01 A Stone Temple Pilots a Break On Through c. számmal nem sok mindent csinált. Hangosabb, új szólók vannak, és talán a refrén dallama tér el az eredetitõl. Egyébként ugyanolyan korrekt.
02 A Creed fõleg a dobokon változtatott. Maradt a megszokott esõcseppes bevezetés, az énekes hangja is hasonlít egy kicsit Jim Morrisonéhoz. Új szólókkal, új ötletekkel tûzdelt szám. Korrekt.
03 A Train szinte egy teljesen más számot csinált a Light My Fire-bõl. Az orgona-bevezetõ teljesen kimaradt, ehelyett egy kórus raktak be, aminek abszolút semmi köze az eredeti számhoz. Szép szólók, szép hang, szintén korrekt.
04 Na a Smash Mouth-al sincsenek nagy bajok. Az a baj, hogy belescatchelnek a számba, ami ront az összhangon. Egyébként jó, nem skirázzák túl a szólókat, az énekes is remekül teszi a dolgát.
05 A Days Of The New nagyon korrekt számot kreált. A ZZ Top-os riffeket a zongora ellensúlyozza. Az énekes hangja is nagyon jó. Lehagyták az iszonyú hosszú intro-t, ami az eredeti L.A. Woman-ben benne van, így egy teljesen korrekt hosszúságú számot kapunk.
06 Az Aerosmith is nagyon jó feldolgozást készített. Semmi extra, sok sok blues és a zseniális énekhang.
07 Ez a Doors szám talán nem olyan híres, mivel ez egy remix. Kevésbé jó. Jom Morrison szövegei vannak egy alapra rávágva.
08 A Cult is nagyjából annyit tett a Wild Child-dal, mint a Stone Temple Pilots a Break On Through-val. Hangosabb!!! Az énekes hangja kiváló.
09 Jim Morrison rövid története, amely a következõ számot készíti elõ.
10 Autentikus blues szerzemény, amit Jim Morrison elõ. Johnny Lee Hooker az eredeti számra ráénekel és ráharmonikázik. Régi szám, régi hangok, régi szólók.
11 William S. Borrough sem szokat változtatott a számon. A szöveg, amit az elõadó csak rámond a zenére, egy szelíd visszhanggal lett megtoldva. A zene szinte egyáltalán nem változott.
12 Az Orleander is csak hangosította, a Hello, I Love You c. számot. Az énekes hangja feltûnõen más, mint Jim Morrisoné, inkább egy szolid Marylin Manson-hoz hasonlít.
13 Ian Astbury sok fúvós kíséretében énekli ezt a számot, ettõl ilyen bigband-es hangzása van. Egy kultúrált gitár-, szaxofon és orgonaszóló. Az orgonista saját szólójába Dizzy Gillespie Salted Peanuts c. számának témáját is belejátszotta. Nagyon korrekt.
14 Ferry Farrell & Exene nagyon furcsa feldolgozást készített. Nem is jó. A szöveget csak szavalják, valami rap-kezdemény akar lenni... viszont az orgona megmaradt.
15 Bo Diddley sem változtatott sokat az eredeti számon. Kicsit talán blues-osabb lett, mint a The Doors-féle.
16 Mégegy Doors remix, amibe belekeveredett néhány másik Doors szám.
17 Marylin Manson-tól megszokott kemény, ordibálós szám lett a Five To One-ból. Túltorzított gitárok, üvöltés, meg ami kell.
18. Az utolsó szám a Days Of The New-tól szintén olyan színvonalúra sikerült, mint az L.A. Women. 12 szám alatt nem sokat változtak... :)

TurtleKat
2005.06.25

Lap elejére

Asian Dub Foundation - Tank

Az ADF minden lemezén változik egy kicsit. Az elsõkön az ázsiai zene volt elõtérben, a fúvósok és maga a dhol, ami egy õsi, a távol-keleten használt dobfajta. A Tank c. lemezen (csak úgy mint a 2004-es Enemy Of The Enemy-n) inkább a gépdobok, és a billentyûk dominálnak. Persze nem minden számban van ez így, a Take The Power Back-ben a régebbrõl megszokott hangszereket hallhatjuk. Már a Rafi's Revenge-re is került néhány drum & bass beütésû szám, de ennek a lemeznek az elsõ száma (Flyover) egy hihetetlenül profi d'n'b track-re sikerült. A számok nagy részének a szövegei (érzésem szerint) a háborúról szólnak. Sok felejthetõ szerzemény is került az albumra, de ami jó, az nagyon jó!

bõvebben angolul:

With each new album and concert performance, the initials ADF have come to stand for integrity, political engagement and the fusion of musical styles. Ever since the release of their first album Facts and Fiction in 1996, the collective - a label that fits them more snugly than “group”- has been constantly evolving towards ever more ambitious projects, from giving rabble-rousing performances and drawing attention to sensitive issues, to adding new layers to its alloy of sounds. ADF’s trajectory recalls those big boys of the British rock scene, The Clash. Although their early output failed to grab their public’s imagination, the “midi warriors”, as they call themselves, now generate enthusiasm across the board.
With the inaugural sound system line-up including bassist and teacher Dr Das, DJ and civil rights activist, Pandit G, and Deedar Zaman, a brilliant MC from a London music school, Asian Dub Foundation established the building blocks of its cross-cultural identity in 1993. Soon joined by guitarist Chandrasonic and programming prodigy Sun J, the group moved from playing at anti-racist gigs to becoming major challengers on a British music scene still gripped by Britpop fever. ADF’s members were all born in England to immigrant parents and share an open-minded approach to musical culture, from the latest electronic vibes and traditional Eastern sounds, to rebellious rhythms of punk rock and hip hop that express their everyday struggle for respect and tolerance.
Their charisma and social conscience have won praise from a whole host of major names in the music industry: ADF toured with Primal Scream after the release of their second album R.A.F.I (1997), before being invited to provide the warm-up act at a David Bowie concert. The campaign for the release of Satpal Ram, an immigrant worker convicted of murder after defending himself from a racist attack, thrust them into the spotlight. ADF was asked to perform at the Fuki Rock Festival in Japan, where the group has always enjoyed an enthusiastic reception, before hitting the road with the Beastie Boys. After the release of their third album, Community Music (1999), the group was joined by drummer Rocky Singh and Pritpal Rajput (who plays the Dohl, a traditional Panjabi drum), securing their reputation for high energy live stage performances. Struck by the social message of La Haine, Mathieu Kassovitz’s film about the lives of three teenagers in the Paris suburbs (Ghotika), ADF re-wrote the soundtrack, which they performed live at screenings of the film. Their most moving performance was on 31 March 2001 at the Barbican in London when Satpal Ram, released just the day before, joined the band on stage.
When Deedar decided to call it a day, ADF invited two MCs (Aktar and Spex), graduates of the same music school as them, to join them on their latest adventure: the recording of their fourth album Enemy of the Enemy (2003). Heavily influenced by world events - the opening of Europe’s borders and September 11 – the album also portrays the production skills of one of the pioneers of British dub, Adrian Sherwood, boss of the On-U Sound label. The album also featured an unexpected guest artist, Sinead O’Connor, who tackles the issue of domestic violence on the track 1,000 Mirrors. Radiohead guitarist Ed O’Brien cut in on the sessions and the two groups teamed up for a landmark European tour. ADF also joined French activist José Bové at an anti-globalisation rally in the Larzac region of southern France, in August 2003. Keep Banging on the Walls, their highly-charged live performance, was released in the heat of the moment as a CD and a DVD.
Reluctant to stick to the distinctive sound that had made their name, ADF chose to reinvent itself by inviting a number of new members to join the team. Ghetto Priest, an artist on the On-U Sound label, was the first to arrive on the scene, infusing the tracks on Tank with a whole new flavour. Priest’s steady flow recalls the great Jamaican vocalist Horace Andy, a stark contrast with the more hip-hop inclined Spex. By hooking up with Ben Watkins (composer of the soundtracks for the Matrix trilogy and member of Juno Reactor) and Adam Wren (Leftfield’s sound engineer), ADF has steered a more electronic course as revealed by the irresistible dance rhythm of the first track, Fly Over. It sums up ADF’s calling to make music that gets the mind and body moving by raising awareness on the dance floor.
As the title suggests, Tank is an album created in a world at war. Oil makes a stark reference to the economic interests at stake for the countries involved, Take Back the Power is an attack on the abuse of power by dictators, Warring Dohl focuses on the situation in Pakistan and Bangladesh, while The Round Up sounds a particularly grim warning: “When you hear the marching drum/You know your time soon come”. As in their previous albums, the lyrics are shot through with meaning, while the album’s enormous energy prevents it from sliding into dogma. ADF remains first and foremost a musical laboratory overflowing with ideas, drawing on sophisticated programming, deep bass sounds and searing riffs to create its one-of-a-kind kick. The collective reveals once more that it is open to new sounds: Mad Mike from the Detroit Underground Resistance (founded with Jeff Mills), another great name in the realm of integrity, collaborated on Powerlines while Tomorrow Begins Today takes an original reggae stance. Melody 7, the album’s closing instrumental piece, recalls the group’s work on the soundtrack for La Haine, which they have taken up again with La Bataille d’Alger, a film banned in France on its release in 1965 because of its political stance. And it’s still hot stuff: the Pentagon viewed the film in 2003 as part of its fight against rebel groups in Iraq.
After a number of performances in England and just finishing the recording of Tank, ADF plunged head first into a new project. The English National Theatre has commissioned the collective to compose and perform an opera on the life of Libyan leader Colonel Gadaffi. The project poses a new challenge for which this inventive and ambitious group are particularly well suited. In the same dynamic vein, ADF recently teamed up with Chuck D., the conscience of Public Enemy, for three explosive tracks (including two remixes of Black Steel and Fight the Power) that may feature on the tracks on the open-disc menu offered exclusively to buyers of the album.
After more than ten years of intense campaigning on the political and musical fronts, Asian Dub Foundation’s latest album reveals how music is still the best weapon of mass mobilisation around. Its effect is irreversible and its impact is immediate, bringing equality to the dance floor. Relentless campaigners, ADF will go on fighting to their last chord.

a forrás

TurtleKat
2005.06.24

Lap elejére

Gov't Mule - Deja Voodoo

A Gov't Mule legújabb lemezére (amely nem olyan új, hiszen még 2004-ben adták ki), mint azt már a zenekartól megszokhattuk, nagy húzós blues-rock számok kerültek fel. Waren Haynes, aki az Allman Brothers-bõl vált, nagyon színvonalas zenéket írt erre az albumra, ezen kívül nagyon jókat szólózott. A zenekar felállása: Warren Haynes (szólógitár), Andy Hess (basszusgitár), Danny Louis (billentyûk), Matt Abts (dobok). Nagyjából a lemezen a számok úgy vannak elrendezve, hogy egy gyorsabb után egy lassabb, és a lassabb után egy gyorsabb szám következik, így kb. ugyanannyi gyors szerzemény került az albumra, mint lassú. Összegezve egy nagyon csípõs kis blues-rock lemez.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2005.06.23

Lap elejére

Mofro - Blackwater

Az 1998. februárján alakult, floridai Mofro együttes elsõ, Blackwater c. lemeze a '60-as, '70-es évek funk és soul muzsikáiból táplálkozik. A számokban talán a legnagyobb szerepet a billentyûk játsszák, sok szerzemény a zongorára épül. Mély dobok, mély moog basszusok. A Ho Cake c. szám nagyon húzósra sikerült, a dob kicsit egy 150 bpm-es break-dobhoz hasonlít. A lemez vége felé lazulós, lassú soul-muzsika van, mint például a Florida és a Whitehouse. Erre a lemezre a Fog City Records csapott le, és a második Mofro lemezt (Lochloosa) is õk adták ki. Egy nagyon ütõs, az amazon.com által az év 10 legjobb R&B lemezébe sorolt album (nem tudom, ez mióta R&B) a '90-es évek végérõl. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

A zenekar története (biográfia) angolul:

JOHN "JJ" GREY and DARYL HANCE grew up in a small rural area on the outskirts of Jacksonville Florida, playing lazily in the burning sun like modern day Tom Sawyers. JJ explains the Cross Creek connection, "My grandfather used to carry me and Daryl's daddy used to carry him down to Lake Lochloosa and Lake Orange to go fishin'. I loved it there and still do, but the last time I went down there they was building a bunch of new houses. I guess time, progress, and money have all caught up with old school Florida. I'm sure Daryl and me goin' fishin' down there helped shape our lives and music beyond our knowledge of it."
Even in the early 1970's, juke house music was at best "sinful" and at worst "the work of the devil." JJ recalls, "Jacksonville only had one AM station that played rock blues or funk and I had to trade a kid at school to get a radio. I had to keep it hid for years. When we got older we were allowed to listen to it. My parents weren't overtly religious, it was just a part of the social code down here. My father-in-law grew up the same way in Trinidad. He remembers his parents (and most adults) saying 'stay away from those steel pan players, thats the devils work.' It was 100% the same way here."
JJ talks about life closer to the big city: "We used to collect soda bottles and get 2 cents each for them at the local grocery store, then we'd take the pennies and put 'em on the railroad tracks for the trains to crush. One of the regular haunts for soda bottles was a little juke house/barbeque joint called K-D'S NITE LIMIT. That's where I got my first taste of Soul, Blues and Funk music. Everybody up there would be hangin’ out playin' cards. They'd always give me some bottles, a plate of 'Q' and let me take a swig of beer or two. I remember everybody up there would be listening to the ISLEY BROTHERS or somebody like that on the stereo."
Daryl remembers a different version of the same thing, "Most kids grew up the same way down here from chasin' frogs and fishin' all the way over to skatin' at the roller rink listening to LYNYRD SKYNYRD, STEVIE WONDER, and KC & THE SUNSHINE BAND." Daryl's family are all from the same area as JJ's. He was born in Kansas but his family moved back to Florida when he was still a baby. "Everybody here's got an uncle or dad who can have you laughing your ass off at their funny stories about the booze running (moonshine) days," says Daryl. "Or a fishing story where someone ends up runnin' from the game wardens with a fish hook stuck in their butt. I know some folks say otherwise but Southerners genuinely love to laugh and b.s. with all comers, no tale too tall, no detail too small." An easygoing, storytelling spirit permeates the whole MOFRO vibe. "In terms of live performances, our goal is kind of like JERRY CLOWER goes funk," explains JJ.
MOFRO was conceived in February of '98. Years prior, Daryl & JJ had met up in the local Jacksonville music scene. Daryl's guitar playing was heavily influenced by the early players from blues through to the 70's funk groups (ala: MUDDY, CURTIS MAYFIELD, etc.) while JJ was inspired by the by the vocal Soul giants from the same eras (OTIS, STEVIE WONDER, HOWLIN’ WOLF, etc.) as well as JERRY REED ("the original swamp funk stylist").
When time came to record their debut album for Fog City Records, the band called in a ringer: Memphis-born drummer GEORGE SLUPPICK. Anyone who has seen a recent live show with fellow Fog City recording artists Robert Walter's 20th Congress will know George for his tasteful funky soul jazz drumming for that group, but for the Mofro sessions George's playing came from his Southern roots, and from the heart. As George says "we speak the same language (PERIOD)... my peoples!"
MOFRO's Blackwater album is a good ole time, in keeping with Fog City Records' growing catalog of debut releases from uniquely regional acts (Galactic, Stanton Moore, Garage A Trois, Robert Walter's 20th Congress, Papa Mali). But a closer listen reveals a document of two best friends coming to grips with their North Florida culture and the threat it faces from uncontrolled development (not to mention the giant monochromatic blight of pop culture).
When asked directly about his influences, JJ is quick to push politics aside and point out that life itself, the good and the bad, is the fuel for his creative fire: "Neither me or Daryl would trade our past experiences for anything. We couldn't have got to this point without going through the things we've been through - both big and small. To us life is pretty much the same way: one minute you struggle and the next you're coasting. It's just a matter of how long it takes you to convince yourself that you love the struggle as much as the coasting. Any real Southerner will tell you that. We just sort of go with it. It makes us stronger, wiser and gives us a damn fine source for material."

a forrás

TurtleKat
2005.06.22

Lap elejére

Captain Beefheart & His Magic Band - Strictly Personal

Don Van Vliet-nek, ismertebb nevén Captain Beefheart-nak és Mágikus Bandájának 1968-ban kiadott Strictly Personal címet viselõ albumára nagyon színvonalas számok kerültek fel. Az egész lemez a szürrealista szövegek és a hagyományostól kicsit eltérõ blues-zene ötvözetébõl áll, mint azt már a Safe As Milk c. '67-es kiadványán is megtapasztalhattunk. Furcsa, hogy a Safe As Milk c. szám a Strictly Personal-ra került fel, és csak késõbb rakták fel a '67es lemezre bonus track-ként a digitálisan felújított változatot, amit viszont Safe As Milk II-nek kereszteltek. Tehát úgy tûnhet, hogy a Safe As Milk második része hamarabb jelent meg, mint az elsõ. Egyébiránt Vliet fél gyerekkorát Frank Zappa legjobb barátjaként töltötte, együtt csinálták saját elmebetegségeiket. A Beefheart név pedig egy dalocskából ered, amit a mûvész pisilés közben énekelgetett: "Óh, mily szép a nagy ökörszív!"

diszkográfia

TurtleKat
2005.06.22

Lap elejére

The Quantic Soul Orchestra - Pushin' On

Will Holland, a Quantic Soul Orchestra feje, és barátai 2005 elejére elkészítették a zenekar új lemezét a Pushin' On-t, amely a Tru Thoughts Recordsnál jelent meg. Ez az album fõleg funky és soul szerzeményeket tartalmaz. Nagyon jó basszusokkal, brass-okkal, gitárokkal és dobokkal tömött számok. Alice Russel énekhangja már csak hab a tortán. Nagyon jó feldolgozás készült a Feeling Good c. számra, amelyet régebbrõl Nina Simone, újonnan pedig Michael Buble torkából hallhattunk.

Egy kis elõtörténet a Quantic Soul Orchestra-ról:

"Will debütáló szóló lemeze, a The 5th Exotic szintén a fennt említett label gondozásában kerültek piacra. A csávó az elsõ pillanatban zseninek lett kikiáltva, csodálatosan ívelt darabok kerültek ki a kezei közül (a cd mixelt formában jelent meg), igazi easy listening albumot készített, amit átjárt a manapság oly divatos hullám, az eklektika. A 2001-ben megjelent The 5th Exotic félelmetesen ügyesen ötvözi a pehely könnyû jazzt, a lazulós pilledõs hip hopot, és az õsök funkját, de ami igazán bûvöletessé teszi az albumot, hogy erõs a kohézió benne. Az lp-rõl a Time is the enemy felkerült a 9. Café Del Mar-ra és még egy raklap válogatásra, de a Life In The Rain címû embertelen ütõs eposz még talán ennek sikerét is felülmúlta. A második Quantic lp-nek, az Apricot Morningnak részünkrõl az az érdekessége, hogy hazánk funk nagykövete, Marcel Carmel álnéven alatt készített hozzá egy über durva remixet, ami aztán csúnyán megdöngette Európa klubjainak falait, konkrétan masszív slágert kreált a Off The Beaten Track-bõl. A harmadik lp, a Mishaps Happening egyenes folytatása volt Will munkásságának kissebb kitérõkkel a latin ritmusok és breakbeat felé. Ismét egy gyöngyszemet kínált fel a hallgatóknak. De még a Mishaps elõtt megjelentették a Quantic Soul Orchestra elsõ nagylemezét 2003-ban. Holland úr gyakorlatilag a barátokkal közösen készítette el a Stampede-t, amit már színpadon is elõadtak élõben egy turné keretében. 2005 év elejére pedig Will, Alice Russell és Russell Knight befejezte a Pushin On-t, amelyet gyakorlatilag a funk és a soul jegyében készítettek el. Január elején pedig egy röpke Japán turnével koronázták meg a jól végzett munkát."

a forrás

TurtleKat
2005.06.22

Lap elejére