A Silent Alarm nem elég, hogy 2005-ös megjelenés, de az õszi hónapokban felbukkant új maxijukat, a Two More Years-t 2005 egyik legjobb dalának tartom, így azt hiszem, mindenképp itt az ideje szólni néhány szót errõl az észak-londoni négyesrõl.
A legtöbben a Franz Ferdinand farvizén befutott csapatnak titulálják a BP-t, pedig a látszat ellenére korántsem ugyanazt a zenét játsszák. Egyfelõl igaz, hogy hasonlóan a skótokhoz igen erõteljes a ritmusszekció, folyamatosan úgy tûnik, mintha legalább négy kéz forgatná a dobverõket, és a basszus is pontosan és sûrûn támasztja alá a légies gitárokat. A BP zenéje azonban sokkal mélyebb, komorabb hangvételû, ugyanakkor egyben táncolható is (le a kalappal, ahogy ezt megoldották). A szövegek is elvontabbak, nehezebben értelmezhetõek, a dallamokban a melankólia váltakozik a dühvel. Ez utóbbihoz gyakran politikai állásfoglalás kapcsolódik (elég csak a Price Of Gas beszédes címét látni), ettõl talán megkímélhettek volna minket. A gitárhangzás terén végig az effektek uralkodnak, szinte állandó valamilyen torzítás vagy elmosás, ettõl pedig sokkal dúsabb lesz a hangszerelés. És természetesen mindez nem érne semmit Kele Okereke torokszorító hangja, furcsa éneklése nélkül.
Még akkor is, ha csak a kedvenceket emelném ki, az album harmadát fel tudnám sorakoztatni, erõteljes hangulatuk miatt mindig más dal szólít meg.
A Like Eating Glass intrója rögtön irtózatos tempót diktál, az elsõ lélekbe markoló sorokkal (Its so cold in this house) a havas borító elevenedik meg, szinte mi is felnyögünk a fájdalomtól. Akadnak aztán hagyományosabb, jóval punk-osabb darabok is, mint a Helicopter, a Luno, vagy az emlegetett Price Of Gas. Kiemelkedik ezek sorából a Positive Tension, húzós basszus-alapjával, mély férfikórusával és agyoneffektelt gitárjaival, valamint a sláger, a Banquet. Elõbbiben ráadásul fergeteges szólót is kapunk az arcunkba: a ritmusgitár Blur-i riffjeire felturbózott funky-kattya keveredik. Lassabb dalok is kerültek az anyagra, ilyen a hangulatos Blue Light és a This Modern Love, mely egyszerre tud lehangoló lenni, szerelmes dal maradni és éppolyan tempót felvenni, mint a legpörgõsebb punk-nóták. A legjobbak mégis a nyitószámhoz hasonló nyomasztó darabok. A She's Hearing Voices vészjósló õrület a nyolcvanas évekbõl egy paranoid-skizofrén lány õrülete; a Pioneers talán a legjobb szám a lemezen az biztos, hogy a legjobb kezdés az övé. Ismét eluralkodik rajtam az a világfájdalom- és félelem, ami Kele hangjából árad, míg a refrén vérfagyasztóan (elég már ezekbõl a jelzõkbõl!:) pontos és ritmusos dobjával felszabadítóan önt el. Az utolsó két dal emelkedik végül ki a mezõnybõl. A Plans (jelenleg a kedvencem) nyomasztó, sötét és végtelenül szomorú, csodálatosan atmoszférikus hangzással és hátborzongató szöveggel (Been training vipers to come for you / In your sleep / And the ravens are leaving the tower / Make your peace); a záró Compliments pedig meglepetésre álomszerû, katarzis-közeli ambient.

Gaines
2005.11.30

Lap elejére

Niacin - Organik

A Niacin tagjai az új 2005-ben megjelent albumukba is nagyon sok jót kotyvasztottak bele. A trió eme Organik címû nagylemezének gerincét a fusion, a psychadelic jazz alkotja, de itt-ott azért a blues, a rock és a funk is felbukkan. A zenekar sok zenei motívumot átvett Frank Zappától. Többek között Zappa King Kong címû szerzeményét is játsszák, de ne menjünk még annyira elõre.
A Barbarian @ The Gate egy zúzós kezdés, rögtön meg is adja a lemez alaphangulatát. John Novello elég húzós, gyors hammond-szólót produkál, és maga a téma is a gyors, ritmusos billentyûzésre épül. Az ezután következõ Nemesis is elég pörgõs, bár egy kicsit gomolygóbb a Billy Sheehan basszus-szólama. Novello ebben a számban váltogatja hangszereit, és a gyönyörû orgonáját zongorára cseréli. A Blisterine még mindig a zúzós jazzt képviseli. Nagyon jó és fülbemászó a basszus, amire az elnyújtott space effectek kerülnek, közben Dennis Chambers már-már drum and bass alapot szolgáltat. Majd eztán jöhet a bizarr drop és az észveszejtõ keyboard-szóló, amitõl az ember a plafonon brékel. A negyedik dal a lemezen a Zappa által írt King Kong, amit már említettem. Három ember játssza azt, amit eredetileg körülbelül nyolc ember játszik. Novello a hammond-dal játsza a témát és zongorával a szólókat, Sheehan nyomja a basszust (amit aztán a masterelés során eléggé kiemeltek), és Chambers ugyanúgy dobol, mint az eredetiben Chad Wackerman, ami aztán minden dobosnak embert próbáló feladat. A Super Grande egy kevésbé jazzes, az Atomic Rooster 1970-es Death Walks Behind You címû lemezén játszott számaihoz hasonlít, sok zongorával és psychadelic rockos terjengõsséggel a farzsebében. A Magnetic Mood egy lassú blues. Nagyjából ennyit érdemes róla elmondani. A Hair Of The Dog kezdése szinte csak ritmusváltásokból áll. Az efféle kezdéseket a Mahavishnu Orchestra, a Weather Report és sok más fúziós jazzt játszó zenekar szokta volt alkalmazni. A szám itt-ott a korai Emerson, Lake & Palmer és Deep Purple felé kacsintgat, de azért megtartja jazzes "mivoltát". A 4's 3-ban is helyet kaptak a különbözõ effektek. Ennél a számnál már az ember nem is érzi, hogy jazz-zel van dolga, ami talán azért van, mert igaz. A lemez szinte teljesen átfordult rockba, tehát nem mindenki azt kapja, amire számít. A Stumbul On The Truth egy drumandbass-swing, nagyon eltalált témával, és nagyon jó billentyûjátékkal. John Novello hihetetlen teljesítményt nyújt az egész albumon. A Club Soda-ban érezhetünk egy adag Medeski, Martin & Wood-ot, ami ugye pont ugyanabban a felállásban muzsikál, mint a Niacin, csak pár évvel elõbb kezdték el pályafutásukat. A No Shame egy igazi dögös funk. A tagok bebizonyítják, hogy a huszonegyedik században van funk wah-wah effect nélkül. Az albumra két bonus track is került: a Clean House egy terjengõs, effecteket felhalmozó soul-paca erõs slap-basszussal. Az utolsó, Repeat Offender címû szám lassan kezdõdik, s már félünk a csöpögõs befejezéstõl, amikor... BANG!
Ethno-funk-fusion-rock jam a végére és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.29

Lap elejére

System of a Down - System of a Down

A ma talán legszínvonalasabb rockzenét játszó örmény tagokból álló csapat 1995-ös megalakulásuk után 1998-ban megjelentették elsõ nagy lemezüket. Ezen a lemezen a Black Sabbath és Djivan Gasparayan (örmény népzenét játszik) zenéje van összeforgatva, és ezáltal egy teljesen egyedi hangzást ad. Ezen kívül a szövegeik igen politizálósak, és kritikusak sok mindennel szemben.
A Suit-Pee (ami tulajdonképpen Sweet Pea, csak mivel az egy Black Sabbath szám címe, ezért megváltoztatták. Zúzós, kemény, ordibálós, minden, ami metál. A Know egy jó kis dob-intróval kezdõdik, majd egy kis, már-már punkzenébe hajló zúzás következik. Eztán Serj Tankien örmény népzenét idézõ hajlításokat visz bele az énekbe, és ezáltal sok Brujeira-t hallgató embernek elmegy a kedve a SOAD-tól, mondván: "Ez nem is olyan egyszerû!". A Sugar is zúzással kezdõdik, majd lágy, már-már jazz-es dob és dallamos gitár fölé énekelnek igen gyorsan. A Suggestion is örményes (néha hülye, cartoon networkös) énekkel és sok-sok õsrockkal az oldalán került fel az albumra. A Spider egy lassú, lírikus szám. Halk basszussal kezdõdik, majd mindenki a húrok és egyebek közé csap. Serj itt is olyanokat énekel, amitõl sokkal érdekesebb a zúzás. A DDevil egy gyors és rövid szám, a vonatot idézõ ritmusra épül. A Soil-ban gyors ritmusváltások és funky-s gitár riffek találhatóak, és talán a legjobb nóta a lemezrõl. (a System of a Down megalakulása elõtt a basszusgitáros nélkül Soil néven futottak) A War? igen nagy horderejû dal. Van egy lírikus része (amit akár egy drop-nak is fel lehet fogni), ami nagyon jól ellett találva a közepén. A Mind lassan, dallamosan kezdõdik, majd jön egy ordibálós snit, és nagyjából ezek váltakoznak a számon belül. A Peephole egy unca-uncás szerzemény, ritmusa a Marilyn Manson Golden Age Of Grotesque-éhez hasonlít. A refrén itt is nagyon el van találva. A CUBert annyi részbõl áll, hogy ihaj. Fülbemászó refrén, kis ordibálás, eredeti dallam, minden, ami ahhoz kell, hogy ne tudjam rendesen leírni. A Darts egy furcsa, szavalós szám, csak a refrénben lehet fölfedezni dallamot. A P.L.U.C.K.-ot (avagy Politically, Lying, Unholy, Cowardly, Killers) a zenekar annak az 1.5 millió áldozat emlékének szeretné ajánlani, akiket az 1915-ös örmény népirtás alatt a Török Kormány kivégeztetett.
Dallamos, zúzós, lírikus, elmebeteg.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.26

Lap elejére

New Orleans Klezmer Allstars - Fresh Out The Past

A new orleans-i klezmer és jazz éllovasai a jiddis népzenét ötvözik egy kis rock and rollal, és úgy megtáncoltatják az embereket, hogy azt hiszik, megjött a messiás.
A New Orlean Klezmer Allstars 1999-ben megjelent Fresh Out The Past-ja a megszokottnál is csuhajgatósabbra sikerült, persze ez a megszokottnál jobb élvezetet is nyújt.
A Mr. 9 O'Clock-kal rögtön bele is csapnak a lecsóba. Ben Ellman, aki szaxofonon játszik a csapatban és többek között Charlie Hunter-rel és a Galactic-ban fúj, zseniális fúvós témát írt ehhez a számhoz. A dobos is feszesen üti a hármakat, ez a ritmus a muzsika gerince. A Dr. Lizard egy lassabb, körtáncban-tipegõs (néha egy-egy rikkantás és ugrás is becsúszik abba a körtáncba), akkordionos nóta, bizarr ritmusba forgatva, sok, hosszú szólóval megpakolva, nem hiába tart hét percen át. A The Unholy Chazir egy zsidó westernfilm akciójelenete alá kerülhetne. Drámai hangzás, szinte már magam elõtt látom a málló vakolatú banképületet, és ahogy az ortodox fejvadász a falának dõlve és szivarozva várja a galád bankrablókat. A Struttin' With Some Doner Kabob-ban a bárzene és a boogie-woogie keveredik a népzenével. Gyors ritmusok, gitárszóló, tánc és tánc és tánc. Moroccan Roller egy arabos Chuck Berry utánérzés, zúzás zúzás hátán, igazi tánczene. A Coney Island White Fish egy lassú, akkordionos, lüktetõs dal, érdekes szaxofonbetétekkel, és egyéb melodikus elemekkel. A Aging Raver's Personl Hell egy kóválygós, részeges, pokolban játszódó történetet feldolgozó, Geothe Faustjára emlékeztetõ mû, húzós szaxofonszólókkal, drámai dobokkal. A Not Too Eggy egy gyors, csípõrázós, headbang-es vidámság, a zenekar a klezmer minden stílusjegyét felhasználja benne. A MyLK újból egy lassú, drámai, westernfilmes nóta. Érezzük, hogy valaki mindjárt lõni fog. Sok a klasszikus zenében használt zenei fordulatot használ fel a banda, amik talán ebben a számban észrevehetõek igazán. A Klezmer Defiance a Neverhood zenéjét idézi, ahol ugye Terry S. Taylor robbantott óriásit a gitársikálós, jiddis tánczenét idézõ mókáival. A Casablanca To L.A. egy terjengõs, sejtelmes szaxi-sikolyokkal teli szerzemény, melyben a basszusgitáros alkot igazán nagyot. A Hartman Pick Up Your Accoridion Play a Pulp Fiction fõcímzenéjét (Dick Dale & His Del-tones - Misirlou) koppintja a tapsokkal, ugyanazt a ritmust veszi át, de a zenei világ teljesen más.
A lemez véleményem szerint a világ egyik legjobb klezmer-lemeze, nagyon sok fúvóssal, feszes ritmusokkal, táncos léptekkel.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.23

Lap elejére

John Butler Trio - Sunrise Over Sea

Az ausztrál John Butler Trio még Amerikában is csak viszonylag ismert, de az elmúlt években egyre népszerûbbé vált az élõ zenét kedvelõk körében, köszönhetõen jam-alapú koncertjei miatt, melyet többek közt a Dave Matthews Band elõzenekaraként is megmutathatott.
Legújabb lemezében bebizonyítja, hogy stúdiókörülmények között is érdemes figyelni rá. A trió névsorában fennállásuk 4 éve alatt csak John Butler neve maradt azonos, de a cserék nem befolyásolják a zene színvonalát: mind Shannon Birchall basszer, mind Nicky Bomba dobos kiválóan teljesít. Muzsikájuk átmenet a pop-rock, a folk és a blues között. Legnagyobb erõsségük az énekes-gitáros-dalszerzõ John Butler, aki rengeteg szokatlan (delta-blues, déli-rock, elektromos, bendzsó, vagy akár steel) gitárhangzással és piszok jó játékkal dobja fel a zenét, míg kissé jellegtelen énekhangja és stílusa erõsen emlékeztet a Red Hot Chilli Anthony-jára.
E 2005-ös lemezen becsúsznak kevésbé izgalmas, slágeresebb számok is (a What You Want vagy az Oldman leginkább a számomra kevéssé szimpatikus Calling-féle soft-rock vonalba illeszthetõ, ugyanakkor sem a WYW remek vonósnyitányát nem lehet elvitatni, sem azt, hogy az Oldman pengetése és zenei alapja messze jobb, mint a kategória divatos képviselõiéké), de a számok sokszínûsége fiatalos és energikus anyagot eredményez.
Szokásomtól eltérõen ezúttal nem a nyitószámot, hanem a tizenegyedik Zebrát kell elsõként kiemelnem, ebben ugyanis szerepel mind a csapat játékossága, kimeríthetetlen fantáziája, mind a zenészek profizmusa: az erõteljes ritmusszekció rengeteg ütõhangszert vonultat fel, a megbízható basszus pedig igen változatos formákat ölt (a blues-lemezeken kevésbé gyakori bõgõ hangja is sokszor hallható). A szövegek erõteljes greenpeace ihletettsége ölt humoros formát az elsõ Treat Yo Mama-ban, a földanya szeretetét elõíró sáros hippi-blues ujjizzasztó slide- és steel-szólókkal robbant, sõt, még mintha a Goin Down South címû R. L. Burnside-klasszikust is megidézné. A Red Hot Chilli nem csak Butler hangja miatt merül fel, a Company Sin táncra-perdülõ funk-reggae-je, vagy a Hello rock-funk ritmusa is az RHCP basszus-alapú funk-ját idézi (aki nem hiszi, hasonlítsa össze a Hello énekét a Californication-el); a másik emlegetett elõd, Dave Matthews dallamvezetése és témái pedig az ihletett Seeing Angels-ben bukkannak fel (azt már meg sem merem említeni, hogy utóbbiban Butler hangja idõnként a James Hetfieldnek, a Metallica énekesének mélységeit hívja elõ). A trió kreativitását jelzi a zenei mûfajok sokszínûsége. A Peaches & Cream reggae-s lüktetésû gyönyörû szerelmes szám szívet ímelengetõ kaliforniai surf-feelinggel; a Damned To Hell egy szál bendzsóval elõadott, torzított énekû country-blues, míg az instrumentális, mesteri effektekkel dúsított Mist váratlanul az ír népzene világába repít minket, szinte látni a ködbe burkolózó zöld síkságot és a csatába induló harcosokat. A lemez egyik legjobbját, a hátborzongatóan hipnotikus Bound To Hell deep-folk gyászmenetét pedig két számmal arrébb már a Therell Come a Time követhetetlenül pergõ punk-folk-ja követheti. A JBT a zárással végül a koncertek rajongóit is megörvendezteti: a tízperces Sometimes lassú füstös jazz-ként indul, majd igazi jam-rockká növi ki magát, gospel-szerû kórusbetétekkel és Hammond orgona-támogatással (ez utóbbiból talán több is elfért volna a lemezen). Érdemes az enchanced változatot keresni, a cédé mellé akkor ugyanis kapunk egy bónusz lemezt is, négy élõ felvétellel, s itt hallható igazán, mennyivel több tud lenni egy dal élõben a Hello és a Zebra egyszerûen bombasztikus, míg az Ocean fergeteges tizenkéthúros gitárszóló.
Folkerek, blueserek és funkerek: pattanjatok fel a John Butler vonatra!

Gaines
2005.11.22

Lap elejére

Richard Bona - Munia, The Tale

A Kelet-Kamerunból származó jazzénekes és basszusgitáros 2003-mas lemeze (Munia douala nyelven azt jelenti, hogy Történet (The Tale)) hihetetlen szépségével elvarázsolja a hallgatókat. Mesterien keveredik benne az afrikai népzene és a jazz, és ez az egyveleg még meg van hintve egy kis funkkal.
A Bonatology (Incantation) egy gyönyörû intro, amiben egy kórus énekel, ami csak Bonából áll. A Kalabancoro egy húzós dobbal ellátott, akusztikus gitáros, furulyaszólós jazz-szerzemény afrikai (valószínûleg Douala) nyelven énekelve. Nyelvezete miatt Joe Zawinul My People címû lemeze juthat eszünkbe, amin az énekesek szintén egy afrikai nyelven énekelnek. A Sona Mama egy sikálós, dallamos, tablás, lassú szerzemény, elbûvölõ Richard Bona (egyszer-kétszer eltorzított) énekhanggal. Itt-ott a kanna hangja és az erõteljes slap bass is felcsendül. A Painting A Wish egy autentikus, kicsit Oregon-os jazz, szaxofonnal, zongorával, dobbal, basszussal. Semmi különös dolgot nem tartalmaz, de ettõl még szép. Az Engingilaye-ben ezt az Oregon-os hangzást, és a Sona Mama-ban hallható világzenés, sikálós gitárokat egyesíti. A Dina Lam egy lassú, siránkozós hangulatú szám, ahol az énekes igazán meg tudja mutatni énektudását. A Balemba Na Bwemba majdnem ugyanazokkal a gitárakkordokkal kezdõdik, mint az Eagle Eye Cherry egyetlen világhírû száma, a Save Tonight. Aztán beindul a terjengõs zongorás nóta, ami aztán erõsen világzenés gitáros, TANGÓHARMONIKÁS, pörgõs dalba, ami Bona-t igazán tükrözi. A Muto By Bye a Dina Lam-hoz hasonlóan egy lassú szerzemény, de az énekes egy teljesen más oldalát mutatja meg benne. Ez a szám inkább a jazz felé hajlik, amíg a Dina Lam inkább a népzene felé. A Bona Petit újból egy sikálós jazz, amiben a zongora kap sok szerepet. A Consocou egy percussion-os, gitáros dalocska, amit akár tábortûz körül is lehetne énekelni. Csak oda is kéne ez a fenomenális hang. Az utolsó, Playground címû nótában egy gyerekkórus énekel és Richard megmutatja, hogy basszusgitározni is tud.
Az album gyönyörû, mindenki hallgassa!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.17

Lap elejére

Victor Wooten, Greg Howe & Dennis Chambers - Extraction

Az Extraction három zseniális (akikkel egy negyedik, David Cook játszik billentyûkön) zenész fenomenális fusion lemeze.
Victor Wooten-t Béla Fleck bandájában, a The Flecktones-ban és a Bass Extremes-ben hallhattuk basszusgitározni, ámde adott ki szólólemezeket is. Dennis Chambers dobos Santana, John Scofield és még sok más jobbnál jobb zenésszel játszott együtt. Greg Howe a huszonegyedik század egyik legjobb, fúziós jazzt játszó gitárosa, számos szólóalbummal büszkélkedhet.
A zene a Weather Report, Chick Corea és a Mahavishnu Orchestra munkásságából táplálkozik. A lemez címadó szerzeménye Billy Cobham-re ütött, jazzrock-os gitártéma, pörgõs ritmusok, testes kórusok.
A Tease egy húzós jazzfunk-nóta Vic Wooten iszonyatosan jó basszus-szólamával, nagyrészt Scofield-es, terjengõs, ám néha kemény, Hendrix-es gitárral, és blues-t idézõ hammonddal Cook jóvoltából. A Crack It Way Open is egy pörgõs dal, Mahavishnu-s gitárfutamokkal, a jazzrock minden cafatkáját magába építi, és fehér, Dr. John-os blues-zal ötvözi. A Contigo egy zongorás, lágy számnak indul, aztán átalakul egy Al Di Meola-s, flamenco-s beütésû dallá, és innentõl fürge ujjacskák fogócskáját hallhatjuk. A zongora késõbb persze még visszatér, de a spanyolos hangzás nem változik. A Proto Cosmos újból gyors és elektromosságot igénylõ, Return To Forever-es keyboard-szólóval. Többé-kevésbé az egész lemez a Return To Forever-re és Chick Corea My Spanish Heart-jára épül, csak egy kicsit rockosabb, és torzabb. Az A Deliacy egy szép, akusztikus gitárra és bassz-gitárra íródott szám. Olyan, mint amikor Reggie Wooten (Victor bátyja) a 98-as Bass Day-en eljátszotta a Vulcan Worlds billentyûkre íródott introját szólógitáron. A Lucky 7 újból egy dögös, wah-wah gitáros, sikálós szerzemény sok bluesos zenei turpissággal. Nagyjából az egész lemez a be-boppot idézõ gitár- és basszusgitár-menetekre épül, de ezek a menetek zseniálisak. Az Ease Up egy terjengõs nóta feszes dobalappal, fuvolaszólóval. Az utolsó, Bird's Eye View néha meglágyul, néha bekeményül, és egy nagyon jó zongoraszólóval.
Az egész album visszamegy a gyökerekig, és a gyökerek JÓK!!

TurtleKat
2005.11.10

Lap elejére

Emil.RuleZ! - zanga!zanga

Az Emil.Rulez! zenekar legeslegújabb lemeze hihetetlen. Én meghallgattam és komolyan nem hittem el, hogy ilyen zseniális zenei anyag létezik a Föld nevû bolygón.
Az album vezetõ zenei stílusa a jazz, de tart igen nagy meglepetéseket.
A Mélabú címû szám a zenekartól megszokott jazzes, latinos hangzást adja, és címével szemben egy pattogós nóta. Fekete-Kovács Kornél, mint mindig, csak emeli a hangulat fényét, ha szabad ilyet mondani. Az Aki lefelé száll iszonyú jó rockos szerzemény, mai vezetõ magyar metál-zenekarokat megalázó zenei alappal, és nagyon jó szöveggel, amit Hegyi György tolla vetett a papírra. A 06/90-csodalény az emeltdíjas smsekrõl szól (nagyvonalakban), nagyon hihetetlen iszonyú királyság. A Camp meglepõ, mintha egy BeshODrom szám keveredett volna az albumra. Fekete Kovács Kornél nagyon eltalálta a fúvós hangszerelést, balkánt íz, Emil.RuleZ! zamattal. A Türûrüpp egy szerelmes szám, nagyon. A szövege nagyon el van találva, tulajdonképpen csak a refrénben derül ki, hogy mirõl szól az egész. A lemezcím-adó dal zseniális, Hajós András lemegy raggába. A jelszó: Butítani! Az Ez a nõ nem az a nõ egy funkos kriésön, amit egy hihetetlenül eltalált, effect-függönybe burkolt a trombita-szóló ékesít. A Nappali mese egy lassú, lírikus szám, amit mindenki hallgasson meg, és állapítsa meg, hogy mirõl szól. Én nem akarok a szöveggel kapcsolatban hülyeséget mondani, de abban biztos vagyok, hogy szép, és a billentyûs Warnusz Zsuzska is szép zongoraalapot írt. Hajós hangja zseniális, Hegyi írványa zseniális, minden és mindenki zseniális. A Csúszda egy úgymond tanulságos, élet-összefoglaló nóta, és remélem, hogy legalább olyan ismeretségre, és olyan szeretettségre tesz szert, mint a Kispál Ha az életben... címû száma. A Nem megy soft-depressziós, latin kacsintásokkal, pityergõ csípõringatással, felhõpamacsba burkolózó szabadsággal. A Láttam Zazie-t felidézi az elsõ lemez hõsnõjét, és egy kicsit más szemszögbõl láttatja. Hegyi György annyira reálisan írja le a dolgokat, hogy el sem hiszem. Az ember nem változik. Gereben Zita hangjának gyönyörûsége lehengerlõ, és nélküle nem lenne teljes az album. A két jutalomdal a Zsebeibe' Zsé, ahogy a filmben a elhangzott, az eredetihez képest más dobbal és több fúvóssal lett tarkítva. Az kis kocsiról szóló M323 vokál remixét Fekete-Kovács Kornél követte el, amiben szinte mindenki énekel, és ez jó.
Szerintem hallgassuk a zanga!zangát, és pisáljunk a széllel szamba!!!

Emil Rulez! honlap

TurtleKat
2005.11.07

Lap elejére

Mahavishnu Orchestra - Visions Of The Emerald Beyond

A Mahavishnu Orchestra 1975-ben megjelent Visions Of The Emerald Beyond-ja bár nem robbant akkorát, mint a két évvel régebben kiadott Birds Of Fire, de szerintem ez a lemez egy mérföldkõ a fúziós jazz országútján (vagy legalább egy fél).
John McLaughlin, a zenekar-alapító gitáros mellett összes bandatag lecserélõdött, aki még az 1973-mas Birds Of Fire-ön vele játszott. A doboknál Billy Cobham-at Narada Michael Walden, a basszusgitárnál Rick Laird-öt Ralphe Armstrong, a billentyûknél Jan Hammer-t Gayle Moran és a hegedûnél Jerry Goodman-t Jean-Luc Ponty váltotta fel.
Az Eternity's Breath elsõ részében Mclaughlin egy Jimi Hendrix-es gitártémát játszik, emellé jön a mesteri hegedû és a háttérvonósok. Az elsõ számnál katarzis, és ez a másodikban csak fokozódik. Az Eternity's Breath egy kicsit funkosabbra sikeredet - a szó dögösségi értelmében - a sok fúvóssal, bár van benne egy klasszikus zenére utaló zongorarészlet, ami megcsavarja az ember fejét. Jean-Luc Ponty, amit Zappa mellett is bizonyított, azt a Mahavishnuban is bizonyítja: eszméletlenül jól hegedül. A Lila's Dance egy lágy nóta, kicsit talán ballada-szerû is, ezt fõleg a melankólikus, depressziót sugalló gitáralap hiteti el velünk. A szám a közepén aztán van egy két-három perces kemény blues-betét, amiben nem lehet tudni, hogy gitáron vagy hegedûn játszanak. Aztán a Can't Stand Your Funk kétpercnyi tiszta funk-muzsika, és nagyon el van találva, bár a dob nem indul be igazán, így nem tipikusan tánc-kompatibilis. A Pastoral egy elég erõs szerzemény, amiben szinte csak a hegedû hallható, alatta halkan csak a háttérvonósok játszanak. Kicsit talán a brit népzenét idézi ez a szám. A Faith egy terjengõs, visszhangos-gitáros "snit" (két perc, ez jazzben snit), ami egy zenei kitörésre épül. A Cosmic Strut egy moog-os jazzrock-nóta, lenyûgözõ gitárszólóval, és funky-s fúvósokkal a háttérben. Az If I Could See Happy egy egyperces valamiféleség. A Be Happy az egyik leghúzósabb szerzemény az albumon. Mesterien keveredik benne a jazz, a rock, a funk, a fusion és minden, ráadásul pörgõs dobalapja megmozgatja a hallgatót. Indiai diszkópatkányok forever! Az Earth Ship egy halk, jazz-nóta, sok népzenei motívummal, lágy énekkel. Az eszeveszett utáni lassú "calm down" song. Az utána következõ Pegasus-ban valószínûleg az effecteket próbálgatták. Az Opus 1 egy rövid intró az hozzákapcsolódó On The Way Home To Earth-hez. Az utóbbi szám elején valaki nagyon hegedût imitál, de hogy nem hegedû szól, az biztos. A pörgõs dobra aztán egy fergeteges John McLaughlin gitárszóló következik rá, majd igen drámaian levan vágva a szám vége.
Egy pár szépséghibával is egy eszméletlen fúziós jazz lemez, hallgassák csak!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.04

Lap elejére

Stanley Clarke - Live at the Greek

A Live at the Greek 1994-ben jelent meg, de bátran állíthatom, hogy azóta is kevés hasonló koncertfelvétel született.
A híres basszgitáros a legkiválóbb muzsikusokat állította egy színpadra, akik azonban a legkülönbözõbb zenei háttérrel rendelkeznek. Amit pedig hallhatunk, az a fusion jazz tökéletes megvalósulása.
A hét szám elsõre kevésnek tûnhet, de meghallgatása után hiányérzetnek nyoma sincsen.
A Minute by Minute klasszikus hangzása, soft rock- és jazz-közti átmenete rögtön kellemes mosolyt csal az arcunkra, a lassú tempójú dal fõleg a sokoldalú Najee testes szaxofonjátékát csillogtatja meg. A hangulatcsináló kezdés után a legjobb jazzdobosnak is kikiáltott Billy Cobham fergeteges introja a lemez leghúzósabb nótájába csap, Clarke könyörtelen basszusa és Larry Carlton gitáros szólója igazi rock-mestermûvet varázsol a Stratus-ból. A kvintett összjátékát tanítani lehetne, a legendás zenészek, legyen az a fúvós-specialista Najee, vagy Larry Carlton gitáros, aki egyaránt otthonosan mozog a jazzgitár és a Hendrix-i rock-szólók világában, nem hivalkodnak, úgy adják egymásnak a stafétabotot, hogy megtartják a darabok egységét. Najee smooth jazz szerzeménye, a Buenos Aires alatt Clarke slap-technikára vált, és amellett, hogy Cobham végig hátborzongató ritmust diktál, egy õrült dobszólóval ellopja a dalt Najee-tól. Miles Davis All Blues-a önálló életre kel az öt muzsikus kezében, s a szólók olyan finoman olvadnak egymásba, hogy észre se vesszük: ez a feldolgozás már a kvintett sajátja. A majd negyed órás szépségben elsõként Najee bolondítja meg a hangszerelést fuvola-szélvészével, majd Deron Johnson ad a zongorabillentyûknek, hogy aztán elõbb Larry Carlton, majd maga Stanley Clarke kápráztasson el, míg végül az összes hangszer egy szólóviharba olvadjon össze. A továbbiakban is fúzió-remekmûvek sorjáznak, Charlie Mingus meditáló-funkys Goodbye Pork Pie Hatje, és Larry Carlton kedvenc dala, amelyben a Mester elõször egy szál gitárral csal könnyeket a szemünkbe, majd beszáll Clarke dünnyögõ basszusa, hogy egy irtózatos blues-duettel hasítsák ki a hallgató szívét. A lemez csúcspontjával, a School Days maratoni verziójával pedig az ötösfogat minden bizonnyal beírta magát a jazztörténelembe: Cobham és Clarke kirobbanó kettõse a Zeppelint is megszégyenítõ energiákat szabadít fel, hogy aztán Clarke hozzáadja a recepthez kegyetlen funk-slap játékát, s hogy (a klasszikus sorozat jelmondatát kölcsönvéve) to boldly go, where no man has gone before.
Talán ezúttal nem túlzás nagy jelzõkkel dobálózni: a világ egyik legnagyobb jazzgitárosa, basszere és dobosa társult két sokoldalú, kísérletezõ muzsikussal, hogy bevehetetlen fellegvárat építsenek a jazz-fusion csúcsára. Ember legyen a talpán, aki beveszi a várat.

Megtalálható az amazonon

Gaines
2005.11.03

Lap elejére

Galactic - Ruckus

A Galactic a huszonegyedik századi jazzfunk legnagyobb embereit foglalja magába, és ötvözi az újfajtát a régi stílusúval. 2003-ban megjelent Ruckus névvel illetett albumuk a szokottnál is húzósabbra sikerült.
Stanton Moore hihetetlen kifinomultsággal dobol, Robert Mercurio mesterien basszusgitározik, Jeffrey Raines gitárjátéka nélkül az egész nem érne semmit, Richard Vogel billentyûi, space effect-jei is hiányoznának. Ben Ellman tökéletesen szaxofonozik, harmonikázik, és Theryl De Clouet-et Isten is ebbe a bandába teremtette.
A Bittersweet egy lassabb, terjengõsebb nóta, hihetetlen énekhanggal, és karcos, mély ütemekkel. A Bongo Joe egy igazi new orlenas-i blues, kis neo-soulos hangzással tupírozva. A szájharmonika-téma nagyon el van találva. A The Moil egy instrumentális szerzemény, sok torzítással, effektekkel, és minden olyan dologgal, ami egy pörgõs, acid-os funkba szükséges. Ilyen mély, acidfunk zenét csak a Galactic csinál. A Paint elringat. Lassú, soulos, már-már az r'n'b-be kóstolgat, de azért én még funk kategóriába sorolnám. A Never Called You Crazy újból egy iszonyatosan ütõs, megindító dal, újból sok effect-tel. A Gypsy Fade egy Temptations-os hangulatú blues szám, moog- és basszuskitörésekkel. A Mercamon egy fúziós jazzt és N.O. funk-ot ötvözõ kotyvalék, kicsit a hazánkban mûködõ Másfél zenekarra emlékeztet. Stanton egyébként sok helyen az albumon dob-loopokat használ, akár csak ennél a számnál. Az Uptown Odyssey egy hammondos, fúvós, kevésbé táncolós szám. A Kid Kenner egy dobcentrikus szám, a gitár, a korg és az ének csak a dob aláfestését szolgálják. A dob elektronikusan megvan buherálva. Akárcsak a következõ számban. A The Beast egy újabb szájharmonikás mû. A szájharmonika azért hihetetlen nagy találat a Galactic részérõl, mert a "deep funk"-nak ad egy Morricone-s ízt, és ezáltal a zene teljesen egyedivé válik. A Tenderness a csöpögõset ötvözi a dögössel, és pont ezért jó. Azt érezzük, hogy ilyet még soha nem hallottunk. Az All Behind You Now olyan, mint a ZZ Top Cheap Sunglasses címû száma a Degüello-n, csak mocskosabb, funkosabb, õrjítõbb. A Doomed a Bittersweethez hasonlító zúzós, ámde terjengõs szerzemény.
A lemez masterelésének egy részét Dan The Automator mûvelte, és az õ munkája rakja fel az i-re a pontot.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.11.01

Lap elejére