HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Boredoms - Super AE
Steven Bernstein - Diaspora Suite
Mike Patton Quartet (with Zu Band) - Live @ A38 (koncertkritika)
Captain Beefheart and His Magic Band - Trout Mask Replica
Dirty Three - Dirty Three

Boredoms - Super AE

Hifi-csakbenn tengely

A Boredoms világhírű japán zenekar. Kísérleti zajrock/progpunk mifenéjükkel 1986 óta kábítják közönségüket, akik között japánok és nem japánok egyaránt megtalálhatóak (ebből áll a világhír). Yamantaka Eye előadóművész (a banda énekese és szellemi vezetője) azelőtt a veszélyes és megbotránkoztató, halott-macskát-aprogatós, háton-körfűrésszel-menetelős, molotov-koktélokkal-dobálózós, markolóval-színpadhentelős fellépéseiről elhíresült Hantarash formációban tengődött. Ott az autentikus hangszereket fúrók, barkácsszerszámok, nehézgépek és más zajt csiholó masinériák helyettesítették, amik brutális, dada-hatású zajzenéhez vezettek. Eye innen hozott forrófejűsége nagy hatással volt a Boredoms megnyilvánulásaira, különösen a koraiakra, bár a „zaj, mint alkotóelem” mindvégig zenéjük sajátja maradt. Kezdeti stúdióalbumaik (Osorezan no Stooges Kyo, Soul Discharge) a punkos töltetű, ordítozós, nehezen követhető, bizarr avantgárd rock szellemében fogantak. 1992-ban elkészült a számomra már sokkal izgalmasabb, előre mutató, több stílussal gyurmázó Pop Tatari című tökélymunka, majd két évre rá a Chocolate Synthetizer. Aztán négy év hiátus a szóban forgó anyagig.
„Mi történt ez alatt?” - kérdem, miközben értetlenkedve nézek a partjelzőre [Wikipédia], aki ugyanúgy értetlenkedve néz vissza rám [Én]. Persze kiderült, hogy a barlangba vonulás csak látszat, hisz e négy év alatt készült a Super Roots EP-sorozat legtöbb darabja. De hát akkor is: a Csoki Szinti és a Super AE között olyan hatalmas hangzásbeli különbségek vannak, hogy eszembe sem jutna, hogy a kettőn ugyanaz a társaság játszik.
Eltűntek a hirtelen dühkitörések, a kiszámíthatatlan ütemváltások, a szamurájos filmekbe illő harci kiáltásokból szőtt „énektémák”, a frászkitörő torzítások. Lehullott a rozsda, a hányást és a tócsákban álló fülzsírt felszívta nap, a vécéláncot és a szöges karkötőket elvitte az ószeres. A roncstelepi ifjak szépen lassan lecsillapodtak, „megkomolyodtak” - elmúltak már a macskavagdosós idők, itt a hippi-korszak.
A banda szabálytalanságát és agresszióját ezen a lemezen pszichedeliára és kiforrottságra cserélte. Első hallásra rosszallhatjuk a régebbről ismert „nyers erő” eltűnését, és furcsállhatjuk, hogy sikerült bő egy órát hét darab szerzeménnyel megtölteniük, hisz korábban ez közel húsz nótával is alig sikerült. De ha a dolgok fenekére nézünk, hamar megláthatjuk a csodát ebben a sűrűn folyó kozmikus mocsárgörgetegben is. Rádöbbenhetünk, hogy a nyers erő csupán más alakot öltött.
A zaj itt is meghatározó komponens, amihez az elektronika is nagyban hozzájárul: gitárból klopfolt köszörűk zúgása, tintasugaras nyomtatók tanácstalan kattogására emlékeztető hangminták (ez egy Bp. Service opust idéz föl bennem, amiben egy „Roland Camm-1 Plotter” fóliavágóé a főszerep), űrből facsart effektek, szintetizátorok és más villanyherkentyűk hangjai kötik meg a muzsikát. A hangzás sok hasonlóságot mutat a hetvenes évek krautrock-világával; különösen a Can zenekart szokás felemelgetni ilyenkor, nem alaptalanul.
Az öt „vokális” szerzeményt két instrumentális dal foglalja keretbe: az első ősrobbanásszerű zajtépelődésével és érmetsző gépkarvaly-sikolyaival; az utolsó kozmikus lótuszvirág-bimbózó, hajnalhasadó tündérmeséjével. A „közbenső” számokat végeláthatatlan, egymás farkába harapó jamek alkotják, amikben sokszor előkerülnek a törzsi zene jellemzői. Ezek adnak az egésznek egyfajta ősi, ösztönös (már-már népzenei) jelleget; mintha különös, pöttyös bennszülöttek zenéjét hallanánk. A törzsi jellegű, tudatalatti dobalapokra és a vaskos, pusztító riffekre illeszkedő japán kántálás, a mélyből felbugyborékoló visszhangok, az ízlésen csomósító elektronika, a velőtrázó, hangdarabolós kiállások, felszín alatt megbújó gitárszólók és a felettébb színes zenei világ, amit zsigeri monotonitás palástol… mindez beissza magát az emberbe, végigfolyik a nyirokcsatornákon, minden porcikát megmocorgat, és olyan erősen megzengeti a lelket, hogy azt szinte visszahalljuk a lemezen.
Az idén tíz éves Super AE összességében nagyon oda van téve. A csapat levetkőzte féktelen indulatait, mindenevő haragosságát, és borzasztó energiáit „újfajta” dologba feccölte, és láss csodát: ezek az energiák új környezetükben ugyanúgy érvényesek. Korábban hirtelen nyesett szét a zene; most megfontoltan épít le. Ami korábban dörzspapír volt, most lassú mosássá vedlett. És egy Boredoms-féle lassú mosás akár hegyeket is képes megmozgatni.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.06.29

Steven Bernstein - Diaspora Suite

jubileumi cikk: 3 éves a Hi-Fi Sütöde!

Steven Bernstein a Millennial Territory Orchestra-val tett kitérõje után idén ismét a Tzadik kiadóhoz szegõdött, hogy a legsúlyosabb improvizaták segítségével elkészítse Diaspora-sorozatának negyedik epizódját. Aki esetleg nem tudná, annak elmondom, hogy a trombitás a „NY downtown” színtér egyik legnagyobb hatású muzsikusa, nem mellesleg a Sex Mob formáció vezére, tehát alap avant-harcos. 1999-ben jelent meg híres albumsorozatának elsõ része Diaspora Soul címmel, amit késõbb a Diaspora Blues és a Diaspora Hollywood követett. Ezek mind John Zorn lemezkiadójának „Radical Jewish Culture”-szériáját ékesítik, akárcsak a közelmúltban megjelent Diaspora Suite, ami mind közül talán a legkevésbé való ebédhez.
Az egész egy Robert Altman-ról való megemlékezéssel kezdõdött (a trombitás és csapata vették fel a Kansas City filmzenéjét, innen a kapcsolat). “Create an event and shoot it like you have no control over it” - a rendezõ ezen szavai ihlették meg Bernstein-t, aki fejben hamar meg is építette a szóban forgó anyag laza vázát, a vázába pedig virágcsokorként beletömködte baráti körét, amit kizárólag a legbokrosabb, legzabolázatlanabb játékosok alkotnak. Így került a fúvósszekcióba Jeff Cressman harsonás, Peter Apfelbaum szaxofonos és Ben Goldberg klarinétszakember; ekképp pottyant a villanygitár mögé Nels Cline és John Schott, a basszusgitár mögé pedig Devin Hoff; valamint ily módon cuppant a dobszékre Josh Jones és Scott Amendola (és Will Bernard utólagos gitár-édesítésérõl se feledkezzünk meg).
A lemez koncepciója hasonló a korábbi elgondoláshoz, így a többi Diaspora-kiadványhoz hasonlatosan ez is a zsidóság zenéjében gyökerezõ témák köré épül. Mindazonáltal bátran kijelenthetjük, hogy a négy közül ez a legszabadszellemûbb, legkísérletezõbb kedvû alkotás, a leader itt ereszti leghosszabbra a gyeplõt. Ezt az is mutatja, hogy az egyórás „szvit” egyetlen egybefüggõ, hatórás „session”-bõl lett kiszabva. A hangzás agresszívebb a megszokottnál (az elektromos hangszerek megteszik hatásukat), több a groove-alapú tébolyda és nagyobb teret kap az improvizáció, amit ilyen zenészek esetében kizárólag pozitívumként jegyezhetünk fel.
A „Reuben” kísérteties gomolygással indul; a halk perkákkal kipeckelt elektromos gitár-rétegre finoman illeszkedik a trombitás és Peter Apfelbaum visszafogott, sirámszerû melódiája. Pár perc múltán elõtör Ben Goldberg és a híres, szívszaggató klarinét, majd ismét visszacsöppenünk az izraelita lelkek fülledt dzsungelébe.
A „Simeon (Yis May Chu)”-ban Devin Hoff meglepõen dögös basszusalapjával adja meg az irányt, ami alá Scott Amendola és Josh Jones két dobszerkón pakolja a vaskos kettõ-négyet. A fúvóstéma szokott módon gyönyörû, Apfelbaum finoman borulós szaxofon- és John Schott rockos gitárszólója egytõl egyig nagyszerûek, akárcsak maga a nóta.
A „Levi” Nels Cline gnómlapító zajgerjesztésével veszi kezdetét, amit két kötelességtudó lábcin kísér. Közben a háttérbõl beúsznak sanyarú sorsukról síró rezes pajtásaink és a bassline, ami hetvenes évek „blaxploitation” filmjeinek (Shaft, Superfly, Coffy és sorolhatnánk) zenéit juttathatja eszünkbe. Ezen a groove-on lébecol a gátlást nem ismerõ kollektív improvizáció, létrehozva egy megrendezésre váró B-film akciójelenetét, ahol az ügy felgöngyölítésével megbízott, sábeszdeklit viselõ, pajeszos magánnyomozó - aki korábban nyilván bûnözõ volt, és ezért kísérti a múlt - üldözi az ádáz drogkereskedõket, de nyomukat veszti a zsinagógánál.
A „Judah” felvezetõje után szívünkbe mar a lassan õrlõ, szomorkás téma, amit precízen támaszt alá a laza szálon szõtt dobalap, Josh Jones kiegészítõ csöbörgõi és a homályosító gitárok. A dal hét percét a fúvósok gyászmenete, a rabszolgák pityergése, a zsidó nép keserûsége alkotja, amit kevés zenekar festett meg ilyen fájdalmasan és szépen, mint ez.
A „Dan” az elõzõ szerzeményhez hasonló szabad felfogásban készült. Hoff és a ritmusszekció nehezen követhetõ alapot szolgáltat, amit csendben Jeff Cressman harsonája is dúsít. Erre épülnek a torzított gitárok, Bernstein trombitája és a basszusklarinét, amik a free jazz jegyében keresztbe-kasba rakoncátlankodnak a teret mesterien megtöltve feszültséggel. Masszív kaotizmusuk ránk gömbölyíti a flamingótapétás falakat.
A „Naphtali” folytatja a sort. Két dobon megy az egymásba csavarodó szvingelõdés, a gitárok baljós, frusztráló futamokat zúgnak a háttérben, a többiek hozzák nehezen emészthetõ, már-már nyomasztó szólóikat. A muzsikusok hol egymást támogatják, hol mintha egymás ellenében harsognának, de az egység végig kérlelhetetlenül fenn áll.
A „Gad” lomha, doom-os basszussal tör utat, alatta kegyetlen dobszóló csörömpöl, aztán Hoff mellé bekapcsolódik Goldberg. Ezek után érkezik a másik dob a sulykolós néggyel és az izmosító gitár, végül pedig - végzetünket beteljesítendõ - a többi fúvós. Hirtelen váltással elcsendesedünk, a basszus groove-ot vált, Cline és Schott szépen építkeznek, Cressman-é és a pozané a fõszerep, közben egyre közeledünk a kiteljesedés felé, visszatérnek az ütõsök (nagyszerûen egészítik ki egymást, néha ugyanazt döngölik, néha egymás szüneteibe kotornak bele), és visszatér az eredeti téma. Dinamikát lehet tõlük tanulni.
Az „Asher” nyugis és felüdítõ. A seprû, a halkan kopogó kongák, a basszus és az akkordozó gitár kényelmes védõhálót szõ a fúvósok alá, akik végig visszafogottan, könnyedén játszanak, nem nyúlnak igazán avantgárd mélységekig. Persze a jellegzetes dallamvilág és a koncepció marad, és a végén azért itt is becsúsznak nem megszokott hármas- illetve négyes-hangzatok.
Az „Issachar”-ban ismételten két szerkó szolgáltatja az összetett, de azért karcos-velõs, funkos lüktetést, amit Quincy Jones-osan feszes kórusok és remek, kicsit sem visszafogott egyéni megnyilvánulások koronáznak. Az erõteljes ritmus nagyszerûen egyben tartja a Bernstein-ék kortársasjátékát.
A „Zebulon” gondterhelt, sajnálkozó rezesekkel indul, egészen amíg a ritmusszekció meg nem találja elõre kijelölt medrét. A trombitaszólót követõen érkezik az album legcsípõsebb témája, majd a hasonlóképpen pöpec effektezett gitárnyûvés. Közben precízen épül a dinamika, egyre hangosodunk, egyre rockosodunk, egyre közelebb járunk a katarzishoz. A negyedik perc végén fellépõ tömeghisztéria nirvánaalázó csúcspont, és szerencsére a visszatérõ téma sem telik nyugodtan. Csuklyásizomból barkólengetés.
A „Joseph” kicsit visszavesz a tempóból a végtelenben való végsõ feloldódás elõtt. Jones perkákon indít, arra hullatják könnyeiket a fúvósok, majd jön Amendola, Hoff sejtelmes basszusa és Will Bernard cseppesítõ visszhangjai. A kórus borong, egykét zenész talán még az árokba is bezuhan nagy gyászában, de azért a dobosok valamennyire itt is összefogják a dolgot.
A már elõrevetített finálé a „Benjamin” címet viseli, ami hat perces avant-klezmer-metál süppetegével egy-kettõre bárkasüllyesztõ ítéletnapot varázsol békés otthonunkba. A két dobos együtt torzsalkodik, a torzított basszus és Schott közösen röfögi a végzetes riffet; Bernstein, Cressman, Apfelbaum és Goldberg megállás nélkül visongják a magukét, dajdajozó kiállásokba fejlõdnek, hogy utána ismét apokaliptikus káoszmetálba zsibbadjanak. A halkulás utáni visszatérésben Nels Cline Slahsh-klopfoló roncsszólója az abszolút kiteljesedés. Hatalmas.
A Diaspora Suite nem könnyû anyag, de a sorozat kedvelõi bizonyára nagy örömüket lelik majd benne. A trombitást valóban a mûfaj legkiválóbbjai segítették a projektben, ami a végeredményen is meghallatszik. A nem mindennapi, terjedelmes felállás (négy fúvós, három gitár + egy basszusgitár és két dob) megtette hatását: aminek szólnia kell, az isten csapásaként tör elõ a hangszórókból. A témák és maga az „arrangement” (nem tudom, erre mi a helyes magyar kifejezés) egyaránt elsõ osztályú munka gyümölcsei. A tizenkét zsidó törzsfõrõl elnevezett szám külön-külön ugyanúgy megállják a helyüket, mint egyetlen egészként. Nehéz lenne kivetni valót találnom a lemezen.
Összegezve, nagyszerû kísérlet ez a jiddis zene átültetésére, új kontextusba helyezésére, új jelentéssel való felruházására. Véleményem szerint ez a Diaspora-széria legegyedibb, legkreatívabb darabja. Jó koncepció (Robert Altman bácsié az érdem), jelentõs mennyiségû határfeszegetést, az eddigieknél progresszívebb hangzás és bivalyerõs kivitelezés. Steven Bernstein nem fog mellé.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2008.06.22

Mike Patton Quartet (with Zu Band) - Live @ A38 (koncertkritika)

A nickelsdorfi RATM-koncert kihagyását elõre megtorlandó tegnap este elhurcoltam magammal anyukámat Mike Patton koncertre (pontosabban elhurcoltattam vele magam). Korábban már hallottam, hogy a Faith No More, a Mr. Bungle, a Fantomas, a Tomahawk, a Hemophiliac és a Peeping Tom frontembere ellátogat hozzánk, de csak tegnap délután tudatosult bennem, hogy a bizonyos koncert ma lesz (azaz tegnap volt). Anyukám aranyszívének köszönhetõen elvállalta, hogy elvisz a körfûrész hangú énekes/zajtudor fellépésére, ami az A38-on került megrendezésre az olasz Zu zenekar közremûködésével.
Bár a kezdés kilencre volt meghirdetve, valami különös oknál fogva csak tízkor engedtek le a hajó gyomrába, és innen még fél órát kellett helyezkednünk, hogy a zenészek felmerészkedjenek a színpadra. Addig dülöngélõ tizenéves lányok közelségét próbáltam feldolgozni és összemosolyogtam emberekkel, akik összemosolyogtak velem. Több füttyhullám után végül elõkerültek a Zu tagjai, aki feltehetõleg addig a Franciaország-Hollandia meccset nézték. Amúgy az olasz bandát nem igazán ismertem azelõtt - csak az Igneo címû anyagot és chicagói Spaceways Inc. nevû formációval közösen készített Radiale-t hallottam fél füllel, de ez a fél fül is épp elég volt ahhoz, hogy kétségbeessek és féltsem jóhiszemû anyukámat, aki az esemény végén kijelentette, hogy tulajdonképpen nem zavarta ez õt annyira.
Mikor Massimo Pupillo a basszusgitár húrjai közé csapott, azt mondtam magamnak, ez a koncert szaggatni fog. Bevallom, én - tudatlanságom okán - dallamosabb muzsikára számítottam, több különálló kompozícióval és kevesebb zsigerzacskó-csattogtatással. Hát, nem azt kaptam, amit vártam, egy dologban azonban igazam volt: a koncert szaggatott.
A muzsika három kulcsfontosságú összetevõ köré összpontosult: ritmus, dinamika, struktúra. Az egy darab görgetegként prezentált „szett” csak minimális mennyiségben tartalmazott „zenei hangokat”, melódiák helyett inkább a zaj dominált. Mike Patton különbözõ kütyükön eresztette át félelmetes, nem evilági hangjait, amikben medveölõ sikoly, indiánhalandzsa, szirének éneke és disznóvér-csobogás egyaránt testet öltött. Luca T Mai szaxofonját fõképp ritmushangszerként használta és úgy szólt, mint egy forradalmi eszméket hirdetõ, rozsdás hajókürt. Amúgy az A38 személyzetének akadt némi gondja a zaj behangosításával, de a koncert közepére beállt egy értékelhetõ állapot.
Ám ami még a zajnál is átütõbb erejû volt, az a zene ritmikája, amit a dobos Jacopo Battaglia pumpált a mókusnyúzó eszterga alá. Matekozós, komplex ritmusképe egyszerûen megbabonáztak; fõképp, mikor észleltem, hogy ezek a „témák” lépten-nyomon visszatérnek és ezáltal mesterien egyben tartják ezt a szabad felfogású ösztöntrutyit. Ez némileg „keretek közé szorította” a zenét és meggyõzött arról, hogy amit hallok, az nem pusztán hülyeség vagy indokolatlan sznobzilálás, de értékes dolog (legalábbis számomra). Ezt természetesen a többiek is alátámasztották és együtt az egész rendkívül egyben volt. A rituális techno-horzsolás a hajrában különösen nagy hatást gyakorolt rám.
Meglepõ módon Patton, az este fõattrakciója egyáltalán nem viselkedett fõattrakcióként, nem volt vezetõ szerepe, nem õt kísérték a többiek, ahogy a kiírásból gondolhatná az ember. Az énekes közremûködése végig kizárólag a zene egészét szolgálta, sajátos hangeffektusai abszolút egyenrangúak voltak a hangszerekkel (ami persze részben a hangosítás hibájának is betudható). Volt persze cickányviadal a szaxofonnal és önálló zajköteg-pakolászás, de ezek mind csak epizódjai voltak az elõadásnak. Talán többet is el tudtam volna belõle viselni, de így sem volt semmi gond. Épp annyit adott, amennyi az aznapi apokalipszishez szükség volt.
Összességében fantasztikus volt (a várakozást leszámítva, ami a fantasztikustól egész távol állt). Nem pont azt hallottam, amiért mentem; helyette viszont kaptam bõ egy és negyedórányi zsigerbõl jövõ, de precízen megkomponált, elsöprõ elánnal közlekedõ, kísérletezõs zajrockot, zúgásból és tülkölésbõl szõtt riffeket, szemérmetlenül összetett ritmusokat, illetve egy elátkozott tölgy belsõ hangjait diabolikus masinákon átszûrve. És még anyámat sem zavarta annyira. Ilyen nekem egy ideális szombat este (bár a koncert pénteken volt).

TurtleKat
2008.06.14

Captain Beefheart and His Magic Band - Trout Mask Replica

Hifi-csakbenn tengely

Az 1969-ben napvilágot látott Trout Mask Replica a könnyûzene kultikus darabja, melyet Don Van Vliet blues-muzsikus, õrült, Frank Zappa gyermek- és mindenkori barátja követett el mágikus bandájával. Bár a bluesból, garázs rockból, free jazzbõl és tengerésznótákból kotyvasztott beöntés-szerû muzsika nem tipikusan felhasználóbarát, a Rolling Stone magazin ötszázas „Minden Idõk Legjobb Lemezei” listáján mégis az ötvennyolcadik helyezést érte el (épp a Meet The Beatles és a Beggars Banquet között átszakítva a célszalagot). Hogy a huszonnyolc számot tartalmazó, közel nyolcvanperces dupla LP milyen megfontolásból kapott ilyen megtisztelõ helyet a rangsorban, nem tudom. Mindenesetre a döntés jogtalannak semmiképp nem mondható, inkább csak meglepõnek, de hát addig jó, amíg a vezetõ zenekritikusok így gondolkoznak. A lemez valóban kötelezõ.
De miként lehetne errõl a zenérõl beszélni? Howlin’ Wolf hatalmas, rozsdás csigaház-alakú gramofonnal a hátán, egy köldökéig lógó szivarral a szájában, jobb kezében pöttyös basszusklarinéttal pulóvert stoppol a hatvanegyes út mellett. Lestrapált gyapotszedõk hajnali ebédszünetükben Apollinaire-t olvasnak, este pedig - rituális voodoo-szertartás keretében - lehetetlen képeket festenek a homokba ádáz csirkék vérébõl. Eric Dolphy önkívületi állapotban doo-wopot játszik, miközben háromlábú holló gubbaszt kisminkelt szalmakalapján. Charlie Patton önmagába harapó gitárjával útra kel a halak országában. A Stooges nem ért semmit. Ehhez hasonlók juthatnak eszünkbe.
De térjünk a tényekre: van itt egyszereplõs szürreális spirituálé, fonák rock and roll-izgalom, instrumentális agykéreg-reszelde, pseudo-tradicionális country, zaj-blues, hánytató prózamondás és swingesen ritmizáló vokális free jazz. Hallhatunk érdekes, sikálós riffeket és túlvilágról visszahugyozó, pszichedelikus szaxofonszólókat; megtudhatjuk, hogyan készül a hajsütemény; továbbá szóba kerül a holocaust, az amerikai politika, a szerelem, a szex és más, hasonlóan nonszensz dolgok.
A Trout Mask Replica (bár valaki szerint inkább megkerülendõ) megkerülhetetlen munka. Ez a lemez vészpisztrángja volt a hetvenes évek garázs rockjának, post-punkjának, a No Wave-mozgalomnak, a noise rocknak, meg úgy alapvetõen mindennek, ami ezekbõl csírázott ki és nõtt a fejünkre hívatlan kucsmaként. Hatásait különösen érezhetjük a Pere Ubu kiadványain; David Thomas énektechnikája kísértetiesen hajaz Beefheart stílusosan harcsabajuszos rikoltó-hörgõ hümmögésére.
Nem is pofozom tovább: alapmûvel állunk szemben.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.06.08

Dirty Three - Dirty Three

Hifi-csakbenn tengely

A Dirty Three a kilencvenes évek elején alakult a Bad Seeds-bõl ismert Warren Ellis instrumentális formációjaként. A hegedûs mellett a szintén ausztrál illetõségû festõ, Mick Turner gitározik és Jim White dobol. A csapat Nick Cave zenéjének kísérletezõs, zajos agresszióját és magába forduló mélabúját egyaránt perfektül hozza; mi több, karizmatikus énekes-frontember és borulós versek híján még súlyosabb maga a muzsika. Még döngölõsebb a téboly és fortyogóbb a düh, még emésztõbb a magány és szívszorítóbb a szomor.
A hatalmas post-rock húzásban nagy csupor népzenei elemmel (angol, amerikai [ír] és õsi ausztrál hatásokkal) találkozhatunk, mely számomra abszolút eredetivé teszi a Dirty Three zenéjét. Már maga a hegedû használata is elragadó, de ehhez jön még kiegészítésként a harmonika és az akkordion, ami aztán már pláne.
A zenekar második, s/t albuma mind közül az egyik legodarakottabb anyag. Ötven percében melankóliától és kietlen tájaktól kezdve masírozó dobokig, ütvefúró riffekig és velõtrázó, torz jamekig minden teret nyer magának.
A tízperces „Indian Love Song” fantasztikus kezdés, õsi szerelmi ének indulatos post-felfogásban, változatos, háromnegyeddel, torzított hegedûvel, gitárral és szájharmonikával. A „Better Go Home Now” az indián szerelmi mámor után feszültebb hangulatú, vesztes csatából hazatérõs, dühbõl fonott kalács. Ellis olyan érzelmektõl duzzadó szólót produkál, hogy valószínûleg egy helyi zendülésben is vonójával venne részt gépfegyver helyett. Az „Odd Couple” öt perc páratlanul szép akkordionos búsulás; a „Kim’s Dirt” pedig Kim Salmon egy basszustémára épülõ, lassan õrlõ dalának tizenkét perces elõadása. Az „Everything’s Fucked” lélekhez szóló, dörömbölõs country-bluesa után következik a „The Last Night”, amiben Jim White egyszerûen beszarás, hogy mit dobol. Az utolsó, „Dirty Equation” címû szám az elsõ nótához hasonló energiabomba; ilyen kegyelmet nem ismerõ, jammelõs finálénál jobbat keresve sem találhatnánk.
Személy szerint én egy szabadságharc hangjait vélem felfedezni a lemezen; valahogy az egész muzsikát heroizmus járja át. Ezzel együtt azt is érzem, hogy mindhárom muzsikus igazi hazafi, akik bármikor harcba szállnának Ausztráliáért. A zene minden összetevõjével együtt kiváló, nagy hatást gyakorolt rám. Gyakoroljon hát rátok is!

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.06.04