Duke Ellington - Ellington At Newport
Boogie & Cry Baby / Root Powers - Zene Elvitelre
Greyboy Allstars - What Happened To TV?
Billy Martin & John Medeski - Mago
Jim Weider - Percolator

Duke Ellington - Ellington At Newport

1955-ben rendezték meg elõször a Newporti Jazzfesztivált. A fesztivál célja az volt, hogy kihozza ezt a zenét a klubokból, és szélesebb nyilvánosságot kapjanak a zenészek. Mint ilyen, el is érte a célját: Miles Davis Round Midnightban játszott szólója lenyûgözte a hallgatókat, mindenki errõl írt, így Miles karrierje új lendületet kapott.
Ugyanebben az évben az Ellington-zenekar mélyponton volt: a Long Island-i fedett jégpályán kísérték a korcsolyázókat, hogy fenn tudják tartani a zenekart. Az 56-os newporti fesztivál azonban újra sztárt csinált belõlük. Pedig nem indult jól a dolog: a direkt az erre az alkalomra készült, három részes Newport Festival Suite után esni kezdett, és a közönség elkezdett szállingózni a parkoló felé. Ekkor belekezdett a zenekar a Diminuendo and Crescendo in Blue-ba, amitõl tizennyolc évvel azelõtt a közönség megõrült a Randall szigeti swingfesztiválon. Egyre jobban belemelegedtek, a közönség is jól fogadta a számot. A tenorszaxofonos, Paul Gonsalves úgy belejött a szólózásba, hogy meg se állt 27 körig. Ezt már a közönség sem bírta nyugton ülve: elõször egy fekete ruhás szõke nõ perdült táncra, és az egész közönség felállva ünnepelt. Négyszer tapsolták vissza a zenekart, és Ellington (életében elõször) a Time magazin címlapjára került.
A koncertet a Columbia kiadta lemezen is, azonban eléggé furán: a felvétel során problémák akadtak, így végül azt csinálták, hogy a számok stúdiófelvételei közé-mellé a helyszínen felvett közönségzajt és konferálást kevertek. 1996-ban találtak egy felvételt a koncertrõl a Voice of America rádióadó archívumában. A két felvételt a digitális technika segítségével összerakták, így egy kiváló minõségû, sztereó anyag született (annak ellenére, hogy az elsõ sztereó felvételek csak a koncert után egy évvel, 1957-ben készültek).
És szerencsére ki is adták.
Bevallom, hogy én eddig nemigen ismertem Ellington munkásságát. Annyit tudtam róla, hogy bigband, bebop elõtti idõszak, tehát valószínûleg nem túl izgalmas. Ez a newporti felvétel élesen rácáfol az elõítéleteimre. Egyrészt nem az a tipikus nagyzenekari hangzás. Duke nagyon jó hangszerelõ volt: a "rezesbanda" csak akkor és annyit szól, amennyit feltétlenül szükséges, a szólók közben szinte olyan a hangzás, mintha egy kis jazzcombót hallanánk, teljesen hagyja a szólistáit kibontakozni. Másrészt Ellington kiváló zeneszerzõ is. Végig hadakozott a címkék ellen, teljes joggal. A zenéje valóban a jazzben gyökerezik, de szerintem semmilyen címkét nem visel el, egyszerûen ZENE.
Na de térjünk vissza magára a lemezre. Dupla album, minden fel- és lekonferálást is hallhatunk rajta, és a második korongon meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadványt is, így egy filológiai igényû kiadványt vehetünk a kezünkbe.
A zenekar az amerikai himnusszal kezd, majd Father Norman O'Connor bemutatja a zenekart. Utána következnek a slágerek: Black Tan and Fantasy, Tea For Two, és egy zongoraintró után személyes kedvencem, a Take The A Train. Egy konferálás után következik a Newport Suite. Majd pár számmal késõbb a koncert csúcspontja, a már említett Diminuendo and Crescendo in Blue. A felvétel így közel 51 év távlatából is visszaadja azt a tüzet, amivel Gonsalves a 27 körös szólóját nyomja, amit valami elképesztõ õrjöngés követ a közönség részérõl, ami a következõ négy ráadás során sem csökken. Még a felvételrõl is lejön, hogy ebben a második részben mennyire felpörög a hangulat a koncert elejéhez képest. Duke bemutatja nagy sztárját, Johnny Hodges altszaxofonost, akinek finom játékától a nõk mindig "kollektív sóhajtozásba kezdtek". A koncert végül a Mood Indigo egy rövidített változatával zárul, ami közben Duke köszönetet mond a közönségnek ("You are very beautiful, very lovely and we do love you madly"). A lemezen még meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadást, de az már kevésbé érdekes, inkább csak a történelmi hûség miatt van helye a korongon.
Kevés olyan koncertfelvételt ismerek, ami bármennyire vissza tudja adni az elõadás hangulatát. Ez egy ilyen. Szerintem mindenki hallgassa meg, aki még nem ismeri Duke Ellingtont, ezután egész biztosan meg fogja szeretni (ahogy én is tettem).

Megtalálható az amazon.com-on

Bereczki Zoltán
2007.04.29

Lap elejére

Boogie & Cry Baby / Root Powers - Zene Elvitelre

Az énekes-gitáros Gál Csaba Boogie a blues-orientált Someday Baby után idén új projektjével ismét megkísérel színt vinni a hazai zenei életbe. A gitáros most a funkmuzsika kedvelõinek dobott egy csontot, s bár nem sok ilyen van idehaza, a zenekarnak mégis nagy jövõt jósolok. Ugyanis a zene, amit játszanak, még ha nem is túl elterjedt kishazánkban, kifejezetten élvezetes és felettébb táncolható. Így azt is becsábítja a parkettre, akinek James Brown vagy a The Meters neve egyáltalán nem mondd semmit. A kétes elnevezésû bandának (korábban Boogie & Cry Baby, újonnan Boogie & Root Powers, a kiírásokban keverednek a dolgok) a napokban készült el vadonatúj demója, mely Zene Elvitelre címmel mp3 formátumban ingyért beszerezhetõ.
A csapat, mint azt már említettem, funkzenét játszik. A fiúk a mûfaj deep és populárisabb fajtájából egyaránt merítettek, ezzel létrehozva saját zenei világukat. Véleményem szerint elég jól eltalálták az arányokat: elég deep ahhoz, hogy ne legyen nyúlós és gáz, ahhoz pedig elég közönségbarát, hogy a magyar hallgatóság is tudja értékelni.
Elég nehéz elfogultság nélkül írnom errõl az ötszámos demóról, ugyanis elfogult vagyok (hehe). Már az is rettenetesen örvendetes dolog számomra, hogy Magyarországnak van tisztességes funkbandája, ráadásul még jó is. Tulajdonképpen a funkzene felé mutatott érdeklõdésemet maga Boogie keltette fel, még ha nem is ilyen nyilvánvaló módon, de az õ hatására kezdtem el kutatni és akadtam rá számos örök kedvencemre. Tehát elfogult vagyok egy cseppet, de ennek nem sok jelentõsége van, hisz a zene jó.
Az elsõ három nóta a funk mélyebb bugyraiból tör elõ, emiatt nekem jobban tetszik az utolsó kettõnél. A Miért múlt el? alaposan rákezd. Zúz a feszes dobalap, finoman szólnak a perkák, dübörög a vastagon bezsírozott, repeszt az orgona, sikál a gitár. A magyar szöveg külön öröm, Boogie egy kivénhedt funker szerepébe bújva énekel. Premecz Mátyás beszarásul dögös orgonaszólója is hozza a várt hangulatot. Ilyennek kell lennie egy kõkemény funknak. A vidám hangulatú, életigenlõ Mikor lesz már vége? hasonlóan király. A refrén rádióbarát alakzatot vesz fel, ám eközben megtartja funky mivoltát. Hasogat a diszkó ridöm, Balahoczky István Pilu átvezetõ bassline-ja The Meters-be illõen vaskos, a rikácsoló Hammond kellõen alapozik. Nagyszerû szám. A Supernova az elsõ szerzemény hangulatát idézi, tipikus dancefloor-nóta. Premecz Matyi a Hammond mellett itt a Clavinet-et is megtornásztatja, prüttyögése isteni lüktetést visz a dalba. Boogie hangja meglepõen magas regiszterekben turkál. A rövid billentyû- és gitárszóló is nagyon rendben van. Némi Emil.RuleZ! hatást érzékelhetünk a számban, a refrén hallatán a Medúza címû nóta ötölhet az eszünkbe. A demó utolsó két száma távolabb áll a funktól és a szolidabb hangulatú soul/r'n'b világába kalauzol el minket. A Nem érdekel már finom akusztikus gitárja, középtempós dobja (Dudás Zsombor jóvoltából), szépen búgó billentyûi, brummogó basszusa és Boogie lágy éneklése egy igazán jó soul-nótát hoz össze. Különösen a refrén tetszik, szelídsége ellenére nem folyik szét. Az utolsó, A hegytetõn címet viselõ szerzemény legelsõ verzióját hallva egy kicsit elszontyorodtam, ugyanis nem igazán tetszett. Tingli-tanglinak, kommersznek és erõtlennek találtam. Szerencsére a demóra összekapták magukat a fiúk, sokkal jobban kikeverték az anyagot, színesítették és végtére is egy király dalt varázsoltak belõle, olyannyira, hogy ez a változat még nekem is nagyon bejön. Amúgy erre a nótára Thomas F még remixet is készített, azt is érdemes magunkévá tenni.
Ahogy az egész anyagot, ugyanis igazán jól sikerült. És ha tetszik, koncertre is el kell menni, ugyanis a muzsikusok igazán élõben adják önmagukat. Bulijaikon mindig fergeteges a hangulat, garantáltan mindenki a táncparketten pörög. Ráadásul koncerten olyan gyöngyszemeket ismerhetünk meg, mint az Értekezlet dal vagy a Mitõl félsz?, amik a demón sajnálatos módon nem kaptak helyet.
A következõ fellépésig pedig vigyük el a zenét és élvezzük, bárhol vagyunk is.

Beszerezhetõ itt

TurtleKat
2007.04.25

Lap elejére

Greyboy Allstars - What Happened To TV?

A Greyboy Allstars visszatért! Nem is tudjátok, milyen örömteli esemény ez számomra, pláne, hogy ez a visszatérés egy új korong formájában is megnyilvánult. Bár már tavaly õsszel lehetett tudni, hogy a banda ismét összeáll, még a lemezrõl is rebesgettek valamit, de most, mikor mindez hallható is, mégis sokkal nagyobb az öröm. Mondjuk hát ki: napvilágot látott az új Greyboy Allstars-lemez What Happened To TV? címmel. Ünnepeljünk!
Robert Walter-t (billentyûsök), Karl Denson-t (fúvósok), Chris Stillwell-t (basszusgitár), Elgin Park-t (gitár) és Zak Najor-t (dobok) tíz év után ismét egy anyagon hallhatjuk muzsikálni. Igen, jól olvasták, utolsó lemezük megjelenésének már tíz éve, a fiúk elég nagy idõt töltöttek el a zeneipar külön ösvényeit járva, amik persze nem egyszer keresztezték egymást. A muzsikusok tehát nem tétlenkedtek, számos jobbnál jobb szólóalbum látott napvilágot 1997 óta a neveik alatt, és közremûködõként is több ízben remekeltek.
Az újdonsült lemezen hallható, hogy a banda nem sokat változott nemléte alatt. A muzsika maradt a régi, a jazzfunk egy cseppet sem veszített húzósságából, sõt, mintha a zenekar most jobb formájában lenne, mint valaha. Az biztos, hogy a rajongók nagyon fognak örülni, ahogy én is nagyon örülök. Az albumon háromnegyed órányi tiszta Greyboy Allstars-zenét hallhatunk, nem variáltak a stílusukon és ezt nagyon jól tették. A csalódás esélye: 0.
A V Neck Sweater két és félperces funkja már a lemez elején irtózatosan jó hangulatot csinál. Walter hammondja durván repeszt, Park gitárja Meters-es riffekkel ütlegel, Stillwell iszonyatos basszust nyomat, Najor breakjei is zúznak rendesen és mindezt megkoronázandóan az utolsó percben megérkezik Denson dögös szaxofonszólója. Ilyen felütés sem nõ minden bokorban. A címadó What Happaned To TV? egy kis finomságot is belevisz a földbedöngölõs funkzenébe. Park gitárszólója nagyon fincsire sikeredett, a rhodes-szóló is hatalmas, a beúszó fúvóskórus meg... no comment. A záró fél percben elhatalmasodik a jam, Walter villanyzongorán és hammondon "egyszerre" játszik, a rhodes és a gitár felváltva improvizál, amíg visszatér a téma. A Still Waiting egy James Brown-i sikollyal indít, majd beront a funky dobalap, a pöckölõ gitár és végül az erõteljes ének. Karl Denson pattogós szaxija ismét lenyûgözõen dögös, nagyon szeretem, ahogyan a fickó fúj. A Greyboy Allstars egyébként alapvetõen instrumentális zenét játszik, tehát az ének meglepetésnek számít az albumon. Bár az elsõ nótában is megjelent az énekhang, de akkor még nem állt össze egy összefüggõ énekszólammá. A Deck Shoes is ott van a topon, igazi GA-os nóta. Denson fuvolán kápráztat el minket, miközben Najor és Stillwell olyan lüktetést ad, hogy nincs az az ember, aki ne rohanna fejvesztve a táncparkettre. Én mondom, a zenekar most nyomja a legdögösebben, bár már a kilencvenes években is rendesen megmozgatták a hallgatót. Az is lehet, hogy csak túl lelkes vagyok. A szûk háromperces How Glad I Am egy pörgõs funk-soul szám Inara George énekesnõvel a fõszerepben. Az alapban minden megvan, ami egy húzós funk-alaphoz szükséges: mozsárként õröl a dob, kotkodácsol a gitár, vonyít clavinet, sikít az orgona és süvítenek a fúvósok. Nem is csoda, hogy ebbõl a nótából született meg az elsõ kislemez. A Back In The Game akciófilmbe illõ kezdése után Walter csap az orgonabillentyûk közé, amit egy fincsi fuvola-impró követ, majd újból a billentyûs kerül fõszerepbe. Fürge meneteibõl hallható, hogy az ürge jazzben és funkban egyaránt otthon van. A gitárszóló hasonlóan zsíros, nagyon rendben van. A tagok nem felejtették el, mi fán terem a jó szóló. A Left Coast Boogaloo jazzesebb hangvételû, de azért elég pörgõs, hogy lehessen rá ropni. A téma árulkodik szerzõjérõl, tipikusan Greyboy Allstars-, azon belül is Karl Denson-stílusú, aki még hard bopból is képes tánczenét fabrikálni. A dobalap drum and bass-gyorsasággal pörög, erre illeszkednek a jobbnál jobb szólók. Nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy imádom ezt a zenét. Az Old School Cyclons is kellõen húz. DJ Greyboy közremûködése külön öröm, elvadult scratchei és egyéb tekervényei kellõen megbolondítják a számot. Egy durvulós dobátvezetés után, a szerzemény második felében Denson jazzes fuvolája kap helyet, amit egyszerûen nem lehet nem szeretni. Otthon-ülõs jazzereknek és a parkett ördögeinek egyaránt ajánlott. A Knowledge Room is olyan, hogy az összes kalapomat megemelem elõtte. Nem mutat sok újat, ennek ellenére vagy éppen ezért imádom. A dobos ismét drum and bass-közeli ütemekkel fest alá a nagyszerû meneteknek. A magyar Mini zenekar jutott eszembe hirtelen, végtére is tényleg van hasonlóság, hallgassuk csak meg a Fekete Gép címû számot. A Pigeons Under Water egy visszhangos nóta egy nagy halom vizenyõsítõ effekttel megpakolva. Finom téma, ízletes szólók, émelyítõ hangzásvilág, az egész nagyon rendben van. Kimasszírozza a breakelés utáni izomgörcsöket. Az utolsó Give The Drummer Some More egy igazi, Greyboy Allstars-os funk-finálé, amiben a muzsikusok még egyszer bemutathatják tudományukat. A nóta hat percében csak úgy röpködnek a szólók (sajnos elég rövid kiszerelésben), miközben egy bemondó folyamatosan csinálja a hangulatot, a háttérben pedig egy klub morajlása hallható. A végére még DJ Greyboy is szólózik egy sort. Õ egyébként nagyon sokat segített a bandának a stúdiómunkálatokban.
A What Happened To TV? mesésen sikerült. Mondjuk nem is várhattuk, hogy a tíz év után összeállt csapat valami selejt cuccot vág majd hozzánk, de ez a lemez minden várakozásomnál jobb. A Greyboy Allstars nemléte alatt, úgy látszik, még jobban összekovácsolódott, miközben a tagok saját ügyes-bajos lemezfelvételeikkel foglalkoztak. Igazán jól tették, hogy tíz év után ismét közös lemezzel rukkoltak elõ. A rajongók ünnepelhetnek!

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.04.15

Lap elejére

Billy Martin & John Medeski - Mago

Április 10-én, azaz ma került boltokba a Medeski Martin & Wood zenekar billentyûsének és dobosának duó-albuma. Mivel nagy rajongója vagyok a triónak, azon belül is legfõképpen John Medeski-nek, már nagyon vártam ezt a lemezt. Elsõre furcsának tûnhet, hogy a két muzsikus ezúttal a Chris Wood nélkül vágott bele a lemez elkészítésébe, de nem kell megijedni. A dobos és a hammondos ezzel a Mago címû kiadvánnyal ünnepli közel húsz éves zenei összetartozását, feloszlásról tehát szó sincs. Az albumon hallható muzsika egyébként nem mutat jelentõs változást az MMW (illetve Scofield belépése óta MSMW) zenéjéhez képest, csupán annyi a különbség, hogy itt nincs se bõgõ, se gitár.
A lemezen tizenegy nagyszerû szerzeményt hallhatunk. Ezek között megfordulnak teljesen idegbeteg, illetve kevésbé idegbeteg nóták is, de a Medeski-tõl már megszokott idegbetegség az egész korongot uralja. Martin elképesztõen funky dobalapokat süppeszt az orgona alá, amikre többször még egy taliga effektet is rápakol. Az effektezett dob egyébként különösen jellemzõ a Mago hangzásvilágára. De ne is szaporítsuk tovább a szót, füleljünk inkább a muzsikára.
A lemezt indító Introducing Mago egy igen erõteljes free jazz-szerzemény. A szám hat percében gátlások nélküli improvizációs muzsikát hallhatunk. Érezhetjük, hogy Martin és Medeski is megfordult már John Zorn elborult Tzadik-kiadójánál. Természetesen nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész korong, bár hasonlóak azért még akadnak. A Crustaceatron címet viselõ szám a trió End Of The World Party (Just In Case) lemezének hangulatát veszi elõ. Belassult, nyomasztó groove, hátborzongató visszhang-effektek, elnyújtott, disszonáns hammond-akkordok. Billy Martin nyolc ütemenként hangszínt vált, elsõre mintha egy hatalmas hangárban, másodjára mintha egy fürdõszobában játszana, harmadszorra mintha rozsdás vascsöveket és kukákat verne. És mindeközben olyanokat játszik, hogy ihaj. A Mojet már egy sokkal vidámabb nóta, egy amolyan John Medeski-féle bossanova. Hatalmas, ahogyan ez az ürge billentyûzik, játékával egy csapásra olyan hangulatot tud varázsolni, hogy mindenki táncra perdül örömében. Persze ez csakis az õ akaratától függ, ugyanis ha úgy kívánja, az önfeledt táncot egy szempillantás alatt csoportos öngyilkossággá varázsolja. Mindenesetre itt az önfeledt tánc mellett dönt, és ebben Martin is segíti bossás dobalapjával. Az Apology egy fincsi kis blues a duó elmeállapota szerint alakítva. A muzsikusok a szám elején igen érdekesen vázolják fel a témát, magyarán az B3-as nem mindig ott lép be, ahol várnánk. Az impróban aztán hadd recsegjenek azok a rettentõ akkordok, hadd futkározzanak a bûvöletes menetek, hadd repesszen a zsíros dobalap, hadd imádjuk ezt a muzsikát. De a java még hátra van. A Bamboo Pants négy és félpercnyi szuperfunkja az, ami engem végképp elkaszált. Azon belül is legfõképp a dobos szörnyetegre torzított, félperces közjátéka. Ezek az elsöprõ erejû dobgroove-ok számomra irányadóak, ha megtanulok dobolni, én is ilyet szeretnék majd játszani a nap huszonnégy órájában. A számnak persze itt még nincs vége, az utolsó percben még õrölnek egy olyat a fiúk, hogy ott helyben meghaltam a gyönyörûségtõl. Kész. KO. No comment. A Thundercloud-dal visszacsöppenünk a duó nyomasztó világába. Eleinte fátyolos, kísérteties hammond-hangok úsznak be, majd a dobos rázendít a drum and bass közeli dobra, a billentyûs pedig Bartók Bélát kísérti disszonanciában bõvelkedõ, atonális hangkatyvaszával. Az improvizáció tehát Medeski-hez illõen elszállt. A Bonfa ismét imádnivaló funkot fecskendez a fülünkbe. Már az elsõ három hangból tudhatjuk, hogy az orgonistának megint jó a kedve, és hogy mi öngyilkosság helyett inkább a táncot fogjuk választani. Martin bádogos hangzású "dobszólói" ismét nagyon tetszenek, egyébként is imádom, ahogy a csávó játszik, effektel együtt pedig ezek a groove-ok még nagyobbat ütnek. A Safak egy keleties hangvételû, a Crustaceatron-höz hasonlóan nyomasztó nóta, amiben Medeski torzított, bús-jiddis menetekkel kápráztat el minket. A billentyûs tehát ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy John Zorn szaxofonos nem hiába "szerzõdtette" néhány felvétel és néhány koncert erejéig. A Miss Teardrop ismét egy kis ízletes blues-muzsika. Itt hallhatjuk legjobban a lemezen, hogy milyen jó kis hangszer ez az orgona, Chris Wood basszusát Medeski bal keze simán helyettesíti a B3-ason. A hangulat ismét kiváló, a szólóhoz hozzá se lehet szólni, annyira rendben van. A két perces Syncretism egy rövidke free groove elborulás. Martin tompított dobja keményen hasít a háttérben, a balkezes basszus is adja az ívet, a jobb kéz ujjai pedig teljesen megkattannak és síron túli futamokkal bombázzák a hallgatót, aki ennek mélységesen örül, már ha elég erõs az idegzete. A záró L'Aventura nyolc és fél perce a korong elsõ nótájában hallhatott free jazzt hozza vissza. Nyolc és félpercnyi Martin-Medeski improvizációban lehet tehát részünk. Ehhez a szerzeményhez az erõs idegzetbõl is a legerõsebbre van szükség, mert ez a káoszos jam még a legbéketûrõbb embert is elõszeretettek kihozza a sodrából. Nekem tetszik, bár én tényleg nagyon csípem a szabad zenéket. Mindenesetre a free jazz-kedvelõi ezt is kedvelni fogják. Az utolsó szám után még visszatér a személyes kedvencem, a Bamboo Pants, effektek nélkül, "csupasz" hangzással és végül is ezzel zárul az album.
A Mago nagyon jó. Minden Medeski Martin & Wood-rajongónak melegen ajánlott hallgatnivaló, száz százalék, hogy nem fognak benne csalódni. A dobos és a billentyûs nem mutat sok újat, csak azt játsszák, amit már régen is játszottak. És mi ezt nagyon szeretjük.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.04.10

Lap elejére

Jim Weider - Percolator

Jim Weider-rõl, szégyen-gyalázat, még életemben nem hallottam. Pedig a gitáros korábban olyan nagyokkal muzsikált együtt, mint Bob Dylan (és kísérõzenekara: a The Band), Taj Mahal, Doctor John vagy Paul Butterfield, akik mindnyájan a kedvenceim közé tartoznak. Weider-nek ötvenhat életéve alatt mindösszesen három szólókiadványa jelent meg, ám, mint azt az elõzõ felsorolás is mutatja, számos más lemezen közremûködött. Mindenesetre ha eddig nem is hallottam errõl a kiváló elõadómûvészrõl, új, Percolator címû lemeze végérvényesen belegravírozta a nevét az fejembe.
Érdekes, hogy bár a zenekarvezetõt egyáltalán nem ismerem, 2005-ös lemezén közremûködõ muzsikustársainak közel mindegyikéért rajongok. Elsõ sorban John Medeski billentyûs közremûködése miatt szereztem be az albumot, ugyanis ahol õ ott van, rossz muzsika nem születhet. Rodney Holmes dobos nevét szintén olvashattam már néhány lemez zenészlistájában, és emlékeim szerint mindegyiken átlagon felüli teljesítményt nyújtott. A basszeros Tony Levin-t a King Crimson-ból ismerhetjük, de sok más jobbnál jobb prog-rock, illetve fusion projektben is megfordult. Rajtuk kívül még a kísérõzenekarba tartozik John Hollbrook szintis és Carlos Valdez percussionist is.
A zene mesés. A gitáros és bandája legfõképpen a jazz, a rock, a blues és a funk elemeit ötvözi, de néha még egy csipetnyi hip-hop is becsusszan. Ez a fúzió várakozásomon felülien stabil lábakon áll, egy pillanatig sem inog meg. A muzsika végig megtartja sajátos karakterét, ami bár nem feltétlenül eredeti, de nagyon színvonalas, hangulatos és kifejezetten szerethetõ. A zenészek szakmai tudásában kételkedni egy pillanatig sincs okunk, mindnyájan a legjobbak közül valók, és ez az egyén teljesítményeikbõl hallató is. Különösen tetszik, hogy a korong tíz nótája mind hat percnél rövidebb, a banda tehát nem nyújtja el olyannyira a dalokat, ahogyan ez az efféle groove-os, jammelgetõs, instrumentális zenénél lenni szokott. Persze azért hibákból sincs hiány.
Az elsõ, The Maze címû nóta émelyítõ, visszhangosított, fusion-közeli gitárral indít, amit hamar egy feszes, rockos riff vált fel. Maga a téma, annak ellenére, hogy elég populárisra sikerült, nagyon rendben van, élvezhetõ, de nem csöpög, épp olyan állagú, amilyennek lennie kell. A szám utolsó két percében aztán elhatalmasodik a jam, Jim Weider jó hangulatú gitárszólója veszi át a vezetést, miközben Rodney Holmes teljes gõzzel tolja a húzós, telt dobalapot. A címadó Percolator egy fantasztikus, témáját tekintve a The Meters hagyományait követõ "tyúk-gitáros, zsír-hammondos" funk-nóta. Itt végre kedvencem, John Medeski elõkapja a B3-asat, és aprítja szüntelenül. A dobos zsíros-breakes funkalapja végig ott repeszt a háttérben, erre kerülnek rá Carlos Valdez halk perkái. Weider gitárszólója nem kifejezetten funkos, ám az elsõ számhoz hasonlóan vidám, nem túlságosan eredeti, de garantáltan hozza a hangulatot. A dal Tony Levin basszusszólójával ér véget. A New Day egy lassú szám, amiben a gitárt egyszerre több sávon is hallhatjuk, egyszer torzítatlanul, egyszer torzítva. Nem mondom, hogy bolondulok az effajta, Shadows-féle, csöppenõ muzsikáért, ez már egy kicsit túl kommersz nekem, de mégis valahogy rendben érzem a dolgot. A Shadows-hatások mellett még némi halvány progresszív rock is érezhetõ. A Troll egy izmos, jam-es rock-nóta. Holmes hiphopos hangszínû dobja, Medeski kellemetes orgona- és rhodes-csicsergései és Tony Levin pontos basszusa adja az eredeti alapot Weider alá, aki (most már világos) legfõképp a bluesrockban van otthon. A szám második felében, az elsõ szerzeményhez hasonlóan elszabadul a jam, amiben végre kedvenc billentyûsöm is kiereszti magából a szörnyet. A Flight leginkább egy jó Ritchie Kotzen-nótára emlékeztet, csak ez talán még jobb. Jim Weider-tõl ismét nem kell valami merész, újító, avantgárd dolgot várni. Furcsa, mert általában nem szoktam szeretni az ilyen, enyhén popos töltetû, könnyed rockszámokat, de ezt valahogy mégis maximálisan magaménak érzem. Valószínûleg egyrészt azért, mert nagyon profin összerakott muzsika, másrészt mert benne van a svung, ami elsöpör. A Smooth Move a New Day-hez hasonlóan sohasem fog a kedvenceim közé tartozni, de mégsem tudom nem szeretni. Finom, smooth alap, nem túl kicsapongó, szolid, jazzes gitárszólók, lágy téma. Hallhatjuk, hogy Weider nem egy Al Di Meola, de amit csinál, az abszolút megállja a helyét. Nem játssza túl az agyát, nem kápráztat el félelmetes menetekkel, épp egyszerûségével gyönyörködtet. A No Goodbyes még jobban belassítja a lemezt, amivel nem igazán értek egyet. Ennek ellenére egy nagyon szép számot ismerhetünk meg. Az egyetlen baj vele, hogy az elõzõ, lágyabb hangvételû szám után itt már inkább aludni lenne kedvünk, mint a zene minden cseppjét kiélvezni. Itt is érzékelhetõ némi prog-rock hatás (különösen a Pink Floyd ötlött az eszembe a nótát hallgatva). A Rain Daze Rodney Holmes erõteljes hiphop-alapjával indul, ám várakozásaim ellenére ez a sem fújja le a háztetõt, bár megkísérli. Ebbõl is egy visszafogott hangulatú szerzemény kerekedik, ami bár önmagában nagyon jó, kevés jobbat hallottam életemben, az album ezen szakaszában igen kiábrándítónak hat. A számok elrendezését hatásosabban is meg lehetett volna oldani. A Caveman lágy gitármenetekkel veszi kezdetét, "Ne már! - mondom én, és már az ujjaim hegyét rágom mérgem-bánatomban, amikor hirtelen beindul a pörgés. Egy élvezetes, ám sajnálatosan túl rövid (még két percet ráhúzhattak volna) bluesrockos jamben lehetett részem, amelyben megint elvitt a svung, bár a lassú kiállást én mellõztem volna. Az utolsó, Prayer címû dal ismét a Shadows-os "csöpögést" veszi elõ, ám furcsa módon mégsem tartom borzalmasnak. Nem éppen tetszik, de sok bajom sincsen vele. Egyszerûen csak korrekt.
Mit hallottunk tehát? Egy nagyon jó kis hangulatlemezt, ami bár több sebbõl is vérzik, mégis nagyon tetszetõs. A vége számomra kissé laposra sikerült, hiszen, az elsõ öt számmal a banda nagyon magasra tette a lécet. Nagy kár, hogy nem tudták az albumot úgy folytatni, ahogyan elkezdték. Ennek ellenére már azért a félért is érdemes volt beszereznem a Percolator címû korongot. Jim Weider gitárosra mindenesetre emlékezni fogok, ha nem is sajátos és kiemelkedõ játéka, de a jó nótái miatt.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.04.06

Lap elejére