A Sziget egyik legjobb koncertje volt. Csavaros balkán-metált hallhattunk egy amerikainak kikiáltott, de legkevésbé sem amerikai zenekartól. Nagyon precízen és iszonyatos svunggal adták elõ a magukét, én még most is a fergeteges hangú kopasz énekes hatása alatt állok.
Ezen a koncerten esett meg továbbá, hogy találkoztam egy elbûvölõ leányzóval, aki a Kinga, és innen is köszönök neki mindent.
Ide is keveredtem valahogy. Török Ádámnak (a külföldön leghíresebb magyar bluesénekes-fuvolavirtuóznak) még mindig nincs hangja, viszont nagyon szereti a fiát, aki mellette gitározott nem rosszul. Mindazonáltal jól fuvolázik, és amúgy is jön a gõzhajó. Semleges.
Jamiroquai (Nagyszínpad 21:30) *****
Vérprofi, hangulatos puccsorhenctugedör-koncert. Hallhatóan nagyon együtt volt a banda, hibátlanul játszották el a számaikat (szinte kizárólag az elõzõ évtizedbõl, úgy látszik, a Dynamite-ra õk sem nagyon büszkék). Jason Kay-nek még mindig jó hangja van, és a kötött óvszer-satyek is a helyén volt. Az elsõ nóta tetszett legjobban, na meg a Deeper Underground a fináléban. Jól is szólt ott, ahol én ültem. Perfekt. Long live the bass!
Harmadik nap
URH (Nagyszínpad 18:00) *****
Kövezzen meg az index: nekem ez volt az elsõ és nagyon tetszett. Valóban nem szólt olyan nyersen, mint az 1980-as Demón, nem olyan volt, mint régen (amikor én még hol is voltam), de így ahogy volt, jó volt. Müller Péteré volt a fõszerep, Menyhárt Jenõ diszkréten gitározott a háttérben, csak a „Szabadíts meg”-et és a „Bon-bon-si-bon”-t énekelte õ. Magyar Peti (aki miatt dobolok) perkás megoldásai is beillettek nekem, minden muzsikus kitett magáért. Néhol modernizáltak, de az engem a legkisebb mértékben sem zavart. Hogy a Nagyszínpadra kerültek, hát igen, ezen fenn lehetne akadni, de minek. Én elõre mentem, és elõl abszolút olyan volt, mintha mögöttem fal, fölöttem plafon volna. Ordítottam a jég hátán is megélõ szövegeket, ugráltam, jól éreztem magam. Ennyi.
Sex Pistols (Nagyszínpad 21:30) ****
És még ez is tetszett. Több rokon szerint volt, de véleményem szerint nem volt fakszni, elég puttón szólt ahhoz, hogy szeressem. Johnny Rotten katonai ruhában létezett a színpadon, angolzászlós alsógatyában kommentárokat fûzött Bush elnök tevékenységeihez, és mindezt harminc év alatt kicsit sem változott hangján tette. Volt „EMI”, „Sub-Mission”, „No Fun”, „Holiday In The Sun”, „Liars”, kábé az összes létezõ és nem létezõ számukat eljátszották. Mint minden nagyszínpados koncert, ez sem volt elég hangos, és lépten-nyomon változott a hangzás: hol elveszett a magas, hol a mély nem hallatszott. Ettõl függetlenül bejövõs volt.
Még egy kis Csókolom és Ági és a fiúk a Vidámzenei színpadon viharûzõ kiáltásokkal egybekötve, aztán sátorba dõlés, majd éjjel felébredés rokonok okán, de aztán visszaalvás szélsusogást meghazudtolva.
Negyedik nap
Pannonia Allstars Ska Orchestra (Nagyszínpad 15:00) *****
Világszínvonalú ska-zenekar világszínvonalú koncertjére gyûli össze a tömeg három órakor a tûzõ napon, és a homokvihar ellenére ugrál, tapsol, lazul. Kora délután még a keverés is jó, mindent tökéletesen hallunk, Krsa szokásához híven fehérbe öltözve helyben fut, és kellemesen pörög a nyelve. Szól a „Tenkes kapitánya” és a „Gagarin” éneklünk, fütyülünk mi is, mert jó.
Deti Picasso (Világzenei színpad 17:00) ****
Fílinges etnorock-muzsika Örményországból. Olykor andalító, gomolygó zenét játszanak, ilyenkor Gaya csodálatos hangja kerül középpontba; máskor kõkemény riffeskedés zajlik erõteljes népzenei hatásokkal, ilyenkor a hangszerek uralják a terepet. Koncert közben a németek kultikus játékot játszottak a gyepen a gyors lerészegedés érdekében. Eltanultuk a szabályokat.
Serj Tankian (Nagyszínpad 19:45) ***
Ezt a koncertet a hangosítók babrálták el, de nagyon csúfosan, ezért haragszom rájuk. Amúgy sem sikerült még koncertet rendesen kikeverniük, de ez már tényleg gazemberség, hupákolás. Szegény Tankian alig hallatszott, de azért a lábdob hangjától rengett a kivetítõ. Amúgy jól játszottak, voltak az Elect The Dead-rõl ismertek és ismeretlen dalok, amik szintén jók voltak, és a Beatles-átdolgozás is. Az énekesnek élõben is elképesztõ hangja van, máskor jobb lenne hallani is.
A Meshuggah-t három számig bírtuk, nekem megfájdult tõle a gyomrom, amit kenyérlángossal orvosoltam a Jazz sátornál, kicsit táncoltunk Maceo Parker-re, olyan volt, amilyen szokott volt lenni, aztán hirtelen elfáradtunk és elmentünk aludni lóhalálában.
Ötödik nap
Csík zenekar (Világzenei színpad 17:00) *****
A népzene és a magyar alternatív tökéletesen fért meg egymás mellett ötkor a Világzenei színpadon. Ferenczi Gyuri herfli-szólójára caplattunk oda, majd érkezett Dresch Mihály a „Bánat, bánat” címû gyönyörrel. Ezek után következett a magyar alter-block Quimby és Kispál dalokból, Lovasi András közremûködésével. A zenekar énekesnõje (Marianna) gyönyörûen énekelte a „Most múlik pontosan”-t. Aztán jött egy tradicionális amerikai blues Lovasi szövegével, majd egy instrumentális medley kalotaszegi népdalokból. Csuhéj.
N&SK (Világzenei színpad 18:15) ****
Francia rezes ska-reggea-rock, zúzós Leningrad-párhuzam. Hogy ki szkreccselt az elsõ számban, ma sem tudjuk, de nem is izgat, ne firtassuk. Pattogós, ugrálós, vidám muzsikát hallhattunk, olyat, amilyen általában ezidõtájt ezen a színpadon szól. Meglepetés-okozás nem volt, de volt móka, és ha móka van, az már elég.
Nem voltam ott végig, de amit hallottam, az erõteljesen funky volt. Egy magyar formáció a legendás Tower Of Power énekesével megerõsítve funk-sztenderdekkel mulattatta a közönséget, köztük engem és kedves családomat. Volt „Superstition” Stevie Wonder-tõl, „Diggin’ On James Brown”, „Soul Power” és hasonló nyalánkságok. Szépmagyarul: fílinges.
IDMG (A38 Színpad 21:30) *****
Felsõbb erõk által vezérelve úgy döntöttem, megnézem én ezeket az ukrán srácokat, mit lehet tudni. A dob-basszusgitár-ének felállású csapat (így igaz, nem volt gitáros) elsöprõ erejû koncertet adott. Olyasmi volt, mint a Primus, rafinált de nem szétbonyolított basszusgitár-centrikus muzsika, és nagyon fasza is egyben. A basszeros istenkirályul játszott, amellett, hogy zúzta az alapot, még a melódiára is volt pár fölös ujja. Az énekes dumált, rappelt, suttogott és énekelt is, nem is rosszul. A dobos is hozta a formát, egyszerû groovy kettõ-négytõl progos hétnyolcadig mindent dobolt és mindig csak annyit játszott, amennyit kellett. Itthon utánuk néztem, de stúdióban messze nem szól olyan lendületesen, mint élõben. Felsõbb erõk, köszi!
Beugrottunk még José Gonzálezre, de ott sokan voltak, lökdösõdtek, részegeskedtek, így hát a koncertélményt sutba vágva szedtük a sátorfánkat és hét nap után hazacuccoltunk.
