Akik olvasták régebbi írásaimat, bizonyára tudják, hogy hajlamos vagyok egy-egy lemezt agyondicsérni és a fellegekbe emelni, mert ha valami tetszik, az általában nagyon tetszik, és akkor írás közben elragad a hév. Ilyenkor a "jó" szót és ennek szinonimáit szinte minden mondatba belerakom. Tudom, hogy ez sok esetben nem jó dolog, és próbálok is tenni ellene, de azt biztosíthatom, hogy az új Les Claypool lemez kritikájában ez nem fog meglátszani. Ezért elõre is szíves elnézésüket kérem.
Les Claypool basszusgitáros igazából nem tartozik kedvenc elõadóim közé. Bár a Primus zenekart korunk egyik legjobb prog-rock (vagy én nem is tudom milyen stílus ez pontosan) bandájának tartom, és az elsõ és egyetlen Oysterhead lemezrõl is csak jókat tudtam írni év elején, teljes mértékben mégsem szeretem õt. Vannak olyan pillanatai, amik nekem már sokak, és vannak olyanok, amik nekem még túl kevesek, de persze a számomra kedves pillanatokból van legtöbb. Tehát olyan felemás volt nekem a basszeros egész zenei karrierje, hegyrõl völgybe, völgybõl hegyre ugrált. De mikor az Of Whales and Woe címû új lemezt meghallgattam, iszonyú nagyot nõtt a szememben. Eddig is tudtam, hogy nagyon jó basszusgitáros, eddig is tudtam, hogy amit csinál, akár tetszik az nekem, akár nem, azt jól csinálja, és azt is tudtam, hogy elég beteg zene az, amit mûvel, de most aztán tényleg levettem elõtte a kalapomat. Sok, idén kiadott lemezt hallottam már, de ez messze a legjobb azok közül, ami az elmúlt öt hónapban készült. Most is igen idegbetegre sikerült a cucc, de pontosan annyira idegbetegre, mint amennyire azt én szeretem. Ötletben és kivitelben messze veri Claypool többi lemezét, bár nem mindegyiket hallottam még, de merem állítani. Persze a társai is elég jól odateszik magukat, amitõl aztán tényleg teljes az anyag. Tyû!
Tehát Les Claypool basszusgitározik és játszik "egyében", illetve énekel, a Garage a Trois-ból, vagy éppen a Critters Buggin-ból importált Skerik fújja szaxofonját, aki már a Frogs Brigade-ben játszott együtt Les-szel, a szaxofonos mellõl elemelt Mike Dillon játszik marimbán, Gabby La-La szitározik és Cage Claypool dobol. Enyhén formabontó felállással van tehát dolgunk, nekem a lélegzetem elállt, mikor ezt megtudtam, és arra gondoltam, hogy "Te jóisten, ebbõl mi lesz?". Egyébként is tartottam ettõl az albumtól, mert mint írtam, a csávó hajlamos nem jót csinálni, de amikor elolvastam a zenészek listáját, rögtön felcsillant a szemem: "Ilyen zenészek ilyen felállásban csak nem mûvelhetnek túl rosszat!" És igazam lett, bár az elsõ nótát hallgatva kicsit megijedtem.
Mert az elsõ, Back Off Turkey címû nóta kevésbé sikerült jól, mint a többi. Tulajdonképp az egész egy káoszos hangkatyvasz, egy önmagát ismételgetõ, gomolygó loop, némi basszusgitárplömpögéssel és Les "mérges manó" hangjával. Egyszóval: szar. Bár az idõtartama több, mint két perc, én mégis egy intrónak titulálnám és kihúznám az "igazi", idõtálló számok listájáról. A One Better-nél megnyugodtam, hogy nem kell az egész albumot a kukába hajítanom, sõt. Egy olyan dögös funkrock nótára ismertem egy egyszerûen fantasztikus basszusgitárral, torzított szaxival és egy érdekes újítással, a marimbával felfegyverezve, hogy rögtön tudtam, hogy csak megjött a csávó józanesze. Ilyen jó basszusalappal és ilyen precíz összerakottsággal ebben a mûfajban én még nem találkoztam. A basszeros énekhangja már csak hab a torkán. A Lust Strings egy bluesos lassúságú szerzemény. Sajátos, a rockra jellemzõ hordereje itt is a zsíros funkkal alkot elegyet, de ezt az elegyet nem elég olvasni, hallani kell. Skerik szaxofonjátéka ebbe a környezetbe teljesen belepasszol, mert a zene itt is úgy, mint nála, legalább annyira jó, mint amennyire beteg. A címadó Of Whales And Woe is elég agresszívra sikeredett, sok elborultsággal lett megtûzdelve, de nagyon precízen lett felépítve. Les Claypool éneklése itt szövegmondásba torkollik. Nem tudnám a leghatározottabban állítani, hogy ez jó, mindenesetre nekem bejön, bár már elég közel van a "nem jön be" kategóriához. Megértem azt, akinek ez már sok, de nekem még nem az. A Vernon The Company Man egy lassú és szép nóta, amiben Les hangja az ének és prózamondás között mozog, és végre tisztán hallhatjuk Gabby La-La tündéri szitárját. A lüktetésben van valami népiesség, tehát egy biztos, itt zúzásról szó sincs. A Phantom Patriot újból egy erõteljes funkrock-csapás az ember hallórendszerére. Les Claypool ütõs, mortyogó basszusa, Mike Dillon szépen szóló marimbája, Skerik avantgarde-os szaxofonszólója és Cage Claypool feszes dobja alkotja, ami tulajdonképp az egésznek az alapja. Minden olyan, amilyennek lennie kell. Az Iowan Gal-ban csak a basszusé a fõszerep. A zseniális alapra Les saját maga énekel egy iowai kislányról. Majd beszáll a dob és az egészbõl a rituális sámántánc kerekedik. Egyébként, bár nem esik szó a dalok szövegeirõl, érdemes rájuk odafigyelni, mert Les nagyon jó kis szöveget ír magának, mellékesen pedig július elsején jelenik meg elsõ regénye South Of The Pumphouse címmel. A Nothin' Ventured újból egy ütõs funkrock nóta a már megszokott és kellõ elmebetegséggel. Ez az elmebetegség teszi igazán egyedivé a cuccot, ezért kihagyhatatlan a dologból. A Rumble Of The Diesel az album csúcspontja, "A kiteljesedés". Állítom, és akik nagyon otthon vannak a témában és nem hiszik, azok járjanak utána, hogy a zenetörténelem egyik legjobb és legerõsebb funkrock nótája ez. Sokan próbálkoznak ilyen téren, és sokan nagyon jók is ebben, de véleményem szerint ez mindenkit ver minden kategóriában. Persze akadhat olyan, akinek nem tetszik, de véleményemet fenntartom. A Robot Chicken egy rövid, a cirkusz hangulatát megidézõ snitt. A Filippino Ray a a zenetörténelem második legjobb és legerõsebb funkrock nótája. A viccet félretéve, ha nem is adnék neki érmet, nagyon keményen ott van a legjobbak között. A szitár olyannyira fölpezsdíti, olyannyira színessé teszi és ezáltal olyannyira eredeti lesz az egész, hogy hú. Az utolsó Off-White Guilt címû szám olyasmi, mint a Back Off Turkey. Hívjuk outrónak.
Ma meghallgattattam a lemezt Levente barátommal. Csak ennyit mondott: "Hát az RHCP elmehet a..."

update: a funkrock nem hagyományos értelemben vett funkrock, igazából aligha van hozzá köze... de egy kicsi van.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.30

Lap elejére

Itchy Fingers - Live

Emlékszem, amikor apám öt vagy hat évvel ezelõtt, nem is tudom már mikor, de valamikor akkor, amikor elkezdtem a jazz felé tántorogni, egyszóval régen volt már, már amennyire régen nekem lehet, megmutatta nekem ezt a lemezt és azt mondta, hogy ezt hallgassam meg. Nagyon beleszerettem, akkori fejemmel még nem is tudtam, miért. Talán azért mert az egész zene teljesen bolond, és a bolondságot én nagyon kedvelem, pláne akkor, ha ötlettel és profizmussal társul. Mindig felvidított, ha meghallgattam ezt a lemezt, fõleg az elsõ, The Headmasters Daughter címû számot, emlékszem, amikor elkezdtem efféle zenéket hallgatni, ez volt az elsõszámú kedvencem. Aztán nagyon beleszerettem a The Devil's Pulpit címû nótába is, amire akkor bukkantam rá, amikor forgatókönyveimhez zenéket kerestem, és amikor még dolgozóasztalom a másik falhoz volt tolva. Anyukám rendszerint kiakadt, amikor Itchy Fingers-t raktam be a lejátszóba, és ez, anyukám legnagyobb bánatára elég sokszor megtörtént. Aztán elfeledtem kedvenc szaxofon kvartettemet, mivel az Itchy Fingers az, illetve nem elfeledtem, mert tudtam, hogy vannak, és azt is tudtam, hogy szeretem õket, csak a sok más zenék megbújva nem igazán vettem le õket a polcról. Most valamiért eszembe jutottak a fiúk, és gondoltam, megtisztelem õket egy cikkel, ha már ennyiben hozzájárultak zenei ízlésem kialakításához. Bár tudtuk nélkül tették, de azért mégis.
Tehát Mike Mower (tenorszaxofon, fuvola), John Graham (szoprán- és altszaxofon, klarinét), Nigel Hitchcock (altszaxofon) és Howard Turner (baritonszaxofon). Õk négyen a banda, legalábbis ezen az élõ felvételen õk négyen játszanak. Ez a '91-es európai koncert az Itchy Fingers harmadik kiadványa, sajnos az elsõ kettõt, amely stúdióban készült, még nem hallottam, tehát hasonlítgatni nem fogok. Az biztos, hogy ez négy angol nagyon merész és érdekes muzsikát játszanak, legalábbis ha én négy szaxofonos lennék, nem próbálnék big band zenét játszani. Mert bizony így van, ez big band zene, csak hát négy szaxofonon jön ki az, amit tizenöt-tizenhét hangszeren szoktak megszólaltatni. Ha az egyik szaxis szólózik, a másik három átváltozik ritmusszekcióvá, és nyomják neki az alapot. Ilyen egyszerûnek hangzik, csak hát nem olyan egyszerû varázsütésre ritmushangszert faragni abból a szép hangszerbõl. De az Itchy Fingers-nek persze, hogy sikerül. Némi free jazz-es töltetet is érzek a dologban, mert ilyen témákat tényleg csak nagyon elborult big band játszik.
A The Headmasters Daughter, amit még mai fejemmel is a lemez legjobb nótájának tartok, kétségtelenül már az elején nyolc kézzel belecsap a lecsóba. Igen bizarr téma, ilyen fordulatok legfõképp szólókban szoktak elõfordulni, de hát ez az Itchy Fingers, úgyhogy itt a témába rakták õket. Szólók közben nagyon dögös, mély szaxofonfuffogás megy. A szólókból rögtön kiderül, hogy négy, nem mindennapi virtuóz csomósodott bele ebbe a zenekarba, de hát ezt már mondtam. A Storm sem különb. Annyira precízen össze van rakva a nóta, hogy belekötni aztán tényleg nem lehet, pedig ilyen témáknál, ilyen négykilencedes, vagy én nem is tudom milyen, bonyolult ritmusból nem nehéz kicsúszni. Tulajdonképp, miközben a hallgató hallgatja a zenét, nem is biztos, hogy magát a zenét kedveli, hanem azt, hogy egyáltalán ilyet lehet csinálni. Az Invitation címû nótában van valami ördögi jazzesség, valami olyan, hatalmába kerítõ dolog, amitõl nem tudod megállni, hogy eszedbe ne jusson valami. A szóló az 1930-as éveket idézi vissza, a téma pedig a 2030-as éveket hozza elõre. Valami olyan van ebben, ami még nem volt, és valószínûleg nem is lesz. A csávók a "volt"-ból és a "lesz"-bõl "van"-t csinálnak, és ez csak nagyon keveseknek sikerült eddig. A Seven Pounds Fifty valamiféle skót táncra emlékeztetõ szaxofonintróval kezdõdik, majd hirtelen valami nagyon beteg, Coltrane-es, hard-bopos cuccá változik, ami még itthon hallgatva is egy nagy sokk, el tudom képzelni azokat, akik ott voltak a koncerten. Valami észveszejtõ pörgés, valami velõtrázó dög, valami húsdaráló hideg, ami a hátadba vájja: JAZZ. Kiskoromban nem értettem, hogy ez mért jó, hát így most már van fogalmam róla. A The Devil's Pulpit, öreg gyerekkorom másik kedves szerzeménye újból azt az érzést hozza, amit az Invitation. "Az ördög zenéje ez, mégpedig azé az ördögé, akire te is emlékszel, mert már találkoztál vele. Egyszer a pályaudvaron, egyszer a lépcsõházban, egyszer lenn az utcán, és te csak hallgattad, ahogy fújja azt a rozsdás szaxofont, és az a dallam máig ott kavarog a fejedben, és nem ereszt. Akármennyire is úgy tûnik neked, hogy ez rossz, ez mégis jó. Idegesítõen jó, mert az idõk során megszeretted, sõt, ezt dudorászod mindig a pályaudvaron, a lépcsõházban és az utcán, amikor ahhoz a helyhez érsz." A Ford Fiasco egy hosszú intróval kezdõdik, majd amikor hirtelen belép a térdsöprõ bop, újból valami ismeretlen, ám nem is kicsit kellemes állapotba zuhanunk. Nagyon pontosan össze van rakva, egy apró kivetnivalót sem lehet benne találni. Egyszerûen olyan, amit csak szeretni lehet, ezért anyukámat nem is igazán értem, de hát az ízlés az ízlés. A Building címû dalban sincs megállás, ugyanazt az érzést hozza, amelyet bár már hallottunk, lekattanni mégsem tudunk róla. Úgy tudnám összefoglalni: An Englishman in New Orleans. A Dakhut címû, free jazz-gyanús nótában elõkerül végre a fuvola és a klarinét is. A hangszerek triplatrilláikkal egymást kergetik, miközben a baritonszaxofon komótosan nyomja a basszust. Némi vicceskedés is belekerül a dologba, ami csak dob az egész hangulatán. A siker, mint az az ováción is hallatszik, nem marad el. Az It's Lovely Once You're Here-ben újra visszakerülnek a szaxofonok a kézbe, és megint olyat nyomnak, hogy az ember közben a fellegekben jár. Azt a teltséget osztják, amit big band muzsikában tapasztalhatunk, és egyszerûen hihetetlen, hogy ezt nem csak mondom, de tényleg így van. A Woe egy lassabb szám, de szerelem helyett az a vaskos, Tin Pan Alley-s whisky-bûz terjeng. Tehát itt se számítsunk valami nyálas nótára, mert az Itchy Fingers nem játszik kalácsot. Az utolsó, Yuppiville Rodeo címû nótával jól meghúzzák még a lemez végét, tehát utoljára még egy kis bop a javából, meg amit akarunk.
Gyerekkorom és összes korom egyik kedvenc albuma.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.29

Lap elejére

Bill Evans - Soulgrass

A most szóba kerülõ Bill Evans szaxofonon játszik, csak a félreértések elkerülése végett írom. Megmondom õszintén, nem tartozik a csávó a kedvenc fúvósaim közé, de ez csak személyes vélemény. Valahogy nem érzek benne valamit, legalábbis ezen az albumon, amit másokban igen, más albumokon. Ennek ellenére kétség sem férhet ahhoz, hogy 1981-ben Miles Davis The Man With The Horn címû lemezén kezdett, és hogy Miles-nál elkezdeni egy karriert semmiképp sem rossz elõjel. Elég hosszú ideig fújt a trombitás mellett, majd készített lemezt John McLaughlin-nal, Lee Ritnour-ral, sõt, még Mick Jagger-rel is. Szólólemezein a tradicionális jazzt hip-hoppal, funkkal, fusion-nel és más stílusokkal bolondítja, tehát sajátos hangzásvilága is van neki, így minden okom meglenne arra, hogy nagyon szeressem. De hát valahogy nem lopja be magát a szívembe, na persze, ha megdobtak volna ezzel a szóban forgó Bill Evans lemezzel, nem törtem volna szét azonnal. Értem én õt, meg nem is rossz, csak valahogy nem bírom, ahogy fúj. Kész.
Új lemezén ezúttal a country és a bluegrass világába bandukol, és ezekkel a mûfajokkal "egyíti el" a jazzt sajátos stílusában. Persze a finom, funkos, groove-os témákból ez a lemez sem szenved nagy hiányt.
Tehát Soulgrass 2005-bõl, Grammy-díjra is jelölték, amit megértek, mert a lemez nagyon jó. Ugyanakkor valami nekem gyanús benne, legalábbis nekem egy hang azt suttogja a fejemben, hogy én ezt nem szeretem. Én meg kénytelen vagyok a hangnak visszavágni, hogy ne hülyéskedjen már, hát ez jó, milyen jól össze van rakva és milyen sok olyan zenei fordulatot foglal magába, amit Én szeretek. De a hang egyre hangosabban susmogja azt, hogy ez nekem nem tetszik, és bár nem illetném csúf szavakkal a lemezt, mégse hallgatnám meg többször. Egyesek ezt a jelenséget dilemmának, mások pedig skizofréniának hívják. Szerintünk ez dilemma.
A zenészek Evans mellett igen sokat lendítenek az anyagon. Béla Fleck bendzsózik három számban, aki nagy kedvenceim közé tartozik, Victor Wooten basszerozik öt számban, akit szintén nagyon szeretek és a bendzsóssal a Fleckstones zenekarban is együtt játszik, Stuart Duncan hegedül, aki a bluegrass-zenészek krémjének kiemelkedõ alakja, Vinnie Colaiuta dobol nyolc számban, akit talán nem kell bemutatnom és John Scofield gitározik egy számban, akinek a neve remélem szintén nem ismeretlen. Õk a híresebbek, akik segédkeznek, de a többi zenész is nagyon odateszi magát az albumon. A lényeg tehát az, hogy a szaxofonos elég sok neves muzsikust gyûjtött maga köré a jazz és a bluegrass területérõl, hogy meg tudja csinálni ezt a lemezt.
És véleményem szerint sikerült is neki, illetve szerintem, sajátos ízlésem miatt csak nekem tetszik ez a lemez, mindenki más ódákat zengene róla. Még mindig egy kicsit sántít nekem az a szaxofon, de a lemez hallgatása közben megpróbáltam ezt a szempontot félretenni. Igazából a bluegrasst, mint mûfajt sem kedvelem annyira, de ebben a Bill Evans-féle mutációban, ha több nemtetszetõt is fedeztem fel benne, mint tetszetõt, alapjaiban véve jól éreztem magam, miközben hallgattam.
A kezdõ és egyben a lemez címadó dal, vagyis a Soulgrass tökéletes katyvasza a jazznek és a bluegrassnak. Gyors bendzsófutamok, erõs basszus, funkos fúvóskórus, és Bill Evans, aki jól játszik tulajdonképpen. Kétségtelenül nagyon jól összerakott nóta, talán a téma részeknél szétmállik az az erõs feszesség, amit én kedvelek. Persze ez elsõ sorban nem a szaxofon hibája, hanem a bluegrass mûfajé. Egyébként nekem teljesen rendben van. A Home On The Hill-ben tényleg maga Evans kerül reflektorfénybe, és itt tulajdonképp jó is, mert szépen fúj, de még mindig nem mondhatom, hogy tetszik. Viszont a basszusgitár-szólam egyértelmûen nagyon király, mérföldekrõl megismerem, hogy ez Victor Wooten mûve. A bendzsó szóló és a hegedû is eléggé a helyén van, tulajdonképpen számomra mindenki tökéletesen végzi a dolgát, csak szegény bandleader nem. És ez nem más, mint szívás. Az Eyes Of The Child-dal kibékülök, mert ha enyhe érzelgõssége nem is igazán jön be, istenem, ilyen a bluegrass. Kicsit engem a Dzsungel Könyve egyik lassabb szerzeményére emlékeztet, amit Dés László írt. A szóló részben a dal kicsit veszít csöpögõsségébõl, és a hátul faffafázó fúvósok kis melegséget csempésznek szívembe. A Small Town Jack egy jazzfunkos nóta, ami cakkunpakk, mindennel együtt el van találva. Bill Evans-szel kapcsolatban nekem itt is fenntartásaim vannak, miszerint már megint nem igazán tetszik, illetve, ebben a mûfajban már hallottam sokkal jobbakat is. De hát ez is az én hibám. Maga a dal hangszerelése és összerakottsága nagyon megkapó, tehát kétségtelen, hogy zeneírónak kiváló az ürge. Béla Fleck már saját formációjában megmutatta, hogy bendzsóval igenis lehet funkot nyomni, és ezt most itt megmutatja. A Weekend Cowboyban rögtön hallatszik, hogy gitárjával belépett John Scofield, és, mint azt már megszokhattuk tõle, ismét nagyon nagyot alakít. A nóta még inkább funkos, mint az elõzõ, csak hiányzanak belõle azok a karcos, mocskos szaxofonmenetek, amitõl a funk tényleg funk. Na, ennél a nótánál rájöttem: az a bajom Bill Evans játékával, hogy túl tiszta a mûfajához képest. Egyébként halkan egy herfli is bekukkant a dalba, de csak a ritmusszekcióban vállal szerepet. Vinnie Colaiuta a lemezen végig zseniálisan üt, minden szerzeményben való játékáról ódákat lehetne zengeni. Én ezt most egyszer elmondtam, többször nem fogom. A Snap Dragon-nal egy kicsit visszacsöppenünk a bluegrassba. A bendzsó-szaxofon összjáték egyszerûen mintaszerû, és itt elõször Evans bizonyított nekem. Kevés ember tud egy bendzsót szaxofonnal követni, de õ megtette, sõt, szinte már üldözte. A téma eléggé Jan Garbarek-es lett, ami mondjuk egy kicsit idegesít, de hát ezt most elviselem, hadd örüljek már egyszer. A funkos csengés ebben a dalban is egyértelmûen megvan. A Celtic Junction egy skót zenei beütésû szám, egy olyasféle körtánc, ahol folyik a sör és libbennek a kockás szoknyák. Szegény orgona csak halkan, hátul ontja szépen szóló hangját, és ez így megy végig az albumon. A zongoraszóló csak azért van, hogy legyen. Igazából a dal csak a táncos témára, és szegény Vinnie Colaiuta-ra épül, aki tartja az egész cuccot. A Shenandoah Breakdown az igazi bluegrass, irdatlan tempójú bendzsó, a szaxofon is a bendzsó dallamvezetésére illik, vagy fordítva. Stuart Duncan hegedûszólója profi, a basszus is nagyon osztja, csak hát én nem szeretem a bluegrasst, csak ennyi a bibi. Aki szereti, az biztos elájul ettõl. Az Arthur Avenue egy lassú dal, romantikus, könnyhullajtós, esõcseppes. Kiccsit túl van dramatizálva, úgyhogy ez nem igazán tetszik. A Jean Pierre egy Miles Davis nóta feldolgozása. Nos, ezzel is bajban vagyok, mivel az eredeti nem lett ilyen populárisra véve, sokkal misztikusabb, sokkal kevésbé telt hangzású. Viszont Bill Evans verziója nagyon jól szól, és önmagában teljesen jól megállja a helyét. Tehát csak azt tudom mondani, hogy dalnak jó, de feldolgozásnak rossz.
Az egész lemez egy merõ ambivalencia. Még vacillálok, és még mindig viaskodok a hanggal a fejemben. Kíváncsi leszek, melyikünk adja fel elõbb. A lemezt azért széttörni nem fogom.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.21

Lap elejére

HétköznaPI CSAlódások - Én, József Attila, itt vagyok

Én tényleg nem vagyok egy nagy punkzene kedvelõ ember, ennek ellenére nagy jelentõséget tulajdonítok a punknak a zene fejlõdésében. Mert ha nem lett volna Sex Pistols, akkor mi lenne most? Semmi. Természetesen a Sex Pistols helyett jött volna egy másik banda. Mivel a "mûvész", legyen az építész, szobrász, festõ, költõ vagy zenész mindig lázadni akar, mindig valami másat akar csinálni, mint a többiek. Mert a "m&#251;vész" akármilyen jó építész, szobrász, festõ, költõ vagy zenész lehet, ha nem alkot újat, akkor nem marad fent a neve. A punkság, mint fogalom, nem csak a punk zenében lelhetõ fel, csak éppen ennek a mûfajnak adták ezt a nevet. Jelly Roll Morton, akirõl az mondják, hogy a jazz feltalálója, teljesen új zenéjével épp olyan punk volt a maga korában, mint a Sex Pistols a maga korában. De régebbre is visszamehetünk, amikor is Wolfgang Amadeus Mozart egy kuplerájt választott egyik operája helyszínének, ami az akkori idõkben elég bizarr volt. És messzebb és messzebb mehetnénk az idõben, és mindig találnánk punkokat. Lázadók nélkül a világ nem fejlõdött volna, ezért aki azt mondja, hogy a punkok csak buta, rendbontó huligánok, az gondolkodjon el egy kicsit. Persze lehet a házukat, a szobrukat, a képeiket, a verseiket és a zenéiket nem szeretni, de bírálni õket semmiképp sem helyénvaló. Tehát punkok mindig is voltak, mindig is vannak és mindig is lesznek.
A Hétköznapi Csalódások zenéjét én sohasem szerettem, bár nem mélyültem el munkásságukban. Ennek ellenére úgy ismertem õket, mint egy IGAZI MAGYAR PUNKZENEKART. Több ízben, fõleg részeg, tetovált és napóleon-kalapot viselõ emberek invitáltak is engem koncertre, de eddig sohasem jártak sikerrel. Akkor még csak pár számot ismertem tõlük, szövegeikbõl csak az obszcén szavak illetve Szovjetunió maradt meg a fejemben, és mivel akkor még egyiket sem igazán tudtam józan és értõ fejjel értékelni, inkább kimaradtam a dologból. Elkönyveltem õket magyar punkként és betuszkoltam agyam egyik rejtett skatulyájába. Nem is foglalkoztam velük, egészen addig, amíg az egyik kedves barátom fel nem hívta a figyelmemet erre a lemezre. A PICSA és József Attila? Bevallom, rettegtem, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bedeszkáztam az ablakokat, hogy ide még véletlenül se juthasson be a Mumus. Rettegésem kíváncsisággal vegyült, és ezt hívom én úgy: izgatottság. Minél közelebb kerültem a lemezhez, annál izgatottabb voltam. Végül ma megvettem ezt a lemezt. Hazaértem, és két laza csuklómozdulattal beraktam a CD-lejátszómba. És...
Na, de ne szaladjunk még annyira elõre. Már a zenekarral való kapcsolatomat tisztáztuk, most a szövegírót is hadd vegyem nagyítóm lencséje alá egy pillanatra. József Attilát nagyon nagy költõnek és embernek tartom, habár tisztában vagyok vele, hogy felületes tudásommal nem biztos, hogy meg tudom érteni õt. Az azért mégis bíztató, hogy sokkal nagyobb tudású emberek sem mindig. Verseit nagyon kedvelem, és talán õ az egyetlen költõ, akinek "érdekében" vitázni merek egy sokkal nagyobb tudású emberrel is, ha nem értek vele egyet. Persze elõfordul, hogy az én igazam nem a legjobb igaz, de hát így tanul az ember.
József Attila punk volt, csak bele kell pillantani verseiben. Ez már régebben is megfogalmazódott bennem, egy-két magyar óra némiképp meg is bizonyosított engem ebben.
És... úgy emlékszem itt hagytam abba. Mikor megnyomtam a PLAY gombot, az futott át az agyamon, hogy ez most vagy nagyon rossz lesz, és úgy dobom ki a kukába, hogy miközben lemez frizbiként süvít a levegõben, a súrlódástól fel is gyullad, vagy pedig nagyon jó lesz, és ünnepelni fogok. Persze ez is csak egy felfogás
És... jó lett. Bár nem ünnepeltem, de megértettem, elfogadtam, és amennyire én a punkzenét szeretem, szeretem is. Kétségtelen, hogy az agyam beporosodott skatulyájában nem ez a Hétköznapi Csalódások volt elkönyvelve, ugye, ezért rossz a rossz elõítélet. Ha nem lennék egy kíváncsi ember, akkor néhány dalfoszlány és néhány szóbeszéd miatt ezt a lemezt is kihagytam volna. De hát az vagyok. Örömmel tapasztaltam, hogy a zenekar nagy tisztelettel és alázattal nyúlt a versekhez. A szövegek alá talán jobb zenét nem is lehetett volna kreálni, és ha van színvonalas punkzene, akkor ez az. Nem bonyolult, mert azért a fiúk ragaszkodnak a mûfaji elõírásokhoz, de az a pár akkord valahogy annyira el lett találva, hogy mégis kiemelkedik a punkzenék sokasága közül. Mondták nekem, hogy hasonlít a Beatricére, és ebben van valami. A punk ellen is lehet lázadni, de akkor tudnunk kell, hogy mi is ugyanolyanok leszünk, mint akik ellen lázadunk. A zenére tehát, véleményem szerint nagyon fekszenek a szövegek, és tulajdonképpen ez volt a banda egyetlen dolga. És kétségtelen, hogy a zene megalkotásához kell egy vélemény a szövegrõl. És ez jó ebben a lemezben, hogy benne van a vélemény, benne van a saját gondolat. Ez a belefektetett gondolat természetesen tetszhet, vagy nem tetszhet, de nem ez a lényeg. Ha már a hallgatón múlik, hogy tetszik-e neki vagy nem, akkor már az anyag JÓ.
Egy bibit azért felfedeztem, mégpedig a Tiszta Szívvel címû versre készült nótában. A Kex zenekar híres dallamát megtartották, ami tulajdonképp nem lenne baj, hiszen maga a dallam el lett találva, és sok ember ismeri. Csak a gitáralap egy kicsit nekem hatásvadászra sikeredett. A költõ nem volt hatásvadász, itt tehát egy aprócskát melléfogott a banda. De, tényleg azt kell, hogy mondjam, pedig én aztán kritikus füllel hallgatok minden ilyesmit, hogy ebbe most a PICSA nagyon beletrafált.
Végszónak: a kritikus emberek nézhetnek sanda szemmel, miszerint József Attilát egy ilyen, "populáris tánczenébe" burkolni tiszteletlenség, és hogy ezek a versek sokkal többet érnek annál, minthogy egy részeg emberek ugráljanak rájuk. Az albumon erre is elhangzik a válasz: "Verset írok, hogy szórakozz..."

TurtleKat
2006.05.19

Lap elejére

Richie Kotzen & Greg Howe - Tilt

Áldott legyen az a pillanat, amikor ez a két fickó összetalálkozott. És még áldottabb legyen az a pillanat, amikor eszükbe jutott, hogy kéne csinálni egy lemezt együtt, mert az milyen hûdeklassz lenne. Ennél is áldottabb legyen az a pillanat (azaz 1995, Augusztus 22., 0:00), amikor ez az ötlet megvalósult, és egy zseniális lemez formájában kikerült a polcokra. De a legáldottabb az a pillanat legyen, amikor én ezt a Tilt címû albumot belöktem a lejátszóba és elkezdtem hallgatni. A magasztos indítás már sugallja, hogy valami fenomenális lemezzel állunk fülben, kis hibákkal, de nagyon jó megoldásokkal, nótákkal, összjátékkal, és a többivel. Mondják, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, de erre csak annyi a válaszom: a dudát nem is lehet így pengetni!
Mivel ez a két srác gitáros, ha valaki nem ismerné õket. Richie Kotzen 1989-ben mutatkozott be azonos címû lemezével, ami azonnal igen nagy hírnevet szerzett neki. Gitárjátékában a rock keveredik a fúziós jazzel, illetve a soullal, így a hangzás igen eredeti, sajátos. Zenéjében fõleg a rock dominál, zseniális dalait, ízléses és igényes témáit a világ minden táján ismerik. Ám a rock kedvelõk mellett a jazzrajongók sem maradnak kielégítetlenül. A szóban forgó Tilt-en is inkább fusion-ös mivoltában tündököl, de a Stanley Clark-kal és Lenny White-tal készített Vertu címû felvételen is inkább a jazz felé hajlik játéka. Én a Tilt két elõadója közül az õ neve miatt szereztem be ezt a korongot, ugyanis korunk egyik legsokoldalúbb gitárosának, és mûfajában az egyik legjobbnak tartom. Greg Howe-val én, bár nem is tudom miért, nem vagyok kibékülve. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a kilencvenes évek fúziós zenéjének kiemelkedõ és nélkülözhetetlen alakja, és talán szeretném is, ha a tudatalattim nem súgná azt, hogy ez nekem nem tetszik. Talán azért, mert annyit játszik a gitárnyak tövében, annyi magas hang lilul bele a szólóiba, hogy nekem nem marad dög. Mert ebben a mûfajban azt szeretem, ha psychedelikusság döggel párosul, viszont ennél a csávónál csak a psychedilukusságot érzem, a dögöt nem. Tulajdonképp Kotzen-nél a mérleg pont a másik irányba billen, de ha a dög van túlsúlyban, az legalább nem "silány". Ennek ellenére Howe-ot nagyon jó gitárosnak tartom, csak nálam õ a kalácsfusiont képviseli. Persze ezért le fognak fejezni engem, többször egymás után, tehát inkább a tényekre térek. Greg testvérével, Al Howe-val megalakította a Howe II nevezetû zenekart, amely két lemezt élt meg. Ezután számos szólólemezt adott ki, és többek között Tetsuo Sakurai-val, a neves basszgitárossal is játszott a Gentle Hearts címû lemezen.
Azért jó ez a Kotzen-Howe párosítás, mert az egyikben pont az van meg, ami a másikból hiányzik. Még Greg Howe szembeni elõítéletemet is elfeledtem, mert kettejük játéka annyira egyben van, hogy szinte már nem lehet a két embert különválasztani. Nem lehet mondani, hogy az egyik jól játszik, a másik pedig nem. Itt egy páros van, és ha jó, akkor mindkettõ jó, ha rossz, akkor pedig mindkettõ rossz. Elméletileg. Az utóbbira példát nem találunk a lemezen.
Hozzátenném, hogy gitár mellett mindkét ember játszik basszusgitáron és billentyûs hangszereken is, a dobot pedig Atma Anur, Jon Doman és Kevin Soffera szolgáltatják, nem egyszerre.
A kezdõ, egyben címadó Tilt egy igen jól sikerült modern fusion-szerzemény erõs rockos beütésekkel, tulajdonképpen csak a jól elhelyezett szünetek és a ritmus adja meg az egész jazzes ízét. Hallható, hogy erõteljesen benne van az overdub a dologban, de hát ki kell használni a lemezkészítés adotta lehetõségeket. Tehát a basszust és a billentyûket is maguk alá játszottak a muzsikusok. A szólókban két teljesen különbözõ karakterû játékot hallhatunk, és pont ez a két, egymástól egész távol álló karakter adja az egész album izgalmasságát. A Chase The Dragon is egy zúzósabb nóta, és itt hallatszik talán igazán, hogy a basszusgitár-szólam sem csak úgy oda lett pökve, hanem egy igen bonyolult alappal turbózták fel magukat a gitárosok. Nagyon jó téma, nagyon jó szólók, mûvészi zúzás, elsõ osztályú jazzrock. A Tarnished With Age egy lassabb, blues-os szám, ami egy aprócska csorbát rejteget, ugyanis a fiúk (fõleg az egyik) a Gary Moore-os csöpögõs blues felé veszik egy rövid idõre az irányt, de szerencsére hamar visszatérnek a jól bevált sínekre. Az együtt-játékból hallatszik, hogy Kotzen és Howe biztos élvezték ezt a lemezfelvételt. Az Outfit újból egy first class jazzrock mû, amiben a "Túlskirázott Mûvészies" és a "Kemény, Egyszerû és Tiszta" újból zseniálisan kiegészítik egymást, és a kukacoskodó megnevezések ne vezessék félre az olvasót. Ehhez a lemezhez tényleg két zenészre van szükség, és pont erre a kettõre. Ez így jó, ahogy van. A Confusion is erre épül, erre a két emberre, akik egy közepes témával és gitártudásukkal újból valami olyat alkotnak, amire nem lehet nemet mondani. Mert a jammelés öröme itt is ott van. Ennek ellenére a muzsikusok nem kímélik egymást. Szólóikban mindkettõ csak önmagát adja, egyik sem alkalmazkodik. Az I Wanna Play egy pattogós funk fúziós köntösben, Kotzen vokáljával, pattogósságával, feszességével megmozgatja a hallgató végtagjait. Persze a terjengõs, psychedelikus részek sem maradhatnak el. Richie erõs, bluesos szólója még agresszívebbé, még keményebbé teszi az anyagot. A pattogós slap-basszus pedig minden efféle nóta kihagyhatatlan alkotóeleme. A Seventy Place is nagyon jól megállja a helyét, legalábbis nekem bejön. Talán emiatt nem mondtam le még Howe-ról teljesen. Ezek a témák, ezekkel a rosszcsont szünetekkel nagyon elragadóak, sokak számára lehet, hogy már unalmasak, mégis ott van benne az, ami nekem igazán A Jazz. Erre pedig szólózni igazán nem lehet könnyû, de persze lehetetlen nem létezik. Az O.D. egy gyors, pörgõs dal, kellõ aszimmetrikus ritmussal. A végeredmény bonyolult, már-már átláthatatlanná. Ilyet persze nem csak ettõl a két muzsikustól hallhatunk, sok más lemezen is helyet kapnak ilyen aszimmetrikus, gyors, zúzós kompozíciók. Annak ellenére, hogy bonyolult, nagyon élvezetes. A Full View a címadó nótához hasonlóan eléggé rockos hangvételûre sikeredett, témája olyan, mint egy rock téma, csak visszafele. A szólók újból magukért beszélnek.
A kilencvenes évek egyik legjobb gitáros lemeze a 95-ös Tilt. Ajánlom még a két évvel ezután megjelentetett Project címû albumot, szintén Ritchie Kotzen és Greg Howe elõadásában.
Egy biztos: a dudát nem lehet így pengetni!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.15

Lap elejére

Terumasa Hino - Double Rainbow

Hát ja. Bevallom, Terumasa Hino-ról idáig még csak nem is hallottam, és gondolom, mások sincsenek ezzel másképpen. Mert a hallgató a jazz területén nagyon helytelenül csak az amerikaiakra és az európaiakra irányítja a figyelmét, és mivel ezeken a földrészeken is van elég zenész, ezért az ázsiai muzsikusok után szinte a kutya se érdeklõdik. Eddig én is ekképp tettem, és csak most döbbentem rá, hogy szinte egy kínai vagy japán zenészt sem ismerek, pedig én aztán nagyon kíváncsi ember vagyok. Aztán megláttam ezt a lemezt a "polcon", és valami különös érzés fogott el, hogy ez nem lehet rossz, így hát megszereztem magamnak.
Tehát egy japán trombitás 1981-ben kiadott lemezérõl van szó. Terumasa Hino 1955-ben indult el zenészi pályáján, elmondása szerint Freddie Hubbard és Miles Davis inspirálták abban, hogy a kornettet válassza hangszerének. Amerikában elismert zenésszé vált, lemezei fõleg az Enja Records-nál jöttek ki, de egy pár közülük a Blue Note-nál kapott helyet. 1975-ben ki is költözött az Egyesült Államokba, és ott igen híres muzsikusokkal dolgozott együtt, ami a Double Rainbow zenészlistáján is meglátszik. Elõre nem árulok el semmit, de azt biztosíthatom, hogy nagy dologról marad le az, aki ezt az albumot nem hallgatja meg.
A lemez Miles Davis hetvenes évek elejei fusion stílusát idézi vissza nekünk. A japán trombitás játéka merõben hasonlít Miles játékához, csak talán egy fokkal kevésbé agresszív, és kevesebb elszállással lett tarkítva. A zene is nagyon hasonló a korai fúziós jazz-zenékhez, ugyanaz az eléggé ritmusorientált, sok percussionos, terjengõs, elnyújtott disszonáns akkordos hangzás, és a mindezt megkoronázó, egyedi trombita. Ennek ellenére Terumasa Hino zenéjét másolatnak mégsem mondanám, egyrészt, mert ugye egy stílust nem lehet privatizálni, másrészt, mert egy stíluson belül is mindenkinek megvan a sajátja. Hasonlítani hasonlít, teljesen mégsem ugyanaz, bár hozzá teszem, én azért szerettem bele ebbe a lemezbe, mert Miles lemezeit is kedvelem.
Na, most jöhetnek a zenészek. Azért is olyan zseniális hangzás, mert irdatlan sok zenész játszik egyszerre. Olyan sok, hogy már karmesterre van szükség egybentartásukra. A karmester szerepét Gil Evans tölti be, akit a közönség már zongoristaként is megismerhetett. Miles Davis mellett játszott sokáig, és a big band élet egyik meghatározó alakjának tartják. Persze, ez a sok instrumentum a zene hátrányára is válhatna, de itt errõl szó sincs. A dobok mögött elõször Harvey Mason ül, akit többek között Herbie Hancock kultlemezén, a Headhunters-szen hallhattunk játszani. Másodszor Billy Hart, aki szintén zenélt a billentyûs mellett. Harmadszor pedig Lenny White, aki Chick Corea legendás Return To Forever-jében töltötte be a dobos szerepét. Három percussionist is szerepel a korongon. Don Alias, aki Miles mellett Hancock-kal és a Weather Report-tal is készített felvételeket. Airto Moreira, aki szintén játszott a világhírû trombitás mellett, de Keith Jarrett, sõt, Zakir Hussain mellett is feltûnt már. És Manolo Badrena, aki nem igazán híres, de elég ütõs dolgokat mível. A keyboard-on lazán Herbie Hancock játszik, gitáron David Spinozza, basszeron Steve Turre, és ez még csak ízelítõ volt. Szinte végeláthatatlanul hosszú a muzsikusok listája. Annyit érdemes tudni, hogy nagyon híres zenészek játszanak a lemezen, és a ritmusszekció szerintem külön kiemelendõ, mert a zenében nagyon fontos pozíciót tölt be. Tehát Terumasa Hino Miles Davis majdnem összes zenészét maga mellé állította. A félreértés elkerülése végett mondom, NEM játszik mindenki egyszerre.
A korongon öt felvétel található. Ez elsõ a tizenöt perces Merry-Go-Round, ami egy monoton basszus, csörgés-zörgés-börgés, zseniális billentyûzés (orgona is, rhodes is), és A Trombita. Tehát úgy érezhetjük, hogy egy Miles Davis nótát hallunk, mivel felépítésében úgy hasonlít a két muzsika, mint két tojás. Viszont ez kevésbé sötét, kevésbé káoszos, sõt, érzésem szerint még egy kicsit mediterrán hangulatú is. Persze néhány elszállás itt is becsúszik, de ez nem baj. Aztán egy hirtelen crossfade-del a szám átcsúszik egy másik fajta, lassú, esõerdõs, misztikus hangulatú valamibe. Ez a hirtelen hangulatváltás is Miles-nak is sajátja volt a hetvenes években. A Cherry Hill Angel egy lassú szerzemény szintén a jazzlegenda játékára emlékeztetõ lélekben pácolt trombitával. Nem hiszem, hogy Terumasa Hino direkte ezt a hangzást akarná imitálni, hanem ez jön ki neki is a fejébõl. Nagyon szépen, nagyon precízen fúj, néha egy pityergõ macska, néha pedig egy kígyóval harcoló csimpánz hangján szólal meg. A Yellow Jacket-ben az enyhén funk-os lüktetés és szinti is újból egyértelmûen Õt juttathatja eszünkbe, de a jellemzõ kicsapongó játék csak a nóta közepén jelenik meg. A téma egy aranyos, ötvenes évekbeli, szentimentális dalocskához hasonlítható, ami azért kellõképp megcifrázza az egészet. A Miwa Yama újból lassú, terjengõs nóta, ilyesmiket fúj manapság Erik Truffaz. Közben terjengõs effektek, lomha basszus, aláfestõen akkordozgató zongora-pepecs, és a szépség mellett éktelenkedõ, ám az összhangzat szempontjából nagyon fontos disszonancia. A japán kornettes itt is bizonyít, szépen és tiszteletteljesen fújja hosszú üvöltéseit és rövid trilláit. Az Aboriginal egy tizenkét perces nóta, és szerény véleményem szerint a világ egyik legjobb fusion szerzeménye. Látszólag káoszos alap, amiben õserdei törzsek zenéi jelennek meg, kurjongatások, és egy olyan jól eltalált téma, amilyet szinte még senki ember fia nem írt. Sok jó fúziós jazz-zenéhez volt már szerencsém, de ez (és most direkt túlzok egy kicsit) mindegyiket túlszárnyalja.
Terumasa Hino-nak, akinek azért mostantól más lemezeire is érdemes lecsapni, 1981-ben kedve szottyant Miles-osat játszani, és ehhez segítségül hívta fusion zenészek nagyjait. Azok meg eljöttek. Ezentúl érdemes odafigyelni a japánokra.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.12

Lap elejére

Brad Mehldau - Day Is Done

Brad Mehldau egy elég híres zongoristának számít napjainkban, habár nem zengnek úgy ódákat róla, mint egy Keith Jarrett-rõl, vagy egy Chick Corea-ról. Mindenesetre véleményem szerint õ napjaink egyik legnagyobb zongorajátékosa, bár én is csak a napokban ismerkedtem össze lemezeivel, állításomat szakadatlan fenntartom. Tradicionális zongoratriójával (zongora, bõgõ, dob) olyan dolgokat mûvel, amik számomra ellenállhatatlanok, és biztos vagyok benne, hogy azok számára is, akik szeretik az negyvenes évek körül született jazzmuzsikákat. Merthogy a virtuóz fõleg az effajta zenei világra építi a várat, mely már a kilencvenes évek közepe óta, azaz az Introduce Brad Mehldau címû debütáló album óta áll rendíthetetlenül. És eddig minden új lemez megjelenésekor épített hozzá valamit, suvickolgatta, porolgatta, így a 2005-ös Day Is Done is hozta a megfelelõ újdonságokat, és, bár nem hallgattam végig az elõadó összes lemezét, amit az utóbbi tíz évben "összehordott", mégis minden számításom szerint ez az új kiadvány a legjobb, amit eddig készített.
Érdemes tudni, hogy Mehldau nagyon szeret feldolgozásokat játszani. Lemezein sokféle és fajta elõadó dalai hallhatóak saját felfogásban, de egyet mégis érdemes kiemelni a többi közül. Szinte minden kiadványon ott csücsül egy-egy Radiohead feldolgozás, és, bár nem merem ezt biztosan kijelenteni, ezek miatt is lett olyan híres, mint amilyen. Zseniális, hogy képes elvarázsolni valaki egy britpop nótát, és azt addig gyúrni fekete bársonypalástja alatt, amíg egy jazznóta lesz belõle. A témák éppen csak felismerhetõek, és a zongorista addig variálja õket, amíg a hallgató teljesen elfelejti, hogy ez tulajdonképpen egy feldolgozás. De a többivel is így van. Annyira magáévá teszi az adott dallamocskát, hogy az ember még akkor sem hiszi el, hogy azt nem õ írta, amikor már tudja, hogy az eredeti elõadó adott esetben öt-hat, de néha hetven évvel korábban már megírta egyszer azt. Az új albumon csak két saját szám szerepel, a többiek mind prímábbnál prímább feldolgozások, sõt, még a lemez cí;me is egy Nick Drake nóta után született meg.
Tehát a kezdés rögtön egy Radiohead feldolgozvány, vagyis a Knives Out a 2001-es Amnesiac címû lemezrõl. A trió ugyanolyan lágyan kezeli ezt a dalt, mint maga a Radiohead, tehát meghagyják az egésznek azt a brit-cseppfolyós állagát. Ezzel szemben a felettébb pörgõs dobalap, amit Jeff Ballard (tehát a dobos) diktál némiképp ellensúlyozza ezt a lágyságot, így egy terjengõs, Esbjörn Svensson Trio lemezekrõl már ismerõs drum&bass-es hangzást kapunk, amiben természetesen Brad Mehldau zseniális zongorafutamai dominálnak. Nem kell sokat beszélgetnünk a zongoristával, hogy rájöjjünk, hogy szereti John Coltrane-t. Nekem legalábbis játékáról Trane szaxofonjátéka ugrott be, nem tudom, ki hogy van ezzel, de ez a szívet melengetõ hasonlóság rögtön fü;lbetûnt. Bátran mondhatom (mivel ezt érzem most), hogy zongorajátékából az összes lemezén, ha csak fél szemmel is, de John Coltrane mindig visszakacsint. A második nóta Burt Bacharach Alfie címû nótájának újjászületése, melynek eredeti változata egy 1966-os Michael Caine filmben volt hallható. Ez a feldolgozás lassú, az eredeti számmal szemben melankolikus hangvételû és nem igazán kicsapongó. Igen, régies is, tehát nem biztos, hogy az ember elsõ hallás után megmondaná, hogy egy 2005-ös felvételrõl van szó. Leginkább egy lassú Thelonius Monk nótához hasonlít. A Beatles kétszer is felbukkan a lemezen, elõször a Martha My Dear zseniális feldolgozásában, a White Album-ról, 1968-ból. Csak Brad Mehldau játszik, mégpedig könnyfakasztóan szépen. Az eredeti nótát valamiféle Schubert-es, romantikus zongoraversenybe önti, és amióta meghallgattam, csak úgy pislogok. Tulajdonképpen ha ennek a nótának a szempontjából nézzük a többi nótát is, akkor Jacques Loussier játéka, illetve a klasszikus zene is világosan kirajzolódik a fülünkben. Egyszerûen ámulatos! A címadó 1970-es Nick Drake szerzemény, azaz a Day Is Done egy közel tízperces hideg-meleg zuhany. Az elején Larry Grenadier (tehát a bõgõs) bõgõjével egyszerûen csak felvázolja magát a témát, de már itt is hallatszik a zene sajátos, enyhén klasszikus zenei beütésû aromája. Majd következik egy rövid bõgõszóló, majd egy gyönyörû, ám még lassú és visszafogott zongoraszóló középtempós dobbal alápacsmagolva. Aztán hirtelen, egy újból kicsit klasszikus zenei beütésû átkötéssel kezdetét veszi egy egetverõen jó, bopos Mehldau-elszállás, és az ember azt várja, hogy soha ne legyen vége. Egyszóval, érdemes meghallgatni, mert jó és jót is tesz. A két saját szerzemény közül az egyik a hardbopos, pörgõs Artis, mely ismét a régi idõket idézi fel bennem, pedig én akkor még hol voltam. Felébreszti bennem Trane-t, Bird-öt, Diz-t, és a többi nagy bopmuzsikust. Jó az ilyen, mivel nem sok zenész élteti a bopot manapság, úgyhogy mindig jól jön valaki, aki megpiszkálja a parazsat, sõt, még fát is hoz. A másik saját szerzemény a Turtle Walk névre hallgat, az elõzõvel ellentétben lassú, de alapjában véve vidám, mert döcögõs-bossanovás ritmusa táncossá teszi, de van benne valami árnyalatnyi elégikusság. Ha ennek a mondatnak volt értelme, hát akkor értelmezzétek. A Beatles, mint azt már mondottam, kétszer is felbukkan a lemezen. Az 1967-es Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band albumon szereplõ She's Leaving Home beaprítása lassabb lett, mint az eredeti nóta, viszont pillekönnyed és újból nagyon szép. Bár a Beatles popularitása kicsit jobban kihallatszik a témában, mint az utóbbi feldolgozásokban, de hát most istenem. Nem kell a kákán is csomót keresni, illetve keresni azt szabad, találni nem. Az improvizáció hallatán ezt a miniatûr hibát is meg tudjuk bocsátani. A Granada egy egy enyhe mediterrán beütésû dal, amelynek eredeti verzióját a szaxofonjátékos Chris Cheek 1999-es Vine címû korongján lelhetik fel az érdeklõdök, amin egyébként Brad Mehldau maga is közremûködött. Bár, bevallom, az eredeti számot nem ismerem, ez a feldolgozás, úgy érzem, kárpótol. Kicsit spanyolos beütésû, elsõ osztályú jazzmuzsika, melynek hallatán barack-égboltot, vérnarancs-naplementét, és apró, kócos pálmafákat látok. Egyszóval, jó érzéssel tölt el. Az 50 Ways To Leave Your Lover címû Paul Simon mû ujjra-mozgatása szintén megér egy misét, akár többet is. Nagyjából ugyanaz a felépítése, mint a Day Is Done-nak, és a zongoravirtuóz nagyjából ugyanolyan lehengerlõ menetekkel tölti meg. Nagyon tetszetõs dolgokat mûvel, nekem legalább is nagyon tetszik ez a fajta játékosság, meg ugye maga a bop mûfaj. Már azért az egy játékért érdemes megvenni a lemezt, ami ennek a számnak a közepe felé sül el. Hát, az is olyan, hogy nem tudom, hogy még mindig, vagy már megint csak pislogok, és ez egyáltalán nem túlzás. A lemez végére a No Moon At All címû negyvenes évekbeli Nat King Cole nóta a legjobb kivezetõ, amit csak lehetett találni. Nyugis blues-os hangzás, itt már az ember csak álmodozik. Nagyon szép, nagyon szép, nagyon szép!
Brad Mehldau, ha soha nem is fognak olyan ódákat zengeni róla, mint egy Keith Jarrett-rõl vagy egy Chick Corea-ról, mégis napjaink egyik legnagyobb zongorajátékosa. Ezt lemezrõl lemezre mindig bebizonyította, de személy szerint nekem ezzel a lemezzel biztosította be magát. Nekem nagyon tetszik, ebben száz százalékig biztos vagyok. A többi meg már nem rám tartozik.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.09

Lap elejére

Albert Ayler Trio - Spiritual Unity

Azt mondják a tudós emberek, hogy maga a free jazz az 1950-es évek vége felé jelent meg, körülbelül akkor, amikor Ornette Coleman megjelentette a Something Else és The Shape of Jazz to Come címû korongjait. Már a címekbõl látható, hogy itt valami egészen más leves fortyog a kondérban, mint amit eddig megszoktunk, illetve amit az akkori népség addig megszokott. De azt is mondják a tudós emberek, hogy Lennie Tristano (zongorista) 1949-es Digression és Intuition címû felvétele már merõben hasonlított az ezek után tíz évvel kialakult mûfajbeli zenére. Tehát a "szabad" stílus születése valamikorra az 50-es évekre tehetõ, de kétségtelen, hogy a 60-as években vált híressé.
A bebop, ami az akkoriban populáris swingzenére reagált, a 40-es években elég vérlázító volt az akkori jazz-kedvelõk számára. A free jazz már a bebop határait feszegetve nagyjából ugyanezt a hatást érte el húsz évvel késõbb. Sokakat megfog a jazz zene ezen ágazata, sokakat pedig taszít. Én az utóbbi csoportba tartozókat is mélységesen meg tudom érteni, bár nagyon nagy kedvelõje vagyok a mûfajnak.
A szabad muzsikában sok helyet kap az improvizáció, sõt, sokan hiszik, hogy az egész abból áll, hogy mindenki azt játssza, amihez kedve van. Bár aki ezt mondja, az nem jár túl messze az igazságtól, de azért ennyiben megállapodni nem helyénvaló. Például van téma, ennyiben azért ragaszkodik a tradicionális jazzhez. A téma nagyon fontos, mivel ez adja meg a szólók karakterét. Talán ezek a szólók még sokkal jobban is ragaszkodnak a nóta témájához, mint más mûfajokban, csak hát mivel az egész más koncepció alapján mûködik, mint amit eddig megszoktunk, úgy érezhetjük, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Ezen kívül alapjaiban véve sok helyen kötõdik az afrikai népzenéhez, és véleményem szerint késõbb néhol még a rituális sámánzenékbõl is merít, bár ezt nem lehet így behatárolni. John Zorn, a mûfaj egyik legnevesebb zenésze és komponistája a ma élõk közül, sok helyen, például az egész Masada-ban a zsidó zenébõl veszi ötleteit. Talán ezért is olyan eredeti.
Sok neves zenész belekapcsolódott ebbe az õrületbe. Ornette Coleman-en kívül a mûfaj úttörõi közé tartozik még a zongorista Cecil Taylor, a szaxofonos Eric Dolphy, a zongorista Paul Bley, késõbbi korszakában a szaxofons John Coltrane, és természetesen a szintén szaxofonos Albert Ayler. A bevezetés kicsit hosszúra sikerült, úgyhogy most már térjünk Rá.
Albert Ayler a free jazz elhanyagolhatatlan alakja, akinek 60-as években való tevékenykedései merõben befolyásolták a stílus fejlõdését. Egy újabb színt hozott magával a jazzbe, egyedi technikája, és játéka elhatárolja õt a mûfaj többi muzsikusától. Hét mérföldrõl fel lehet ismerni, persze csak ha az ember járatos ebben a dologban. Tulajdonképp a free jazz muzsikusok körében nem csak õ van így ezzel. Minden zenész saját zenéjébe a saját szabadságát teszi bele, emiatt mindenkibõl teljesen más dolog sül ki. Ayler nekem elsõ hallásra nagyon megtetszett, témái és játéka egészen magával ragadott. Az amerikai hadseregben olyan, akkor még nem híres muzsikusokkal jammelt, mint Stanley Turrentine. Miután kilépett a seregbõl, Svédországba költözött, és eleinte svéd és dán rádiózenekarokkal játszott. Aztán, 1962-63 telén csatlakozott Cecil Taylor gruppjához. Ezen kívül játszott Don Cherry-vel, és Ornette háza táján is megfordult. Az igazi sikert azonban a saját triójával elkészített Spiritual Unity címû lemez hozta meg 1964-ben. Ayler mellett a híres Gary Peacock bõgõzött, aki késõbb Keith Jarrett-tel is zenélt, és Sunny Murray dobolt, aki szintén a szabad stílus éllovasai közé tartozott, és talán õ volt az elsõ, akinél a dob elvesztette eredeti, "timekeeper" funkcióját. Ez a lemez talán a hatvanas évek egyik legmeghatározóbb termése free jazz tekintetben, mely bár megbújik a többi szintén zseniális kiadvány mellett, a mai, e mûfajban munkálkodó muzsikusok között valószínûleg nem találnánk olyat, akinek a Spiritual Unity ne lenne benne az tíz kedvenc lemeze között. Kiemelném a gitáros Marc Ribot 2005-ben megjelent Spiritual Unity címû albumát, amin a szaxofonos nótáit játsza zenekarával.
A korong négy felvételt tartalmaz, és nem hosszabb, mint fél óra. A Ghosts címû nóta elsõ variációjával veszi kezdetét az, ami sokak számára tömör gyönyör, sokak számára pedig fejfájdító kattogás és szaxofonba hányás. A Ghosts-ban (és most bizarr lesz, amit mondok, úgyhogy ne ijedjetek meg) Prokofjev Péter és a Farkasának egyik, farkas nélküli részlete keveredik egy katonaindulóval, amit egy másnapos tiszt játszik egy repedt hangszeren. Ennek ellenére a hangzás tökéletes. Felettébb különös aromát ad az egésznek Ayler hányás-szerû hangja, amit nem ritkán csikar ki tenorszaxofonjából. Gary Peacock, mintha néha tolmácsolná a szaxofonost, mindig követi játékát, és szólójában is legjobb formáját hozza. Sunny Murray "elcsilingel" hátul, de õ is tágra nyitott fülekkel figyeli a többiek játékát, és mindig hozzájuk igazodik, reagál rájuk, és persze néha a bõgõs is reagál rá. Természetesen Ayler pedig magához igazodik, és hozzá csak igazodnak. A The Wizard és ezen az "igazodós" elven alapszik, a muzsikusok egymásnak válaszolgatnak, olyan az egész, mintha kihallgatnál egy beszélgetést. Nem mindig érted, hogy mirõl van szó, de mindig érdekelnek az újabb fejlemények. Itt a téma körülbelül négy darab hangból áll, amiket néha-néha visszahallunk az érdekfeszítõ improvizáció közben, néha ugyanolyan, néha pedig más sorrendben. A Spirits hangzásvilága is igen érdekes. Ennél a nótánál hallom elõször a zene és a cím közötti összefüggést. Halott lelkek beszélgetését halljuk most, misztikus és rémisztõ, attól félünk, hogy mindjárt kijönnek a hangfalból. A téma Albert Ayler vibráló szaxofonjátékával olyasmi, mint egy siratódal. Egy szóval: hátborzongató! Eredetileg a lemezen a Spirits egy hosszabb verziója lett volna, csak az utolsó pillanatban kicserélték egy másikra. Az album japán kiadásán az eredeti is szerepel. A lemez a Ghosts második variációjával végzõdik. Ahhoz meg kell hallgatni, hogy meg tudjuk különböztetni az elsõt a másodiktól. Mindenesetre, ha figyelmesek vagyunk, új dolgokat csíphetünk el belõle.
Kétségtelen, hogy a Spiritual Unity a free jazz történelem egyik alaplemeze. Érdemes megfigyelni, hogy a dob eredeti feladata helyett teljesen egyenrangú társává válik a többi hangszernek.
Azt írtam a cikk elején, hogy sokan hiszik azt, hogy az egész abból áll, hogy mindenki azt játssza, amit akar. Ezután csak ennyit tudok erre mondani: mindenki azt játssza, amit a másik akar

Megtalálható az amazonon
The Godfathers Of Punk (ajánlott irodalom)

TurtleKat
2006.05.06

Lap elejére

The Black Keys - Chulahoma

A The Black Keys-be én elsõ hallásra beleszerettem, hangzásvilága, meg meg maga a banda missziója, hogy a már-már korhadó vén blueszenét vissza kéne iktatni a közéletbe, annyira megtetszett nekem, hogy azóta minden egyes mozzanatukat követem. Eddig egyik lemezükben sem lehet csalódni, mivel nem igazán változnak, de a nagyon régibõl mindig valami nagyon újat tudnak kreálni. Nagyon tetszik, hogy ez a két fiatalember, Dan Auerbach and Patrick Carney, akik akkor még alig szabadultak a kollégiumból, 2002-es The Big Come Up címû debütáló albumukkal nekiálltak a Mississippi blues újrahonosításának, és talán nem is tudják, máig milyen nagy dolgot visznek végbe létezésükkel. Most a világhírû Radiohead-del turnéznak, amin nem kell elcsodálkozni. Egyrészt, mivel a tradicionális blues mellett zenéjük sokban hasonlít az indiehez (erre visszatérek mindjárt), és persze szembetûnõ, hogy felállásuk a nagyon hasonlít White Stripes felállására. Tulajdonképpen én is most vettem észre, mikor ezt a 2006-os Chulahoma címû hat számot tartalmazó EP-t meghallgattam, hogy az indie zene nagyon sokat vesz, illetve vett át magából a blues mûfajából. Ugye ezt mi, fiatalok már sajnos (vagy nem sajnos) úgy éljük meg, hogy az új zenére hasonlít a régi, és nem pedig fordítva. Ha egy kicsit vénebb lennék, talán ez egészen triviális lenne. Sok fiatalt nem is érdekel, hogy mibõl alakult ki az, amiért rajong, és csak arra az egy vagy pár dologra összpontosít, amit már megismert, ami már biztos. Csak a szélesebb látókörûek kedvéért mondom, ez a két mûfaj közötti hasonlóság már a White Stripes azonos címû lemezén is felfedezhetõ volt, amikor a talán egyik leghíresebb bluesman, Robert Johnson Stop Breaking Down Blues címû nótáját átdolgozták. Tulajdonképpen az a lemez (tehát a The White Stripes - The White Stripes) még eléggé bluescentrikus volt, csak aztán ez a mûfaj elburjánzott egy egészen más irányba. A The Black Keys érzésem szerint egy sokkal jobb irányba viszi vissza a mûfajt, mondhatni, visszatéríti a gyökereihez, és rávilágít az ugráló tömegek számára, hogy honnan is jött ez az egész õrület. Mindenesetre én örülök, hogy a Radiohead-del koncerteznek, így talán meg tudnak téríteni egy pár embert. Persze soha nem lesznek az indie szcéna legkedveltebb zenekara. Ez az új kiadvány is inkább a blues kedvelõinek kecsegtet.
A Chulahoma EP alig több mint huszonöt perc, mégis igazi ínyencségnek számít. Az alcím, azt hiszem, mindent elárul: The Songs Of Junior Kimbrough. Tehát Junior Kimbrough hat dalának modern feldolgozása került a korongra. Néhány keresetlen szó essék magáról Kimbrough-ról is, hogy tudjuk, mire számítsunk, azon kívül, hogy valami nagyon erõs anyagra.
David Kimbroug, ismertebb nevén Junior Kimbrough 1930-ban született Mississippi államban. Kis korában tanult meg gitározni, majd az ezerkilencszázas évek második felének egyik leghíresebb blues-zenészévé vált. Olyan legendák közé sorolhatjuk õt, mint Son House, Bukka White és Fred McDowell. Egyszóval kétségtelen, hogy a bluest nélküle nem is bluesnak hívnák. 1992-ben egy Chulahoma nevû Mississippi állambeli településen Kimbrough "juke joint"-ot nyitott. Nehéz lenne magyarra lefordítani, ma ezt úgy mondanánk talán, hogy blueskocsma. Egy olyan hely, ahol a helyi emberek egy hosszú, munkás hét után szórakozhattak, ihattak kedvükre, és blueszene mellett pihenhették ki fáradalmaikat. Itt aztán késõbb olyan zenekarok is megfordultak, mint a Rolling Stones, vagy a U2. A neves bluesmuzsikus sok felvételt hagyott hátra maga után, utolsó pár életévében a Fat Possum Records adta ki lemezeit, tehát ugyanaz a kiadó, ami a The Black Keys albumok gondját is viseli. Junior Kimbrough aztán 1998-ban elhunyt Holly Springs-ben, ahol egész életét élte. Egy szívroham vitte el, Isten nyugosztalja a lelkét. Sajnálatos módon a chulahomai juke joint sem tekinthetõ meg már, mivel 2000-ben leégett.
A The Black Keys május másodikán megjelentetett rövid, ám zseniális EP-jével valószínûleg a chulahomai juke joint hangulatát kívánta felidézni fülünkben, és, bár összehasonlítási alapom nincsen, úgy érzem, hogy sikerült. A fiúk a dalokhoz nagy hozzáértéssel nyúltak, tulajdonképpen nem is nagyon változtattak rajtuk, csak az elektromos gitár és az enyhén torzított dobok adtak egyfajta új aromát nekik. A modern hangtechnika segítségével minõségileg jobb hangzást értek el, és egy minimális modernséget csaptak az eredeti nótákhoz, de ezeken kívül szinte minden szempontból ragaszkodtak Kimbrough felvételeinek hangzásvilágához. Dan Auerbach gitárjátéka, ha nem is olyan, mint a blueslegendáé, az csak azért van, mert nem ott nõtt fel. És aki nem abban a környezetben nõtt fel, ott, lent a Mississippi-nél, az lehet akármilyen gitáros, soha, hangsúlyozom, SOHA nem fogja tudni azt az egyedi érzést átadni hallgatónak, mint az, aki ott nevelkedett. Ez természetesen nem hiba, és nem is gond, mivel a mérhetetlen tisztelet a zene és a kultúra iránt ettõl függetlenül még ott rejlik Dan játékában és énekhangjában, és tulajdonképpen ez a lényeg. Patrick Carney-nak is nagyon jól, elõírás szerint teljesíti a dolgát, és itt az a dolga, hogy monoton dobszólamával a háttérbõl segítse barátját. Junior Kimbrough biztos mosolyog odafenn, hogy ilyenek még készülnek manapság.
A nótáknak ajánlott elõször az eredeti verzióját meghallgatni, mert igazán csak úgy van értelme az újabbaknak. A blues mindenféle fajtája került a korongra, de azért egy nõ mindig benne van a dologban, de persze ezt már megszokhattuk. Tehát a dalok: Keep Your Hands Off Her, Have Mercy On Me, Work Me, Meet Me In The City, Nobody But You, My Mind Is Ramblin'.
Én azt mondom, ez minden bluesrajongónak kihagyhatatlan csemege. Én legalábbis hallgatása közben egy igazi juke jointban érzem magam.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.03

Lap elejére

Reuben Wilson - The Sweet Life

Reuben Wilson egy olyan legenda, akit sajnos kis hazánkban elég kevesen ismernek. Ennek talán az az oka, hogy más orgonisták sokkal híresebbé váltak, mint õ, és a jazz-kedvelõk nagy része orgonás muzsikák terén leragad Jimmy Smith-nél. Ez természetesen nem Jimmy Smith hibája, mert õ zseniális játékával és zseniális lemezeivel kétségtelenül nagy mértékben hozzájárult a jazz és a funk fejlõdéséhez a hatvanas és a hetvenes években, és ezzel kiérdemelte ezt a "címet". A nagyközönség valamiért õt ragadta ki az elképesztõ orgonisták végeláthatatlan sorából, és sok jazz-kedvelõnek az "orgona" szóról az õ neve ugrik be. Mint mondottam, ez egyáltalán nem gond, csak fel szeretném hívni a hallgatók figyelmét Reuben Wilson nevére, aki véleményem szerint felvételeivel legalább annyit tett hozzá a funkhoz, mint Jimmy. Groove-osan dögös, illetve dögösen groove-os témáival és lehengerlõ orgona-szólóival engem legalábbis azonnal le vett a lábamról. Mára már több, mint hetven éves, és még mindig ugyanazt a hamisítatlan funkzenét hozza, mint harminc-negyven évvel ezelõtt. Számomra ez mindig meglepõ, hogy az idõs arcok még mindig zenélnek, még ma is nyomják azt, amit annak idején elkezdtek. Wilson az 1968-ban debütált On Broadway-tõl kezdve, a hetvenes években kiadott számtalan funk-felvételen keresztül, a nyolcvanas-kilencvenes acid jazzbe hajlongó zseniális korongokon át érkezett meg ide, 2006-ba. A 70-es évek elején tûnt fel Melvin Sparks is, akivel az orgonista sok lemezen dolgozott együtt, úgy sajátján, mint a gitárosén is. Reuben példának okáért legutóbb Melvin Sparks (aki már szintén nem fiatal) 2005-ös This Is It! címû albumán tûnt fel, és hengerelte a közönséget lefelé. Kettõjük zenéje szorosan összekapcsolódik, így mindkettõjük lemezeit ajánlott hallgatni.
Wilson lemezeivel fõleg a Blue Note Records-ot gazdagította, de ezt a korongot, ami mostani cikkem tárgya, éppen a Groove Merchants kiadó adta ki 1974-ben. A The Sweet Life, mondhatnánk, csak egy a sok közül, és igazunk is lenne. Mivel akármelyik lemezt ajánlhatnám, mindegyikrõl azt kellene írnom, hogy nagyon fincsi, döggel döngölt funkmuzsikát szolgáltat, és hogy mindegyik hallgatása nagyon jól esõ érzést vált ki belõlünk, illetve elõsegíti szervezetünk mûködését. Mert mindegyik lemez (legalábbis a hetvenes évekbõl) majdnem ugyanazt hozza, csak más témákkal, más szólókkal, más zenészekkel. Természetesen ezzel nincs semmi baj, mivel aki ezt szereti, annak mindegyik csupa élvezet, és a lemezeket sohasem egymáshoz kell viszonyítani, hanem azt kell figyelni, hogy magában megállja-e a helyét. És mivel mindegyik megállja magában a helyét, most én dönthetek, hogy melyiket ajánlom. Én az én kedvencemet ajánlom, de nem várom el, hogy nektek is ez legyen. Mert ha az ember sokat hallgat, a látszólag egyforma kvalitásokkal rendelkezõ korongokból az egyik elõbb, vagy utóbb ki fog tûnni a szemében. Hát nekem ez tûnt ki, és kész. Ez a cikk tulajdonképpen nem pontosan erre az egy lemezre irányul, hanem magára, Reuben Wilsonra, és általában véve a zenéjére.
Köztudott, már amennyire az köztudott lehet, hogy az orgonamûvész nagyon szerette mások muzsikáját játszani. Ezt bizonyítja újonnan a Boogaloo To Beastie Boys címû lemeze, amin Bernie Worrell-el csak Beastie Boys nótákat játszanak kicsit groove-osítva. De a többi lemeze között is nagyon ritka az olyan, amin legalább egy feldolgozást ne játszana el. Ez alól a szóban forgó felvétel sem kivétel, ez rögtön az elején bebizonyosodik. Az Inner City Blues eredetileg Marvin Gaye a toptízben is helyet foglalt nótája 1971-bõl. Reuben az eredetibõl egy sokkal funkosabb, teltebb instrumentális számot kreált, reszelõs gitárral, Ramon Morris szaxofonszólójával, ami akár Lou Donaldson-é is lehetne. Az is a sors fintora talán, hogy Ramon zseniális szaxofonjátékos létére nem igazán tört be a köztudatba, egyedül a Sweet Sister Funk-kot lehet megemlíteni szólómunkásságában, de még az se vált túl ismerté. Szabad megjegyeznem, hogy ezt a lemezt is érdemes hallgatni annak, aki az Everything I Do Gonna Be Funky címû Lou Donaldson albumba beleszeretett. A Creampuff is azokon az alapokon áll, mint az Inner City Blues, talán annyi különbséggel, hogy a feszes lüktetést itt a zenészek dob nélkül szolgáltatják. Thomas Derrick csupán a cineken játszik és néha a lábdobbal segít, de a nóta során fõleg Mickey Bass-re, a basszerosra nehezedik a zenekar egyben tartásának feladata. Természetesen maga Reuben is segít neki, az alsóbb regiszterekben szinte csak ritmust játszik, de amikor a szólóban elengedi magát, az valami frenetikus. A harmadik dal újból egy feldolgozás, mégpedig nem is akármilyen. Stanley Turrentine Sugar címû számát formálja át ezúttal az 1970-ben megjelent azonos címû lemezrõl. Az eredetivel szemben ez pörgõs, és Reuben ezt is sokkal funkosabbá teszi, bár Bill Hardman hard bop-os trombitaszólója visszaidézi Freddie Hubbard játékát 70-bõl. Tehát ez a három nóta van a korong A-oldalán. A B-oldal a legendás The Staples Singers "örökzöld", az I'll Take You There újradolgozásával kezdõdik, és nem meglepõ, hogy ez is egy groove-osabb formában hallható. Tulajdonképpen az egész a telthangú orgonára épül, és Reuben Wilson zseniális játékára, és a szaxofonszóló, bármilyen jó is, háttérbe szorul ezek mögött. A gitáros Lloyd Davis, mint eddig mindig, és ahogy az a nagy könyvben is meg van írva, sikál, hisz ez a dolga. A címadó The Sweet Life ismét egy saját dal, és megint csak arra épül, amit mi nagyon szeretünk: jó téma, jó szólók, funk-alap, sikamika, pörgõs dob, feszes basszus. Nagyjából nincs is róla mit mondani. Furcsa dolog, hogy a régi zenékrõl sokkal nehezebb alkotót és okosat írni, mivel az ember imád hasonlítgatni. Szinte mindent összehasonlít valamivel, ami általában régebben született, mert ha késõbb született, a hasonlat rögtön megfordul. És minél régebbi dolgokról beszélünk, annál nehezebb még régebbit találni. Tehát, hallgassátok meg! A Never Can Say Goodbye egy aránylag lassú dal, bár az eredeti The Jackson 5 felvétel még mindig lassabb ennél. Tehát a lemez végére került egy "lassú", szerelmes nóta is.
Reuben Wilson kétségtelenül az egyik legjobb funk-orgonista Jimmy Smith és a többiek mellett. Lemezei kiválóak, bár a szerzemények és a feldolgozások struktúrájukban elég egyszerûek, mégis zseniálisak. Egyszerûen zseniálisak.
2000-ben a The Sweet Life-ot összevonták az 1974-es The Cisco Kid-del, amin többek között Melvin Sparks is közremûködött, és Groove Grease címmel kiadták a kettõt együtt CD-n.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.05.01

Lap elejére