A Karabély együttes 2002-es lemeze tele lett tömve örökérvényû igazságokkal, sok metaforával, és egyéb olyan dolgokkal, amiket az ember csak akkor ért meg, ha akarja. Az a jó, hogy olyan dolgokat emlegetnek, amikrõl az embereknek jó érzésük lesz, eszükbe jut róluk valami jó az életükbõl, képek jelennek a fejükben. Oroszos ritmusok, Vissotzki-s énekhang, nagyon színvonalas zene. (írnék többet is, csak nem tudom, mit még... a lemez zseniális)

hosszabban:

A Karabély együttest a kilencvenes évek hajnalán alapította a gitáros-énekes-szövegíró Gyáni Levente és a basszista-vokalista Maurics András, akik azóta is fix pontjai a zenekarnak, de a dobos posztján már rengeteg csere történt, minden eddigi kazettájukon (Talpramagyar - 1992, Irány a Végtelen - 1994, Hotel Béke - 1996) más és más ütõs játszott. Ezt a hagyományt nem töri meg új - már CD-re préselt - anyaguk, a hat év kihagyás után rögzített Táltos utca sem, melyen ismét új dobos, Polyák Krisztián üti a ritmust. Bár az elmúlt idõszakban egy plusz gitárossal és egy billentyûssel is próbálkoztak, a már ismét triófelállásban felvett új album hallatán elmondhatjuk, hogy zeneileg nem sok változás történt a Karabély háza táján, ma is ugyanazokat a háromnegyedes umcaccákat nyomják fõleg, meg azokat a hol lomha, hol virgonc, de mindig laza kis darabokat, amelyek hallatán az egyszeri hallgató rögtön be is lövi õket a korai Kispál és a Quimby közé - ami nem is mellélövés, hiszen indulását, életkorát tekintve is a két sikerzenekar közé passzol ez az örök underground formáció. Mint ahogy a szövegeket tekintve is: a vagányul éneklõ Gyáni Levente nyelvi leleményeit és áthajlás-mániáját illetõen Lovasi, városi sanzonromantikáját illetõen Kiss Tibi közeli rokona, de a legnagyobb dicséret az, ha a megtérés elõtti Pajor Tamás (Neurotic) hagyományainak leghõsiesebb továbbvivõjeként méltatjuk, amire ezúttal õ maga is kacsint a töltény-törvény rímpár használatával (pont ahogy egy másik Pajor-tanítvány, Lukács László tette az Agyarország címû Tankcsapda-albumon). Bizony, Gyáninak az ország tíz legjobb rockszövegírója közt van a helye, de talán ezen még lehetne szûkíteni is. Az elmúlt fél évtizedben ráadásul sokat érett, az "én sokat remélek, de nem elég csupán a perchez / túl kicsi a terpesz, de azért persze meglesz a herpesz" típusú sorok mellé a beszédes címû számokban (Terézvárosi clandestino, Jaj, Mûfasz és útlevél, Liftes Buddha, Jó nekem az arany, Halló, itt Babilon stb.) rendre beütnek efféle komoly szürreáliák is: "nem lehetsz egyedül itten / törpék talpig aranyban / a vámpírok a fáradt tevéket / áthajtják Párizson lassan". A meglóduló részekben Maurics magas háttérvokáljai ezúttal is egyénítik a hangzást, a dobok pedig sokkal jobban szólnak, mint annó a kazettás korszakban - amellyel A tûz okáról nem beszélek címû szám átemelése jelzi a kapcsolatot, a folytonosságot.

a forrás

TurtleKat
2005.07.30

Lap elejére

Erik Truffaz - Saloua

A svájci trombitás megint újított. A Saloua c. lemezen újszerû ritmusok hallhatóak, de Truffaz régi, Miles Davis-es trombitajátéka megmaradt. A dobban sok reverbet használtak a lemez során, ez erõsítette a lemez terjengõsségét. Az albumon énekesként hallható a már régebbi Truffaz-lemezekrõl ismert Nya, és hallható a tunéziai Mounir Troudi is, aki bendiren is játszik. Ez a lemez sok rockos hangzást örökölt az elõtte megjelent The Walk Of The Giant Turtle c. lemezrõl, ez fõleg a Ghost Drummer c. számban lelhetõ fel, ami a végén már-már káoszba fullad. Talán csak a Spirale (ami a végén szintén káoszba fullad [ami persze semmiképpen se negatívum]) lóg ki kicsit a lemezbõl. A lemezen tehát erõteljes basszus Michel Benita-tól, nagyon bonyolult, ámde precíz dob (ami néhol a jazz mûfajából átcsap a raggea-ba, dub-ba) Phillippe Pipon Garcia-tól, terjengõs ének Mounir-tól, hip-hopposan kemény ének Nya-tól, a rockos hangzást elõsegítõ, fõleg effektezésre használt gitár Manu Codija-tól és a megszokottan fantasztikus trombita Erik Truffaz-tól. VAN!

egy magyar cikk, bõvebb is, jobb is:

Lehet fintorogni. Jazz. Igen, valóban, ez már mindennek a teteje. Elönt itt mindent a gennytenger, kivillantjuk a fogunk fehérjét.
Viszont Erik Truffaz példaértékû. Mint oly sok másik egyszerû zenész, akinek egyetlen bûne, hogy amit csinál, az zseniális. Imázs nélkül, önmagában való nagybetûs zene, a könnyedebb, talán hatékonyabb oldala a világunknak. Az örökös feszes görcsölés leépíti a testet, minden kemény sportolónak szüksége van masszázsra, és hasonló oldásokra, ha formában akar maradni. És a Saloua izomlazító krém gyanánt szivárog belénk, minden gócot, csomót elsimít, és végül teljes erõnk tudatában indulhatunk újra a szigorú harcoknak.
Svájci trombitásunk (több más zenészkollégájával egyetemben, bármely stílusról legyen szó), pályája elején a tradicionális iskola felõl közelítette meg (jelen esetben) a jazz kérdéskörét. Korai albumai kellemesek, változatosnak ugyan nem mondhatóak, de mindegyikben megtalálható a mostanira is jellemzõ játéka, melyben nem kell a virtuozitás kellemetlen szurkálódásaitól szenvednünk, fõ cél az adott dal minél teljesebbé tétele.
A Bending New Corners idején volt megfigyelhetõ az újítás néhány mozzanata, a 2001-es Mantis album már némi rockzene hatást mutatott, talajvesztett elborulások, vadabb ritmusok ütötték fel fejüket, egyúttal erõs múltba nyúlások, elõtérbe helyezett gitár szólómunka is hallható, mindenestre merõben eltért elõdjétõl.
A legutóbbi The Walk of the Giant Turtle már egy jammelõs, lazulós, chill-out-os benyomásokat magába olvasztó mû, amelyet néhány dalban húzós rockzene alapokkal variálnak. Dörmögõ-fröcsögõ basszusgitár, torzított zongora, a pergõ is keményebben odateszi magát, a gitárjáték is rendesen zörög. Erik Truffaz pedig megveszekedetten küzd hangszerével.
Mindenesetre hûvös pofa lehet, koncertfelvételeken láthatólag úgy koncentrál, mint a pár csavaros kifli elfogyasztása után mûszakba érkezett melósarc, hogy a fõnökkel tudjon váltani pár értelmesnek tûnõ szót. Viszont ha lekerül képérõl a rézfúvós, szerényen mosolyogva int a népnek, mintha csak azt mondaná: „Nyugalom emberek, nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek látszik!”
A Saloua minden eddigi próbálkozásnál messzebbre ment, és mint azt sokszor szoktam fejtegetni, csak akkor lehet hibázni ilyen esetben, ha nem dalokat próbálunk létrehozni, hanem mindenféle hatásosnak, kifacsartnak, ötletesnek tûnõ baromságot dobálunk egymásra. Reggae, dub, és egy jókora arabos hatás, az eddig megismertekhez keverve. Némileg lassúbb, természet közelibb, kalandozós, a füstös bár és koncerttermekbõl a napsütötte tájakra lép. Köves tengerpartokra, szél barázdálta sivatagokra, mediterrán és közel-keleti városokba kalauzol. Kevesebb szilárd dalszerkezet, nincsenek szigorú határok. Ami viszont egybõl szembeötlik, hogy míg az elõzõ lemez teljesen instrumentális volt, a Saloua-n több nótában énekelnek. A Big Wheel elsõre a Bending New Corners-es Sigfried-et sejteti ezen irányú megoldásában. A ritmikus szavalás mellett a dub minden stílusjegye jelen van, beleolvasztva minden jót amit csak a jazz-tól kaphat, hogy hatását fokozza.
A Yabous, Gedech, Ines (többnyire) arab nyelven, arab szívvel elõadott dalok, bennük ennek az ismeretlen tájnak minden tüzével, és izgalmával. Ezek a jellegzetességek egy lassan és módszeresen részint saját maguk által, részint az ismert körülmények miatt sárba tiport népnek karnyújtásai azon milliók felé, akiknek többet jelent egy hátborzongatóan gyönyörû dallam a világ minden kincsénél is. Érdemes ezen dalok angol fordításait a hivatalos honlapon tanulmányozni. Egy ószövetségi vonatkozású "elbeszélés" (Yabous), és egy komor vers (Gedech) idézi azok hangját, és minden elõttük ott élt õsükét, akik most a világ lángban égõ felén élnek.
A Ghost Drummer, valamint a Spirale már-már a káosz határait feszegetik. Az elõbbiben eksztatikus gitárjáték dominál, a korai Pink Floyd hatás háborgó feszültsége stimulálja idegeinket az utóbbiban.
Lezárásként a Big Wheel instrumentális folytatása utal ez elsõ félben mondogatott szövegre: „The big wheel keeps on turning and turning, always turning into something new”.

Életünk kereke egy grandiózus, önmagába visszatérõ spirál, ismétlõdik minden, ha tetszik, ha nem… csak teljesen másképp. Kérem a pofont!

a forrás

a szövegek

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.07.19

Lap elejére

Terje Rypdal - Bleak House

Terje Rypdal '68-ban kiadott lemeze igazán jóra sikerült. Azelõtt csinálta ezt a lemezt, még mielõtt Jan Garbarek-kel összeállt és együtt elkészítették az Esoteric Circle címû, igen furcsa lemezt. A Dead Mans Tale-ben leginkább az orgona uralkodik, és rockosabb, mint jazzesebb. A Wes-ben (ezt a számot gondolom Wes Montgomery tiszteletére írta, aki pont a lemez megjelenési évében hunyt el) a gitár és a fúvósok uralkodnak, és jazzesebb, mint rockosabb. A Winter Serenade már hajlik az Esoteric Circle hangulatára. Sok, "fürge" cin effect-ként, látszólag összefüggéstelen gitár, szaxofon és zongorajáték. A címadó dal abszolút a jazz-rock kategóriába sorolható, sok, rövid gitárszólóval, "rezes témával". A Sonority egy lassabb, jazzesebb, a Winter Serenade-hoz hasonlóan terjengõs dobbal. A Feeling Of Harmony egy lassú, dob nélküli, fuvolás szám, talán kicsit a Donovan-re hasonlít. A Dead Mans Tale-ben, és a Feeling Of Harmony-ban a gitáros énekel is. Mint az a lenti cikkben írva vagyon, Terje a Feeling Of Harmony-ban megpróbál Joao Gilberto-san énekelni, sok sikerrel. !!!NAGYON KEREK LEMEZ!!!

van, aki többet ír... angolul:

"Bleak House" (recorded 1968) (Polydor)
(reviewed track-by-track):
"Dead Man's Tale" - played by the Dream band (sans bassist Stormoen) - very laidback minor-key blues tune with vibrato-rich guitar (I assume it was Terje's hollowbody) and organ and vocals (Terje) - similar in tone to the Zombies' "Time of the Season" but more laidback - some really tasteful and enjoyable solos by Terje and Reim (the organist), plus some breathy flute soloing by Terje - I do like this tune quite a bit

"Wes" - an obvious guitar-and-bigband tribute to Wes Montgomery, with the intervallic guitar lines and all - I admit that I laughed when I first heard this track, not because it is a poor composition (which it most definitely isn't), but because of Terje's weak (to my ears) attempt at being a "swingin'-cat" jazzer. Hehe. But the tune is cool, the heads going from 4/4 to 5/4 to 3/4 in upbeat swinging fashion.

"Winter Serenade" - this is a short freely-improvised piece that is apparently supposed to intonate "Falling Snow", "Snow Storm", and "Melting Snow", its three "movements" (without any breaks between them) - some nice improv by all (sorta like Rypdal's "Rainbow" or something from Garbarek's first couple of ECM releases), with great guitar doodling and wailing and fine pointilist playing by Garbarek, Reim, and trumpeter Johansen, amongst others - I really like this piece (surprise, eh? haha) - a good break between the big band sounds of "Wes" and.....

"Bleak House" - a triple-meter upbeat big band tune with very nice horn arrangement and some fine guitar work (lead and rhythm - you don't get much chance to hear his rhythm work very often) by Terje - some may prefer this tune over all others on the album - although it is quite derivative sounding, it is fun nonetheless - some fine drumming by Christensen - he and Terje really get down on the extended Im7-IV jams

"Sonority" - by far my favorite piece on the album!! - a lovely intro with flute, piano, and guitar with nice chords on horns - gradually swells to a gentle undulating flow of IImaj7-Im7 (sorta like the theme to Shaft! haha) - actually this reminds me of some of the work of another big favorite of mine, Claus Ogerman (a superb orchestral jazz arranger/composer) - and some of the most laidback and subdued guitar doodling I have ever heard Terje do, and I really like it.

"A Feeling of Harmony" - Hahaha! Imagine Terje trying to sound like Joao Gilberto or Dori Caymmi, etc. - the bossa nova craze was at its height in the early-mid 60s, and apparently Terje dug it (as do I) - here he is with nylon-string guitar (MY main instrument!) and humming away with poor intonation, the whole silly bit. Why he decided to include this tune on this album is a mystery (unless he just wanted to demonstrate stylistic diversity), and it kinda stinks - this commentary from a lover of Jobim, Bonfa, Powell, etc. too! Haha.

So, there it is - a fun album, even though all the pieces are not works of genius. But like Dave said, it is a great window into the workings of Terje's mind at the time, and his struggle to come to grips with his true calling, so to speak. My favorite tracks are "Sonority" and "Winter Serenade", but all of them (except the silly "A Feeling of Harmony") are worth hearing over and over again.
(reviewed by Jeff Gower)

a forrás

TurtleKat
2005.07.17

Lap elejére

MINDENT A LETTUCE-RÓL - ALL ABOUT LETTUCE

Lettuce - Outta Here

Egy igazi, pörgõs funklemez, jobban nem is sikerülhetett volna. Karcos funk, és a lágy soul elemek is felhangoznak a számokban. A lemezben tulajdonképpen nem az a jó, hogy valami sokkal újabbat adtak a fiúk, hanem, hogy tökéletesen végezték el a dolgukat. A Superfred c. számukban James Brown Super Bad c. számít díszítgették ki, csak a szólók lettek mások, az alap megmaradt. A The Flu c. számban a világhírû John Scofield segédkezett. A Lettuce, ebben az évben kiadott egy tokyo-i koncertalbumot is, hogy bizonyítsák, nem csak stúdióban állják meg a helyüket. Tõlem most csak ennyi tellett, de azért a Lettuce-t nem hagyom ennyiben.

angol cikkek:

Funk Is As Funk Does

I couldn’t be more ecstatic over the infiltration of the funk. For the past few years the funk has been slowly absorbed into our everyday musical necessity, its free-spirited ethos and nasty, on-the-one swing taking over cars, bars, and dancefloors. From Coast to Coast, the nutty gritty funky formula has slowly seeped into the spirit and style of almost every one of the touring bands we love. It’s hard to find a band that hasn’t been touched by the funk’s fat chocolate finger — even whitebread noodlers like the former Phish eventually embraced the funk and rode its bootyshaking wave all the way to hiatus. There is little doubt that the funk, in all its forms, has left its indelible imprint on the scene, and we’re way better off for it.
Now that we’ve given all props to the funk, lets get back to its roots. I’m talking James Brown and Sly Stone, P-Funk and the Meters — I assume we all know our history. The roots of funk in the jamband scene began in the early nineties, at a time when a lot of young players were realizing that over-shredded, self-indulgent cockrocking just wasn’t interesting anymore. They began turning away from their classic rock lineage to find a sound more dynamic, soulful, and fun.
It was 1992 at the Berklee School of Music, and a few high school summer session kids exploded onto the Boston jazz scene with killer chops and bottomless energy. Drawn together at the altar of funky soul, Eric Krasno, Sam Kininger, Adam Deitch, Erick Coomes, Jeff Bhasker, and Ryan Zoidis began taking over local clubs and jam nights on borrowed sound equipment. Brash and precocious, the guys always got what they needed: “Let us borrow your gear.” “Let us play one more tune.” “Let us crash on your couch.” Thus Lettuce (“Let us…”) was born, and the funky gospel found another apostle.
Fortified and funkified by their Berklee experience, the fellas inevitably went their separate ways. A pool of talent this deep was bound to spill over into other projects, thankfully, and current funk forbearers Soulive, Kudu, The Squad, and the John Scofield Band each feature Lettuce alumni. So the timing is perfect—10 years and countless downstrokes later, Lettuce has regrouped and given us the blueprint of the new sound funky. Lettuce's Outta Here reflects the purest essence of the group’s musical tastes. It’s a reminiscence, an update, a tribute, and a damn good time. With the pedigree these guys carry, the album is a guaranteed barnburner, so if you’re looking for a nonstop upbeat gutbucket funkathon, you came to the right place.
Checking out the first couple tracks, the clearest influence at work is Parliament/Funkadelic. With Coomes’ jazzy bass lines and Smirnoff’s smooth, polished production, these tunes roll with a bright, clean feel that’s closer to Dr. Funkenstein’s gleaming mothership connection than the Godfather’s raw syncopated sex machine. The opening tune, “Outta Here,” sports a Clinton-esque bounce, further elasticized by guest Fred Wesley’s rubbery trombone. Bhasker’s wailing keyboards add a deep R&B vibe to “Squadlive,” which winds up with blazing brass and a laid-back refrain. John Scofield shows up for a swirling six-string duel with Krazno on “Back in Effect,” and the sultry vox of Tonni Smith create a Chaka Khan kinda vibe on “Twisted.” Things really heat up with Wesley’s second guest appearance on the aptly titled “Superfred,” a number that leans heavily towards the JB’s side of the court. Wesley and Kininger build an intense swell of horny horn riffs over Kraz’s quickfingered guitar to anthemic results. The infectious “Reunion” features some tight in-the-pocket drumming by Deitch, counterbalanced by Coome’s swollen low end and Kraz’s light, buttery licks.
“The Flu,” with Scofield revisiting on lead guitar, finds these all-stars stretching out with a hard-driving bass line and guitar wizardry that almost brings to mind the aforementioned Phish accompanied by the Giant Country Horns. The flanged-out drums and perplexing breaks make this the album’s most innovative tune. Presented in both studio and live formats, “Nyack” is red-hot JB’s flavor spiced with a couple jazzy horn/guitar solos that will spin your head. The disc’s only cover tune is an electrified rave up of Herbie Hancock’s classic “Hang Up Your Hang Ups,” and naturally the band rips into this one with relish to turn out a heady, deep space vibe that would make the master Headhunter proud.
No, the funk is nothing new—it’s been around since the 4/4 rhythm of life began. But here in this package Lettuce lets us know it’s as fresh as fun as when Bootsy first donned the platform shoes and star glasses. Wherever the groove may take us, at some point we all fiend for the funk. Go ahead, take a bite of Lettuce, and get your RDA of funk straight from the source

a forrás

With a name like Lettuce, you’d expect this CD to be bland, tasteless, crunchy hippie music, but that is far from the case. Collard Greens would be a better name for this ultra-funky bunch of twenty-five-year-olds who all attended a Berkeley School of Music summer program together when they were only 15. By day, the band used the school’s instruments for their music classes, because they didn’t have their own gear with them. At night they hit the streets asking Boston area club owners "Let us borrow your drum kit," "Let us crash on your couch," and of course, "Let us play,” hence the name of the band, Lettuce. Ten years later, these seven friends got back together to put together their debut album titled Outta Here.
Calling on influences ranging from Parliament, Earth Wind and Fire, Herbie Hancock and James Brown, to name just a few, Lettuce manages to pull off the seemingly impossible. This batch of 25-year-olds sound so much like true 1970s-era funksters that you’d think this album was pulled out of a time capsule buried by the members of Rick James’ band.
Outta Here is filled with guest appearances from some of the band’s musical heroes, including guitarist John Scofield, who tears it up on the jazzy tracks “Flu the Coop” and “Back in Effect.” Trombone legend Fred Wesley kicks out some jams with the band on “Superfred” and the title track “Outta Here.” Soulive organist Neal Evans joins the band as well on these tracks.
Outta Here is a mostly instrumental album, but the lone song with vocals titled “Twisted” features Tonni Smith from Jamaica Funk doing her best Chaka Khan impression, while the band moves and grooves with a Boosy Collins-esque fuzzy bass tone.
This funkfest from Lettuce could be the soundtrack to virtually any blaxploitation film of the ‘70s. Pop in the CD, cue any virtually any track and picture your favorite scene from “Foxy Brown,” “Dolomite” or “Superfly.” It’s incredible to hear such convincing funk coming from the instruments of musicians who were in diapers during the golden area of funk. Of course, the band does try to show off their Berkeley School of music chops and sometimes the songs dance on the edge between ‘70s funk and fusion jazz. This is most evident on the album’s last track “Nyack,” the lone live recording on Outta Here. Outside the confines of a studio, Lettuce shreds for nearly nine minutes straight, trading solos and musical ideas in a live jam session.
As vintage as the music on Outta Here sounds, the recording has the same vintage quality. There is an analog warmth to the recording of the album that manages to come across, even on CD. If Outta Here was recorded on a digital mixer and tape machine, the producer and engineer did an outstanding job of keeping the organic feel of a 1970s recording studio.
If you are tired of boring pop music with sub-par musicianship and want to hear some fresh talent from young musicians who are honor roll students in the school of funk, you’ve got to check out Lettuce.

a forrás

This may very well be the sleeper album of the year as it flew through 2002s radar undetected. Lettuce is spot on with this effort, coming across with such a proficient flow to the set. The seven piece band finds both Eric Krasno and Adam Smirnoff on guitars, Sam Kininger and Ryan Zoidis on saxes, Jeff Bhasker fingering the keyboards, Erick Coomes laying down the funky bass, and last but certainly not least Adam Deitch bringing his inspiring drum work to this collaboration.
This fresh new funky sound is a reunion of sorts. Back in the early 90s, these members used to jam together as students while all attending the Berklee School of Music. Since that time, they have branched out in separate directions achieving their own personal successes along the way with various bands such as Soulive, Kudu, The Squad, Rustic Overtones and John Scofield Band. Coming together to form this head of Lettuce, ‘Outta Here’ is a sensational piece of music which pays homage to a 70s brand funk by staying true to its roots but also updating with a fresh new take on it. With the resumes these guys bring to the stage, obviously the playing here is real solid and very tight.
As if that is all not enough, making notable guest appearances here is also Fred Wesley with his funky trombone and John Scofield with his jazz fusion in tow. Wesley’s tracks are most impressive being the self-titled ‘Outta Here’ and ‘Superfred.’ This material is so smooth and funky. ‘Superfred’ just flat out brings It. Covers are also thrown in here as well. Proceeding to drop delicious notes on you, ‘The Dump’ is an old Soul Vibrations tune that is my favorite track on the disc being All That. ‘Hang Up Your Hangups’ is a nice Herbie Hancock vehicle that really shows off Adam Deitch’s skills. Deitch is quickly becoming one of my favorite drummers to go check out as this kid has got some real mad skillz. The list goes on and on with strong tunes such as ‘Back in Effect’, ‘Reunion’ and ‘Nyack.’
While listening to this album, you just get the feeling of it being this living breathing entity with lots of good stuff happening. A lot here to funk out to, and there is such playfulness amid all the instruments feeding off one another and having grand old times together. They manage to slip in a live track at the end for a brief look-in at how they up the ante in the live environment. Simply put, these guys play their arses off and spread much flavor. So if you’re open to taking a ride on this funk-o-tron, strap up and go relish in it. Have fun feasting on this quality 4 planet head of lettuce.

a forrás

Hard-edged funk colliding with smooth soul, Lettuce's Outta Here lets you get your funk on with their groovy, no nonsense style. Sweaty and vibrant, the party begins with this record blasts for your stereo. It's only drawbacks are the lack of vocals for the majority of the album. Though the instrumentation is quite good, it's the vocals that give the songs the punch of soul to spice things up and really make you sweat. Though, the heat rises when the songs are turned up, so there is no lack of heat or passion here. And, after several listens, the predominately jam-funk will win you over and make you forget about the vocalist, until he hits you, and then you melt. I'll give this a B.

a forrás

Megtalálható az amazonon

Lettuce - Live In Tokyo

A Lettuce az idén kiadott koncertlemezen majdnem csak az Outta Here-en megjelent számait játszotta. Kivéve a Break Out-ot (és annak visszatérését a lemez végén), a Kron Dutch-t, a 4 On 6-et és a Flu The Coop-ot, ami csak a The Flu c. szám kis változtatásokkal spékelt verziója. A lemezen szép hosszú szólókat játszanak (pl. a Nyack-ban). A Break Out c. új számuk egy lassú, soul-os szerzemény, csakúgy, mint a Kron Dutch. Sok fúvós, sok orgona, sok wah-wah. A 4 On 6 egy gyorsabb szám, a Lettuce-tól megszokott hit-ekkel, gitárszólóval, precíz orgona-alappal. Az Outta Here-es számok a régiek maradtak, csak a szólók lettek hosszabbak. Örülhettek a japánok!

angol cikk:

Could The Beatles have recorded "The White Album" with Pete Best behind the kit? Maybe. Could the Police have turned out Synchronicity with Henry Padovani in the guitar chair? Anything is possible. But could Lettuce have dropped Live In Tokyo with Jeff Bhasker behind the boards?
I don't think so. Bhasker was canned late last year in favor of keyboard genius Neal Evans and, consequently, the eight-piece funk mob has cut a record of epic proportions.
No hard feelings though: Bhasker is a talented cat. And Pete Best was a good drummer (no comment on Padovani). But Evans' entrance into the Lettuce fold has yielded results that Bhasker never saw.
And could not have foreseen. Only last year, Lettuce were a derivative bunch of P-Funk nuts with a penchant for Thrust-era Herbie; today, they're funk royalty.
But you don't have to bow down to them or anything. All they ask is that you shake it when they come to your town (which isn't too often, considering Evans and guitarist Eric Krasno are full-time members of Soulive).
Or Tokyo. It's difficult to catch a stateside Lett show these days but, should you come across the opportunity, do not pass up these world class jams. Take "Break Out"" for inspiration: buttery guitars, a warm, three-piece horn section (alto saxophone, tenor saxophone and trumpet – a not so subtle nod to the classic James Brown arrangement), slammin' drums (for shame if you're not familiar with the incomparable Adam Deitch) and nasty, nasty organ donations round out this tune. Do you want more?
Try "Kron Dutch" on for size. A product of the infamous Krasno/Deitch songwriting cooperative ("Joe Sample" anyone?), this one's a real mother: imagine Earth, Wind And Fire running through Erykah Badu's songbook (yes, it's that good!) and you might begin to get the picture.
But you'll never know for sure until you pick up this tremendous record. You'll never know until you're bumpin' through Lett's angle on Wes Montgomery's "4 on 6," or jamming out to some older tunes treated to fresh arrangements (the new jam in "Reunion" has Neal written all over it -- check this one out). Live In Tokyo is the joint; you'll snag a copy if you know what's good for you.

a forrás

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.07.14

Lap elejére

De-Phazz - Natural Fake

A De-Phazz legújabb lemeze jó sokféle muzsikával lett teletömve. Az elsõ szám (Un Ange Passe) lassú és sok-hangszeres, amiben a gitár játssza a témát, ezalatt trombita, akkordion és padok csendülnek fel. A Waste Of Time egy populárisabb szám, rádiókban lehet hallani. Sok effect, nõi vokál, erõteljes dob. Az Astrud Astronette fõleg egy Depeche Mode számhoz hasonlít. Gyors tempó, terjengõs ének, amit slide-guitar riffek és elnyújtott padok támasztanak alá. A Stumble-ben a szaxofon dominál. Egy férfi énekel, alatta szájharmonika és piano-hangok csendülnek fel. A Depression Royal egy Mr. Scruff számhoz hasonlít, az alapra vágott nõi és férfihangokkal. Az Eternity Is...-ben egy lágy-hangú nõ énekel, az alapban nincs semmi "fület-gyönyörködtetõ", talán csak a néha felcsendülõ orgona. A Rise & Shine-t is a szaxofon vezeti, és ugyanaz a férfi énekel benne, mint a Stumble-ben. Az Excursion En Mer-ben végig franciául énekelnek. Ebben a számban fõleg a trombita dominál (az éneken kívül). A Love Is Natural a blues és a bossa keveréke, gitárral, szájharmonikával és vibrafonnal megáldva. A Car Eats Time-ban moog-os basszust, nõi éneket és sok effect-et hallhatunk. A Keep It Simple kb. olyan mint az elõzõ tíz. A Who The Pop Cares?-ben minden van. Dob, gitár, szaxofon, vonósok, orgona, meg amit akarsz. A Backstreet Of My Mind egy lassú, blues-os, soul-os szám. A Multicolored Destiny egy lassú, sok paddal ellátott szerzemény, errõl is a Depeche Mode jut az eszembe. A Make Heaven My Home egy közepes-tempójú, sok effect-es, sok-hangszeres szám, amiben férfi énekkel. A Message TTC olyan, mint az elõzõ 15 szám. A Close To Jazz egy ömberes acid-jazz szám, nagyon jól van sikerülve. Az utolsó dal (Garbo Goodbye) swing-beütésû, brazilos goodbye-song. Külön-külön nagyon jó számok vannak a lemezen, de együtt a lemez nekem unalmas.

TurtleKat
2005.07.11

Lap elejére

Medeski, Martin & Wood - End Of The World Party (Just in case)

A trio új lemeze eléggé jól sikerült. John Medeski (billentyûk), Billy Martin (dobok és ütõhangszerek) és Chris Wood (basszus) új albuma néhol Return To Forever-es (Chick Corea), néhol az autentikus jazzt követi, néhol pedig teljesen egyedi. Sok a sejtelmesség, sok a hömpölygés a lemez elsõ részében, de aztán beindul a jazzrock. A vendégzenészek között Marc Ribot gitározik, Steven Bernstein a slide trumpet-ot fújja, Briggan Krauss szaxofonozik és John King (Dust Brothers) kicsit ezen, kicsit azon játszik. Sok közép-amerikai zenei elem rejtõzik a zenében, ez leginkább a Miami Gato c. számban figyelhetõ meg. Leginkább a billentyûkön van a hangsúly a lemezben de nagyon érdekes dob és basszus szólamok is felcsendülnek. Egy nagyon jól sikerült MMW-s jazzrock album kerekedett ki.

még egy kicsit angolul:

Teaming the poster children for contemporary bass/drum/organ groove (Chris Wood, Billy Martin, and John Medeski, respectively) with John King, the producer of such twisted GenX pop classics as Odelay (Beck) and Paul's Boutique (Beastie Boys), updates the classic Booker T. & The MGs organ combo sound for our swirling electronic age.
King's deft production here is sleek, not slick, and it works Mark Ribot's sharp guitar into several tracks. Just like modern life, this isn't entirely a groove. “Ice” is a tone poem cold and dark and hard, for example, and you may not have to look much further than the title of “Bloody Oil,” set to Wood's recurring bass figure and Medeski's haunted house organ swells, to learn how MM&W feel about the war in Iraq.
But when it is time to party, the troops still kick it balls-out funky. Martin whacks “Shine It” and “Curtis” with a rhythm-stick taped together from New Orleans second-line and '60s boogaloo drum styles, while Medeski's cool, spare acoustic piano in “Mami Gato” wastes neither motion nor note and honors such spinners of classic soul piano grooves as Les McCann and Ramsey Lewis, even against the floating time the rest of the ensemble seems to play. Medeski leads the group through liquid organ grooves in the title track and “Queen Bee,” stung as if by a swarming hornet by Ribot's sharp, Steve Cropper-ish guitar licks (this sounds so much like Booker T. & The MGs that it's got to be intentional).
Ribot's concise chops slice nicely into the thick organ stew of “Reflector” while the band tosses off sharp chords that propel the rhythm and beat forward, and the tumultuous “Sasa,” also pierced by Steven Bernstein's slide trumpet, like a siren screaming through an icy starless winter night.

a forrás

TurtleKat
2005.07.10

Lap elejére

Charlie Hunter - Right Now Move!

Charlie Hunter 2003-as albuma nagyon jól sikerült. A 8-húros gitáron játszó Hunter mellett Dave Ellis fújja a tenor szaxofont, Gregoire Maret kromatikus* harmonikán játszik, Curtis Fowlkes fújja trombitát és Derek Philips dobol. Charlie Hunter játékában az a jó, hogy egyszerre játssza a basszus- és a gitárszólamot, sõt, néha olyan, mintha orgonán is játszana. Dave Ellis és Curtis Fowlkes nagyon ízléses szólókat játszanak a számokba. Derek Philips játéka vetekedik Stanton Moore jáétékával. A kromatikus harmonika furcsává teszi az egészet, néha olyan, mintha tangó-harmonika lenne. Nagyon érdekes lemez.

Mi is az, hogy kromatikus?

TurtleKat
2005.07.09

Lap elejére

Beck - Guero

A Beck 2005-ben megjelent lemezérõl az E-Pro c. szám szinte azon nyomban befutott. Zenetévék, rádiók sûrûn játsszák. Persze a többi szám sem felejthetõ. Ilyen például az album címadó szerzeménye, ami egy mexikói fõutca hangulatát ötvözi a rock-kal és kicsit a hiphop-pal is. A Girl címû szám eleje egy nintendo-játék zenéjéhez hasonlít, de aztán beindul a zene. A Missing-ben kubai ritmusok csendülnek fel, és az egész számnak ilyen kubai jellege van. A Black Tambourine egy tipikus Beck szerzemény, jó dobok, jó basszus, jó gitár, jó énekhang. Nagyon ütõs! Az Earthquake Weather lassú, több elektronika csendül fel benne (bocs, de nem tudom máshogy kifejezni magam), mint a többi számban. A Hell Yes c. szerzeményben robothang, scratchelés, "szájharmonika-riffek" és minden elõfordul, az énekes egy jó kis dobalapra rappel, leginkább a Que' Onda Guero-hoz hasonlít. A Broken Drum egy lassú, gitáros szerzemény. Néhány "beep"-hang csendül fel benne. A Scarecrow egy blues-os szám, némi elektronikával kitömve. A Go It Alone nagyon jól sikerült. Nagyon jó basszus alap, nagyon jó szöveg, minden nagyon jó! A Farewell Ride is egy bluesos szerzemény, bottleneck gitárral, harmonikával. A Rental Car vidám, aranyos billentyûtémával a refrénben. Az Emergency Exit-ben ilyen akadozó géphangok csendülnek fel, ami számomra kicsit nem oda illõ, de egyébként jó. Az európai kiadásban csak ezek a számok szerepelnek, de a japánok kaptak három Bonus Track-et. A Send a Message To Her egy nagyon jól sikerült alter-szám. A Chain Reaction kevésbé (nem véletlen, hogy a japánok kapták). Sok felesleges torzítás és pittyegés. A Crap Hands is rappes szám, scatchekkel tûzdelve, gyors dobbal. Összességében egy nagyon jó lemez.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.07.07

Lap elejére

David Fiuczynski - Black Cherry Acid Lab

Fiuczynski e lemeze igen meglepõ! David fõleg fúziós jazz-t játszik, többek között Medeskivel is csinált lemezt, de ez az album egészen más. Ez fõleg a rap-, a punk- és a funkzene keveréke, nagyon elmebeteg. Ahmed Best, és sokan mások (így a gitáros is) fõleg punkos gitáralapokra rappelnek rá... Persze elõfordulnak benne fúziós jazz-es elemek, de nem az a megszokott David Fiuczynski lemez. Mondjuk egyik se megszokott.

bõvebben:

When Black Cherry Acid Lab first came out as a rough CD-R a few years ago, it caused a bit of a stir among insiders. Guitarist David "Fuze" Fiuczynski had established his idiosyncratic (to say the least) style with the Screaming Headless Torsos, but here he was stretching his music to new extremes. Now that the record has been officially (re)issued on his Fuzelicious Morsels record label, it should shock and surprise a broader audience.
BCAL roams from driving funk to heady punk, from grinding metal to swinging jazz. The group ranges in size, but most often it's a quintet with integrated vocals. Rapper Ahmed Best makes dramatic appearances on all but two tracks, riding roughshod over changing grooves. At times he sounds like he's openly freestyling (for example on "Bollocks"), and at others he's clearly following a master plan. He joins ex-Torsos member Dean Bowman, Sophia Ramos, and Fuze on the vocal stage. Their lyrics take on topics like insanity ("My mind gets hazy, and I go crazy!"), sweatshops ("I wanna be UNlike Mike!"), and the tragedy of contemporary radio ("The crowd that's spawned by and for the man with short or no attention span"). Keeping true to the rap tradition, Best tosses in a generous helping of cartoon swagger, celebrating (among other things) "the constant swing I bring with the power of my dingaling."
Enough on the song aspect. Vocal and sax improvisations pop in and out on BCAL, but the true combustion shoots from the strings of Fuze's guitar. He can provide support with shifting, off-center chords; but when the time comes to step forward, he shoots skyward. It's very hard to offer comparisons, though Hendrix certainly pops in and out and there's a certain resemblance to Vernon Reid. His Ornette-ish sense of harmony rides against convention (think Blood Ulmer). Fuze uses a sharp attack, blazing speed, and well-crafted effects to lend energy to his playing, whatever the style of any given piece.
BCAL is a short one, about thirty minutes long. There wasn't a lot of cash behind this record, which laments "big budgets for musical midgets who twist and fidget and think it's okay." BCAL 's roughness bespeaks a conscious avoidance of polish and widgetry, and the few scattered low points that result weaken the record's impact. But energy is the principal commodity here, and sensitive ears wil find it grating. That's fine. Softies should go and listen to mainstream radio. The rest of us can celebrate the spontaneity that helps keep creative music alive.

a forrás

TurtleKat
2005.07.06

Lap elejére

John Scofield Plays The Music of Ray Charles

John Scofield új lemezén (mint az a lemez címébõl is kivehetõ) Ray Charles számokat játszik saját szájízére hangolva (KÉPZAVAR!!!). A nagyhírû jazz-gitáros nagyjából követi azt a blues-t, amit maga Ray Charles is játszott, de gitárjátékán hallatszik, hogy õ alapvetõen egy "jazzist" csávó. Pár számban a gitár az énekhangot helyettesíti (pl.: Hit The Road Jack), de a számok többségében vendégmûvészek (Dr. John - ének, zongora; Warren Haynes - ének, slide-gitár; John Mayer - ének, gitár; Aaron Neville - ének; Mavis Staples - ének) énekelnek. További vendég David "Fathead" Newman, aki a tenor szaxofont fújja. Ami, még furcsává/érdekessé teszi a lemezt, hogy a track-ek nagy részében nem csendül fel zongora, pedig maga Ray Charles blues-zongorista volt. Összességében egy nagyon jó lemez jött össze, 13 Ray Charles számmal, jazzes-bluesos gitárszólókkal, profi vendégzenészekkel.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.07.04

Lap elejére

Garage A Trois - Emphasizer

A Garage A Trois elsõ nagy lemeze változatosra sikerült. A négy emberbõl álló jazz-funk bandában Stanton Moore dobol, aki szóló lemezeket is csinált, egy ideig a New Orleans Klezmer Allstar dobosa volt, és most az aktív Galactic-ban is üti dobokat. Charlie Hunter gitározik (8 húros gitáron), aki szintén adott ki szólólemezeket, sõt, még egy közös lemezt is csináltak Stanton Moore-ral All Kooked Out címmel. Skerik felel a torzításért, a hangeffektekért, néha kicsit dobol, néha kicsit marimbázik, de fõ posztja, hogy fújja a szaxofonokat (tenor, bariton). Skerik amúgy Stanton Moore lemezein is közremûködik. A vibrafonos, és más ütõhangszereken játszó Mike Dillon a Black Frame-, a Crutters Buggin lemezein, Skerik szóló-lemezén mûködik közre, és egy szólólemeze is megjelent Erre a lemezre avantgarde-os szaxofon-szólók, porrányûtt gitár-szólók, lágy vibrafon- és marimba szólók, és pörgõs dobszólók kerültek fel. Néhány számnak indiai beütése van, jól keveredik a funk és a jazz muzsikával. A Delta Skelta c. szám szinte csak agyon-reverbezett gitárszólóból áll, amit egy nagyon pontos és jó zenei alap támaszt alá. Az utolsó szám egy marimbára írt szerzemény, amelyben Mike Dillon-nak négy ütõ áll a rendelkezésére, ezért úgy cseng, mintha többen játszanának. Nagyon jó lemezre sikeredett.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.07.03

Lap elejére