ez egyáltalán nem meglepõ, mivel köztudott, hogy Béla honorálja a barokk muzsikát, és ennek Edgar Meyer-rel felvett Music For Two címû lemezén hangot is ad.
Az elsõ szám a klasszikus zenei töltetet igazoló Fugue From Prelude & Fugue No. 20 In A Minor, BWV 889, Johann Sebastian Bach egyik fúga-témájának közel két perces átdolgozása. Béla és társai ragaszkodtak az eredeti mûhöz, és nem "rondítottak bele" semmilyen könnyûzenei elemmel, csak a halk dobkíséret az, ami kicsit eltávolítja a feldolgozást az eredeti fúgától. A P'lod In The House kapcsolódik az elõtte elhangzott klasszikus zenei betéthez, mondhatjuk, hogy a Bach-darab szabadon értelmezett jazz-variációja. Persze itt már elég jócskán szakítanak az eredeti mûvel, az egészet átrakják egy jazz-es közegbe, sok improvizációval fölturbózva. Fleck bantarja néha megmoccanásig hasonlít az elektromos gitár hangjához, és ez a lemez hallgatása folyamán végig tetten érhetõ. Még a Rococo-ban is fellelhetõek klasszikus zenei elemek, de itt már sokkal kevésbé, mint az elõzõekben. Szolid klarinét-témája, enyhén brazilos, gitárszerû bantar-aláfestése, zseniális bendzsófutamai, rövid improvizatív basszus és fúvós-hablatyai és apró (a rokókó stílusra jellemzõ) díszítményei az ámulatba kergetik a hallgatót.
Az ezután következõ Labyrinth viszont már abszolút jazz, méghozzá nem is akármilyen. A rövid, ám fülbemászó témát jobbnál jobb szólók veszik körül. Bár sok Jan Garbarek-et idézõ elem ismerhetõ fel - aminek oka a dal keleti beütésében keresendõ - és a szaxofonszóló már-már imitálja a híres muzsikust, a nóta mégis, még ha kicsit billegve is, de megállja a helyét. A Kaleidoscope egy vidám, egy kis kupac afrikai zenei motívumot tartalmazó nóta, egy érzésem szerint nem igazán odaillõ, cseppfolyós, latin-bendzsós résszel. Ám ezt kompenzálja az a sok gyönyörûség, amit Jeff Coffin szaxofonjával mûvel. A Who's Got Three-nek van egy 50-es évekbeli, fekete-fehér bús kabaré-feelingje, ami elsõ hallásra megbabonázza a hallgatót. Gyönyörû nóta, amirõl eszünkbe juthatnak fekete-fehér filmek, és a Pixar Studio elsõk közé tartozó egész estés animációs filmjei (Toy Story, Egy bogár élete, stb...) egyaránt. Korosztálytól függ. Mindenesetre egy finom melegséget árasztó, fantázia-tornáztató dal. A Weed Whacker egy fürge jazz, Victor Wooten zseniális basszusfutamaival cicomázva. Igazából sok eredeti dolgot (bár a kis, funk-os wah-wah-bendzsóban találhatunk némi fantáziát) és kiemelkedõ virtuózi teljesítményt nem tartalmaz (a zenészek képességeihez képest), így annyira nem is hatásos, de aki szereti ezt a fajta "smooth" zenét, az garantáltan szeretni fogja ezt a szerzeményt is. A Couch Potato egy meglepõ dal. Itt egy "blues-alapú free bop-ról" beszélhetünk, ami, Béla Fleck-rõl lévén szó, eléggé furcsán hangzik. Ám hallgatásától még nagyobbra tátjuk majd a szánkat. Hihetetlen bop-os szaxi- és bendzsómenetekkel tarkított blues és bluegrass kotyvalék. Lehengerlõ! A Chennai ismét a világzenére hajladozik. A didjeridoo és csörgés-börgés pikáns fûszereivel megszórt, zseniális fúvós-bantar alappal, és improvizációkkal ellátott, ízléses basszussal alányaldosott, fülkényesztetõ, zseniális szám. A tegnapi Shakti-koncert afterparty-ja ez nekem. A Subterfuge egy lassú tempójú fusion, torzított bendzsóval, és pattogó slap-bass-szel, aminek kettõse egy elég kemény alapot szolgáltat a szaxofon alá. Eztán egy félperces, esõerdõ-hangulatú, cserregõ Interlude vezet át minket a Missunderstood-ba, aminek zseniális témája magával ragadja az embert. Ízléses szólókkal lett teletûzdelve, amik a nóta második felére eléggé összemosódnak, aminek van egy kis irritáló mellékhatása, de az ezen a kavarodáson is felülkerekedõ téma ismét a mennybe repít minket. A The Whistle Tune egy szép, napfényes, bluegrass-os, country-s kivezetõ.
Valószínûleg sok rajongó egy másra számított, de egyikük sem lehet csalódott. Az új lemez egyenlõ arányban idézi a régebbi Fleckstones-lemezeket, és újít régi hangzásvilágán

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.08

Lap elejére

Mathis and the Mathematiks - 5

A kellõen frappáns elnevezés egy francia illetõségû fiatal bandát takar, akiknek 2004-es albumát tartjuk a kezünkben. Az igencsak kevéssé ismert csapat egy eredeti keveréket, mondhatni „electro-blues-funk”-ot játszik, méghozzá kiváló hangzásbeli profizmussal. Az autentikus blues-gyökereken alapuló, elektronikával és samplerekkel feldúsított album egyszerre merítkezik Tom Waits, Prince, vagy Beck zenéjébõl, az eredményt pedig talán a Galactic koncepciójához lehet hasonlítani. Az összevetés annyiban sem érdektelen, hogy az énekes és frontember Mathis Haug hangja Theryl „Houseman” Clouet vokálját idézi fel – el nem feledve azt sem, hogy Mathis is a „fekete torkú” fehér énekesek sorát gyarapítja.
A nyitó „Blush” elsõ hangjai mintha egy Medeski cd-rõl szólnának, a bõgõ dallamához aztán kiváló dobalap és Mathis Haug finom éneke csatlakozik. Ahogy haladunk elõre, fokozatosan esik le az állunk: klasszikus jazzgitár-szólók, éterien visszhangzó dallam, pszichedelikus elektronika, a háttérbõl elõkígyózó orgonaakkordok vará;zsolnak el. Az alaphangulatot megadó bluesos elsõ számot rögtön követi a „sláger”, melyhez mûvészies videoklipp is készült. A „4.4.2.”-t egyszerûen hallani kell: cool, újszerû és mégis ismerõs, pazarul variált slide-okkal és funky kattya-ritmusokkal tûzdelt delta blues. A csapat kreativitását és sokszínûségét bizonyítja a balladai „Crash On You”, ahol az akusztikus gitárral kísért Mathis Haug gyönyörû éneke Johnny Cash kései elborulásait juttatja eszünkbe. A finom balladát a hasonlóan szomorkás „Did You Come” követi, fájdalmas visszhangjai apránként õrült elektronikává durvulnak. Legutoljára a Neo filmzenéjén, a Kontrollon hallottam hasonlóan álmodozó dallamokat. Az álom azonban hamar véget ér, hogy átvegye a helyét a parti. A „Voodoo Bitch”-nél funkybb funkot kívánni sem lehet, hogy aztán egyszerre szabaduljon el Lionel Puyal elektronikája és Seamus Taylor gitárja, míg a „Good Cookin”-ban Julian Campus ujjai söpörtek végig a basszuson. És amikor azt hittem, már mindent hallottam, a „Tabasco Sauce” úgy kavarta össze az electro ellazultságát, a blues témáit és a funk imádott stílusjegyeit, hogy nem gyõztem nyalogatni az ujjaimról a csípõs szószt. A „funk-blokkot” végül két nyugodtabb szám zárja. A „Flowers” elszállós electrojában végre kiõrjöngheti magát a „hangmester”, és Haug úrnak is kijut egy pazar slide-szóló, hogy aztán a „B.52” piszkos blues-ával hagyjon lógva minket ez az eszelõs francia csapat.
Azt hiszem, így kell hangoznia a XXI. századi blues-funk-nak.

Gaines
2006.03.07

Lap elejére

Bobby Previte & Bump - Counterclockwise

Bobby Previte hazánk (ami itt most az univerzumot jelenti) egyik legkiválóbb dobosa, de a legkiválóbb dobosok közül is õ a "legsokoldalúbb" személyiség a jazz történelmében. Korábban játszott John Zorn társaságában, közös lemezük is jelent meg Euclid's Nightmare címen. Erre az idõszakára az avantgarde és a nagyon elborult free jazz volt jellemzõ, ezt elérni Zorn mellett nem túl nehéz dolog. Aztán 1999-ben megszülte elsõ albumát Ponga nevezetû formációjával, amin Wayne Horvitz, a Zorn mellõl ismerõs billentyûs, Dave Palmer billentyûs és Skerik, az N.O. funk-szcénából (Stanton Moore, Charlie Hunter, Garage a Trois) ismerhetõ szaxis mûködött közre, ami szintén egy elég elborult anyag lett, afféle avantgarde disco elektronikus alapokkal kiegészítve. A Ponga címû kiadvány után még egy nagy- és egy remixlemez jelent meg, majd Previte a Bump The Renaissance formációjával folytatta karrierjét. Bár a John Zorn-féle "nehezen feldolgozható jazz" nagy behatással volt rá, de a Bump-pal már sokkal inkább egyedivé tette. A második, Counterclockwise címû album után alapította a Groundtruther-t, azaz a belõle és Charlie Hunter-ból álló dob-gitár duót. De ugorjunk csak vissza 2003-ba.
A Bump igen tehetséges, nagy zenészeket sorakoztat fel: Curtis Fowlkes :: trombon; Marty Ehrlich :: tenor szaxofon; Wayne Horvitz :: zongora; Steve Swallow :: bõgõ; Bobby Previte :: dob. Mindegyikük híres zenész. Vagy innen, vagy onnan, de tagadhatatlanul mindegyikük ismert, bár nem a mainstream díszpáholyában foglalnak helyet, de a sima faszékeiken üldögélve is megnézi õket néhány jazz-rajongó.
A Counterclockwise egy zseniális átmenet free jazz és nem free jazz között. Bár a szekund távolságok és az esetleges elborultság már nem túl hosszas hallgatás után fülbetûnik, az egésznek mégis van egy olyan stabil kompozíciója, felépítése, amitõl az ember félve állítja, hogy amit hall, az nem teljességgel "free". Ugyanekkor halványan a fúziós zene maradékfoszlányai, elhagyott húscafatai is fellelhetõek az albumon. Previte dobolása általában elég feszes ütemeket diktál, ez adja meg az egész zene stabilitását. Ezt kompenzálandó Wayne Horvitz zongorajátéka kellõ terjengõsséget ad, kicsit cseppfolyósítja a ritmus miatt érezhetõ szilárdságot a lemezen. Így egy zseniális állagú jazz-masszát kapunk.
Az album gerincét a hasonló címû és hasonló témájú 877-Soul, 614-Soul, 111-Soul, 312-Soul és 498-Soul címû egytől egyig zseniálisan összerakott szerzemények alkotják. Ugyanaz a fülbemászó, free jazz-gyanús dallam különbözõ szólókkal, körítéssel, tempóval. Marty Ehrlich és Curtis Fowlkes pont jó arányban pakolják tele õket elborult avantgarde- és ellazító futamokkal, a százalékadatokat viszont mindenki állapítsa meg maga. Steve Swallow bár csak néhány, nyúlfarknyi szólót kap, az õ bõgõjátéka is említésre méltó. Ezek között a hasonló címezetû nóták között helyezkedik el a többi dal.
A lemez címadó, Counterclockwise címû száma hasonlóan az eddig megbeszéltekhez elég elborultra sikeredett, de szintén nagyon precízen, pontosan lett összeeszkábálva. Bobby Previte egy kevésbé feszes, kiszámolt dobolást produkál, így sokkal változatosabb és néhol improvizatívabb lett a dobalap. A fúvósok és a zongora közötti feszült hangközök adják meg igazán a zene free jazz-es esszenciáját. Horvitz itt is kellõképpen biztosítja a terjengõsséget, ami itt-ott összemossa a szólókat és a témát.
A Bobby's Next Mood egy meglepõ raggea-s alappal kezdõdik, ami körülbelül egy perc után átcsap egy pörgõs jazz-alapba, ami újabb egy perc után átcsap egy lassú jazz-alapba. Tehát szépszerével lelassultunk az eredeti tempó körülbelül egyharmadára. Így az elején hallott napsütéses rétrõl gyorsan beszaladtunk egy cseppkõbarlangba. Egy visszhangos, nedves, borzongató, hangulathoz illõ, horrorisztikus zongoramenetekkel, lassú, mélabús, de nem igazán nyugodt "szaxofon- és harsona-fújványokkal" tarkított cseppkõbarlangba. Lomha és háton-hidegfuttató, mint a Bohren Und Der Club of Gore, de azért annyira nem minimal.
A Patricia egy nagyon kedves, már-már romantikus nóta. Fülbemászó, pár hangból álló fõtémája azonnal elvarázsolja a hallgatókat. Két és fél perc után (mikor már eléggé a fejünkbe vésõdött ez a zseniális dallam) következik Wayne Horvitz bámulatos zongoraszólója John Zorn-féle hardcore jazz-bukéval. Erre még rámontíroznak néhány fúvós-betétet, és már-már kezdjük azt hinni, hogy ebbõl a káoszból már senki isten fia nem képes kikecmeregni. De hát persze, hogy tévedünk. Az improvizatív rész ízléses lekerekítése után már újból gyönyörködhetünk a nóta fõtémájában.
Az And the Wind Cries ... Mademoiselle Katherine címû lassú, brilliánsként tündöklõ szerzeményben a free jazz íze nyomtalanul eltûnik. Hosszú, fusion-aromájú témája csak egy rövid trombon és egy annál is rövidebb szaxofon-szólót engedélyez a dal közepén, de nem is baj, mert a közel két perc hosszúságú, már-már szólószerû téma teljességgel kielégíti a hallgató igényeit. Egy pillanatra sem hagy unatkozni.
Az utolsó dal végén hallható a már szinte minden lemezhez kötelezõen járó HIDDEN TRACK egy rövid, vidám, jazzfunk-os finálé.
A Counterclockwise, bár még csak kevesebb, mint három éve jelent meg, kétségtelenül kultlemezként emlegethetõ. Reméljük, a "felsõbb hatalmak" is így vélekednek majd.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.03.03

Lap elejére