HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Macy Gray - The Trouble With Being Myself
Karabély - Live @ Bem Mozi (koncertkritika)
Les Claypool's Frog Brigade - Purple Onion
Bonerama - Live From New York
Oz Noy - Fuzzy
Floratone - Floratone

Macy Gray - The Trouble With Being Myself

Macy Gray zenéjével kicsit késõn (teljesen véletlenül) ismerkedtem meg, és rögtön beleszerettem: az On How Life Is albumot hetekig naponta többször meghallgattam, és azóta is folyamatosan fent van az iPodomon. Azóta a többi albumát is beszereztem, és nem tudom, miben áll a titka, de egyszerûen újra és újra meg kell hallgatnom mindet, nem tudok rájuk unni.
A címben említett albumot nagyon sokáig kerestem, mindhiába. Még az iTunes-on sincs fent, és az általam ismert torrent-oldalakon se jártam sikerrel. Gyanús lett a dolog: lehet, hogy ez az életmû egy igen gyenge darabja, ami jobb, ha eltûnik a süllyesztõben? Végül fõszerkesztõnk ajándékozott meg egy linkkel. Lelövöm rögtön a poént: egyáltalán nem rossz az anyag. Legalábbis szerintem nem, habár a last.fm-en egy Macy Grayt amúgy kedvelõ felhasználó szerint ez az album a világ legrosszabbjainak egyike. Szerintem meg az egyik legjobb. Ízlés dolga.
Macy Gray kakukktojás a fekete énekesnõk között: nincs különösebben nagy hangterjedelme, sem túlmûvelt hangja, és nem veszi túl komolyan magát. Mindhárom elõnyére válik, kevés dolgot utálok jobban, mint amikor a "kiváló torkú" énekesnõk szétskálázzák a számokat, vagy amikor a hallhatóan tanult énekhangból hiányzik minden egyéni íz. Macy Gray hangját messzirõl megismerni, sokan épp ezért utálják.
A bevezetõben említett titok valószínûleg a hangzásban rejlik. Énekesnõnk egyedi, reszelõs hangjához kiváló, tömör, nem túlkomplikált funk-os, soul-os hangzású zenekar társul, húzós ritmusszekcióval, okosan használt fúvósokkal, ahol kell, finoman adagolt vonósokkal. A legtöbb szám ehhez a stílushoz illõen középtempójú. A balladák se lassulnak nagyon le, nem válnak érzelgõssé. Kiemelném itt a legszebbet, a She's Ain't Right For You címût, amiben könyörög a fickójának, hogy maradjon vele, mert az a másik nõ nem való hozzá, nem ismeri, nem szereti annyira. (Aki már átélt ilyet, az tudja, hogy a nemi leosztás mindig ugyanez, és ilyenkor már minden érv hiábavaló.) Ugyanezt a témát dolgozza fel kicsit vidámabban a She Don't Write Songs About You is. Ha már a szövegeknél tartunk, itt van még a My Fondest Childhood Memories, amibõl megtudjuk, mi Macy két legdédelgetettebb gyerekkori élménye. (1.: megölte a bébiszittert, amikor rajtakapta az apjával; 2.: megölte a vízvezeték-szerelõt, amikor rajtakapta az anyjával. De szerencsére fiatal kora miatt nem csukták le. Így igazán hálásak lehetnek neki a szülõk, akik ennek köszönhetõen a mai napig boldog házasok.)
Az albumot lezáró Every Now And Then kicsit szokatlan Macy Graytõl, de jól áll neki: folyamatosan emelkedõ acid-jazzes basszusalap, jazzes harmóniákat játszó zongora, fúvósszekció, trombitaszóló.
Közben rájöttem arra is, miért lett ilyen sikertelen ez az album, amikor szerintem az egyik legjobb: a last.fm-et megnézve Macy Gray messze leghallgatottabb száma az I Try. Tehát hõsnõnktõl romantikus balladákat vár a világ, amit a legfrissebb, Big címû albumon meg is kapott, és az eredmény sem maradt el: a kritikák szerint az lett a legjobb albuma. Szerintem meg a leggyengébb, ennek ellenére azt is agyonhallgatom...

Megtalálható az amazon.com-on

Bereczki Zoltán
2007.09.29

Karabély - Live @ Bem Mozi (koncertkritika)

Mért nem látok én hatalmas plakátokat arról, hogy a Karabély zenekar búcsúkoncertet tart? Mért aznap este, hivatalos kezdés után negyed órával kell errõl értesülnöm? Erre a legmegfelelõbb válasz, hogy "csak". Nem látok és kész, de emiatt most nem rágom a saját fülemet, mert hogy néz az ki. Mindenesetre még idõben megtudtam a nagy hírt, hívtunk is egy taxit tüstént, mondván, hogy kedvenc magyar zenekarunk utolsó fellépésérõl már csak nem maradunk le. Nem is maradtunk.
Ugyanis a Karabély koncertjérõl elkésni nem lehet. Egyszerûen képtelenség. Nincs az a láma. A banda általában akkor kezd, amikor végeznie kéne, és tekintve, hogy soha nem kéne végeznie, ez elég hosszú idõnek számít. Így a nyolcra kiírt parti stílszerûen tizenegykor vette kezdetét. Addig mi ott eliszogattunk, ki-ki beszélgetett, nézett a semmibe, illetve várta, hogy kezdõdjön már. Az utóbbi én voltam fõleg. A beállás után még körülbelül egy óra telt el a búcsúkoncert valós kezdetéig.
A zenekar legutóbbi koncertje, amin voltam - Szigeten, a Bahia sátorban - kész katasztrófa volt. Azt nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, de zeneileg azért nem volt toppon az anyag. Mindenki rossz helyen lépett be, a szövegek elfelejtõdtek, a dobos - aki amúgy marha jól csinálja, amit csinál - értelmetlen triolákat illesztett be és pontos se volt igazán. Be is mondták, hogy ezt a számot is elbaszták, de leszarják. Szombati koncertjük ehhez képest - és az összeshez képest, amit hallottam - fantasztikus volt. Nagyon jól szóltak, jól játszottak, nyomták, ami a csövön kifért.
Most is - mint minden alkalommal - meg kellett állapítom, hogy a gitáros/dalszövegíró Gyáni Levente borostás énekhangjához eszméletlenül jól passzolnak a basszusgitáros Maurics András vokáljai. Ketten együtt olyan hangzást adnak, mint senki más. Emellett végre megértettem az új nóták ("BUÉK"; "Õszi vázlat"; "Ahol hideg a nap") szövegeit, illetve többé-kevésbé felfogtam a régebbieket. A Karabély dalszövegei amúgy Magyarország legjobbjai. Zenéjük karakteres: teli torokból ordítós punktól kezdve intelligens rock-zúzásokon át jazzes melódiákon keresztül sanzonig és oroszos, kocsmai unca-uncákig van itt minden, mi szem szájnak ingere.
A Bem Moziban hatalmas tömeg volt, "olyan sorfal állt a csapat elõtt, mintha tizenegyest kellett volna rúgniuk (pedig tizenegyesnél nem is állhat sorfal)". Sokan kintrõl, az ablakon keresztül szemlélték az eseményeket.
A fiúk huszonnyolc nótát játszottak. Nagyjából az összes fontos mûvüket felsorakoztatták a Talpramagyar kazettán szereplõktõl kezdve egészen a fentebb említett legújabb szerzeményekig, amik sajnos már soha nem kerülhetnek lemezre. Mivel a számok csupán 2-4 percesek, a koncert hamar elröpült. Én elsõként egyetlen CD-jükkel, a Táltos Utca címû kiadvánnyal ismerkedtem meg, így elsõ sorban azokat a nótákat ismertem. Errõl a lemezrõl hallhattuk a "Taníts meg élni", "Budapest", "Valami miatt", "Liftes Buddha", "Jó nekem az arany", "Ez is Vietnám", "Made In Taiwan", "A kámfor", "Terézvárosi clandestino", "Fekete villám" és utolsóként a közkedvelt "Kutyák a bolt elõtt" címû dalt. A gyors nóták alatt a közönség pogózott (részeg tinik és kopasz vadállatok formájában), és sokszor sajnos a lassúak alatt is ugráltak, ordítoztak. Néha mi is (igaz, mi szolidan), ezért nem fûzök bõvebb kommentárt a dologhoz. A régebbi anyagokról játszották személyes kedvenceimet: volt a "Jön a köd", a "Holdfény aratása", az örök klasszikus "Õszi punk" és olyanok is, amikrõl még soha nem hallottam. Az utóbbiak közül a "Hullákat tetoválsz" címû nóta volt a legnagyobb meglepetés. A sramli és a death metal között ingázó szerzeményben Levente torkaszakadtából üvöltött, Zsidel Miklós vadulós dobkitöréseiben pedig alsó tamokkal helyettesítve a lábdob duplázóját alaposan kigyógyította az agyunkat a helyérõl. Soha nem hallottam még errõl a számról, nem is csoda, hogy sokkolt. Anyukámat is sokkolta, aki hátrébbról hallgatta a koncertet. Az estzáró Kutyák a bolt elõtt után nagyon úgy tûnt, a trió végzett, de végül is játszottak ráadást ("pedig az gyíkság").
Így utólag visszagondolva hamar elszelelt ez a huszonnyolc szám. Egyszer csak vége lett és kész. Nincs tovább Karabély. Szomorú dolog ebbe belegondolni. A búcsúkoncert mindenesetre isteni volt, hozták a dögöt, zúztak, jól szóltak, megvolt a feeling... egyszóval minden összejött. A zenekar pályafutásának szép lezárása volt, nagy hiba lett volna nem ott lenni. És mi ott voltunk. Nem is késtünk. Akkora lámák még mi sem vagyunk.

TurtleKat
2007.09.25

Les Claypool's Frog Brigade - Purple Onion

Les Claypool furcsa figura. Amellett, hogy rettentõ virtuóz basszusgitáros, énekhangja pedig a világ legkülönlegesebbjeinek egyike, zenéje borzalmasan eredeti, semmihez sem hasonlítható, beskatulyázhatatlan, egyszóval olyan, amilyenre soha nem számítana az ember. Számos projektje közül a Primus vált leghíresebbé, de említésre méltó még a The Holy Mackerel, az Oysterhead (Stewart Copeland-del és Trey Anastasio-val), a Colonel Claypool's Bucket of Bernie Brains nevezetû csapat (Buckethead-del, Bernie Worrell-lel és Bryan "Brain" Mantia-val), és természetesen cikkem fõszereplõje: a Colonel Les Claypool's Fearless Flying Frog Brigade. A napokban meghallgattam a magas taglétszámú, hosszúnevû formáció egyetlen, Purple Onion címû szólólemezét. Azóta örök kedvencként jegyzem az anyagot. Fantasztikus!
A Frog Brigade zenéjét az experimental rock kategóriájába szokták sorolni. Lehetne vitatkozni, hogy ez helyes-e vagy nem, de nem érdemes, hisz ez a muzsika alapvetõen elutasít mindenfajta kategorizálást. Ettõl függetlenül Frank Zappa-tól kezdve a Pink Floyd-on át Tom Waits-ig mindenfélére ráismerhetünk, hogy jé; van itt rock, jazz, funk, ska, világzene, amit csak akarsz, de egységében az egész kizárólag Les Claypool és az õ elborult elméjének torzszüleménye.
Persze a csapatban nem a basszeros az egyetlen holdkóros: Les-t kreatívabbnál kreatívabb kísérleti zenészek/õrült tudósok támogatják az albumon. Közülük kiemelném az effektezett szaxofonon játszó Skerik-et és örök társát, az ütõhangszeres Mike Dillon-t. Õk ketten - mondhatni - egy cipõben járnak: a Garage A Trois és a Critters Buggin' mellett több közös zenekart is számon tartanak. A gitárt egy meglepõ vendég, a Gov't Mule-ból ismerõs bluesrocker Warren Haynes nyûvi. Nem gondoltam volna, hogy a jamband-szcéna egyik legkiemelkedõbb alakja benne van efféle õrültségekben. Márpedig benne van, mégpedig nyakig. Mellettük egy Eenor nevezetû pasas vokálozik, játszik dorombon és tamburán, Gabby La La szitározik, illetve többen dobolnak és basszusgitároznak. A békabrigád zenészfelhozatala tehát elég erõs - a zenekarvezetõ mindenkit maga mellé állított, hogy el tudja készíteni ezt a nem mindennapi korongot. És a legjobb az egészben, hogy el is készítette.
A címadó Purple Onion bõ másfél perces bevezetõ. Rengeteg zajával és Claypool öklendezõ robotszerû, torz hangjával megteremti a lemez egyedülálló hangulatát, hullaszagú atmoszféráját, illetve elõrevetíti a következõ egy órában várható borzalmakat. Végtére is erre való az intró. A David Makalaster az egyik legjobb szám a lemezen. Disszonáns, indulószerû gitár, erõteljes basszus, feszes effektezett szaxofon és furcsa dobalap adja a fõtémát. A verzében Les Claypool a címben olvasható nevû hírbemondóként énekel (nem tudom, hogy valójában létezett-e ilyen személy), hogy tulajdonképpen milyen nagyszerû ez a világ. Haynes továbbra is igen borult riffet játszik, Dillon fás-fémes perkákkal bõvíti az ütõsszekciót, majd a "vidám" résznél bekapcsolódik a vibrafonnal is. Eredeti, megkapó hangulatú nóta. A népies Buzzards Of Green Hill-ben Warren Haynes kimutatja a foga fehérjét, szinte végigszólózza a rendelkezésre álló négy percet. Les Claypool effektezett basszusgitárjával szolgáltatja a alapgroove-ot miközben pörgõs, mondókaszerû szövegével alaposan kifigurázza a bluegrass mûfaját. Eenor dorombja csak növeli a "countryside feelinget". A refrénben "vidékiek módjára" többen is dalolnak. A végére Skerik is elõbújik, és az utolsó fél percben ellenállhatatlan, össznépi jam bontakozik ki. A snittszerû Long In A Tooth minden ízében Tom Waits: utca-indusztriális ütõseibõl, érdekes zajaiból és illó dallamfoszlányaiból összeálló, nyomott hangulatú zenéjére az énekes érdekes szöveget passzíroz. A basszista amúgy nem csupán zenei zseni, de (szöveg)íróként is az elsõk közt a helye. Elsõ regénye tavaly jelent meg South Of The Pumphouse címmel, és elég jó kritikákat kapott. A Whamola a korong talán legelvetemültebb nótája, afféle avantgárd drum&bass. Címe a különleges hangszerrõl kapta a nevét, amit korábban az amerikai folk és skiffle irányzatot képviselõ zenekarok, illetve "jug band"-ek használtak. Tulajdonképpen egyhúros nagybõgõrõl van szó, melynek egyetlen húrját dobverõvel ütögetik. Jelen esetben a hangszer természetesen áram alatt van, és olyan borzalmas hangot ad, mint valami hibás háztartási gép. Ezalatt zúz a disznómészároló dobalap és a többiek. Nem mindennapi audio- és vizuális élményt nyújtó szerzemény. A Ding Dang a másik kedvencem a lemezrõl. Kávázós dob, jazzes beütések, swinget pumpáló bassline, kiváló szöveg, egyedi ének, vibrafon, átkötések, kiállások, kórusok... úgy, ahogy van, mestermû! Ez a dal mindent elárul Les Claypool-ról: nagyszerû dalszerzõ, kiváló szövegíró, virtuóz zenész, de mindenek elõtt kreativitásban überelhetetlen. Önálló hangszerelési ötletei, zenei megoldásai csakis Frank Zappa zsenialitásával mérhetõk össze. Brilliáns! A lassú, melankolikus hangvételû Barrington Hall ismét Waits muzsikája felé hajlik. Az ellenállhatatlan ütõszekció nyomatja az enyhe, reggea-s lüktetést, ebben besegít neki a basszus, az énekes halkan dünnyögi a szöveget, a vonósok könnyfakasztóan húzzák a magukét, mindezt pedig Mike Dillon mennyei marimbája koronázza meg. Hallhatjuk tehát, hogy Les és brigádja nem csak elmebeteget és dögöset képes alkotni, de gyönyörûen szépet is. A D's Diner visszatér a húzósabb, döngölõsebb rock-vonalhoz. Kétrétegû, durva basszus alap, mely ötvözi a slap-et és a tradicionális játékot, szitár Gabby La-La jóvoltából, egyedi ritmus, effektek és az a különleges mérgezett-nyúl ének-beszédhang, amit valaki vagy rühell, vagy imád. A végén még egy torzított hegedû is elõkerül a garázsból. Ha ez experimental rock, hát legyen, ezen már ne múljék. A Lights In The Sky hangulata újfent olyan, amilyet csak a legnagyobbak képes teremteni. A szöveghez illõen sötét muzsika egyértelmûen a Pink Floyd aranykorát idézi. Keserédes basszustémája elsõ hallásra belopja magát a szívünkbe, hogy aztán belülrõl szétrágja azt, majd az agyunkra telepedjen. Mintha magam is látnám azokat a bizonyos fényeket az égen, miközben ezt a számot hallgatom. Lehengerlõ! Az Up On The Roof vidám, háromnegyedes skája igazi felüdülés a lidérces álmok után. A basszus kegyetlenül pörög, a gitár nyomja reggea-s kattyát, a marimba improvizál, Claypool énekel. A rockos refrénben szabályosan ráz a hideg a boldogságtól. Egy perce még halál közeli élményben volt részünk, most pedig hirtelen úgy érezzük, jobban élünk, mint valaha. A kiállásba beleborzongok és valószínûleg nem csak én. A David Makalaster II az abszolút kiteljesedés. Állítom, ilyen katarzist lemez nekem még nem okozott. Míg az elsõ részben a hírbemondó arról beszélt, hogy tulajdonképpen milyen nagyszerû ez a világ, ebben a másodikban Makalaster szemünkbe vágja a kegyetlen igazságot, miszerint ez a világ kegyetlen, romlott és erõszakos. Magyarán minden pontosan az elsõ verzió ellentéte. A zene a szöveget tükrözi, diabolikus bluesában zúz a pokolban edzett torzított szaxofon, rombol a gitár, sõt, még ördögi férfikórust is hallhatunk. A lemezt záró, hétperces Cosmic Highways relaxáló, keleties hangvételû szerzemény. Amellett, hogy a basszusgroove irtózatosan dögös, maga a dal húz, mint atom, és a banda olyat jammel, hogy azt szavakkal leírni képtelenség, én mintha még némi gúnyt is éreznék. Mintha Les Claypool hét percben megcsinálná a maga kis bangladesi koncertjét, amin busa arcszõrzete mögé bújva, csukott szemmel játszaná ezt a számot. Különösen a "To the moon, to the sun" sor hat kissé komikusnak. Annyi mindenesetre biztos, hogy a zenélést száz százalékig komolyan veszi.
A Purple Onion véleményem szerint a basszusgitáros legjobban sikerült munkája. Bár Les Claypool a Primus-szal se semmi (nem hiába vált világhírûvé az a csapat), a Fearless Flying Frog Brigade zenéje eredetibb, fantáziadúsabb, és személyes ízlésemhez is közelebb áll (egy picit). Úgy érzem, ezzel a bandával sokkal többet kísérletezik és sokkal több ötletét megvalósítja. Nem csoda, hogy az anyag betegebb, mint bármelyik másik Claypool-korong, habár 2006-os Of Whales An Woe címû szólólemez (Skerik-kel, Dillon-nal és Gabby La-La közremûködésével) ezt erõsen közelíti. Tehát akinek ez bejön, annak az is kötelezõ, illetve a békabrigád két koncertlemeze is, melynek egyikén a csapat a Pink Floyd teljes Animals-ét elõadja.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.09.20

Bonerama - Live From New York

Bonerama? Ezekmegkik? Hát igen, nem cseng túlzottan ismerõsen a banda neve. Kezdjük hát az alapoktól. A Bonerama egy 1998-ban alakult brutálfunk rezesbanda New Orleansból. Na, így már rögtön izgalmasabb, ugye?
Rezesbanda? Helyesbítenék. Pozanbanda. Négy pozanos fickó tolja a képünkbe a N’awlins funkmuzsikát. Egy pozan is irtózatos erõt tud lökni magából, hát még ha négyen fújják egyszerre a hangszert (négy különbözõt persze). A kíséretet sem mindennapi hangszerek szolgáltatják: a korrekt funkgitár és pörgõs dob mellett egy kürtszerû/tubaszerû hangszer, a sousaphone szolgáltatja a basszust, méghozzá töményen. A banda idén adta ki Bring It Home címmel elsõ stúdiólemezét, de én most az élõ New York-i koncertlemezrõl írnék néhány keresetlen sort. Elöljáróban még annyit, hogy a négy pozanos (közülük a legismertebb talán Mark Mullins, profi sessionzenész, többek közt Harry Connick Jr. vagy a Galactic lemezein hallhattuk, aki emlékszik a Coolin’ Off pozan-dobduójára, az tudja, mire képes Mullins; a tárgyalt lemezen még szereplõ Brian O’Neill pedig sajnos két évvel ezelõtt elhunyt) mellé betársul a legendás Fred Wesley (James Brown zenésztársa) és Stanton Moore, a funkdobisten a Galacticból (többek között).
A hangzás telt, tökéletes, sokkal döngetõbb, mint a korábbi Live at the Old Point koncertlemez kicsit tompa felvétele. A banda nem lacafacázik, egybõl belevág a „Baronne”-nal. Kegyetlenül lüktet a ritmusszekció, garantáltan mindenki táncra perdül a pozanszõnyegtõl, amit alánk tolnak, partigroove. Igazi rezeskezdés, de az agresszív szólóhangszer és a dögös funkalap erõs pluszt nyújt a többi hasonszõrûnek vehetõ rezesbandához (pl. Dirty Dozen Brass Band) képest. Nevezzük azért nevén mind a négy pozanost, merthogy tudja a fene, mikor ki szólózik éppen: Mark Mullins, Craig Klein a két alapító tag, Steve Suter és a néhai Brian O’Neill a basszuspozanon. A bõröket Chad Gilmore dolgozza meg néhány dobszólóval a szám vége felé, igen meggyõzõen. Szükség is van rá, hiszen az „It Don't Mean Nothin’”-ra már beugrik Stanton Moore is, és mellette nem egyszerû érvényesülni. Hozza is formáját Stanton, nem kell aggódni, kemény verést produkál! A dal jó kis lépegetõs funk-brass-költemény, simán elképzelem, ahogy egy felvonuláson menetel rá egész Orleans. Elõször villant az este folyamán Bert Cotton gitáros, kellõen megpedálozott szólója igazán simogató. A „Chilcock” ismerõs lehet a funkrajongók számára: Stanton Moore zseniális III lemezén is elhangzik ez a dal – Mark Mullins egyébiránt ott is jelenlétét teszi. A lemez egyik legjobb, legdöngölõsebb szerzeménye, magával hengerel mindenkit, aki nem vigyáz elmebeteg, két dobszerkós groove-jával. Valamelyik fúvósmesterünk hajtépõ effektes szólót vág le, a gitáros is mocskosabb riffeket fog, és a dal végére átmegyünk pszichedelikus funkrockba. Annyi baj legyen. A „Shake Your Rugulator” énekes produkció, címe („Rázd a valagad”) mindent elárul. Zakatol az orleansi törtritmus, és Mullinsnak nincs is rossz énekhangja.
A lemezen jónéhány izgalmas feldolgozás is helyet kapott: az elsõ ilyen az Allman Brothers „Whipping Post”-ja, amit rögtön egy Black Sabbath-féle „The Wizard” követ. A Boneramának simán fekszenek a rockklasszikusok is, beledolgozzák a NO-dögöt, Allmanéknak adnak egy kis swinges lüktetést, és persze szétfújják az agyukat. Nincs kímélet. A rockcoverek során több tér jut Bert Cottonnak megmutatni, mire képes, ha igazán megtépheti a húrokat. A lemez mértani középpontján felbukkan a másik különleges vendég: a „Less Is More”-ban színpadra lé;p Fred Wesley, és megmutatja, hol rejtették el a funkistenek a mennyei mannát. Igazi tõsgyökeres funkdalba sikerült beszállnia Mr. Wesleynek, sikál a gitár, pereg a dob, bandukol a tuba. Arra az esetre, ha valakinek kicsit belefájdult volna a feje a tömeges pozantámadásba, azok felüdülhetnek az „It’s Electric” elektromos gitárszólójá… hé, egy pillanat! A fenéket gitár: ez bizony Mark Mullins és az õ pozanja. DÖBBENET, nem fogtok hinni a fületeknek! Elképesztõ, mit tud mûvelni akár egymaga is. A már-már kötelezõ feldolgozásnak mondható „Crosstown Traffic”-re minden energiájával együtt árnyékot vet e szólóprodukció.
Remek meg-megállós, dallamos, gondtalan, 70-es éveket és James Brownt idézõ koncertdal a „Bone Up”, Mullins ismét elõkapja elektromos pozanját, hogy hengereljen egy csöppet. Izgalmasabbra sikeredett a „Blackout In New York City” kõkemény gettófunkja, még Wesley is visszatér egy újabb szóló erejéig, mert olyan nincs, hogy ne vegyen részt ebben a Parliament/Funkadelic-es dögben. Lehet együtt énekelni! A lemezt a lazább, jazzesebb, pihenõs „Chemical Assistance” és egy újabb Black Sabbath-feldolgozás, a „War Pigs” zárja: a négy pozanos elõbb növeli, csak növeli, csak növeli a feszültséget a felvezetõ intróban, hogy aztán áttörjön a gát, és beinduljon a hajrázás, az ugrálás, az õrjöngés.
Hard rock’n’roll, kõkemény funk, rezesszólók, jammelések, igazán különleges vendégek és energiától duzzadó koncertélmény. A Bonerama különleges szelete a zenei színtérnek, és aki nem riad vissza egy kis napalmbombázás szerû pozanrohamtól, az simán ájulásig bulizhatja magát a lemezre. Egyszer majd talán élõben is átélhetjük a brass erejét, addig is irány és: get the groove!

Gaines
2007.09.18

Oz Noy - Fuzzy

Oz Noy izraeli származású gitárosba pár éve botlottam bele. Kíváncsiságból belehallgattam sokatmondó Ha! címet viselõ debütáló lemezébe, és már az elsõ másodpercekben tudtam, hogy erre a srácra bizony érdemes odafigyelni. Zenéjét bár a fusion kategóriájába szokták sorolni, ne gondoljunk valami veszettül komplex, kacifántos dologra. A mûvészieskedés abszolút távol áll a figurától: tehetségét nem feccöli feleslegesen virtuóz szólókba, ehelyett kegyetlenül dögös, feszes riffekkel tiporja földbe a hallgatóságot. Muzsikájában a jazz, a funk és a blues alkot mesteri elegyet. 2006-os koncertlemezén (Oz Live) hallhattuk, hogy nem csupán stúdióban, de színpadon is megállja a helyét, majd ezt követõen eltûnt. Egy idõre magam is megfeledkeztem róla, éppen pár napja olvastam, hogy szeptember 12-én érkezik legújabb stúdióalbuma Fuzzy címmel. Mondanom sem kell, repestem az örömtõl.
A kiadványok többszöri végighallgatása során észrevehetjük, hogy a gitáros munkásságára két elõadó különösen nagy hatást gyakorolt. Az egyik Thelonious Monk zongorista, a jazztörténet egyik legnagyobb jelentõségû komponistája. Oz számos kompozíciót teljes egészében átvett a neves zeneszerzõtõl, és önálló témái is hajlanak Monk sajátos dallamvilágára. A má;sik elõadó - akire én gondolok - James Brown, a soul keresztapja, a funkzene legmeghatározóbb alakja. Noy karcos, reszelõs gitárriffjeiben megkérdõjelezhetetlenül ott rejtõznek a zsíros hatvanas évek, a JB's aranykora. Mellette érezhetõen a new orleans-i szcéna elsõszámú képviselõjét, a The Meters-t is igen nagyra tartja. Ezt bizonyítja a tavaly kiadott élõfelvétel utolsó száma, a legendás Cissy Strut. Blues részrõl fõleg Jimi Hendrix és Stevie Ray Vaughan hatásokat állapíthatunk meg. Mindemellett az sem téved, aki fúziós jazzként könyveli el a zenét, hisz a gitáros mindezt (a jazzt, a funkot, a bluest, Monk-ot és Brown-t) merész, modern fusion-köntösbe öltöztetve tálalja.
Az említettek alól az újdonsült Fuzzy sem kivétel: nagyjából marad annál a stílusnál, amit a debütáló anyagon megszerettünk. Hallhatunk elmaradhatatlan Monk-átiratokat, feszes funky riffeket, mélabús balladákat, kísérletezõ kedvû fúziós csemegét... tehát mindent, amit egy vérbeli Oz Noy stúdióalbumtól várni lehet. Na és a gitárost segítõ gárda sem akármilyen: Anton Fig, Keith Carlock és Vinnie Colaiuta dobol, Will Lee, James Genus és Jimmy Johnson basszusgitározik, illetve Jim Beard, George Whitty és Shai Bachar billentyûzik. A három billentyûs közremûködése különösen meglepõ, ugyanis Oz specialitása a gitár-basszus-dob trió (bár Witty és Bachar már a Ha!-n is tiszteletét tette, úgyhogy inkább nem mondtam semmit). Mindenesetre Vinnie Colaiuta és Jim Beard (a maguk mûfajában két világsztár) jelenlétébõl kikövetkeztethetjük, hogy nem csak én gondolom, hogy erre a srácra bizony érdemes odafigyelni.
A nyolcperces Which Way Is Up könnyen fogyasztható fúziós jazz-zel kezdi a bõ egy órás anyagot. Drum and bass-es gyorsasággal süvít a dobalap, háttérben szolid space-effektek alapoznak, finoman búg a basszeros, a gitáros pedig félkommersz, visszhangos témát pakol, majd hosszan szólózik. Nem sorolható a tipikus Oz Noy szerzemények közé, nem húz annyira, mint várnánk. Erõs közepes, de azért rendben van. A belassult, bluesos hangvételû Cosmic Background már sokkal kedvesebb számomra. Hallhatjuk, hogy a gitáros rettenetesen érti a dolgát, s bár elsõ sorban tempósabb dalai miatt kedvelem, lassúzó játékával is képes levenni a lábamról. Hendrix-közeli fordulatai, gyönyörûséges üveghangjai és ötletes jazz-kiállása mindenképpen ötöst érdemel. És Oz a foga fehérjét még ki sem mutatta igazán. Na majd a címadó szám leszedi a fejünket. A Fuzzy feszesen lüktetõ fusion-riffje az, amit fentebb fejtegettem: a megtestesült dög. A könyörtelenül dögös téma tehát kellõképpen falhoz vág és az azutáni szóló se piskóta. Improvizációjában Oz kombinálja különbözõ téren szerzett tapasztalatait: technikás jazzes meneteit funkos lendülttel tolja az arcunkba. A háttérben megjelenik az aranytorkú Hammond, továbbá a dobos rendelkezésünkre bocsát két percnyi, elsõ osztályú dobszólót is. A lassú Three Wishes sajnos nem tud lehengerelni. Habár Noy visszhangoktól ellepett gitárjával semmi gond sincsen, és maga a nóta is korrekt, nem üti meg azt a mércét, amit a gitáros az utóbbi idõben feltett magának. Így ez is csupán közepes. Az Epistrofunk reszelõs funky témája azonban ismét hozza a várt húzósságot. A szám kapcsán tulajdonképpen Thelonious Monk Epistrophy-jának szabadon értelmezett funk-verziójáról beszélhetünk. A témát fület gyönyörködtetõ jammelés követi, funk-jazz szólófolyam, amelyben újból feltûnik az orgona még több dögöt csempészve a számba. Én speciel ezért a muzsikáért szeretem Oz Noy-t. Az Intensity hasonlóképp ütõsre sikeredett. A The Meters hagyományait követõ, B3-mal alátámasztott, fejrázós funkrock témát egyszerûen nem lehet nem szeretni. A gitárszólóban most sem kell csalódnunk, Oz a legjobb formáját hozza. Emellett a dobos is páratlan teljesítményt nyújt: triolákkal kivert, bluesból rockba csúszkáló, erõteljes groove-ja a szám végére szemérmetlen dob-improvizációba folyik át. A Sometimes It Snows In April seprûzõs balladája szép, bár az efféle elérzékenyülõs zene nem igazán áll közel a szívemhez. A téma az én ízlésemnek kissé csöpög (ami nem feltétlenül gond), viszont a kiállásban hallható szóló kifejezetten tetszik. Egyáltalán nem olyan, mint amilyet várnánk: effektdús, kísérletezõ és elvontabb hangulatú, sõt még némi keleties ízt és érezhetünk. A Yeah Yeah Yeah jellemzõen Oz Noy-os szerzemény, mind jazzes/bluesos/rockos dallam-, mind kellemesen fúziós hangzásvilágában. A gitáros zenéje tartja teljes mértékû közérthetõségét, amit pozitív és negatív oldalról egyaránt lehet támadni. Az In A Simple Way újabb lassú kompozíció. Az ilyenekkel alapvetõen semmi gond nem lenne egyrészt, ha nem lennének hét-nyolc percesek; másrészt, ha nem lenne belõlük ennyi az anyagon. Noy sokkal jobban le tudja nyûgözni a hallgató;t (ez esetben engem) kirobbanó erejû, funkos/rockos szerzeményeiben. Nem tudom, mért forszírozta ezeket a ballada-szerû dolgokat, több pörgõs számmal sokkal jobb lemezt tudott volna összerakni. De ahogy mondani szokták, minden jó ha jó a vége, márpedig a Thelonious Monk-féle Evidence átdolgozása fantasztikus végszó. A zongorista különc témája perfektül szól torzított elektromos gitáron, amihez a széttördelt dobgroove adja az idegbeteg lüktetést. A gitárszólóban Oz ismét legjobbját nyújtja, húzósságból és dögbõl szemernyi hiány sincs. Gyenge kezdés után erõs befejezés.
A korong hallgatása során többször fölkaptam a fejem, hogy nini, mintha még a klasszikus zene ott bujkálna a gitáros játékában. Többszöri visszatekergetés és elemzés után arra az eredményre jutottam, hogy Oz - a kis huncut - majd' minden szólójába beleszõtt valamiféle komolyzenei szösszenetet (különösképp Bach-ot, de lehet, hogy csak fantáziálok).
A debütáló Ha! szerelem volt elsõ hallásra: tízbõl csupán két-három lassú nóta volt, a többi mind ötcsillagos, tömör funk/rock zúzás. Ehhez képest a Fuzzy kicsit kiábrándító, mivel itt több, mint az anyag felét a lassúak uralják, amik ráadásul nem olyan jók, mint az elsõ albumon és a gyorsak közül se mindegyik meggyõzõ. A három-négy ütõs dalért (amik - szó se róla - jó nagyot ütnek) természetesen megérte beszereznem a lemezt, de egységében nekem túl sok rajta a punnyadás. Kicsit kevesebb altatással és több pörgéssel szerintem jobb lehetett volna. Ettõl még Oz Noy kedvelõinek mindenképp érdemes kipróbálniuk, hisz a srác még mindig nagyszerûen gitározik, és bizony még mindig érdemes rá odafigyelni.

TurtleKat
2007.09.11

Floratone - Floratone

Bill Frisell egyértelmûen kedvenc jazzgitárosaim közé tartozik. Szólóban, trióban és egyedi projektjeiben egyaránt képes levenni a lábamról. Mély, fülledt játéka ellen az ember még csak védekezni sem tud. Olyan, mint a füst: egy szempillantás alatt körülvesz, szinte rád tekeredik, és onnantól nincs menekvés. Ha ez az ipse játszani kezd, egyszerûn muszáj rá odafigyelni. Ezt újdonsült, Floratone nevezetû projektjében is tapasztalhatjuk, amiben egy dobossal, két neves producerrel és pár vendégmuzsikussal kalauzol el minket csodálatos álomvilágába.
A dobos személyében Matt Chamberlain-t tisztelhetjük, akit szinte minden valamire való poplemezen hallhatunk (Tori Amos, Faith Hill, Morrissey, Mika sõt, még Shakira oldalán is), de számos jazz-alakulatnak is tagja. Jómagam a sokat emlegetett Skerik egyik agybeteg formációjából, a Critters Buggin'-ból ismerem a nevét. Fantasztikus session-muzsikus, ötletes dobgroove-jai kivételes érzékenységrõl tesznek tanúbizonyságot, mégis megvan bennük a nélkülözhetetlen dög.
A két producer - akik ezzel együtt dalszerzõi és hangmérnöki munkákat is elláttak a tárgyalt anyagon - Tucker Martine és Lee Townsend. Martine többek között a The Decemberists-szel és Sufjan Stevens-szel dolgozott, illetve számos zenekarban kollaborált Wayne Horvitz billentyûssel, Townsend pedig amellett, hogy saját lemezkiadót vezet, olyan jazzkiválóságokkal mûködött együtt, mint John Scofield, Joey Baron vagy Dave Holland.
Az említetteken kívül vendégzenészek is helyet kaptak az albumon. A korongon végig Viktor Krauss bõgõzik, illetve basszusgitározik, de öt nóta erejéig Ron Miles kornettes és Eyvind Kang hegedûs is szerephez jut. A muzsikusok útjai egyébként korábban már több alkalommal keresztezték egymást, így az idõk során nagyjából már összekovácsolódott a csapat. Ez a zenében rendesen meg is hallatszik.
A Floratone a zenekartagok kísérletezõ kedvérõl árulkodik. A zene meglehetõsen illékony és atmoszferikus, Townsend szavaival élve "futuristic roots music". Az egész egy amolyan effektezõs, loopozgatós, kreativitásban cuppogó, párásan gõzölgõ láp. Nekem legalábbis ez ugrott be: egy homály fedte, bugyogó mocsár, amiben a jazz, a blues, a rock, a funk és mindenféle más csomósodott össze egyetlen, hatalmas zenei trutyivá. A szürkés borító is valami ilyesmit sugall.
A címadó Floratone hozza ezt a fülledt, dzusngeli hangulatot. Chamberlain belassult, reggea-s dobalapja, Frisell elmélyült, visszhangos gitárja és Krauss bõgõje minden rendelkezésre álló teret kitölt. A háttérben felkonduló effektek, távolba veszõ üveghangok, berobbanó pergõk és egyéb hangminták csak súlyosbítják, töményítik a szobánkat belengõ groove-ot. Erre kerül a kornettes Miles Davis-t idézõ, kiváló "minimál"-témája, ami mintha valami esõerdei madár hangját kölcsönözné. A gitáros mesterien penget, néha reggea-sen kattyázik, szolidan alapoz, máskor vérdögös szólót mutat be. És eközben mindvégig olyan marad, amiért szeretjük. A banda a The Wanderer-ben is ezt a furcsa, atmoszferikus jazzt játssza. A dobos ellenállhatatlan, leheletfinom négynegyedet pakol Eyvind Kang ízléses témája és a gitáros lebegõ üveghangjai, sajátos melódiái alá. A nóta közepén Chamberlain leteszi a verõket, Kang és Miles szívet melengetõ összjátékba fog Frisell gomolygó, effektekben dúskáló masszája fölött. A producerek eközben precízen tologatják a szétszabdalt mintákat és csavargatják a ki-tudja-mire-való potmétereket. Késõbb aztán Matt visszaveszi a verõit, hogy ott folytassa ellenállhatatlan, levegõs groove-ját, ahol az imént abbahagyta. A Mississippi Rising egyedi, Floratone-hangzású bluesában Bill Frisell megmutatja, mitõl döglenek a legyek délen. Elbûvölõen és dögösen játszik szokványos elektromos gitárján, de egyszer-egyszer a steel is elõkerül valahonnan a sufniból. Matt Chamberlain new orleans-i stílusú dobja, a csörgõ és Viktor Krauss akusztikus basszusa autentikus hangvételû alapot pakol a piszkos blues-futamok alá. Martine és Townsend szokásukhoz híven laptopon ügyködnek, a hegedûs és a kornettes pedig némi jazzes ízt ad a szerzeményhez. A lomhán kavargó The Passenger émelyítõ atmoszférája szinte ránehezedik a hallgatóra. A koncepció semmit nem változott: szelíden lüktet a dob, visszhangoznak a gitármenetek, az egészre pedig vékony hálót szõ a nélkülözhetetlen produceri és hangmérnöki munka. A muzsika minden porcikáját Miles Davis szelleme lengi be - az 1969-es In A Silent Way érezhetõen az egész lemezre nagy hatást gyakorolt. A jazzfunkos Swamped a formáció dögösebb oldalát mutatja be. Hallhatjuk, hogy Bill ebben a mûfajban sem hibázik. Játéka kicsit Charlie Hunter stílusára emlékeztet. Chamberlain funky kettõ-négy alapja pedig feszül, mint az istennyila. A hátteret a hang-technikusok sample-kollázsa tölti ki. A Monsoon a vihar közeledtét jelzi, szürke felhõket fest az ég aljára. A gitár eleinte torzítatlanul, baljósan gomolyog, egészen amíg az ötödik percben a valaki rá nem lép a torzító pedálra. Frisell esõhozó bluesát a dobos sejtelmes alappal támasztja alá. Játéka ötletes és stílusos, mint mindig. A Luisiana Lowboat a Mississippi Rising-hoz a déli delta bluesból merít. Neszelõ ütõseit és húzós, mély basszusát légies, mély mocskos blues-menetek fogják körbe. A visszhang - ahogy a legtöbb dalban - itt is uralja a terepet, a hosszú lecsengések összemosódnak, ami megadja a dolog homályos, Floratone-is bukéját. A árnyalatnyit fúziós hangvételû The Future-ben visszatér a két vendégzenész Ron Miles és Eyvind Kang. A durván torzított elektromos gitár hangja és a lágy fúvós-vonóstéma könnyen eszünkbe juttathatja Miles Davis "electric" éráját. A nagyszerû kávázós dobgroove az elõzõekhez képest igencsak gyors tempót diktál. A kétperces, snittszerû Take A Look-ot Matt bennszülött törzsi percussion-alapja, Bill boldog dallamai, illetve Tucker és Lee az egészet egységgé kovácsoló utómunkálatai alkotják. Nem túl eseménydús, de elég rövid ahhoz, hogy ne unjunk rá. A Frontiers hangulata elüt a többi nótától. Chamberlain komplikált nu-jazzes dobalapja, Frisell zongorává berhelt gitárja és a temérdeknyi effekt, hangminták és a két producer egyéb adalékai ugyanis amolyan cseppfolyós, terjengõs jazzy ambientet eredményeznek. Olyan ambientet, ami beszivárog az emberbe és szétterjed a teste minden porcikájában. Megrendítõ, hatásos kompozíció. A befejezõ, másfél perces Threadbare csuszatoló dobja, konyhából kiszûrõdõ zörejei, torz gitárja és a szolid elektronika nagyszerû kivezetõként szolgál a Floratone álomvilágából.
A Floratone mestermû. A két egyedülálló muzsikus és két nagyszerû producer kollaborációjából létrejött anyag az év egyik legnagyobb durranása. Matt Chamberlain és Bill Frisell lementek a stúdióba és jammeltek egy párat, Tucker Martine és Lee Townsend pedig fogták a hangsávokat és addig csûrték-csavarták õket, amíg meg nem született a végeredmény. A két páros külön-külön valószínûleg nem ment volna semmire, de így együtt sikerült maradandót alkotniuk. Futurisztikus roots-mocsarukban a jazz, a blues, a rock, a funk és mindenféle más csomósodott össze. Hangzásuk merész és eredeti. Az utóbbi idõk egyik legjobb kísérleti projektje.

TurtleKat
2007.09.04