HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Marc Ribot - Yo! I Killed Your God
Ponga - Ponga
Scott Kelly - The Wake
Kayo Dot - Blue Lambency Downward
Mike Dillon’s Go-Go Jungle - Battery Milk
Critters Buggin' - Stampede
John Zorn, Laurie Anderson, Lou Reed - The Stone: Issue Three
Groundtruther - Altitude

Marc Ribot - Yo! I Killed Your God

Hifi-csakbenn tengely

Marc Ribot univerzális gitáros. Aki nem ismerné: a nyolcvanas évek közepétõl (egészen pontosan a Rain Dogs-tól kezdve) õ penget Tom Waits oldalán, és John Zorn embereként is fel-feltûnik egy évben minimum kétszer. Gyümölcsözõ szólókarriere folyamán számos zenei irányzatban gyökeret vert. Így jött létre a latin zenét képviselõ zenekara (Los Cubano Postizos); Albert Ayler-ihletettségû kísérleti punk-projektje (Shrek) és a free jazz legendával komolyabban is foglalkozó alakulata (Spiritual Unity); a rockosabb dolgokat elõtérbe helyezõ, újabb keletû triója (Ceramic Dogs); és számtalan szólólemez, amiken a legbrutálisabb szabad zenéktõl kezdve, filmekhez írt darabokon keresztül haitii és olasz komponisták szerzeményeiig minden megtalálható.
Ribot játéka különleges és egyedi hangzással bír, amit legalább olyan messzirõl fel lehet ismerni, mint Chuck Berry-t, Django Reinhardt-ot vagy John Scofield-et. Ezekbõl én csak az utolsót tudnám felismerni, a másik kettõt csak úgy írtam. A lényeg, hogy karakteres, no.
A Yo! I Killed Your God 1999-ben jelent meg a Tzadik jóvoltából. Ezt a lemezt legtöbben a Shrek projektnek tulajdonítják; teljes joggal, hisz az anyag a zenekar 1992-ben és ’94-ben adott koncertjeinek legjobb pillanatait tartalmazza. A tizennégy szám hetvenhárom percen keresztül horzsolja az agyunkat punkkal, rockkal, no wave-vel, improvizatív zajjal, krokodilnyúzó kísérletezéssel, „spoken words”-ös énekbeszéddel, csudás dob és gitár-szólókkal, tehát nagyjából mindennel, ami Marc Ribot-tal párhuzamba állítható.
Ennek eredményeképpen van a repertoárban zúzós, idegmarcangoló art-punk (mint például a címadó dal), kisszekundos rock and roll frusztráló szöveggel (akárcsak a „Somebody In My Home”) és zseniális gitárjátékra épülõ, strukturált instrumentális darab („Softly As In A Morning Sunrise” - nekem ez a csúcs). Mindemellett hallhatunk hosszadalmas, szabadelvû kompozíciókat a nehezebb fajtából (ilyen a törzsi alapú „Human Sacrifice” vagy a „Pulse”) és könnyedebb, felszabadultabb fajtából egyaránt (mint a „Requiem For What's His Name” vagy a „Change Has Come”). Van továbbá avantgárd Jimi Hendrix-interpretáció („The Wind Cries Mary”), és egy nóta erejéig még a latin zene is felszínre tör („Jamon Con Yucca”). A finálé a „Mon Petit Punk” stúdióverziója - csavarodott, gúvadt szemû popzene.
Én reggel a dugóban végighallgattam ezt a lemezt. Azt nem állítom, hogy boldogan érkeztem az iskolába, mi több, kurva ideges voltam. Ugyanis ez a zene kihozza az emberbõl a dühöt. Még a legnyugodtabb ember is kifejelte volna a lajhárt a szatyorból, de azért végül is álltam a sarat. Az kicsit idegesített, hogy az albumon a legelvadultabb borzalmak tartottak nyolc-tíz percekig és a simán beteg, kapósabb dalocskák csak három-négyig. Az mondjuk igaz, hogyha az ember tisztességes rock and rollt szeretne hallani, hallgasson inkább Rolling Stones-t, és tartsa távol magát John Zorn papa barkácsmûhelyétõl.
Mindent összevetve a Yo! I Killed Your God alapmû: változatos és beteg, táncoltató és hánytató, art is és használ is.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.30

Ponga - Ponga

Hifi-csakbenn tengely

A Seattle-i illetõségû kvartett kifejezetten komálnivaló kísérleti muzsikát nyomat. A „fogyasztható avantgárd” kulcsfiguráiból összeverõdött formáció összesen két stúdióalbumot (és egy remixlemezt) élt meg, amibõl most az elsõ, „self-titled” anyag kerül terítékre. Zenéjüket a kritikus így tudná összefoglalni: a jazz, a rock, a funk, a techno és a drum and bass stílusjegyei keverednek a szabad improvizáció olvasztótégelyében.
Az erõs elektronikus hangzás ellenére a banda nem alkalmazott semmiféle „overdubot” a lemezen - amit itt hallunk, az a színtiszta valóság. Ráadásul a muzsika az elsõ hangtól az utolsóig improvizáció, az egyes trekkek tehát csak játék közben körvonalazódtak és születtek meg. Így az egésznek van valamiféle mélyrõl érkezõ ösztönzene jellege. Márpedig ha olyan ösztönökkel megáldott muzsikusok vonulnak stúdióba, mint Bobby Previte, Dave Palmer, Wayne Horvitz és Skerik, a hiba esélye egészen elenyészõ.
Previte bácsi felhozatalában belassult, funky groove-ok és eszméletlen pörgõs, komplex d’n’b-alapok kergetik egymást. Ezekre épülnek a mélynyomó-hasogató gépbasszusok és egyéb hangminták, amiket a szaxofonos természetesen real-time facsar ki laptopjából. Palmer és Horvitz szintetizátorok egész armadáját szólaltatják meg, Skerik pedig - akár a csecsemõkorú Albert Ayler járókájában - a free jazz, a funk és a death metal Bermuda-háromszögében futkos, és közben ijesztõen fúj. A hangzás összességében olyan, mintha Miles Davis Bitches Brew-jának rave party verzióját hallanánk.
A Pongába elsõsorban fent említett porcika-rángató ösztönössége és kérlelhetetlen húzóereje miatt érdemes belesüppedni. A négy õrült prof iszonyatosan dögösen kotyvasztják az anyagot, amikrõl még maguk sem tudják, hogy mi lesz. A lényeg, hogy zöld legyen és mérgezõ. Az már egy másik megközelítés, hogy az 1998-ban napvilágot látott lemez tíz év után még ma is újszerûnek számít. Hogy a fiúk - amellett, hogy zenélnek - élõ egyenes adásban torzítanak, effekteznek, samplereznek és utómunkálatok nélkül ilyen hangzást képesek elõidézni, számomra teljesen egyedülálló dolog. Ez is avantgárd szellemiségrõl és lankadhatatlan kísérletezõ kedvrõl árulkodik. Ezekben a Ponga nem szenved hiányt.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.28

Scott Kelly - The Wake

Hifi-csakbenn tengely

A Neurosis alapító-frontembere a 2001-es Spirit Bound Flesh után május elején új szólóanyaggal jelentkezik. Az énekes-gitáros a The Wake-kel pontosan ott folytatja, ahol hét éve abbahagyta: szûk félórás lemezén ismét egy szál akusztikus gitárral elõadott, folkos hangvételû nótákkal ajándékozza meg a nagyérdemût. Az erõs Johnny Cash-ihletettség maradt, szívbemarkoló elõadásmód maradt, talán még csiszolódott is a hangzás az idõk során, és fülbemászóbbak lettek a dalok is (a szó pozitív értelmében). A sárba tipró gyönyör tipikus esetével állunk szemben.
Bevallom, nem ismerem olyan behatóan a Neurosis munkásságát, amilyen behatóan illene és kellene, de abból, amit eddig hallottam tõlük, arra a megállapításra jutottam, hogy zenéjük irdatlan energiát hordoz magában. Ez a fajta svung - ami nem egyszerûen leõrli az arcodat, hanem lassú mosásával apránként épít le - egyedülállónak mondható a metál mûfajában; habár léteznek hasonló technikával romboló muzsikák, ilyen mélységekbe szerintem nem igazán nyúl senki. De ezt nyilván ti is tudjátok. A lényeg, hogy Scott Kelly ezt a mélyen, az emberi lélek legsötétebb szegleteiben gyökerezõ, zsigeri erõt az amerikai folk/country mûfajában is kiválóan alkalmazza. Bár sokakat hirtelen meglephet a két projekt közötti látszólagos eltérés, a korongot végighallgatva ráébredhetünk, hogy elért hatás szempontjából nincs is olyan nagy különbség. Hisz ez a zene hamisítatlan „doom”. És Scott Kelly ezt tudja jól.
Az énekhang - amely Johnny Cash utolsó lemezein hallható mély, tapasztalt hanghoz hasonlatos (ami némi Neurosis-ban kamatoztatott morgással társul) -, illetve az egyszerûségükkel hódító, letisztult kompozíciók nem egyszer temetnek föld alá katartikusságukkal. Az egygitáros kíséret olykor háttérben fohászkodó steel gitárral, esetleg valami jelzésértékû basszus-szólammal bõvül. Mindent összevetve a hangzás meglehetõsen (de nem feltétlenül meglepõ módon) lehangoló, amihez az imént felsoroltak mellett a melankolikus, depresszív szövegek is nagyban hozzájárulnak.
Aki kis magányra vágyik, és még a saját vérének zubogását sem akarja hallani; aki elhagyatott homoksivatagban akar azonosulni a naplementével; aki élelem nélkül kíván zarándokolni a szerelem, a szomorúság, a szenvedés és úgy általában az sz-betûs szavak földjére, annak a The Wake kihagyhatatlan. És persze fanok is meg lesznek elégedve. Engem meghatott.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.26

Kayo Dot - Blue Lambency Downward

Hifi-csakbenn tengely

Toby Driver (gitár, ének) és Mia Matsumiya (hegedû) zenekarának elsõ lemeze, a Tzadik-nál megjelent Choirs Of The Eye furcsamód nem fogott meg. Igazság szerint végig se hallgattam rendesen, csak úgy ímmel-ámmal bele-bele, emiatt a zajos, nyomasztó részek némileg elrettentettek. Úgy gondoltam, hogy ezt majd késõbb, ha Isten is úgy akarja. És úgy is akarta, kedves ember kommentárjából kaptam a hírt (már elõtte is olvastam valahol, csak átsiklottam fölötte), hogy a Blue Lambency Downward hamarosan boltokba kerül. Én türelmetlenségem okán kicsit portyáztam a világhálón és rá is leltem szerencsémre.
Elõtanulmányként újrahallgattam a 2001-es albumot: kicsit belebóbiskoltam (ne bántsatok, hajnal volt) de lényegesen elégedettebb vagyok, mint az elsõ hallgatás után.
A zenekar nagyszerûen ötvözi a rockzenét és metált a modern klasszikus muzsikával. Bár ez tipikusan olyan megállapítás, amilyet sematikus zenekar-ismertetõkben lehet olvasni (majd túllépek ezen is), de van benne igazság. Eredményképpen könnyen nem fogyasztható avantgárd progresszív metált kapunk, melyben az összetett hangszerelés és komolyzenei jellegû kompozíciók kapós témákkal, dúmos, posztos riffekkel társulnak. A banda attitûdje és muzsikájuk hangzásvilága hangyányit a Sleepytime Gorilla Museum-ot juttatja eszembe, ahol szintén klasszikus elemekkel gúzsba kötött avant-progról beszélhetünk (és a hegedû dominanciája is közös tulajdonságnak mondható).
A hivatalosan május elején megjelenõ új lemez relatíve nyugisabb, mint az elsõ kiadvány. Több az émelygés, több a vibrato, tehát több õszi levél hull, mint véres végtag. A címadó nóta baljós gitártémája a Mastodon egyik John Merrick-rõl írt dalára emlékeztet. Charlie Zeleny dobjátékával bizonyítja, hogy a seprûvel nem csak finoman neszelni, de vihart kavarni is tökéletesen lehet. A hangkép egyre dúsul: disszonáns mellotronnal, visszhangokkal, effektekkel, de legfõképp iszonyatos erejû háborgással, ami káosszal tölti fel az embert. Maga a szerkezet egy free jazz-szerzemény felépítésére emlékeztet.
Az agyölõ klasszikus betétekért és a „bánat-szedi-szét-eszemet”-kamaraszekcióért Matsumiya hegedûje mellett Hans Teuber és Skerik szaxofonjai/klarinétjai felelnek, és ne feledkezzünk meg a pszichedeliát hizlaló vibrafonról sem. Toby Driver mindeközben a létezõ minden gitáron, zongorán, orgonán, analóg szintetizátoron, még szopránklarinéton is játszik.
A két, magát legkevésbé hallgattató darab a „Clelia Walking” és a „The Sow Submits”. Az elsõben kortárs komoly-malõrök és gyógyult, gnómszerû metál-borulványok követik egymást konjugált szerkezetben, és az ének csak a negyedik perc közepén csatlakozik az egyedül maradt gitárhoz. Az utóbbi instrumentális, igazi Tzadik-repertoárba illõ kompozíció, ami olykor már a kakofónia határmezsgyéjén egyensúlyoz.
Míg a korábbi kiadványokon inkább a tíz-húsz perces, komplex szerzemények voltak elõtérben, itt több dal önmagában, „dalként” is megállja a helyét. Ilyen a melankolikus „Right Hand Is The One I Want”, melynek hét percében komor, jazzes töltetû, lassan gomolygó dalkölteményt tisztelhetünk; de ilyen a „The Awkward Wind Wheel” is: ez a három és fél perces, a King Crimson-t idézõ, de a Kayo Dot-hoz méltóan betegen tálalt prog-rock-nóta elsõ osztályú hegedûjátékkal és fülbemászó elvonási tünetekkel.
Az átvezetésként (is) szolgáló „Useless Ladder” gitár-klarinét-hegedû-ének kombójának szépséges nyomasztása után érkezik az utolsó, tízperces „Symmetrical Arizona”: ez a katartikus kivezetõ ríkató szaxofon-közjátékkal, Toby négy perces gitárszólójával, Pink Floyd-aromájú psych-rock-kiállással, Mia gyönyörû hegedûjével és a disszonáns kódával, mely méltó befejezése a csodás anyagnak.
A Blue Lambacy Downward õrjítõ mélységekbe ránt, egyedül hagy a ködben, korhadó tölgybe börtönzi a lelkedet, avarral takarja le a testedet, de nem öl meg, csak szörnyû álomba ringat. Nincsenek itt nagy zúzdák, hörgés vagy fejeket kettéhasító forgókések, a tébolyda mégis százszázalékos. A hallgató legbelül kicsit megzakkan, gyomorban tikkel és magányos, megijed az asztali lámpától, féltékeny egy falon mászó molylepkére, bosszút forral bármi ellen, megugatja a holdat, de mire megpróbál lyukat vágni az égboltra egy kolbász-szelõ bicskával, a lemez lejár, õ pedig felriad és reggel suliba megy.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.22

Mike Dillon’s Go-Go Jungle - Battery Milk

Hifi-csakbenn tengely

A Garage a Trois, a Critters Buggin, a Hairy Apes BMX, a Billy Goat és a Les Claypool’s Fancy Band vibrafonosának szólólemeze hatványozottan beteg muzsikát takar. Mike Dillon nem éppen tartozik hangszerének tradicionális mívelõi közé, s habár rengeteg jazzista hatott rá (különösképp Cal Tjader, ami játékában is érzõdik), zenéje közelebb áll az elvontabb, modernebb, kísérletezõsebb dolgokhoz.
Ne csodáljuk hát, hogy a Battery Milk során a vibrafont nem egyszer súlyosbítja torzítás vagy egyéb effekt, ami nagyban hozzájárul az idegbajhoz. Dillon ütõhangszerek mellett egyes számokban énekel is, illetve nem is énekel, inkább mormolva rappel, mint egy hangszála-vesztett, herointól túlpörgött menyét, olykor pedig rekedten ordítozva prédikál, hogy milyen hülyék is az amerikaiak (a rockot és free jazzt ötvözõ „Stupid Americans” címû dalban). Ez természetesen minden szempontból a muzsika javára válik, legalábbis nyitott arcok számára mindenképp.
A nehezebb emészthetõ, elõõrs-cuccokat kompenzálandó akadnak letisztultabb, nyugisabb felvételek is a korongon. Ilyen például Aaron Neville híres „Hercules” címû soul-szerzeményének feldolgozása, amely a banda kifinomult ízlésérõl tesz tanúbizonyságot. A szintén visszafogottabb, szinte már gyermekdeden csilingelõ „Bad Man” George W. Bush-t pofozza erõteljesen.
Mindent összevetve vannak itten finom, jazzes szólóktól kezdve, táncra pukkantó funky groove-okon át, kifordult leguán-hiphopon és lágy soulon át, kõkemény vibrafonnal prezentált rockzenén át epilepsziás rohamot imitáló, disznó vérrel nyakon öntött punkig minden, amit egy avantgárdra kész hallgató kívánhat. Van megfogalmazott üzenet és tabla, van egy nagy adag agresszió és kiemelkedõ hangszeres tudás, van kreativitás és újdonság. És az egészet az avantgárd fekete felhõje lengi be.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.21

Critters Buggin' - Stampede

Revízió

Hifi-csakbenn tengely

Errõl a kiadványról - miután megvettem, mert megvettem, tengerentúlról hozta a posta egyenest a karjaimba - nagyon lealacsonyító kritikát írtam. Fogalmam sincs miért. Akkor valamiért nagyon nem tetszett, de most nem is ez a lényeg. Ennek már két éve, úgy látszik, azóta némiképp fejlõdtem, és most bátran kijelenthetem, hogy a Stampede meghatározóan kurva jó lemez. „Már hogyne lenne az!” - mondom magamnak a mai eszemmel, és keresem a hibapontokat, amik esetleg magyarázatot adnak 2006 márciusában publikált cikkemre. De ezek a hibapontok valamiképp felszívódtak az idõk során és maradt a húsvér semi-gyógyult acid-jazz-funk tökély.
A Seattle-i illetõségû Critters Buggin boszorkánykonyhájának két mesterszakácsa a szaxofonos Skerik és a perkás-vibrafonos Mike Dillon. Nem tudom, mennyire ismeretesek õk köreitekben; mindenesetre ha máshol nem, Les Claypool mellett hallhattátok õket (a Fearless Flying Frog Brigade-es és a Fancy Band-es albumokon). Ez a két arc maga a merõ eredetiség, jazztõl death metálig mindent játszanak. Kezük alatt mindig valami teljesen új, valami semmihez sem fogható születik. Ezt a képességüket a CB-ban különös mértékben kamatoztatják.
Ennek eredményeképpen a korongon a pörgõs drum & bass-tõl kezdve, belassult trippy cuccokon át, ambientre, exoticára és némi jazz-funk mókázásra kitérve, a keleti népzenén keresztül torzított szaxofonnal vezérelt metálig minden elõfordul. A repertoár a muzsikusok sokoldalúságáról árulkodik, ám ez a sokoldalúság mégis meglepõen egységes hangzásvilághoz vezet, amelyben a kellõ avantgárdság ízléssel és alázattal párosul. Ne felejtsük megemlíteni Matt Chamberlaint a dobok mögött és Brad Houser basszerost, akik legalább akkora zsenik, mint zenésztársaik. A dobos kicsavart, nem szabványos groove-jai kiemelten hihetetlenül faszák; nem csupán kísérik a szólistákat, de meghatározó szerepük van az egyedi hangulat egészének kialakításában.
A végeredmény magáért beszél. Nyitottság persze nem árt, itt is borulnak a dolgok néha (gerjedés, disszonancia, bádogos impró-kötegek), de végig nagyon egyben van az anyag. Tele van nagyszerû ötletekkel, újszerû zenei megoldásokkal, remek egyéniségekkel, értelemmel és érzelemmel, gyönyörrel és borzalommal, analóggal és digitálissal és döggel, döggel, döggel.

Régi cikk
Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.20

John Zorn, Laurie Anderson, Lou Reed - The Stone: Issue Three

Hifi-csakbenn tengely

Ez az a fajta zene, ami miatt a barátaim a suliban baszogatni szoktak. Nem képesek elfogadni, hogy ilyen zene egyáltalán létezhet; de még ha létezhetne is, szerintük akkor is gyalázatos dolog volna „zenének” nevezni. Emiatt õk fõleg „istentelen szarnak” hívják vagy leginkább nem hívják sehogy. Szerintem minden hozzáállás kérdése.
A közelmúltban megjelent korong (bejegyzésem tárgya) a The Stone néven ismert klubot „népszerûsítõ” Tzadik-széria harmadik példánya. A helyet kifejezetten kísérleti/avantgárd elõadások számára létesítették, aminek tudatában már sejthetjük, mire számíthatunk az albumon.
A két koncertbõl összerakott lemezen New York „földalattjának” három nem mindennapi muzsikusa kapott szerepet: az alkalmi formációban John Zorn (a Kõ mûvészeti vezetõje) szaxofonozik, Laurie Anderson hegedül és kezeli az elektronikát, Lou Reed pedig áram alatt gitározik. Gondolom, a zenészek senki számára nem szorulnak részletes bemutatásra. A lényeg, hogy egyikõjük sem az a tipikus campfire-arc.
A The Stone: Issue Three ötven percében - a hely szelleméhez méltóan - színtiszta szabad improvizációt hallhatunk; azaz valamiféle free-jazz-noise-rock-összetételû, kísérleti masszát, aminek kaotizmusában olyan õserõ lakozik, ami még talán a The Beatles zenéjében sincs meg. Akik nem ismerik el ezt a típusú muzsikát (vagy legalábbis nem rokonszenveznek vele), azok - természetesen önhibájukon kívül - nem érzik ezt az irdatlan energiát, holott épp ez a lényeg, ez ad értelmet a hangok „katyvaszának”, ebben rejlik a dolog varázsa. A hangzást amúgy leginkább a Last Exit kiadványainak világához lehetne hasonlítani (amik szintén melegen ajánlottak). Reed torz, reszelõs riffjei, Anderson hurrikánszerû hegedûjátéka és érdekes hangmintái, illetve Zorn sajátos szaxofonja masszívan, egységesen hatnak a hallgatóra.
Ez a zene jó alaposan átmossa az ember szervezetét: levakarja a homloküregben megtapadt mohát, bekebelezi az agyban élõsködõ szentjánosbogarakat, kisodorja a szívet mardosó kopáncsokat, és az ötven perc végén megtisztult emberek vagyunk, akik bár még kicsit kábák, de üdének és frissnek érzik magukat. A másik verzió, hogy olyannyira felbaszta az agyunkat ez a sok értelmezhetetlen hülye zaj, hogy széttörünk a fejünkön minden kezünk közé kerülõ tükröt, tányért és üveget, majd végül elvérzünk direkt. Minden hozzáállás kérdése.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.20

Groundtruther - Altitude

Hifi-csakbenn tengely

Bobby Previte és Charlie Hunter ünnepelt Groundtruther-trilógiájának befejezõ darabja. Nem csak azért dagonyázunk mormotazsírban, mert kétlemezes, hanem mert vendégmuzsikus szerepében (DJ Logic és Greg Osby után) John Medeski billentõs tündököl.
Az elsõ kísérleti elektronikus lemez. Súlyosabbnál súlyosabb groove-ok, effektezett morse-gépek és körfûrészre kötött wah-wah pedálok, sci-fi jazz- és futurisztikus funkrock-jammek, túlságosan zajos magány. Bobby a dobok mögött pulzál, Charlie héthúros elektromos gitárjával alkot (a basszus- és a szólórészeket egyaránt), John orgonával, mellotronnal, clavinettel és más furcsa villanyos kütyükkel körülvéve nyomkodja stílusosan a billentyûket. A második pihent akusztikus korong. Nehezen emészthetõ, rövid, avantgárd kompozíciók, zaklatottság és útkeresés, falba vájt versek és papírmadarak röpte, szabadszellemû boszorkányégetés. Previte az ütõszekció személyében dobog, Hunter akusztikus gitáron penget, Medeski zongorán és esetenként melodicán kortárskodik.
Az Altitude más, mint a trilógia elsõ két darabja. A korábbiak nekem kicsit túl elektrók és "szétesettek" voltak, sokkal nehezebben találtam meg velük a hangot, mint ezzel (persze azokkal is megtaláltam némi babgulyás után). Medeski közremûködése kétségtelenül hatalmasat dob a cuccon, ráadásul én különösképp csípom õt. Egyszerre tud groovy és elvont lenni, ami a Groundtruther koncepciójához tökéletesen passzol.
A végeredmény egyszerre old school és elõremutató, egyszerre táncra perdít és elgondolkodtat, egyszerre nyomaszt és felszabadít.

Megtalálható az amazon.com-on
Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.04.16