Ornette Coleman-tõl száz emberbõl kilencvenkilencnek megfájdul a feje, alkoholista lesz, szívrohamot kap, vagy elájul. Viszont aki nem, az hamar beleszeret harmóniáiba, huszonötöd hanggal eltolt szaxofontémáiba, és magába a free jazz-be.
Don Cherry hamar mellészegült, és majd minden Ornette Coleman lemezen játszott kis trombitáján. A másik híres jazz-zenész, aki sokat játszott együtt a szaxofonistával, az Charlie Haden. Ornette Coleman hamar rájött, hogy az õ szaxofonjátéka egy gitárral még jobban összezeng, és még "jobb" hangzást ad, így hát a gitár minden albumán kulcsfontosságú. Ez tehát a Body Meta-ra is igaz.
A Body Meta úgymond Coleman visszatérése, mivel az elõzõ lemezét négy évvel ezelõtt adta ki (1972). A Body Meta párja a Dancing In Your Head, amelyet szintén 1976 decemberében adott ki. Kevesebb, mint másfél hónappal késõbb kiadta a Soapsuds, Soapsuds-ot Charlie Haden-nel karöltve, és az a lemez sokkal nagyobbat robbant, mint a Body Meta és a Dancing In Your Head.
Ornette ezt a két lemezt marokkói zenészekkel készítette el. Az elsõt Joujuka-ban, Marokkóban még 1972-ben felvették, de Európában akkor még nem adták ki. A Body Meta már 76-ban készült el, és a Dancing In Your Head-del együtt adták ki, közvetlenül egymás után a kettõt. Mind a két albumon elõtérbe kerül a gitár, a marokkói népzenét keveredik össze a free jazz-zel, és egy nagyon jó és Ornette-nél elvárható elmebetegséget nyújtó lemez jön ki a párizsi citromfacsaróból.

Ornette Coleman - Dancing In Your Head 1976:
Joujuka, Morocco, January 18, 1973 & Paris, December, 1976 Ornette Coleman(as), Bern Nix(g), Charles Ellerbee(g), Rudy MacDaniel(b),Shannon Jackson(d), Robert Palmer(cl), Musicians of Joujouka

Ornette Coleman - Body Meta 1976:
Paris, December 19, 1976 Ornette Coleman(as), Bern Nix(g), Charles Ellerbee(g), Jamaaladeen Tacuma(b), Shannon Jackson(d)

TurtleKat
2005.09.29

Lap elejére

Béla Fleck és Edgar Meyer - Music for Two

Béla Fleck neve mindig egyet jelentett a kísérletezéssel, a mûfajok, zenei határvonalak átlépésével.
2001-ben megjelent lemezén, a Perpetual Motion-on (mely utóbb Grammy-díjat kapott) kizárólag klasszikus zenét játszik, néhol egyedül, néhol pedig vendégzenészekkel. A repertoárban leginkább Bach neve dominál (a Flecktones-os koncerteken is Fleck bluegrass szólói rendszerint átcsapnak többszólamú Bach fúgába), de Csajkovszkij, Chopin vagy Debussy neve sem hiányzik.
A lemez mellé 2003-ban egy koncertsorozatot is szerveztek, ahová Bélát az egyik vendégzenész, régi barátja és zenésztársa, Edgar Meyer nagybõgõs kísérte el. A turné során azonban a klasszikus darabok mellé annyi új, közös kompozíció készült, hogy végül megszületett a Music for Two, 16 élõ felvétel errõl az intim turnéról. És milyen jó, hogy így történt.
A lemez az elsõ hangoktól az utolsókig egy elképzelhetetlenül tökéletes gyémánt. Lehelletfinom együttjátékok, kristálytiszta témák és impozáns szólók szövevénye, amialatt csak azt sajnálod, hogy nem lehetsz ott a kis színházteremben, és nem lehetsz szemtanúja is a csodának. A CD-n megtalálhatóak a csodálatos Bach-átiratok (ha meghallom ezeket a szinte hárfa-könnyed futamokat, mindig eszembe jut, hogy ha Bach ismerte volna a bendzsót, biztosan arra írta volna a mûveit), egy kortárs zeneszerzõ, Henry Eccles két rövid tétele, sõt, még egy Miles Davis darab is, ám az igazi gyöngyszemek Fleck és Meyer költeményei.
A kezdõ "Bug Tussle" máris jelzi az album "kettõsségét": a barokkosan hömpölygõ dallamot egyszer csak játékos jazz ritmus váltja fel, s mire sikerül az államat felkaparni, a "Pile-Up" csodálatos newgrass témája és a két zenész szóló-párbaja újra a földre küldenek. És ez csak a kezdet. Béla viccelõdik, Edgar Meyer átül a zongorához, jazz váltakozik bluegrass-al, a két zenész észrevétlenül cserélgeti a szerepeket, míg végül már azt sem tudjuk, hányan vannak a színpadon. Semmiképp sem akarlak megfosztani titeket a felfedezés élményétõl, így már csak két számra hívom fel a figyelmet: a "Wrong Number" hallatlan humorérzékrõl és a közönség iránti szeretetrõl tesz bizonyságot, a "Canon" pedig színtiszta varázslat.
Az egyik legszebb lemez, amit valaha hallottam. (A lemez egyik változata DVD-t is tartalmaz, sajnos nekem ez valamiért kimaradt; ebbõl a "road video"-ból többek között az is kiderül, hogy született meg a "Canon", melynek elsõ sikeres elõadását hallhatjuk a lemezen.)

Megtalálható az amazonon

Gaines
2005.09.27

Lap elejére

Jane's Addiction - Ritual De Lo Habitual

Zúzós funkrock-idegroham, muzikális epilepszia.
Dave Navarro hihetetlen jó, ütõs funk gitártémákat írt erre a lemezre, és ezekre torzít rá, és késõbb ezt a jó szokását az RHCP-ben is fitogtatta. Perry Farrel sajátos, flegma hangjával még sajátosabbá teszi a Jane's Addiction zenéjét, bár az egész stílus megteremtõje a Red Hot Chili Peppers, nem csoda, hogy '89-ben már a Mother's Milk c. lemezük világsiker volt, és hogy ez a '91-es Blood Sugar Sex Magic-kel csak fokozódott.
Persze a Jane's Addiction-nak is vannak lassabb, melankolikusabb nótái, de a legtöbbjük tömény zúzás. Stephen Perkins dobol, és a muzsika sajátossága, hogy a számok nagyon bonyolult ütemben vannak (az RHCP-vel ellentétben), ezért a dobosnak külön taps jár. Eric Avery basszusjátéka nagyon jó, bár ebben a mûfajban Flea-t nem tudja leelõzni.
Végeredményben egy nagyon jó, ütõs hardfunk kiadvány a 90-es évek elejérõl.

TurtleKat
2005.09.27

Lap elejére

Dave Matthews Band - Stand Up!

Ha minden jól megy, októberben érkezik meg kis hazánkba az Amerikában méltán népszerû Dave Matthews Band legújabb CD-je, a Stand Up.
Az itthon kevésbé ismert csapat, mely immár több, mint tíz éve halmozza a sikereket, igencsak egyedülálló felállással bír: az énekes-gitáros Dave, a dobos Carter Beauford és a basszista Stefan Lessard mellett a két szólista hangszer a szaxofon (Leroi Moore) és a hegedû (a döbbenetes Boyd Tinsley).
A csapat a fülbemászó dallamokat jazz köntösbe öltöztetve vegyíti rock-kal, funk-kal, néhol pedig világzenei, vagy akár country motívumokkal, méghozzá úgy, hogy mindez egy egész hihetetlen egységet alkot. (Döbbenetes látni, ahogy a koncerteken tízenéves amerikai fiatalok tömege ropja a gyakran 20 (!) percig is tartó szólókra, jam-elésekre.) A rockosabb hangvételû 2001-es Everyday, és a felemás Busted Stuff után a banda új producert talált magának Mark Batson személyében, és ez az egymásra találás egy vadonatúj, huszonegyedik századi DMB-lemezt eredményezett. Batson (aki korábban India.Arie producere is volt) ugyanis úgy használta ki a csapat jól ismert erõsségeit (jazz-es elemek, innovatív zenészek, megkapó dallamok), hogy új hangzásvilágot teremtett melléjük. Az albumon ennek köszönhetõen sokszínû, változatos, minden ízében modern, de mégis a DMB gyökerein alapuló zene hallható.
Az elsõ számban rögtön egy afrikai kórust idézõ felütés után a hangfalakat alaposan megdolgoztató dobritmus vezeti fel a szinkópára épülõ gitártémát, majd felcsendül Dave jól ismert, szúrós-borostás hangja. A rövidebb számok mellõzik a végtelenségekig elnyúló jammeléseket, emiatt a lemez egyetlen hibájaként talán a hegedû és a szaxofon háttérbe kerülését említhetnénk meg, Boyd és Leroi csak néhány alkalommal csillogtathatja meg igazán tudását. A képletbe dobgéptõl kezdve torzított gitáron át Sinatrá-s nagyzenekari tutti-ig minden belefér, mindez azonban semmit sem érne Dave nélkül, akinek mind gitárjátéka, mind éneklése lenyûgözõ, s aki ezúttal még zongorához is ül.
A dalszövegekre talán kevesebb energiát fordított ezúttal a banda, erõteljesebb a háborúellenes vonulat (a DMB is részese volt a Kerry-kampánynak többek közt Bruce Springsteen-el, vagy az R.E.M.-el együtt), de azért néhány dalnál (Hunger for the Great Light) érdemes odafigyelni.
A legizgalmasabb újdonság pedig a lemez legrövidebb dala, a Smooth Rider, amelynél súlyosabb groove lüktetést és húzósabb funk- blues muzsikát keveset hallottam.
Összességében tehát a régi rajongók is elégedettek lehetnek, akik pedig most hallanak elõször a csapatról, azoknak remek bevezetõ a DMB világába ez a hol melankolikus, hol vérpezsdítõ 57 perc. Csak egy jótanács: tessék beszerezni, meghallgatni a korábbi lemezeket is, hiszen bármelyiket is vegyük kézbe, a DMB maga a nagybetûs ZENE.

Gaines
2005.09.27

Lap elejére

Red Hot Chili Peppers - One Hot Minute

A kilencvenes évek meghatározó funk-rock-rap lemeze, a kilencvenes évek meghatározó együttesétõl.
Dave Navarro (aki elõtte a Jane's Addiction-ban nyûtt) hiperfunky gitárjátéka, Flea felejthetetlen basszustémái és szólói, Anthony hangja és nagyon jó szövegei és Chad dobjátéka ad egy sajátos hip-hop-funk-metal hangzást, és az ember soha nem tudja kiverni a fejébõl. Persze az arányok minden számban változnak:
A Warped egy zúzós, tömegverekedõs szám, bár ebben a tömegverekedésben a funk öklei, és tornacipõi is keményen benne vannak. Az Aeroplane egy szolidabb szám, sok wah-wahval és óriási Fleabass-szel. A Deep Kick a Warped-hoz hasonlít, csak sokkal funk-osabb, és sokkal nagyobb a lüktetés. A My Friends lassú, lírikus szám, és szép. A Coffee Shop megint csak egy tömegverekedõs, pogós funk-metal nóta, ezzel a szöveggel: "Meet me at the coffee shop; We can dance like Iggy Pop". A Pea egy gigantikus túlzással sem szalonképesnek mondható szám, természetesen Flea elõadásában. A One Big Mob egy rap-metal szerzemény, a régebbi RHCP lemezek hangulatát idézi. A Walkabout 100% funk, itt látszik, hogy a tagok ismerik Frank Zappa munkásságát. A Tearjerker újból egy lassú szerzemény, az ezután kiadott lemezek hangulatát idézi (fõleg a Californication-ét). A címadó One Hot Minute címû dal egy rock nóta, kemény, dögös, és még sok más ilyesféle jelzõkkel illethetõ. A Falling Into Grace egy funkrocklovesong, ezer effektel... nagyon jól sikerült. A Shallow Be Thy Game újból egy pogós funk-metal szerzemény, szinte már csak a szövegében tér el a többi daltól, de abban nagyon. Az utolsó szám (a Transcending) lassú, Hendrix-szagú és kevesebb torzítással lett ellátva, csak a vége felé jön be a nyüvés.
Az egész lemeze iszonyatos iramot diktál, és ha valaki hallgatja, Isten óvja azt a nyugdíjas nénit, aki alatta lakik.

TurtleKat
2005.09.25

Lap elejére

Alan Parsons Project - Tales of Mystery and Imagination

Az Alan Parsons Project elsõ lemeze óriásit robbant.
Az 1976-ban megjelent albumon az elektronikus- és a rockzene olyan mesterien keveredik össze Edgar Allan Poe szövegeivel, hogy talán ez a legjobb concept-lemez, ami valaha született. Talán a leghíresebb daluk a The Raven lett, ami annyira erõteljesre sikeredett, hogy szinte elsodorja az embereket.
Az egész lemezen hallható, hogy sokat átvettek a Deep Purple-tõl és a Pink Floyd-tól, de a zene stílusa teljesen más, mondhatjuk: korszakalkotó.
Itt-ott a blues is felbukkan (például a The Tell-tale Heart-ban), de az egész lemez leginkább a rockon megy végig. A Dream Within A Dream-ben és az ötrészes "agyon-komponált" Fall of The House of Usher-ben Orson Welles és Leonard Whiting csak felmondja a szöveget. Hihetetlen jó debütáló-lemez, "lyrics by Edgar Allan Poe".

még ezeket írták a lemezrõl:

Tales of Mystery and Imagination undertakes the difficult task of transforming some of Edgar Allan Poe's writings into music. Alan Parsons, best known for engineering Pink Floyd's Dark Side of the Moon, conceptualized the project with Poe "appreciator" Eric Woolfson. Andrew Powell arranged and conducted the orchestra and choir that dominate the album and there are vocal appearances by John Miles, the Hollies' Terry Sylvester and Arthur Brown, among others.

Unfortunately, the tension and sense of impending, surreal terror that underscore most of Poe's work simply didn't get transferred into the musical interpretations. Arthur Brown's unique vocal ravings on "The Tell-Tale Heart" come closest because they supply the necessary dose of hysteria. The most ambitious track, "The Fall of the House of Usher," rises majestically with a Fantasia-like opening and a spectacular thunderstorm, then shifts into intermezzo and pavane passages that are quite moving. But the atonal, chaotic "fall" seems more an intrusion on the rest of the opus than the holocaustal finale it should have been.

There are, however, some very beautiful selections, particularly "The Cask of Amontillado" and the fascinating "The Raven." But devotees of Gothic literature will have to wait for someone with more of the macabre in their blood for a truer musical reading of Poe's often terrifying works.

- Billy Altman, Rolling Stone, 9-23-76.
...

Producer/engineer Parsons and Eric Woolfson come up with the interesting idea of creating a musical atmosphere based on some of Poe's better and darker works. The result, with the help of Arthur Brown, John Miles, Terry Silvester and the members of Pilot, is a worthy blend of European rock and symphonic sounds. A few vocals, with the words coming from or based on Poe. Side one is the most appealing and most commercial with five selections and a number of the catchy hooks that make the European/Pink Floyd school of rock so effective. Good synthesizer, guitar and strings. How important the Poe concept is is questionable, but the LP as a whole holds up well as a viable musical work. Strong FM potential. Arthur Brown is the highlight vocalist. Instrumentation from sparse to lush and full. Best cuts: "Tell Tale Heart," "The Cask Of Amontillado," "Full" (one segment of "The Fall Of The House Of Usher," which takes most of side 2).

- Billboard, 1976.
...

This "project," led by former Beatles engineer Alan Parsons, was recorded at Abbey Road and featured a session group including Terry Sylvester and Arthur Brown (he of the "Crazy World"). It made its first and best album (if not its most popular one) by interpreting the ominous poems and stories of Edgar Allan Poe. Heavy on synthesized keyboards and dramatic choral parts, it's rock soundtrack music minus the film. The group went on to make a series of similar followups, notably including I Robot and Eye in the Sky, but this is the place to start. * * * *

- William Ruhlmann, The All-Music Guide to Rock, 1995.
...

Of the Alan Parsons Project's individual efforts, Tales of Mystery and Imagination - Edgar Allan Poe (1976) and Turn of a Friendly Card (1980) are the most thematically cohesive. * * *

- Gary Graff, Musichound Rock: The Essential Album Guide, 1996.
...

a forrás

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.09.25

Lap elejére

Stevie Ray Vaughan & Double Trouble - Couldn't Stand The Weather

A Couldn't Stand The Weather talán a világhírû gitáros legjobb lemeze. Ízlésesen kõkemény.
A Scuttle Buttin' egy dögös, headbanging-es szám, és merem állítani, hogy a rocktörténelem egyik legjobb gitártémáját írta bele Stevie. A lemez címadó száma nagyon funky-sra sikerült, és egy nagyon jó szólóval ékeskedik. A The Things (That) I Used To Do egy lassú blues-szerzemény, melankolikus, de teljes mértékben beleillik a lemezbe. Az ezután következõ Jimi Hendrix feldolgozás (Voodoo Chile) méltán vált híressé, és méltán hívják Vaughan-t a fehér Hendrix-nek. Nagyszerû szóló, nagyszerû szám, egyszerûen nagyszerû. A Cold Shot címû szám egy gyorsabb blues, nem bonyolult, de a hatás nem marad el. A Tin Pan Alley egy lassú whisky-szagú nóta, és ez a szag illek a szám szövegéhez: "...Alley's the roughest place I've ever been, all the people down there.livin' for their whisky, wine, and gin...". A Honey Bee egy "C'mon baby, let's make some romance!"-es rock and roll szám, ami akár Fenyõ Miki tollából is kipattanhatott volna, viszont Stevie-ébõl pattant ki, és õ tud legalább tud gitározni.
Az utolsó szám a lemezen a Stang's Swang, amiben Vaughan megmutatja, hogy jazz mûfajban és ugyanúgy megállja a helyét, mint a blues-rockban.

TurtleKat
2005.09.22

Lap elejére

Béla Fleck & The Fleckstones - Béla Fleck & The Fleckstones

Ez a (a Béla név ellenére) amerikai banjo-mûvész Fleckstones formációjának elsõ lemeze '89-bõl.
A zenében sok folkos beütés hallható, de az egészet nagyjából a jazz és a blues jellemzi. A felállás nagyon eredeti, és fõleg ebbõl fakad a lemez eredetisége is. Howard Levy szájharmonikázik és billentyûzik, fõleg õ adja a blues-os hangulatot. Future Man egy "synth-axe drumitar" nevezetû, feltehetõleg dobot helyettesítõ ütõsön játszik, szintén abszolút egyedi ritmusokat, ezek adják meg muzsika sajátos lüktetését. Victor Lemonte Wooten nagyon precízen basszusgitározik, bár a basszus csak a "The Sinister Minister" c. számban mutatja meg magát igazán. De az egész nem érne semmit Béla Fleck zseniális banjo-játéka nélkül, ez a hangszer adja meg az egész hangulatát, ez alkotja az egész ötlet gerincét.
Csak dicsérni lehet ezt a lemezt!

még egy kicsi angolul:

This is the first album the band made. The musicians are Howard Levy on harmonica and keyboards, Future Man on synth-axe drumitar, Victor Lemonte Wooten on electric bass and Béla Fleck on banjo. It was recorded in seven days in 1989 using Béla's own funds and later sold to Warner Brothers Records. The band had no concrete plans to tour or be a full time band at this time, it was just a creative project for the music's own sake.
The band got together first in 1988 for the Lonesome Pines Specials, a PBS TV show that featured an hour of Béla's music. They played 4 gigs about 6 months later and made the record several months after that. In 1990 Béla left the New Grass Revival and the Flecktones became a full time band.

a forrás

TurtleKat
2005.09.21

Lap elejére

George Duke - Feel

George Duke (aki 1974. körül még nagyban a Mothers-ben mûködött közre) egy nagyon erõsen Frank Zappa ízú, fúziós jazz lemezt (tulajdonképpen LP-t) készített el.
Zappa gitározik is a Feel névvel illetett kiadvány két számában (Love, Old Slippers). A Love címû szám úgymond elõtanulmány lehet az 1975-ben megjelent Zappa/The Mothers of Invention One Size Fits All lemez Inca Roads címû számához. George Duke magas hangjával és Zappa szólóival ez a szám teljesen a One Size Fits All hangulatát nyújtja.
Billentyû-centrikus lemez, Mothers-ös hangulattal, zseniális énekhanggal.

TurtleKat
2005.09.20

Lap elejére

Rahsaan Roland Kirk - Domino

Bop a javából.
A híres, vak tenorszaxofon-játékos 1962-ben kiadott Domino c. lemeze tömören ekképp írható le. Ornette Coleman-nél elviselhetõbb (bár én Ornette-et is imádom), nagyon ízléses játékával lenyûgözheti a be-bop rajongókat.
Sok klasszikus zenei elemet lehet a Domino-n felfedezni és sok szerepet kap a lemezen a zongora. Rahsaan sok szaxofonista stílusát összegyúrva egy saját stílust alkot, és csak akkor tudhatjuk meg, hogy milyen jó és újszerû ez a stílus, ha meghallgatjuk a lemezt.
Érdemes! (A Tj Kirk zenekar (élén Charlie Hunter-rel) játszik Roland Kirk számokat >>> a cikk valahol itt van alant)

2 írás Rahsaan Roland Kirk-rõl (in english (of course)):

Kirk was blinded soon after his birth, and was educated at Ohio State School for the Blind. He played saxophone and clarinet with a school band from the age of twelve, and by 1951 was leading his own group for dances and playing with other bands around the Ohio area. At sixteen he dreamed he was playing three instruments at once, and the next day went to a music shop and tried out all the reed instruments. He was taken to the basement to be shown "the scraps", and found two archaic saxophones which had been used in turn-of-the-century Spanish military bands, the stritch and the manzello; the first is a kind of straight alto sax, and the second looks a little like an alto, but sounds more like a soprano. Kirk took these and worked out a way of playing them simultaneously with the tenor sax, producing three-part harmonyby trick fingering. As there were often slight tuning discrepancies between the three instruments, the resulting sound could be harsh, almost with the characteristic of certain ethnic instruments, and this gave Kirk's music an added robustness. He also used sirens, whistles and other sounds to heighten the drama of his performances.
He made his first album in 1956, but it went virtually unnoticed. Then in 1960, through the help of Ramsey Lewis, he recorded for the Cadet label, and immediately caused controversy.People accused him of gimmmickry, and Kirk defended himself, saying that he did everything for a reason, and he heard sirens and things in his head when he played. He was, in fact, rooted very deeply in the whole jazz tradition, and knew all the early music, including thre work of Jelly Roll Morton (and Fats Waller) in which sirens, whistles, car horns and human voices had figured to brilliant effect. For Kirk, jazz was "black classical music", and he steeped in its wild, untamed spirit; in this he was "pure" - there were virtually no discernible influences from European classical music in his work.
In 1961 he worked with Charles Mingus for four months, playing on the album Oh Yeah and touring with him in California. His international reputation was burgeoning, and after his stint with Mingus he made his first trip to Europe, performing as soloist at the Essen jazz festival, West Germany. From 1963 he began a series of regular tours abroad with his own quartet, and played the first of several residencies at Ronnie Scott's club. For the rest of the 1960s and into the 1970s he led his group the Vibration Society in clubs, concerts and major festivals throughout the USA, Canada, Europe, Australia and New Zealand.
In 1975, Kirk had a stroke which partially paralysed one side of his body. With tremendous courage he began performing again with one arm - an almost impossible handicap for a saxophonist - and he managed to tour internationally, play some festivals and appear on TV. In 1977 a second stroke caused his death.
Kirk was much loved, not only by his audiences but also by other musicians. He was unclassifiable: a completely original performer whose style carried in it the whole of jazz history from early New Orleans roots, through swing and bebop, to the abstraction of the 1960s and 1970s avant-garde. Throughout his career he recorded tributes to people he particularly loved, and they included Fats Waller, Billie Holiday, Duke Ellington, Lester Young, Thelonious Monk, Sidney Bechet, Don Byas, Roy Haynes, Charles Mingus, Clifford Brown, Barney Bigard and John Coltrane. Yet he could be classified neither as a traditionalist nor as an avant-gardist; his music was always of the present, but contained the essence of past forms. Even in the 1990s his music does not sound dated - it sounds ever-present, beyond time. Playing one instrument - either tenor sax or the manzello - Kirk showed clearly that he was one of the great improvisers. He was an enthusiast who was always listening and learning, and he was generous in his encouragement of aspiring young musicians. He was a composer of memorable tunes: some of the better-known ones are "From Bechet, Byas and Fats", "No Tonic Pres", "Bright Moments", "Let Me Shake Your Tree", "The Inflated Tear".
J.E. Berendt said that Kirk had "all the wild untutored quality of a street musician coupled with the subtlety of a modern jazz musician", and Michael Ullman wrote: "Hearing him, one can almost feel that music, like the Lord in 'Shine On Me', can 'heal the sick and raise the dead'."

a forrás

Rahsaan Roland Kirk (August 7th, 1935 - December 5th, 1977) was a blind American jazz saxophonist, perhaps best known for his ability to play more than one saxophone at once. Kirk was born Ronald Kirk in Columbus, Ohio, but felt compelled by a dream to transpose two letters in his first name to make Roland. After another dream about 1970 he added Rahsaan to his name.
Preferring to lead his own groups, Kirk rarely performed as a sideman, though he did record with arranger Quincy Jones, Roy Haynes and had especially notable stints with Charles Mingus.
His playing was generally rooted in soul jazz or hard bop, but Kirk's encyclopedic knowledge of jazz history allowed him to draw convincingly on any element of the music's history, from ragtime to Swing and free jazz. Kirk also regularly explored classical and pop music.
Kirk played and collected a vast number of musical instruments, mainly various saxophones, clarinets and flutes. His main instruments were tenor saxophone, and two obscure saxophones: the manzello (similar to a soprano sax) and the strich (a straight alto sax lacking the instrument's characteristic upturned bell). He also played harmonica, english horn, recorders and was a capable trumpeter. Influenced by 20th century classical music, Kirk sometimes modified his instruments to better suit his unconventional techniques, and additionally used many extramusical sounds in his art, such as alarm clocks, whistles, and sirens. Some observers thought these touches were gimmicks, but Kirk insisted he was only trying to emulate the sounds he imagined.
He was also a proponent of circular breathing and was reportedly able to sustain a note for over an hour. He played many instruments, and also employed several novel and influential techniques as a flautist. One technique which he developed was to sing or hum into the flute at the same time as playing. (This technique was adopted later by Jeremy Steig and Ian Anderson of Jethro Tull - compare the Kirk tune Serenade to a Cuckoo on their first album.)
In 1975 he suffered a stroke which led to partial paralysis of one side of his body. Despite this, he continued to perform, playing with only one arm, and managed to tour internationally and even appear on TV. Unfortunately, he died from a second stroke in 1977.

a forrás

TurtleKat
2005.09.15

Lap elejére

Robert Walter: There Goes The Neighbourhood

Robert Walter (miután kivált a Greyboy Allstars-ból), megcsinálta a Robert Walter's 20th Congress néven futó formációját. E formáció ápolgatása közben az orgonista 2001-ben csinált egy lemezt más zenészekkel.
Ez a There Goes The Neighbourhood, amely a jazzfunk szcénában egy nagyon jól sikerült mû (persze Walter a 20th Congress-el önmagát ostromolja). Az album leginkább a jazz-re épül, viszont a gyors dob és Robert Walter hammond-, zongora-, illetve fender rhodes-játéka sokszor a funk, és pár számban a blues irányába terelgeti a lemezt.
Mellesleg a Robert Walter's 20th Congress Moneyshot c. lemezén Stanton Moore (Galactic, Garage A Trois) üti a dobokat.

angolul többet:

San Diego°s Robert Walter is a searching and soulful piano and keyboard player, a composer of memorable songs in the funk/jazz vein, a bandleader heading one of the hottest touring acts today and a young, forward-thinking musician with a deep and abiding respect for jazz°s history and the formidable artists who created it. With his band, Robert Walter°s 20th Congress, he has released two albums: both are regarded as leading examples of the "new" sound in the resurgent popularity of jazz/funk. With the release of There Goes The Neighborhood (Premonition Records), Walter steps back and puts his own spin on that sound at the core of his influence.

There Goes The Neighborhood manifested quite naturally. Approached by producer Brian Brinkerhoff with the idea of recording an album featuring leading "studio" musicians, Walter quickly realized it was a project he couldn°t pass up. "I°ve always thought about doing a record with session players and these are the kind of guys I°ve always wanted to work with," says Walter. "I probably would have made another 20th Congress record after Money Shot [the band°s current release], but when this opportunity came up, I felt I needed to do it."

Walter says There Goes The Neighborhood is his "tribute to the great soul/jazz records of the 1960°s." The album°s recording process and song selection were designed with those recordings in mind. "Like most of the records from the 1960s, this album was recorded very quickly, over two days," says Walter. "It was conceived as a "date" with all the players learning the material quickly in the studio and recording live with a limited number of takes. Rehearsals can allow you to put a lot of detail in the music and makes it possible to do more challenging material. On the other hand, doing things quickly keeps an innocence and freshness in the music. I like both ways of working for different reasons." The choice of tunes on There Goes the Neighborhood, both covers and originals, is also telling. "These songs are more connected to tradition than the stuff I do with 20th Congress," says Walter. "I wanted to bring out the blues element in my playing."

The accompanying musicians on There Goes The Neighborhood are the crÏme de la crÏme in jazz funk, past and present. Drummer Harvey Mason, who also composed a song for this release ("The Tease"), was the drummer on Herbie Hancock°s Headhunters album, the most successful jazz/funk record of all time. According to Walter, "Mason°s beats have influenced countless drummers and have become standards of the genre. I love the subtlety and discipline he brings to his instrument." Saxophonist Red Holloway was a key member in the influential Jack McDuff Group of the mid sixties that also featured a young George Benson. "Red has a beautiful tone and plays in the tradition like no one I have heard from the younger generation. I could listen to him all day," says Walter. Bassist Chuck Rainey, who began his career with The Crusaders, a leading soul/jazz group of the 1970s, is according to Walter, "one of the funkiest bass players ever." "I became a fan of Chuck°s through his amazing work with Aretha Franklin. He has played on literally hundreds of records," says Walter. And the legendary guitarist Phil Upchurch turned out to be Walter°s right hand man in the studio. According to Walter, Upchurch helped him with the charts and was self-directing when it came to guitar parts. "I didn°t have to direct Phil at all on his parts, everything he came up with was spot on. He°s always been one of my favorite guitar players beginning with his early work with Ramsey Lewis and Curtis Mayfield, through his recent solo records for Blue Thumb," says Walter.

When asked where the title There Goes The Neighborhood comes from, Walter says, "The title is kind of a joke on the idea that I am a younger player moving into recording with all these established artists." However, Walter himself came to the session with solid credentials. He grew up in San Diego surrounded by music. His stepfather was a pro drummer and he turned Walter on to blues and jazz as a young child. He took piano lessons and played a number of instruments as a youth before finally settling on piano because, as he says, "it was easy to compose on." He went to the School of Creative and Performing Arts in San Diego from 4th to 12th Grade where he studied harmony and composition.

Shortly thereafter, Walter got the break he needed when in 1993 he became a founding member of the Greyboy Allstars. The band, which was fronted by saxophonist Karl Denson, led the funk charge in the mid-1990s, touring incessantly throughout the U.S. and Europe for five years before breaking up in 1998. The Allstars really helped Walter find his musical direction, and turned him into a professional. "After that band was over," say Walter, "I decided I wanted to continue performing and touring, so I started my own band to showcase my writing." Through touring and recording, Walter has continued to garner more and more notoriety.

Highlights of There Goes The Neighborhood include the title track, a Walter original brimming with energy and soul, Mason°s "The Tease" (one of the most slammin° funk grooves ever put on record), and Walter°s cover of the Little Walter hit, "My Babe," which is a staple of the 20th Congress book. "Both of the covers on this record are very old tunes: a traditional tune - ´Wade in the Water°, and ´My Babe,° which is based on the gospel song, ´This Train,° says Walter. "I chose these songs because I wanted to make a connection between what I am doing and the tradition of American music in general." Walter°s favorite moment from the session was the recording of "Bakery Blues." "This song just happened on the spur of the moment at the end of another take," says Walter. "It happened early on the first day so it was just a way of jamming a little to break the ice. Everyone was yelling things and egging each other on. I was very nervous going into the session and this was the first moment that I really relaxed and began to enjoy myself."

When asked what he thinks of the scene to which he brings There Goes The Neighborhood, Walter replies with his usual humility and positive-ness. "Now is a vital time for this kind of music; even though it°s not on the radio. I feel lucky and very excited to be part of a community of artists who I think will be remembered as innovators of the genre." Certainly, the world is lucky to have Robert Walter.

a forrás

TurtleKat
2005.09.14

Lap elejére

System of a Down - Mezmerize

A SOAD rajongók nem csalódhattak ebben az új lemezben. Sokak számára a System Of A Down-ról egy igénytelen, egysíkú és csak zúzásból álló sötét metal-t játszó zenekar ötlik fel. Hát itt az ellenpélda. Nagyon jól KOMPONÁLT rockzene, sok meglepõ zenei megoldása abszolút újat nyújt a hardrock mûfajában.
Manapság nehéz színvonalas zúzdát találni, tisztelet a kivételnek (így tisztelet a Mezmerize c. System Of A Down albumnak is).

TurtleKat
2005.09.11

Lap elejére

Paul Anka - Rock Swings

Paul Anka megõrült!
Egy nagy visszatérést az ember nem teljesen így képzel el. 80-as és 90-es évekbeli rock-klasszikusokat énekelni SWINGBEN? Abszolút komoly! A már hatvanötödik évében járó Paul Anka az 1930-as évek stílusát idézõ bigband alapokra Bon Jovi-t, Oasis-t és Nirvana-t énekel. Mit ne mondjak: ELÉG BIZARR.
Nagyon igényes zene, nagyon szép hang, nagyon elmebeteg lemez! Jazz-kedvelõknek nagyon jó kikapcsolódás, rock-kedvelõknek "rekeszizom-húzódás"!!!

tracklist:
1. It's My Life (Bon Jovi)
2. True (Spandau Ballet)
3. Eye of the Tiger (Survivor)
4. Everybody Hurts (REM)
5. Wonderwall (Oasis)
6. Blackhole Sun (Soundgarden)
7. It’s a Sin (Pet Shop Boys)
8. Jump (Van Halen)
9. Smells Like Teen Spirit (Nirvana)
10. Hello (Lionel Richie)
11. Eyes Without a Face (Billy Idol)
12. Lovecats (The Cure)
13. The Way You Make Me Feel (Michael Jackson)
14. Tears in Heaven (Eric Clapton)

A zenekar tagjai és mások, akik a lemezhez hozzájárultak (hosszú lista):

Paul Anka Vocal, Executive Producer
Randy Kerber Arranger, Conductor
Randy Kerber (1-4, 6-7, 9-14) Piano
Pat Williams Arranger, Conductor
John Clayton Arranger, Conductor
Jon Crosse Conductor
Jon Crosse (12) Tenor Saxophone
Al Schmitt Engineer
Vinnie Colaiuta Drums
Mike Valerio Bass
Larry Koonse (2-4, 6-7, 9, 11-14) Guitar
Dean Parks (1, 5, 8, 10) Guitar
Mike Lang (5, 8) Piano
Emil Richards Vibes
Charles Davis Trumpet
Gary Grant Trumpet
Larry Hall Trumpet
Warren Luening (3-4, 6-7, 12-14) Trumpet
Sal Cracchiolo (1-2, 5, 8-11) Trumpet
Steve Holtman Trombone
Andrew Martin Trombone
Alex Iles (3-4, 6-7, 12-14) Trombone
Bill Reichenbach (3-4, 6-7, 12-14) Trombone
Bob McChesney (1-2, 5, 8-11) Trombone
Bryant Byers (1-2, 5, 8-11) Trombone
Gene Cipriano Tenor Saxophone, Flute
Dan Higgins Alto Saxophone, Flute
Greg Huckins Alto Saxophone, Flute
Bill Liston Tenor Saxophone, Flute, Clarinet
Joel Peskin Bass Clarinet, Baritone Saxophone
Rebecca Bunnell (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Darius Campo (6, 7) Violin
Mario De Leon (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Bruce Dukov (6, 7) Violin, Concertmaster
Charles Everett (6, 7) Violin
Armen Garabedian (6, 7) Violin
Berj Garabedian (6, 7) Violin
Tiffany Yi Hu (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Patricia Johnson (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Peter Kent (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Miran Kojian (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Jennifer Munday (6, 7) Violin
Anatoly Rosinsky (6, 7) Violin
Haim Shtrum (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Mari Tsumura (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Shari Zippert (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Joel Derouin (4, 6-7, 11-12, 14) Violin, Concertmaster
Kirstin Fife (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Razdan Kuyumjian (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Dennis Molchan (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Les Terry (4, 6-7, 11-12, 14) Violin
Marilyn Baker (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Pam Goldsmith (6, 7) Viola
Jorge Moraga (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Simon Oswell (6, 7) Viola
James Ross (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Harry Shirinian (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Karie Prescott (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Evan Wilson (4, 6-7, 11-12, 14) Viola
Larry Corbett (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Ernie Ehrhardt (6, 7) Cello
Vanessa Freebairn-Smith (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Miguel Martinez (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Steve Richards (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Andrew Shulman (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Anne Karam (4, 6-7, 11-12, 14) Cello
Peter Doubrovsky (14) Bass
Frances Liu-Wu (14) Bass
Gayle Levant (14) Harp
Brad Warnaar (14) French Horn
Jim Atkinson (14) French Horn
Kurt Snyder (14) French Horn

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.09.09

Lap elejére

O'Funk'illo - No Te Cabe Na

Az chile-i funkrock csapat talán 2005 legeladhatóbb lemezét csinálta meg.
A lemezen van néhány szám, amely a funkon felnõtt "vén csontoknak" szól, és abszolút a pop-tól eltávolodott szerzemény, és van néhány olyan szám, amely a mûanyag-nyálas tinik kedvence lehet.
A zene rendkívül basszus-centrikus, szinte mindegyik szám egy basszusgitár-introval kezdõdik. Egy kis Beastie Boys-os hiphop, és egy kis reggae is belekeveredik a rock-zenébe, néha az énekes üvöltözik, és még sorolhatnám az album érdekességeit.
A lemez egy Ozzy Osbourne feldolgozással ér véget.

TurtleKat
2005.09.08

Lap elejére

John Mayall & The Bluesbreakers - Road Dogs

John Mayall és a "Blúztörõk" új lemezzel rukkoltak elõ.
A régies hangzás megmaradt, viszont a hangminõség sokkal jobb, mint annak idején. Mayall hetvenkét évesen még mindig olyan dögös, orgonás-zongorás gitáros-harmonikás blues-t játszik mint régebben (elsõ lemeze pont 40 éve jelent meg). A hangja szinte semmit nem változott az idõk során, és zenei stílusa sem változott. Egy nagyon színvonalas lemez, 70-es évekbeli érzésekkel, viszont huszonegyedik századi hangminõséggel.

az allaboutjazz.com-ról:

During the course of his forty-year career, John Mayall has endured some fallow periods, but the British-born bluesman put himself into a creative stride when he renamed his band the Bluesbreakers back in 1984. Using the name which had gained such fame when including Eric Clapton, Mick Taylor, and John McVie, among others, this seemingly cosmetic change brought Mayall to an elevated level of creativity that continues to this day, in the form of a brand new, self-produced studio album with his current lineup.
Mayall and his band excel on Road Dogs through a range of styles. With keyboardist Tom Canning having exited the group following the early 2005 recording of this disc—sessions and mixing, all within a month!?—Mayall’s prompted to think outside the box of the standard quintet: as in the past, when Mayall has had to find his way through personnel shifts (many of his own making; see The Turning Point), the result is new inspiration in various forms of composition as well as arrangement.
Accordingly, the standard blues progression of “Short Wave Radio” gives way to the jazz inflections of “So Glad.” A terrific sound production by Mayall himself with the band reveals the contrast between Mayall’s piano (he remains en elementary but effective player) and drummer Joe Yeule’s brushes on “forty Days.” The mournful violin supplied by Dale Morris Jr. on “To Heal the Pain” and “You’ll Survive” plays off against Hank Van Sickle’s upright bass, with electric piano highlighted in the mix as well. Mayall plays synthesizers on the title song and “Chaos in the Neighborhood” with judicious restraint.
Songs such as that topical tune haven’t always been Mayall’s strong suit as a composer, but, as with “To Heal the Pain,” his avoidance of generalities keep the songs free of truisms. John is much more effective writing from a personal emotional standpoint, as he does on “With You,” because its simple, straightforward approach sounds most natural. “Scrambling” might be purely mundane in the hands of a performer less forthright than Mayall: the bittersweet wail of his harmonica undercuts the proselytizing, emphasizing instead his humility.
His obvious affection for his current Bluesbreakers lineup doesn’t always evince itself effectively, however. Buddy Whittington’s guitar work is never so intense as when he’s also lead vocalist, as he is on his self-composed “Awestruck and Spellbound.” But that track, as well as the band-composed instrumental “Brumwell’s Beat,” might well be left to live showcases from the stage, since neither adds much to the momentum of Road Dogs as a whole.
This new John Mayall doesn't contain a truly superlative piece like “Mists of Time” from its predecessor, Stories, nor is it innovative enough to qualify as an absolute essential in the man's lengthy discography, Still, the CD is a worthwhile addition to the legacy of the Godfather of British blues because of the consistently high level of performance in such a variety of blues-based styles.

TurtleKat
2005.09.08

Lap elejére

Robotobibok - Jogging

Nagyon jó, a Bitches Brew stílusát idézõ junglejazz lemez a kilencvenes évekbõl.
A lengyel zenekar nagyon jól ötvözi a drum and bass-t és az avantgarde jazz-t, jó sok effekttel és sok improvizációval megöntözve. Van egy kis SBB-s (õk is lengyelek) beütése a moog miatt, meg egy kis Miles Davis-es (õ viszont nem lengyel) íze a hasonló, itt-ott elszállós szaxofonjáték miatt (Adam Pindur), de Artur Majewski és Jakub Suchar dob-összjátéka olyannyira sajátossá teszi az egészet, hogy ezt a kis "koppintást" megengedhetjük. A basszustémák (Marcin Ozog - bõgõ) is nagyon jól sikerültek, az egész lemez hihetetlen jó.

a zenekarról (angolul):

Robotic grooves set against electric and acoustic instrumental looping, hence the name 'Robotobibok' which combines the mechanical word robot with the Polish word 'obibok', which translates to drone. Hailing from Wroclaw's underground scene- a historic hotbed of noise and independent music- Robotobibok musicians are well-heeled young jazz musicians handy with electronics. The band got started when asked to play an art exhibition in Wroclaw, and have been growing in popularity ever since. Mixing sounds by saxophonist Adam Pindur and trumpet player Artur Majewski with those of an acquired Moog synthesiser, Robot's sound combines exquisite horn themes, spacey guitarscapes and the overwhelming drive of their rhythm section. Their recently release recording Jogging was produced by Tomasz Gwincinski, a prominent figure of the Polish avant-guard jazz scene and a friend to Robotobibok. Jogging received high critical acclaim from Polish jazz and rock press, and generated the interest of foreign press and festivals. Robotobibok's live concerts have been known to bring people into almost a trance-like state. Their combines elements of seventies and eighties funk, jazz sensibility, jungle and techno accumulate to make the music of Robotobibok a bridge between the past, the present and the form of music to come. And most importantly, Robotobibok's inventiveness encourages listeners not only to feel but also to think.

a forrás

TurtleKat
2005.09.06

Lap elejére

Robert Randolph & The Family Band - Unclassified

Robert Randolph összegyúrta az Allman Brothers-t és a Sly & The Family Stones, és egy jó kis orgonás, wahwah-s, funkrock lemezt hozott össze.
Jimi Hendrix-et idézõ gitártékkával (egy koncerten Randolph játszotta a Voodoo Chile-t), a 70-es évek funk hangulatát kölcsönzõ énekhanggal, tökéletes szólókkal felfegyverkezett album 2003-ból. Vannak benne blues-os beütések, és sok-sok eredeti ötlet. Kiváló lemez a Warner Brothers kiadásában

Megtalálható az amazonon (Home Boy review-jának ne higgyetek!)

TurtleKat
2005.09.05

Lap elejére

Screaming Headless Torsos - LIVE!!

A Screaming Headless Torsos abszolút elmebeteg-idegrángós jungle-funkrock-ot játszik. Már a nevükbõl sejthetõ, hogy nem normálisak, de ezen a koncert felvételen ez a tény vitathatatlanná válik.
Dave 'Fuze' Fiuczynski Hendrix-et idézõ gitártémái, a nagyon pörgõs, és ezzel együtt nagyon pontos dob- és percussion-játék, a szép basszus és az elmebeteg énekes (Dean Bowman) hangja egy nem mindennapi összhangot alkot. A zene leginkább a korai RHCP által játszott zenére, de annál egy fokkal eredetibb. Nagyon jó elõ felvétel '96-ból!

TurtleKat
2005.09.04

Lap elejére

Frank Zappa - Hot Rats

A Hot Rats nem az a tipikus zúzás lemez. Sok "jazz felé kunkorodó" gitárszóló, sok zeneszerzés (ez Zappától meg van már szokva).
A Peaches En Regalia az elején rögtön mutatja, hogy ne számítsunk ROCK-lemezre (69-ben még nem is volt akkora zúzás (a Metallica elsõ lemeze csak 83-ban jött ki (Kill ''Em All néven (de ne térjünk el a tárgytól)))) A Willie The Pimp inkább blues-os (Cpt. Beefheart hangja erre rá is segít). Ez a szám nnagy elõrelépés a gitár zenében (a dobok is keményebbek a szokásosnál, de azért Sugarcane Harris hegedûje jelzi, hogy ez nem az aminek hisszük). Szóval a második szám egy erõs válasz az elsõre. A Son Of Mr. Green Genes ötvözi az elõtte lévõ két számot, és egy iszonyatosan jó JazzRock szám kerekedik ki belõle. Szerintem ez már a Grand Wazoo és a Waka Jawaka stílusa felé hajlik a hihetetlenül pontosan komponált, kicentizett zenéjével (csak Zappa bácsi a Wazoon és Waka-Jawaka-n rakott rá még egy két brass-t meg woodwind-et). A Little Umbrellas-ról Victor Hugo Nyomorultak-ja jut az eszembe (bár nem olvastam még, tehát nem tudom miért). BIztos mert az szomorú, és szomorú könyvekben és filmekben általában szokott esni az esõ, és így jönnek a kicsi esernyõk. Vagy nem tudom. A The Gumbo Variations-ben szerintem jó sok Led Zeppelin van, ez fõleg a dobban és az orgonában észrevehetõ (a Led Zeppelin elsõ lemeze is 69es). Persze Ian Underwood elszállt szólói megint csak figyelmeztetnek minket, hogy ez nem az, aminek hisszük (túl sok Ornette Coleman-t hallgatott kiskorában (és persze nagykorában)). Meg ugye a hegedû... Az It Must Be A Camel-t a Little Umbrellas-zal lehetne párosítani, bár errõl (valamilyen okból) nem jut eszembe a Nyomorultak.

Zappa ezen a lemezen sok zenészt használt:

Ian Underwood: õ általában fújja a hangszereket (szerintem néha még a zongorát is)
Két hegedûs - Sugarcane Harris, és Jean Luc Ponty (õ is ott lapul, õ nem nagyon játszotta agyon magát az It Must Be A Camel-ben)
Három dobos: és egyik se Bozzio
Két basszeros: és egyik se Bozzio

összegzés:
A Hot Rats olyan, mint egy jin-jang, csak hat részre van osztva, és gömb alakú.

TurtleKat
2005.09.01

Lap elejére