vendégkönyv
e-mail
|
|
|
cikkek
|
|
John Mayer Trio - Try! !DelaDap - Cigani Ruzsa & Angelo Matisyahu - Live at Stubb's Vital Tech Tones - Vital Tech Tones 2 Bohren und Der Club of Gore - Sunset Mission (2/2 rész) Bohren und Der Club of Gore - Sunset Mission (2/1 rész) Serart - Serart The Poets Of Rhythm - Discern/Define Ray Charles - Genius Loves Company Dresch Quartet - Zeng a Lélek Jacques Loussier Trio - Bach's Goldberg Variations Marcus Miller - M2 Keith Jarrett - Radiance Syrius - Az ördög álarcosbálja (Devil's Masquerade) Medeski, Martin & Wood - Shack Man Stratovarius - Stratovarius Jamie Cullum - Catching Tales John Mayer Trio - Try! Zseniális koncertfelvétel, amely 2005. novemberében jelent meg, még szinte forró. Bár manapság a fájlcserélõk és egyebek miatt gyorsabban hûlnek a kiadványok, ezt húsz év múlva is csak védõkesztyûvel fogjuk becsúsztatni a hifibe. Soul és r'n'b egy kis Jimi Hendrix-szel vegyítve, jazzfunk-os utóízzel. Dave Matthews-hoz hasonlítható hang, néha zúzós, néha lágy gitár (John míveli a gitárt is), masszív basszus, és a néha zúzós, néha lágy dob. A tagok nevét és hovatartozását egyenlõre fedje homály. A Who Did You Think I Was rögtön egy ugrálós funkrock nóta, Jane's Addiction beütéses gitártémával (a Jane's Addiction gitárosa, Dave Navarro pedig Jimi Hendrix-es gitártémákat játszik). John érces hangja, és soul-os éneklése teszi föl az i-re a pontot, miközben a többiek nyomják a heavy alapot. Az éneket el lehet képzelni egy teljesen más jellegû zenei alappal, és a zenei alapot is ellehet képzelni egy teljesen más hanggal, de ez így mindkét verziónál jobb. A Good Love Is On The Way egy kevésbé "durva" dal, közép-lassú ritmus, melodikus elektromos gitár, az egész egy pop-os jelleget ölt (és ez semmiképp sem negatív). Szerelmes, de NEM csöpögõs szöveg, soul-os, blues-os, de NEM csöpögõs éneklés, és a szám egy másodpercre sem veszti el a tartását. Kicsit terjengõsebb alap, szolid bánat, de még mindig ott kukucskál a kicsit Clapton-os hang, a funky riffek, és a nem dübörgõ, de stabil lábakon álló gitárszóló. Ezek fémkapocsként funkcionálva megkímélik a hallgatót a széthullástól. A Wait Until Tomorrow egy DMB-s light-funk nóta, gitársikával, miegyebekkel. Az elõzõhöz hasonló, közép-lassú ritmussal, kömény bluesrock-os szólóval, erõteljes basszussal. John Mayer hangja megfoghatatlan, kategóriába besorolhatatlan, mivel a soul, a funk, a blues és a rock minden fõ tulajdonságát magába foglalja. John Mayer az John Mayer, azt' kész! A Gravity egy nagyon lassú, lomha blues, soul-szerû énekkel, mely gyönyörû, ellenállhatatlan, és még sorolhatnék efféléket, de nem teszem, mert felesleges. Ahogy hallgatjuk, leszûrhetjük, hogy ez a csávó biztos szereti Ray Charles-t. Ez a csávó ennek a késõbbiekben hangot is ad. Összefoglalva: tanítani kéne. A következõ, Vultures-nek keresztelt nóta nyerte el az én tetszésemet legjobban. Bluesfunk, vagy hogy is hívjam ezt az izét, ami garantáltan elsõ hallgatásra magával ragad. Elvarázsol az érces hang, ami a refrénben egy oktávval feljebb kitisztul. Ennek az ércességnek és tisztaságnak a váltakozása jellemzi az egész lemezt is. Az Out Of My Mind lassabb, mint a Gravity, ami két számmal ezelõtt még elképzelhetetlennek tûnt. John, mint gitárján, mint hangján keresztül közvetíti a füstös kocsmahangulatot. B.B. King egy kis héliummal, egy kis fehérítõvel és egy kis túlzással. Mindene meg van, ami egy dögös blues-számhoz szükséges. Az Another Kind Of Green egy zseniális "John Mayer" stílusú nóta, ami akusztikusban is nagyon jól szólna. A szokásos soul-os íz, erõteljes, nagy horderejû gitáralap, és egy kis katarzis-csemete biciklizik végig az ember gerincén. De ott van a nyomában az apukája is. A következõ szám egy hosszú dob-intróval kezdõdik, ami alatt a zenekarvezetõ bemutatja zenész társait. A dobok mögött, hölgyeim és uraim, Steve Jordan, aki régen Bruce Springsteen-nek adott segédkezeket. A basszusgitár mögött pedig, hölgyeim és uraim, Pino Palladino, aki azelõtt a The Who basszusgitárosa volt. A zenekar bemutatása után belép a funky-s gitár, John Mayers pedig belekezd az örökzöld Ray Charles számba, az I Got A Woman-be. Ütõs funk feldolgozás, ütõs szólókkal. A hangulat a tetõfokára hág, mi pedig élvezzük a bulit. Aztán a zenészek kimennek, ami azért van, hogy vissza tudjanak jönni. A Something's Missing a Good Love Is On The Way-hez hasonlít. Közép-lassú ritmus, terjengõs gitár és basszus, és lágy, de NEM csöpögõs éneklés. A második ráadásdal, a Daughters a Gravity-hez hasonlít. Lomha r'n'b gyönyörû énekhanggal. Ez az jó r'n'b, nem is játsszák az MTV-n. A Try a Who Did You Think I Was-hoz hasonlít. Nagyon atom funkrock, méltó címadó szám és méltó finálé. Funk, soul, r'n'b, blues, rock. Ez a John Mayer Trio! Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére !DelaDap - Cigani Ruzsa & Angelo Nu-jazz és autentikus cigánymuzsika, azaz a Nu-roma. A !DelaDap elsõ, és még egyetlen nagylemezét ebbe a kategóriába lehet sorolni, sõt, kis túlzással szólva, õk teremtették meg ezt a stílust. A mûfaj minden kis porcikáját fel- és újrahasználva új ruhába öltöztették a cigányzenét. Néha bossa, néha downtempo, néha pörgõs acid jazz. Gypsy recycling! A DelaDap név alapvetõen három fiatal muzsikust, a cseh származású Stani Vada-t, és két magyar társát, Stoika Melindát és Barkóczy Tibort takarja. Õket támogatja négy zenésztársuk: Kunu László – gitár, Budai Sándor – basszusgitár, Banyák Stefan – hegedû, Hoffmann Endre – dob. Vendégzenészekként Leonsia Erdenko és triója (Loyko) Oroszországból, Martin Lubenov (akkordion) Bulgáriából, Philip Noha (szaxofon) Csehországból, aki a Frank Popp Ensemble-ben is fúj, és N.O.H.A. nevû zenekarával egy elkészítette az Amaro Shavo remixét, és a Kiki Sauer & 17 Hippies segédkeznek a korongon. Szóval egész Közép-Kelet-Európa bele lett mártva ebbe a zenébe. Az Intro egy fél perces nyitány, magába foglal néhány "Jaj!"-t és "Hoppá!"-t. A Chacimo egy acid jazz-es szerzemény neszelgetõ seprûzéssel, visszhangos szintivel, az elhanyagolhatatlan, gomolygó akkordionnal, halk gitárral, a még "elhanyagolhatatlanabb" hegedûvel, és a gyönyörû nõi hangokkal. Hamisíthatatlan roma lüktetés (amit legfõképp az akkordion diktál), percussion-ök, szívfájdítóan szép hegedûszóló, és mindez egy nu-jazz szósszal leöntve. Az Amaro Shavo brazilos beütésû, gitáros, gyors, bossa-dobos, és az énekesnõ hangja ebben a környezetben is a roma muzsikát közvetíti. Ezt a közvetítést a hegedû is segíti, és rajtunk egy csípõringatási inger kezd úrrá lenni. Egyszerû, az acid jazz-re jellemzõ a basszus, gitársika, fürge ritmus, tánc, tánc, mulatság, meg effélék. A Demovast egy "poposabb", lassú, Portishead-es nóta, halvány cigányzenei beütésekkel. Ha ez (vagy ilyen) szólna a rádiókban, meg lenne mentve a popipar. Tehát a banda nem csak az autentikus, táncos, unca-uncás romazenét támogatja és újítja, hanem, mint azt halljuk, poposabb, rádióbarát számok is felkerültek az albumra. A Star Najengo egy méla instrumentális szám, olyasmi, mint amit az Anima Sound System is játszott a kilencvenes években. Lassú, különbözõ szólókkal és effect-ekkel van teleszurkálva. Jó kis hangulatzene. Az Angelo a vezetõ dala a lemeznek. Táncos uncák, bús-vidám hegedûk, scratch-ek, néha felcsendülõ cimbalom, latinos gitárszóló, szájbõgõ, egy szóval: DelaDap! A nu-roma mûfaj mintadala. A Me Kamav Tu ugyanolyan hangulatú, mint a Demovast. Trip-hopos, Massive Attack-os hangulat, elbûvölõ (már-már r'n'b-s) éneklés, lélekkel töltött hegedû, halk effectek. A Pen Mange egy Kaleidoscopo-s, braziloskodás, bossanováskodás. Mesterien ötvözi a dél-amerika muzsikát a keleti- és cigányzenével. Többször nem említem meg, hogy Stoika Melindának elbûvölõ hangja van. A Vandorlovura egy sejtelmes nóta, lomha, swinges dobbal, zseniális violin-témával, és férfiénekléssel, amit újból nem tudunk, hogy ki produkál, ahogy azt sem tudjuk, ki generál szitár-hangokat a szám közepén. De nem is ez a lényeg. A Gi egy funk szám funk-os rhodes-szal, funk-os gitárral... minden funk-os benne. Egyszerûen zseniális. Hallgatni kell, haver, nem olvasni, hallgatni. A Biav egy hét perces roma-brazil jam, Cotton Club Singers-es beütésû énekkel (csak ez egy kicsit jobb), a megszokott minõségû hegedûvel. Összefolyik az ember szájában a nyál. Az utolsó Cza Manca szám egy unca-uncás finálé. Hogy Emir Kusturicát idézzem: "It's unza unza time!" Megtalálható az mamarecords.hu-n (MR021) TurtleKat Lap elejére Matisyahu - Live at Stubb's Sok kutatás szerint 2005 legjobb reggae lemeze Damian "Jr. Gong" Marley "Welcome to Jamrock"-ja. Bár nem rossz az az album, de a HI-FI SÜTÖDE/HI-FI BAKERY szerint Matisyahu Miller-nek és zenekarának augusztusban megjelent "Live at Stubb's"-ját illeti ez a minõsítés. A zsidó (ezt a tényt saját honlapján is kihangsúlyozza) Matthew Miller '79 június 30-án született, zsidó idõ szerint tumiz 5-én 5740-ben. Nevét csak késõbb, 20-as éveiben változtatta Matisyahu Miller-re. A hangja mellett szájdobolási (beatbox) tudását is használja a lemez során. Aaron Dugan, a gitáros saját elmondása szerint mostanában sok-sok jó zenésszel gitározgat, emellett egy múzeumban dolgozik és legtöbb idejét az evésnek és az alvásnak szenteli. John Werner, a basszista a Matisyahu mellett John Medeski-vel, Bill Laswell-lel, a Groove Collective-vel és még sokan másokkal dolgozik, avagy dolgozott. Jonah David, a dobos és ütõhangszeres Werner-hez hasonlóan sok más bandával és muzsikussal zenélt, többek között a Brooklyn Funk Essentials-zel is. De kanyarodjunk a zenéhez. Az album dalainak nagy részét a banda debütáló lemezérõl, a Shake Off The Dust...Arise-ról már ismerhetjük, de van egy pár olyan nóta, ami azelõtt még nem jelent meg. Ilyen például az elsõ szám, a Sea to Sea, ami inkább dub, mint reggae. Lassú ritmus, lomha lüktetés, és egy énekhang, ami magával ragad. Látom Nebukadnezár rabszolgáit, ahogy a tûzõ napon dolgozva éneklik ezt a dalt. Szívfájdító lelki sokk, de azért élvezzük. A Chop 'Em Down egy ugrálós, gyorsabb szerzemény sramlis-ragga lüktetvénnyel a funk-gitáros jóvoltából. Matisyahu hangja egy másik világba röppent minket. Néha kicsit hasonlít az RHCP-s Anthony hangjára. A Warrior egy lassú, erõs, Bob Marley-s nóta, "You're a warrior, Fighting for your soul". Terjengõs dob, reverb-tõl terhelt gitár-riffek a refrén alatt és nagyon ízléses, lágy éneklés egy kis scatteléssel. A Lord Raise Me Up újból egy még nem megjelent szám, erõteljes, rebellis hangvétellel, mint minden rendes reggae. Emiatt a hangvétel miatt ragad jobban magával, mint a Welcome To Jamrock. A King Without A Crown egy soul-ragga kotyvalék, gyors, nyelvtörõ szöveg, Asian Dub Foundation-ös, közel-keleti beütésekkel, áthallásokkal. Jó gitárszóló, szapora ütem-diktatúra, csak úgy sodorja magával a hallgatót. Az Aish Tamid egy háború ellenes nóta, lassú lélek-kiöntés, az igazi jeruzsálemi reggae. A legtöbb raggea afrikai gyökerekkel rendelkezik, de ez keletiekkel, és így sokkal nagyobbat üt. A következõ szám a Beat Box, amiben Yoni nyújtott segédszájat. Egy gyors szájdob-duett, csak úgy pörög a rhythm. Késõbb beszáll a dob, majd a többi hangszer és egy durva, két perces funkrap szeletet kapunk az arcunkba hallásjárati irányból. A Fire and Heights újból egy terjengõs, kenhetõ, instrumentális dub jazzes beütéssel, egy jó kis basszusgitár-szólóval, majd egy kis "zion-funk" pörgéssel a végére. Az Exaltation a King Without A Crown-hoz hasonlóan közel-keleti beütésekkel lett elhalmozva. Feszes ritmus, laza gitár, feszes basszus, gyors, soul-os szövegelés, és egy kis közönség-énekeltetés. A Refuge egy lassú, a stílustól elszakadó jazz-szerzemény. Gyönyörû éneklés, szép gitárszóló, és egy nagy rakás fájdalom. A Heights pontosan úgy kezdõdik, mint Dawn Penn You Don't Love Me címû száma, valószínûleg direkt. Hip-hopos, újból Asian Dub Foundation-ös ragga, tánc hajnalig MC-ket megszégyenítõ hadarással. Ugyanaz a Dawn Penn-es fordulat zárja le a nótát, ami elkezdte. A Close My Eyes egy dub-zúzványos, erõs befejezés, a legnagyobb parti az utolsó számra jutott. Egy élvezetes élõfelvétel 2005 elejérõl, ami jobban magával ragad, mint a 2004-es stúdióalbum. Várhatjuk a Youth címû Matisyahu korongot, ami idén márciusban fog napvilágot látni. Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Vital Tech Tones - Vital Tech Tones 2Scott Henderson, Steve Smith, Victor Wooten. Tehát a fúziós zene nagyjai, akik sok más formációban is játszanak, és valamennyijüknek jelent meg szólóalbuma is. A Vital Tech Tones formáció az ezredforduló körüli idõk egyik legdögösebb fusion jazz bandája a Niacin és Greg Howe-ék mellett. Elsõ lemezük után (Vital Tech Tones) ez a második (Vital Tech Tones 2), hehe, ami 2000-ben jelent meg a lemezboltokban. Nagyon erõs basszusfutamok Victor Wooten-tõl (benne még egy lemezen se csalódhattunk, mindig zseniális), kiemelkedõ dobolás Steve Smith-tõl (ilyen fusion triókba mindig egy zsenidobos kerül, például a Niacinban Dennis Chambers üt), és Scott Henderson utánozhatatlan gitárjátéka (Greg Howe és Bill Frisell irigykedhet, persze Scott is rájuk). Azt kell mondani, hogy a 70-es évek után a fúziós jazz második fénykorát éli a huszonegyedik században. A VTT (Vital Tech Tones) egy másfél perces énekes-basszusgitáros intro lemezhez Victor Wooten elõadásában, aki huncut funky slap-technikájával vezet be minket a fúziós forgatagba. A Subzero egy terjengõs dal Scott Henderson-nal a fõszerepben, aki egy hosszú, agyoneffectezett blues-jazz ötvözetû gitárszólót nyom. Persze a dobos és a basszgitáros is kihozza magából a legjobbat, és nekik is jut egy-egy rövid szóló, amiben villogtathatják tudásukat. Villogtatják is. A The Litigants egy rövid dobintróval kezdõdik, amit egy rövid basszusintró követ, majd Scott is a húrokba csap, és egy nagyon király kis nótát hoznak össze. Egy gyors funk-alapon egy lassú, cseppfolyós gitár. Wooten újból egy fergeteges szólót produkál, amin már egy rajongó el sem ámul, csak "faarccal" hallgatja az ujjakat megpróbáltató futamokat. Henderson is zseniálisat szólózik, és Smith-nek is jócskán kijár a dicséret dobolásáért. A Puhtainin' Thu az elõzõ szám fonák változata. Míg a basszus és a dob egy sejtelmes alapot nyom, a gitár kemény, blues-rockos beütéseket kapott. Téma nincs, az egész szám egy gitárszóló, csak néha tér vissza egy-egy már hallott dallamfoszlány. A Drums Stop, No Good egy Smith-Wooten jam. Egyik zenész sem virgázik, nem csinál emberfeletti dolgokat a dalon belül, csak szolidan végzi azt, amit "kiosztottak" neki. Mintha mindkét muzsikus próbálna háttérbe szorulni, de egyiknek sem sikerülne. A Catch Me If You Can egy gyors fusion funk a már ismert blues-os gitárjátékkal, egy jazzes basszussal, és egy precíz dobbal. Megvan a dög, megvan a ritmus, you got the funk! A Nairobe Express egy gyors nóta. Iszonyú (pozitív értelemben) dobjáték, Steve Smith egy nagyon durva dob-szólamot talált ki ennek, isten óvja azt, aki meglátja a kottát. Jó kis téma, jó kis basszus, jó kis pörgés. A Who Knew egy lassú, már-már melodikus dal, romantikus gitártémával, amit a szólóban Henderson erõsen átalakít (bluesrockossá, nem meglepõ), és emiatt van az a "már-már" ott a melodikus elõtt. Wooten szólója visszafogott, lassú, és nagyjából csak õ õrzi a dal elejének hangulatát. Egy két órás Love Story hét percben. A Time Tunnel lassúbb, de annál keményem szólókkal lett teletömködve. Scott teljesen megõrült, és ezáltal gitárjátéka is õrült, zúzós és elszállós lett. A szám utolsó egy perce egy autentikus, Stevie Ray Vaughan-os blues-zá alakult át. A Chakmool-Ti egy tizenkét perces fusion jam a végére, amiben minden zenész kedvére kiélheti magát. Elemezgethetném tovább, de nem teszem, mert akármilyen részletesen csontoznám is ki, nem tudnám pontosan felvázolni, hogy miét is olyan jó ez a lemez. Ezért inkább hallgatok, ti is tegyetek így. Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Bohren und Der Club of Gore - Sunset Mission2/2 - Sunset Mission A nap lement, kínos csend lett a szmogtól köhécselõ homályban. Egy ideges fény-nyaláb úszik el a sötétvörös égen, elszökött a Naptól, s most nem talál haza. Fekete mezõkön, szürke réteken, kosz-fehér sztyeppéken bandukol, de a Föld pont ellenkezõ irányba kering. A kis fény-nyaláb nem talál haza, lassan belepi a dohos ingovány, amiben már térdig jár. Lehúzza a sok ócskavas, amit apukájától lopott hajdanában, húszasok, ötvenesek, százasok, és az ezüstórája, amit egy félszemû bazártulajdonostól vett Iránban, és már nem jár. Már derékig merült a szmötyiben, mely nem sokára végleg beszippantja. Sehol senki, vagy ha van is, nem látszik és nem hallatszik, csak a kis, kövér erdész hangolja zsebrádióját, s a zúgást felerõsítõ fák idegesítõen lihegik a recsegõ férfihangot a kis fény fülébe. Arra gondolt, hogy csak nap felkeltéig kell kibírnia, utána már csak útbaigazítja egy másik. Már csak a feje látszik ki az ördögi lápból, melyet nappal az emberek csak „Az Életnek” neveznek. Felnéz a gerinctelen, vizenyõs égre, reménykedve abban, hogy hátha megtalálja rajta szerencsecsillagát, de az most valamelyik sötét gomolyfelhõ mögött lapul. Hirtelen telemegy a száj, majd az orr iszappal, és pár perc múlva semmi nem marad a fény-nyalábból, csak csont-hideg üresség. Fõhõsünk a mocsár alján tátongó lyukon távozott, melyet nappal az emberek csak „A Halálnak” neveznek. Nagy sikítással esett ki az égbõl, és nagy robajjal ért földet. - Megint egy átkozott turista – ocsúdott fel az egyik kopasz ember, majd továbbsietett a tömött utcán, szintén kopasz honfitársait kerülgetve. A fény feltápászkodott, kérdõn felnézett, amin egy díszes Vilkommen felirat állt. Ezek után elindult a rózsazöld neonfényekkel megvilágított utcán, nem is gondolkodva azon, hogy hova pottyant és honnan. Csak húzták a lábai elõre, míg õ érdeklõdve nézte e furcsa vidék lakosait. Hírtelen valami zúgás ütötte meg a fülét, ami lábát is nagyban befolyásolta, tehát a lábak elindultak a terjengõs, ambient hang után. Homlokegyenest átfutott a sárga taxiktól zsúfolt úton, s betért egy dohos bárba, amihez egy kb. száz méter hosszú csigalépcsõ vezetett lefelé. Mikor leírt, és benyitott a bedeszkázott faajtón már tisztán hallotta a zenét. A helynek áporodott vodka-szaga volt, hideg volt, pedig egy ablak sem volt nyitva. Tulajdonképpen egy ablak sem volt. Csak süvített a Fender rhodes lágy, de mégis didergetõ hangja, ami pár pillanattal késõbb összefonódott a szaxofonnal. A dob lassú volt, és a fény érezte, hogy az egyik pillanatban elkezd a vér az agyába áramolni. Csobogott a vér lassan felfelé, és kezei s lábai elfehéredtek, és egyre jobban kezdett hasonlítani az õt körülvevõkhöz. A zene csak zengett, a lehangoló basszus és a vibrafon az életkedvét is elvette az embernek. Idelent már úgyis mindegy. A fény gyorsan elõhúzta tárcáját, kiborította tartalmát a pultra, majd kért valami erõset. A pultos lány elõvett a pult alól egy üveget, amin egy címke állt „Az elsõ vendégeknek” felirattal. Töltött belõle egy kis pohárkába, leseperte a pultról a pénzt, majd odaadta az italt. A szaxofon finom belépése csontig hatolt, s a kis nyaláb már falfehér keze görcsbe rándulva gördítette le a piát. Néha a halálba kell menni egy katarzisért. Az Éjszakai Farkas lassú lüktetése, félelemmel telített basszusa, játékos rhodes-a lassan elhalkult. A zenekar tagjai bekaptak egy fehér pirulát, majd Cristoph felkonferálta a következõ számot. A zenészek a csontok közé csapva elkezdték utolsó elõtti számukat játszani, mely nem volt sokkal vidámabb, mint az elõzõ hét. A fekete városban éppen kelt fel a nap, egy fénycsík úszott át a tetõ repedezõ cserepei között, és a szomorú szaxofonon megcsillanva kormos, nikotin-ízú falat világította meg. Lassan reggel lesz, és a koncert véget ér, az utolsó számukat konferálják már, a Zsákutca Angyalokat. Lassan véget ér ez a nap is, és ez a világ. Az utolsó nehezék is felkerül a szívünkre, ami végül már nem bírja tovább, s nagy robajjal leszakad. A fény pislákol. Kiszalad a bedeszkázott faajtón, felszalad a csigalépcsõn, majd az utcára kiérve beolvad a Napba. Erre vágyott, hát had menjen. Aztán már nem a várost látja. Csak négy akasztott embert az erdõ szélén. Újra fent van. egy másik magyar cikk: 1. A fülledt, szellõsodorta tértelenség tintacsápjai kúsznak a menekülõ nap néhány utoljára maradt vöröslõ-sárgálló nyílása felé. Valamiben vagyok, vagy valamitõl elszakadtam? A vonuló tûzóceán végsõ búcsúja. Valaki utoljára látta a naplementét, elszívta utolsó cigarettáját, bámulta a jelent, míg az ki nem csúszott az a fókuszból, s az elõbb oly sziklaszilárdan ható bizonyosság csalfa álomképként zuhan tudata lomtárába. Õ és én. Aki gondolja, és akit gondolnak. Szédülést érzek, a parázs szilánkjai éhenhalnak, kapaszkodok és mosolygok, nyûtten és cinikusan megszabadulok ruháimtól, hátradõlök a sírt takaró márványlaphoz hasonlatos fekvõhelyemen, a kéz akárha imára kulcsolódna, levegõ kifúj és kezdetét veszi a pihenés nélküli alvás. 2. Hûvös simogatás, szél fú a számba, lépések az otthon felé, dermesztõ félelem a hátam mögött, mely alatt jólesõen lapul meg a biztonságot adó tudás. Tudom; ha nem fordulok meg, nem eshet bajom, tudom; újra és újra eltûnök, de majd felbukkanok, és tudom: hogy eltûnni milyen jó dolog, mint elsõ szívdobbanásunk, melyre emlékezünk. A felhõk kontúrjai feketék, a lakótömb épületei közt egyhelyben álló emberek, némelyik füstöt fúj, néhányan egész közel egymáshoz, mintha beszélgetnének, legalábbis ha mozogna a szájuk, ezt hihetném, de nem. Aki keresett megtalál és elmondja; itt sokan haltak meg, van aki mindig elégtételre szomjazik, és bár kicsit aggódom, nem tartom ezt olyan fontosnak. Hiszen már mindannyiunk sorsa eldöntetett, mikor megkaptuk szerepünket, és aki menekül, csak felhívja magára a figyelmet. Informátoromnak igaza lett, egy leány még aznap éjjel kínhalálát lelte saját otthonában. A lift elromlott. Be van szögelve az ajtaja, mi másért tették volna? 10 vagy talán több emeletet gyalog megtenni ebben a lepusztult lépcsõházban, ami ráadásul teli van pakolva kacatokkal, köztük egy idõs férfi próbál rendszert kialakítani. Mond pár szót a múlt heti eseményekrõl, megköszönöm szavait és folytatom utam. Itt senki nem takarít. A legfelsõ emeleten még a világítás is hiányos, izgatottan meredek a megadott ajtóra és megmozdul a sarkokban lapuló lény. Rossz a cím, soha nem fogom megtalálni õt. És megint esik. Sok - sok hónapot sétáltam már visszatérõ és új helyeken, nagyjából azonos szabályokat kellett ismernem: a sejtelem valóssággá válik, a gondolat teremt, és a vakrémület az egyetlen menekülési út. Kerestem õt, bár nem tudom mit kérdezhetnék tõle, talán csak jó lenne látni, hogy milyen most. Sokszor éreztem, hogy egy lépésre van, az ajtó mögött, vagy az utca túloldalán, látták errefelé, az itt lakók ismerik jól. Lehet, hogy õ nem akar velem találkozni? 3. Az elmúlt hetekben rendszeresen felébredek éjjel. Nehezen mozdulok, mázsás súly van rajtam, még peregnek a másik világ képei, a szûkülõ összekötõ csatornákból a zene szakadatlanul fülembe szûrõdik. A lebegõ - visszhangzó zongorajáték és mellotron, az összhangzatok, a csillámlóan tiszta fényességû cinek, a szinte hallhatatlanul puffanó lábdobok, a búsan pengõ bõgõ és a naprendszeren túlról érkezõ szaxofon zavarba ejt, hiszen napoknak tûnt, míg odaát sétáltam. Aha. Hogy még mindig forog az a cd, amit fél órával ezelõtt feltettem? Az a német zombicsapat a hullaszagú bárjazzükkel. Kik is õk? Ravasz határátkelõk, akik kijátszották az õröket? Nevetve rajtunk álomszerû kábulatba ringatják a földet, elveszik amit akarnak, majd továbbállnak, hogy új áldozatokra lessenek? Vagy itt ragadtak volna és otthonuk dallamait idézik fel honvágyukban? Igen, ennyi vágyódás csak ezt jelentheti. Vissza akarok térni, vissza abba a borzongtató és magányos helyre, ahol örökké kereshetek és soha nem találok semmit. Ahol az élettelen dolgok is változnak és mozognak, ahonnan minden rettenetes és csodálatos vízió után újra születhetek. Fordított zuhanás, é;bredni és mozdulatlanul heverni, figyelni a vonuló éjszakai felhõket, hallgatni a távoli mennydörgés megnyugtató hullámait, és várni a kiábrándító napfény elsõ éles sugarait. a forrás Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Bohren und Der Club of Gore - Sunset Mission2/1 - A történet Húsba vájó szaxofon, vért pumpáló lüktetés, melankolikus bõgõ, lassú billentyûk, melyek azt bizonygatják, hogy az élet csak egy porszem a halálhoz képest, és hogy akárki is vagy, már a vége felé tartasz. A német „doom-jazz” élzombijai 1988 óta borzongatnak együtt, elõtte a bandatagok igen meghatározó metál/hardcore zenekarokban mûvelték a mûvelhetõt. A 88-as összeállás elég nagy váltás volt mindannyijuk számára. Elsõ nagylemezük csak öt évvel késõbb jelent meg Gore Motel címmel, ekkor változtatták meg nevüket a mostani névre. A szaxofon csak Christoph Clöser 1997-es belépésével került bele a síron inneni és síron túli muzsikába, ellensúlyozva Reiner Henseleit (gitáros) 1996-ban bekövetkezett kilépését. Így a terítékre kerülõ három lemezen gitár helyett szaxofon nyomaszt minket. Terjengõs, nyomott hangulatú bárjazz és ambient az ezredforduló utáni idõszakból, ezt ismerjük ma meg, akasztófacimboráim. TurtleKat Lap elejére Serart - Serart Serj Tankian és Arto Tuncboyaciyan 2002-es, elsõ és még egyetlen lemeze mérföldkõ a ethno és világzenei szcénában. Zseniális, szívbemarkoló közel-keleti és afrikai muzsika néhol egy csipetnyi elektronikával vegyítve, óriási horderõvel és komoly mondanivalóval, melyet a hallgató csak érez a zenében. Tankian, mint az ma már köztudott, a System of a Down énekese. A banda kemény rockzenéjében is fellelhetõek az örmény muzsikára jellemzõ zenei elemek, fordulatok, mi több, a Toxicity címû albumuk bõvített kiadásának utolsó száma, az Arto már teljesen a Serart világát tükrözi. Arto Tuncboyaciyan, hasonlóan Serj-hez, örmény családba született, s miután elutazott az egyesült Államokba, olyan híres jazz zenészekkel játszott együtt, mint Chet Baker, Al Di Meola és Joe Zawinul. Késõbb megalakította saját, "szigorúan" örmény zenét játszó zenekarát, az Armenian Navy Band-et. Az Intro egy félperces, lassú zongorabetét, amelyet majd még viszonthallunk az albumon. A Cinema egy kurjongatós-dörmögõs dal egy jazz-es szaxofon-riffel, egy szolidabb, de annál pörgõsebb drum & bass dobbal, elektromos gitárral, keleti dallamokkal és piachangulattal. A drum & bass-bõl néha kitekint egy lomhább, gitártépõs, horrorisztikus részre, amiben Serj villogtatja meg a már SOAD-ban villogtatott hangját, csak egy más zenei környezetben a hangja más hatást ér el. A Devil's Wedding kevesebb elektronikus beavatkozással készült. Rituális afrikai körtánc, de olyan, hogy az embernek pogózni támad kedve. Arto alkot az ütõs hangszerek mögött, nem is kicsit, mivel elég szép kis iramot diktál. Egy kis gitárelszállást is kapunk (Vahe Marzbetuny) a nóta közepe fele, úgyhogy némi headbang-re is van indíttatás. Tûzrakás, kókuszdió és a körbe-körbe járó békepipa gomolygó füstje. A The Walking Xperiment egy rebellis hangvételû dal a terjengõs, lebegõ alap alatt egy finom kis bossa dobbal, és felett Serj halk éneklésével. Egyszer-egyszer a zene felerõsödik és kitör halk terjengõsségébõl, de a szám nagy része csendesen, a mérgét magába fojtva kúszik át a dobhártyánkon. A Black Melon egy lassú szám Arto Tuncboyacian lehengerlõ hangjával, ami szinte kíséret nélkül csendül fel a pirkadatban. Ezek után Serj suttogja el saját írását egy keleti pengetõs hangszer társaságában, és a szöveg korántsem boldog hangvételû. Eztán egy szívet melengetõ instrumentális ethno-jammet hallhatunk. Katartikus örmény sirató. A Metal Shock-ban egy televíziós hang beszél a harcról fél percig, miközben valami fémtárgy "csörömpölését" halljuk. A Save The Blonde egy erõs, örmény gyökerekkel rendelkezõ zenei alappal felruházott gyors, Propellerheads-beütésû nóta. Fergeteges hangok, ocsúdások a háttérben, míg az elõtérben ezerrel pörög az ethnobreak. A Love Is The Peace harminc másodpercnyi gránátrobbanással és géppuskaropogással, egyszóval háborúval kezdõdik. Majd két percig a székbe gyökerezik a seggünk, könnycsepp tolul a pupillánk alá, és csak hallgatjuk... csak hallgatjuk Arto éneklését... csak hallgatjuk, és nem csinálunk semmit... de sajnos ennek is vége van. A Leaving Melody Counting Fear egy ballada, melyben a két énekes hangja nagyon jól kiegészíti egymást, és egy nagyon szép kis számot hoz össze nekünk. Egy keleti beütésû, bús melódia mindenki számára. A Gee-Tar egy kicsit több, mint egy perces, lassú gitárbetét. A Claustrophobia egy párás esõerdõ hangulatát idézi. Egy, feltehetõleg örmény fafúvós hangszer (talán duduk) és Serj újabb szavalata. Érdemes elmerülni a szövegben. A Narina egy Portishead-es trip-hop a már megszokott közel-keleti hangzással és Serj és Arto mellett Jenna Ross lenyûgözõ éneklésével. Talán a legjobb, legnagyobb horderejû trip-hop, amit valaha hallottan (pedig Portishead-et és a Morcheebá-t nehéz ebben a stílusban überelni). Kiváló! A Zumba egy népi metál-snit, "Bounce pogo pogo pogo...!". A Facing The Plastic elején felcsendül az Intro-ban hallott zongora részlet, majd egy pörgõs dobbal egy elektromos gitárral, egy zseniális Shavo basszussal (itt aztán kiélheti magát), és egy ordibálós Serj Tankien-nel elindul a lavina. Na... így is lehet lázadni. Az If You Can Catch Me visszatér a gyökerekhez, és egy a már az album elején pedzegetett rituális körtánc zenei aláfestését tárja elénk bõ egy percben. És mivel nem akarunk visszamenni üres kézzel, utoljára még az I Don't Want to Go Back Empty Handed címû dal örvendeztet meg minket. A lemezen kihallatszik Serj Tankian és Arto Tuncboyaciyan örmény identitástudata, és jó hallani, hogy néhány bölcs még foglalkozik saját gyökereivel. Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére The Poets Of Rhythm - Discern/Define A német banda a kilencvenes évek eleji acidjazz-õrületen felbuzdulva alakult, s 93-ban saját kiadásban már meg is jelenttették elsõ albumukat. A 2001-es Discern/Define címû lemezük került be talán leginkább a köztudatba, amely DJ Shadow Quannum kiadójánál jelent meg. A kõkemény groove-ok, a heavy-funk és a Sly & The Family Stones zenei világa jellemzi a lemezt, ami fõleg instrumentális számokkal lett megrakva, s a néha felcsendülõ ének is csak a formaság kedvéért lett rápasszintva a zenére. 60-as és 70-es funk-hangulat egy kis break-kel és a megszokottnál "mélyebben". A címadó Discern/Define egy terjengõs, lassú soul, amolyan Roy Ayers feeling vibrafon nélkül. Kemény brass-bevillanások, sok wah-wah, deep bassline, kellemes orgona, visszhang-effecttel ellátott fender rhodes-finomság, elég durván kevert dob és mögötte egy halk percussion. Nagyjából ez alkotja a számot, és a lemezt is egyben. A Smilin' (While You're Crying) egy Temptation-ös nóta "magasröptû" énekléssel, húsba vájó keyboard-témával, és egy még durvább dobkeveréssel, vagyis a dob annyi distortion-t kapott, hogy nézni is tereh. Ettõl az egész hangulata, a sok reverb és a psychedelika ellenére elég agresszív, és ez adja meg a Poets Of Rhythm alaphangulatá;t. Egyébiránt Smilin' (While You're Crying)-ból single-t is nyomtak. A Ham Gallery egy gyorsabb, kevesebb effecttel telehányt, kõkemény és hamisítatlan funk, villogó diszkó-fényekkel és sok-sok táncoló emberrel. A wah adja az alaptémát, ami alá egy zseniális basszus és szinti került. A dob kõköményen diktálja a soha meg nem álló break-et és a rézfúvósok is adják az ívet rendesen. Aki erre nem ropja, az biztosan siket! A Plus Plus egy lassabb, de annál zsírosabb soul-szerzemény. A fuvola újításnak számít, eddig nem hallhattuk a lemezen, hát most hallhatjuk bõven. A We újból egy énekes dal, a keverésben kihagyták a treble-t, így egy sajátos, régies hangzást kap. Wah-tól csöpögõ gitárok, mély basszus, gyors dobok, magas hang, vigadalom! A The Jaunt egy fuvola-centrikus fülcsiklandozás, tulajdonképpen az egész szám egy fuvolaszólóból áll, ami alatt egy feszes funk-alap szól. A Jethro Tull és a The Meters összefröccsenése berlini kézbõl (vagy mibõl). Az Eulogize The Source címû felvétel egy gyors, very funky fúvóstémával, a már hallott, megismert és megkedvelt énekhanggal. A szám közepe tájt a muzsika vezérhajója átúszik a raggae és a roots tengereire, az ütemek lelassulnak és az orgona veszi át az irányítást, és ez az állapot a szám végéig nem is nagyon változik. A Fondle Rock is egy gyors szerzemény, nagyon eltalált, hangulatemelõ dropokkal. A Moira egy dzsungel-hangulatú, terjengõs dal, space-effectek, xilofon, zörgés és acid basszus társaságában. A Guiding Resolutions karcos, kemény brass-témás, fuvolás, az egész funk-ot átfogó nóta. A gigantikus afro-séróktól nem látni a színpadot. A Survival Of The Freshest egy billentyûs, zsíros, igazi Poets Of Rhythm-ös befejezése a heavy-funk-korongnak, amit most már csak be kell nyomnod a hifibe, és otthon élvezheted a funk mézízû és kocsmaszagú leheletét. Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Ray Charles - Genius Loves Company Ray Charles utolsó, többszörös Grammy-díjas lemeze mára világhírû. A legendás énekes halála, a róla készült életrajzi film sikere mind hozzájárult Charles „másodvirágzásához” - kis híján mondhatnók, hogy a vak énekes mostanság - szélesebb körben - népszerûbb, mint az elmúlt tíz-húsz évben. A népszerûséget jelzõ lemez duettlemez, nyitánya azon „sorozatnak”, melyben egy-egy híres zenész meghívja barátait és együtt zenél / énekel velük (a GLC után sorban jelennek meg a hasonlóképp sikeres darabok, mint pl. B. B. King születésnapi lemeze vagy Herbie Hancock Possibilities-e). A duett azonban a látszat ellenére komoly kockázatot rejt magában - a figyelem felkeltéséhez elég néhány nagy név, ám nem minden esetben talál egymásra a két énekes, a két hang. Gyakran elõfordul, hogy csak az egyik dominál; még gyakoribb, hogy csak egymás mellett énekelnek, nem pedig egymással. Amennyiben viszont létrejön a kapcsolat, az igazi Élmény. A nyitó Here We Go Again rögtön egy felfutó névvel, a jazz népszerûsítéséhez nagyban hozzájáruló Norah Jonessal találkozhatunk. A dal nem hoz többet, mint egy átlagos Norah Jones-dalt, könnyedén elhelyezhetnénk az énekesnõ bármely albumán. Norah a megszokott halkszavú, finom (de bizony gyakran unalmas) éneklést és zongorázást nyújtja. Ray Charles öreges, de még mindig élettel teli hangja emeli meg a nyitószám fényét - no meg egy rövidke Hammond-szólóbetét. Az ezt követõ Sweet Potato Pie rögtön megmutatja, milyen egy igazi duett, James Taylor dala az egyik legnagyobb meglepetés a lemezen. Zseniális hangszerelés, kiváló össz- és örömjáték jellemzi a csapatot. Taylor karcos-kellemes country-hangjával és Charles soul-érzelmeivel lesz sokkal több a dal, mint egy egyszerû, vidám country-nóta � a két hang egybeolvadása a dal végén pedig gyönyörû, szívet dobogtató csoda. You Don’t Know Me, szól a Diana Krall-duett, ahol egy újabb nagyság és egy újabb kevésbé meggyõzõ dalt hallhatunk - éppahogy Jones esetében, ezúttal is a vendégzenész uralja a produkciót. A negyedik duett igazi klasszikus, Elton John slágere, a Sorry Seems To Be The Hardest Word, amelyet, mint Elton John bármely balladáját, minden esetben öröm hallani. Az áthangszerelés és Ray Charles éneke még szebbé, még meghatóbbá teszi az amúgy is érzelmes dalt. A színvonal továbbra is emelkedik, az 5. Fever-rel egyben el is érkezünk a lemez talán legjobb duettjéhez. Nat King Cole lánya, Natalie Cole a lemez minden kétséget kizáróan legerõsebb éneklését hozza, és tökéletesen egymásra talál a két énekes: életteli humorral, valódi „lázzal” adják elõ a pikáns szövegû slágert, feleselnek, játszanak egymással. Cole-t újabb nõi elõadó követi, de egy teljesen más mûfajból - Bonnie Raitt tiszta hangjával és steel gitárral határozza meg a Do I Ever Cross Your Mind? szerelmes dalának hangulatát. Leginkább egy közép-amerikai kisváros kocsmájába tudom elképzelni a duettet, ahol a színpadon játszik a banda, míg a kockásinges-cowboykalapos hõs lassúra viszi virágmintás ruhás szerelmét. Az andalító hangulatból újabb remekmû von ki minket - Sinatra epikusan hömpölygõ szerzeményét Willie Nelson adja elõ a Mesterrel. Hátborzongató újraalkotásnak lehetünk tanúi, a nagyzenekari It was a very good year során egy igazi régivágású, szélesvásznú filmet látunk megelevenedni szemünk / fülünk elõtt. A híres country-énekes és a híres soul-énekes teljes történetet mesélnek el öt perc alatt. A nagyzenekari hangzás a lemez második felében többször visszatér, mondhatni meghatározóvá válik, ám egyszer sem éri el ugyanezt a döbbenetes hatást. A Michael McDonald-dal énekelt, hatvanas évek pop-éráját idézõ Hey Girl-ben Ray Charles-é és a fúvósoké a terep: a szintén filmzeneszerû dalban Charles leénekli a (nem kevésbé izgalmas hangú) McDonaldot, a középsõ instrumentális betétben pedig a trombitaszóló marad emlékezetes. A múltidézések után a régi barát, B. B. King társul be egy örömzenébe. A két klasszis viszonyát, együttmûködését jelzi a duett kezdete: Charles zongorája indítja a lassú, tõsgyökeres blues-nótát, majd rövidesen betársul mellé King bárhonnan felismerhetõ gitárja. Mondanom sem kell, mindkét énekes hangja szárnyal. A Heaven Help Us All elején azt hinnénk, a nyolcvanas évek funkys világába katapultáltunk, de hamar kiderül, klasszikus, kórussal támogatott gospelt hallunk. Gladys Knight hozza a gospelhez szükséges energiákat, de Charles kissé háttérbe szorul. A Johnny Mathis-sal énekelt híres Over The Rainbow sajnos nem sok újat hoz a jól ismert Judy Garland-változathoz képest, a kicsit füstösebb hangulat varázsából elvesz a már megszokott nagyzenekari háttér. Ennél született már izgalmasabb feldolgozása a dalnak, ez pedig Israel Kamakiwo’ole egy szál gitárral elõadott, megrázó csodája, aki különleges hangjával és érzékenységével (és ahogy átvezeti a What a Wonderful World dallamába) mindig könnyeket csal a szemembe. A végére egy bónusznak is felfogható ajándék került, egy élõ felvétel a romantikus lelkû gitárfenomén Van Morrisonnal. A Crazy Love blues-gospelje ismét mintája annak az együttmûködésnek, ami igazán emlékezetessé tesz egy duettet, a két egyéniség, a két hang, a két hangszer eggyé válik a közös zene varázsában. Megtalálható az amazonon Gaines Lap elejére Dresch Quartet - Zeng a LélekZseniális jazz folk egyveleg magyar kézbõl, magyar szájból. Dresch Mihály Johnny Griffin kvartettjének hatására kezdett el szaxofonon játszani, és 1979-ben már legyalulta az egész jazzkonzit. A Dresch Quartet tagjai az 1993-as Zeng a lélek címû kiadvány elkészülése körül sokat cserélõdtek. Ezen az albumon a híres Lajkó Félix hegedül, Benkõ Róbert játszik nagybõgõn, Geröly Tamás ül a dobok mögött és Dresch Dudás Mihály a szoprán- és tenorszaxofon mellett basszusklarinéton és cimbalmon is játszik. Cimbalomjátékában már a lemez elején tapicskolhatunk. A Cimbalom Zene címet viselõ szám egy közel tizenhét perces nóta, egy hosszú, erõteljes cimbalomszóló;val az elején, a többi hangszer csak az ötödik percben társulnak be. Ha Ornette Coleman "free jazz"-t játszott akkor Dresch-ék zenéjé;t "free folk"-nak nevezhetjük. Megfogható témája ennek az elsõ dalnak szinte nincs is, csak dallamfoszlányok köszöngetnek néha-néha vissza. Érthetõbben szólva, nem dudorászgatnám a tömött 7A-n álldogálva. Precíz, nagyon jó cimbalom-hegedû összjáték, Erdély-ízû, népzenei lüktetés, sejtelmesség a cimbalom szólórészeiben, gyors dob, ízlésesen aláfestõ basszus. A Jókívánság egy lassú, terjengõs nóta, egy szép, madárcsicsergõs, búzakalászos, népdalos témával, amiben Dresch visszatér híres szaxofonjához. Lajkó Félix egy nagyon szép hegedûszólóval ékesíti a dalt, és szaxofon játékosa is gyönyörû dallamokat juttat fülünkbe. A szépség forrása talán az, hogy cirádák nélkül, virgázás nélkül és hatalmas zene bravúrok nélkül játszanak. A Tedd-rá! gyors, csujogató, asztalra-csapós és táncra-pördülõs hangvételû. Elképesztõ basszusklarinét-játék, mesteri, de nem mesterkélt hegedû szóló és újból a népi lüktetés. Bár a bõgõ nem nagyon emelõdik ki, és nem kerül soha a muzsika középpontjába, Benkõ Róbert mégis külön dicséretben részesülhet, mert ha egy kicsit odafigyelünk, rádöbbenünk (nagy meglepõdés közepette), hogy miket is játszik ez az ember. A Napkelet egy több, mint tíz perces szám, hosszú, csendes, lelki megnyugvást sugárzó intróval, majd egy agresszív, free jazz-es, cimbalmos átkötéssel eljutunk a káosz-kockás, eljutunk a jazzfolk-muzsikához. Lágy, ölelõ szaxofon bebop-os ritmusba hengerítve. Kanyarítottak még egy cimbalmos-bõgõs outró a végére, és így a nóta zseniálisra, frenetikusra, fenomenálisra, avagy tökéletesre sikerült. A Fecském-fecském egy szaxi-centrikus népdal-átdolgozás, persze Lajkó itt is szólózik egy színes-szagos-szépet. Halk, ízléses dob, zurmogó basszus és Dresch Mihály csodálatos, kiegyensúlyozott játéka, amitõl az ember szájában összefolynak a szinkópák. A Búcsúztató címet viselõn szerzemény lassú, cseberbe-könnycsorgatós, szomorú hangvételben kezdõdik, majd beüt egy valószínûleg mindenki számára ismerõs dallam. Ezután újból egy szomorkás rész jön. Ki mibe fújja bánatát, mi zsebkendõbe, Õ szaxofonba, csak az Õ "ürítését" élvezzük is. A szám végére még egy repríz került "valószínûleg mindenki számára ismerõs dallamból". Az utolsó dal, a Friss címet viselõ szapora hegedûvel, gyors népdal-témával, bop-os dobbal, újból egy aláfestõ funkciót betöltõ bõgõvel, és egy morzsányi elszállós káosszal lett felvértezve. Büszkén indulhat a csatába! TurtleKat Lap elejére Jacques Loussier Trio - Bach's Goldberg Variations Bach egyik legösszetettebb és legnevezetesebb mûvének tartják a Goldberg Variációkat. Az egy témára és harminc változatra épülõ csemballómûvet a fáma szerint Bach tanítványa, Goldberg kérésére komponálta, aki gazdáját, az álmatlanságban szenvedõ Kayserling grófot akarta valahogy szórakoztatni. Szórakoztatni? Talán furcsának tûnhet az avatatlan számára, hiszen Bachot szokás gépiesnek, monotonnak tartani, akinek egyhangú mûvei csak a technika fitogtatására alkalmasak. Holott Bach csakis akkor mondható unalmasnak, ha úgy játsszák hisz Bach maga a sokszínûség, az öröm, a játékosság. A kánonszerû, folyamatosan zakatoló dallamok, az egymásba átívelõ, az egyik kézrõl észrevétlenül a másikra átsikló témák, az ötletek kimeríthetetlen gazdagsága, egymás mellett léte mind-mind olyan adottságok, amelyek szabad folyást engednek a zenész egyéniségének, érzelmeinek. Mindez a variálhatóság, nyitottság, a képlékenynek, könnyednek tûnõ, mégis komoly precizitást igénylõ játék hozza közel Bachot a jazzhez. Éppezért meglepõ, hogy Loussier korábbi munkáitól eltérõen ezúttal kevés az improvizatív elem. A trió ugyanis meghagyta a témakeretbe foglalt harminc variáció hosszát (leggyakrabban egy perc körüliek). A hangzás azonban fé;lreérthetetlenü;l jazz s pont ez a kettõsség, a klasszikus hangulat, alapok dominanciája a jazz stílusjegyeivel, ez teszi a Loussier Goldberg-jét igazán izgalmassá. A variációk hossza maradt tehát, ám tempójukat, ritmusukat szabadabban variálja Loussier, ezáltal standard ötleteken át latin ritmusokig, bossa nováig terjed a mûfaji, stílusbeli változatosság. Hogy a trióról is szóljak: tisztán hallható a hármas összeszokottsága. Tökéletesre sikerült az áthangszerelés is. Szinte végig a zongora dominál Loussier játéka áttetszõ, ügyes, finom megoldásokkal teli. Sokat jelent, hogy a Bachra olyannyira jellemzõ és létfontosságú ellenpontozás átkerült a bõgõs Benoit Dunoyer de Segonzac kezébe, aki ezzel egyfelõl több szabadságot nyújtott Loussier-nak, másfelõl a basszus jazzben betöltött szerepét is kitágította. A dob pedig egész óvatosan simul a háttérbe, és ad plusz lüktetést a variációknak. A vége felé Loussier még egy-egy szólót is engedélyez zenésztársainak, különösen érdekesre sikerült a basszus bevezetõje a …-ban. A keverésre sem lehet panaszunk, erre a dobszóló az ékes bizonyíték, mely Bach mozgását utánozva siklik át egyik hangfalról a másikra. Egyaránt izgalmas lemez mind a jazz, mind a klasszikus zene kedvelõi számára, és egyben újabb bizonyíték arra, hogy Bach zenéje a modern világban is megállja a helyét. Megtalálható az amazonon Gaines Lap elejére Marcus Miller - M2 Az ezredforduló utáni elsõ Marcus Miller kiadvány, az M2 olyannyira jól sikerült, hogy bezsebelte a legjobb kortárs jazzalbumért járó Grammy-díjat 2001-ben. A lemezen sok híres zenész játszik a basszusgitár-játékáról elhíresült Miller-rel (aki a néha a szintiket, a dobgépet és scratch-eket is intézi), és legfõképp saját dalokat, de néhány feldolgozás is becsúszott. A Power egy erõs, funky-s fusion rézfúvósok és szólógitár nélkül, amit nem egyszerû abszolválni, de a a fülbemászó basszustéma, a fergeteges basszusgitározás (igen jól pörögnek az ujjacskák a húrokon), a terjengõs rhodes, a vonósok (viola, violin, chello) és a temérdeknyi effect profin abszolválja. Bár az Ozell Tapes hivatalos bootlegen élõben zsírosabb és groove-osabb (a fúvósok és a gitár miatt), azért a stúdióverzió is elnyerheti tetszésünket. A következõ szám a híres John Coltrane szerzemény, a Lonnie's Lament lassú, funkosított változata feszes dobbal (ami, bár Miller jóvoltából egy gépdob, mégis megállja a helyét a dalban), Branford Marsalis szoprán szaxofonszólójával, és Kenny Garrett alt szaxofonjával. Ami még különlegessé teszi ezt a nagyon eltalált átdolgozást, az a fuvola, és hogy Marcus Miller a basszus mellett basszusklarinéton, orgonán, szintetizátorokon, gitáron és tenorszaxofonon is játszik. A Boomerang egy r'n'b felvétel, amin a basszusgitáros Raphael Saddiq-kal énekel. A zenei alap nagyon jól megszerkesztett, és bár sokaknak csöpögõs lehet a dal, a jazzes háttérre érdemes odafigyelni. Ezek mellett az Eddie Murphy fõszereplésével elkészült Boomerang címû film fõcímzenéje is egyben. A Nikki's Groove újból egy húzós funk, amit Marcus lányának, Nikki Miller-nek írt, a szám elején és végén az akkor még nyolcéves kislány mond is valamit, és a refrénben is énekel. Többször már nem is említem, hogy Marcus temérdek hangszeren játszik. A Good Bye Pork Pie Hat címet viselõ Charles Mingus nótában Herbie Hancock szólózik természetesen zongorán, a basszusgitáros és a gépek elvégeznek minden mást. Az Ozell Interlude 1 egy scratch-ekkel tûzdelt snitt. A Burning Down The House-t David Byrne, Chris Frantz, Jerry Harrison és Tina Weymouth írta, de a nagyközönség Tom Jones jóvoltából ismerhette meg. Ennek jazz-es verzióját hallhatjuk Fred Wesley-vel (harsona) és Kenny Garrett-tel (alt szaxi) felfegyverkezve, húsvér dobbal Poogie Bell jóvoltából. Talán ez a leginkább elektronikától mentes szám az albumon, a többi mind élõben igazán jó, ezért az M2-t kiegészítõleg az Ozell Tapes címet viselõ dupla-koncertlemezt ajánlom. Az It's Me Again egy lassú, relaxálós szám Djavan dudorászásával és újból Branford Marsalis fúvósjátékával, ami még jobban megpuhítja, s a végén lágyan elolvad a fülünkben. A Cousin John egy terjengõs szerzemény, fuvolával, ûreffect-ekkel. gomolygó rhodes-szal, lightos drum & bass beütéssel a dobban, és hihetetlen nagy basszusgitározással. Az Ozell Interlude 2 hasonló az 1-hez, csak kicsit több fúvóssal. A 3 Deuces újból egy nagyon jó kis, karcos funk-muzsika, James Carter szaxofonszólóval és Poogie Bell dobbal és Marcus Miller minden mással. A következõ, Billy Cobham átdolgozás, ami a Red Baron címet viseli a lemez tetõfoka. Vaskos "rezesbandával" (Maceo Parker - alt szaxofon szóló; Fred Wesley - pozan szóló; Kenny Garrett - alt szaxofon szóló; Michael "Patches" Stewart - trombita; Marcus Miller - tenor szaxofon) megrakott, funky gitártól és zsíros fendertõl csöpögõ rework, ütõs kis fúziós jazz. Az Ozell Interlude 3 nem sokban különbözik az elõzõ snittektõl. A Your Amazing Grace egy soul-os, jazz-es átdolgozása a híres nótának. Gondolom Victor Wooten nagy sikerébõl ötletet merítve készítette ezt a számot sok fúvóssal, és egy csodálatos Chaka Khan énekhanggal. A végére került még egy Boomerang Reprise, a Boomerang címû szám rövid, visszatérõ snittje. Bár az albumon néha kínosan eluralkodik az elektronika, a dalok egytõl egyik mestermûvek, és az M2 az évezred egyik legmeghatározóbb lemeze a jazzkultúrában. És még egyszer felhívom a figyelmet Marcus Miller Ozell Tapes címû koncertalbumára Megtalálható az amazonon Az Ozell Tapes is megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Keith Jarrett - Radiance Ezzel az albummal együtt tizenkettõ (nem egy tucat) szóló zongora album vezet bennünket Jarrett útjain. 1945-ben született. Három éves korában kezdett zongorázni, már kisgyermekként komponált és még tíz sem volt, de már profiként koncertezett. Felnõttként Charles Lloyd kvartettjében majd Miles Davis kultikus fúziós zenekarában járt más és más utakat, miközben és miután saját kisegyütteseiben újra másokat. Ezeket az utakat metszi át, és ezekhez simul az önálló zongorakoncertek útja. Az 1971-es Facing You és a most megjelent Radiance között végigimprovizálta a világot. 1975-ben felvette a jazztörténet legismertebb zongoraalbumát (The Köln Concert). Pihenõként behangolta a zongorát (J. S. Bach: Das Wohltemperierte Klavier Buch – 1989). Legutóbb 1998-ban adott ki szóló lemezt (The Melody At Night With You). Úgy játszik a klasszikus zene és a jazz, a népzene és a világzene elemeivel, mint hároméves a kavicsokkal, és a közönség is úgy szereti – Németországtól Japánig (Sun Bear Concerts – 1976). A Radiance is Japánban készült, ahol Jarett-et megkülönböztetett tisztelet és szeretet övezi: a 2002-es oszakai és tokiói koncertek felvételeit tartalmazza. Az elõbbi vágatlan, az eredeti elõadás atmoszféráját tiszteli meg, az utóbbi átrendezett, a zenei értelmezést helyezi elõtérbe. Jarett – saját bevallása szerint – a véletlent bízza meg ezeken a koncerteken, a folymatosan meglévõ energiát, a kihagyott lehetõséget. A dupla album elsõ lemezét egymásból származó, az improvizáció önhatalmú eredményeit rendre felhasználó darabokból építteti fel – igencsak meghökkentve a közönséget. A muzsikust játszó zene az úton fejlõdik, gyarapszik, sokasodó elõzõ állapotainak egymásutánja válik saját magává. A második lemez folytatja, kiegészíti és megerõsíti az elsõt (és persze ettõl lesz az album dupla). Zeneértõknek csemege, érdeklõdõknek kötelezõ, de arra is jó, hogy felbosszantsd Richard Clayderman-t. És ne felejtsd: ’We are all players and we are all being played.’ – Keith Jarrett Megtalálható az amazonon sch.old Lap elejére Syrius - Az ördög álarcosbálja (Devil's Masquerade) A Syrius a magyar rocktörténelem legarcátlanabbul legeredetibb zenekara. Az 1970-ben megtörtént tagcserék során Baronits Zsolt (fúvós) egyedül maradt a zenekarban, majd olyan zenészeket gyûjtött maga köré, mint Orszánezky Miklós (gitáros az új Rákfogóból), Veszelinov András (dobos az Atlantiszból), Pataki László (orgonista a Liversingbõl) és Ráduly Mihály (fuvolista és szaxofonmûvész Pege Aladár kvartettjébõl). Ráduly, miután Pege Aladár kvartettjével megnyerte a Magyar Rádió 1970-es jazzversenyét, elvitte a legjobb szólista díját is a Montreux-i jazzfesztiválon. Teljesítménye elismeréseképpen egyéves ösztöndíjat kapott a bostoni Berklee School of Music-ban. A hetvenes évek elején kimentek Ausztráliába, és a listákon olyan nevekkel vetekedtek, mint a Stones, Kinks és Free. Ebbõl az idõbõl származik a Devil's Masquerade, avagy Az ördög álarcosbálja címet viselõ korong, ami, bár csak harmincöt perc, mégis az egyik legkiemelkedõbb magyar rock- vagy beat lemez (nevezzétek, ahogy akarjátok), ami valaha született. Az elsõ szám a Concerto For A Three-Strigned Violon And Five Mugs Of Beer, vagyis a Concerto egy három-húros hegedûre és öt korsó sörre. Hegedûs bevezetés, majd bejön a dob és maga a téma. Free jazz közeli, avantgarde szaxofonjáték, Emerson, Lake & Palmer-es monumentalitás az orgonajátékban. A Crooked Man egy szinte csak egyetlen egy, hétperces témából áll, mivel az egész szám során egy visszatérõ rész sincs. Ráduly nagyon jól nyomja a fuvolát, Baronits játéka is helyén van, Pataki László nagyon jó, jazz-es zongoraszólót játszik. Nagyon változatos, elõre nem kiszámítható, és Syrius emiatt tûnik ki leginkább a többi 60-as és 70-es évek beli, magyar rock- és beatzenekar közül. Az I've Been This Down Before egy lassú dal, újból egy jazz-es Pataki zongora-impróval, újból nagyon jó, ezúttal visszafogottabb fuvolával. A lemez címadó nótája, a Devil's Masquerade egy King Crimson-os, Atomic Rooster-es, orgonás fúziós, psychedelic rock. Pontosan megkomponált fúvósok, diabolikus hangulat, rettegés és tánc. Az ezt követõ Psychomania az Emerson, Lake & Palmer Pictures at an Exhibition címû lemezt juttathatja eszünkbe, amin a trió a Mussorgsky Egy kiállítás képei címû mûvét játssza. A szám azért emlékeztethet minket az említett albumra, mert, egyik oldalról a zenei megvalósítás hasonló, a másik oldalról pedig mindkét mûrõl el lehet mondani azt, hogy tökéletesen komponált és precíz. Az Observations Of An Honest Man egy lassú, lágy, kétperces szerzemény dob nélkül. Vidám, felszabadult az elõzõ dalokhoz képest. Az utolsó nóta a lemezen az In The Bosom Of A Shout. Káosz-közeli, Ornette Coleman-es szaxi-téma az elején, aztán egy kis, szintén rendhagyó zongoraszóló, és közben mindenféle kattogás. Hirtelen és drámaian visszajön a szaxofon és, egy szintén rendhagyó, idegbeteg szólót nyom. Az egész szám egy elszabadult, elvont jazzrock, viszont mi szeretjük az elszabadult, elvont jazzrock-ot. Az albumon található felvételek 1972-ben készültek. Az eredeti bandának ez az egyetlen nagylemezük készült el, a többit (Most, múlt, lesz; Rock koncertek) már a 90-es években adták ki az utólag összegyûjtött stúdiófelvételekbõl, és különféle koncert-archívumokból. A Syrius-ról (Ifjúsági Magazin 1982. január, 10. oldal) TurtleKat Lap elejére Medeski, Martin & Wood - Shack Man A híres fusion jazz trió 96-os lemeze, az MMW Shack Man-je kerül ma az abroszra vesézés céljából. Nagyon élvezetes basszus-témák (Chris Wood gitártudását is megcsillogtatja az albumon), sok-sok space effect és lebilincselõ, torzított orgona-szólók. Az Is There Anybody Here That Love My Jesus egy psychedelic jazz-elszállingózás elnyújtott beep-hangokkal, Jimi Hendrix-et megidézõ orgonával, kevéske gitárral (a fusion hangzás kedvéért, egyébként a zenekar egy dob-bassz-orgona hármas). A refrénben egy templomi orgona harsan, hogy párhuzamot találjunk a zene és a cím között. A Think funk-osabb, kevésbé elszállós. Fülbemászó orgona-téma Medeski-tõl, elképesztõ "jazzy upright" bõgõzés Wood-tól, szép, és nem is túl egyszerû dobkíséret Martin keze jóvoltából. Nagyon szépen megmunkált nóta, s mivel csak hárman vannak a kísérõ basszusgitárt, az itt-ott beköszönõ gitár-riffeket, és a kísérõ billenytû-sávokat külön vették föl, s mint ahogy Michelangelo Buonarroti megtervezte a Bazilika kupoláját, oly mesterien és kiválóan készítette el David Baker és Katsu Naito az album "mixing-jét" és Dr. Toby Mountain (Northeastern Digital Recording) a "mastering-jét". A Dracula egy sejtelmes, gomolygó, lassú dal hosszan kitartott cinekkel, elfolyó hammond b3-vel és halk effect-ekkel tarkítva. A Bubblehouse címû nóta egy nem túl bonyolult témával felvértezve egyre gyorsul, és amikor már elég gyors, frissítõként kapunk egy billentyû-szólót. Mikor ennek vége, és visszaállunk a fülbemászó dallamocskánkhoz, elkezdünk lassítani. Mikor lelassultunk az eredeti sebességre, kapunk még egy szólót. Tipikus remixre termett szám, és 98-ban ki is adják a Bubblehouse EP-t, amin az eredeti és a BBQ mix hallható. Az átgyurmálásból sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ezen kívül az EP-re a Dracula címû nótából készült, szaftos, hip-hoppos chillout remix is rákerült. A Henduck idegesítõ nyikorgással kezdõdik, majd egy ijesztõ jazz-zé alakul, itt-ott elszálló orgona- és gitártépéssel. A Strance Of The Spirit Red Gator egy masszív dobbal és lomha basszussal rendelkezõ szerzemény és csak Medeski és Wood gitáros mivoltának virtuozitásával ismerkedhetünk meg. Relaxálni tökéletes, csak néhány diszharmónia húzhat ki hajunknál fogva az alfából. A Spy Kiss gerincét a Bubblehouse-hoz hasonlóan egy nem túl bonyolult téma alkotja. Martin elragadó dobalapot kreált a nótának, bár a kevésbé változatos a, a dobban élvezkedhetünk. A már említett Bubblehouse EP-re ebbõl a számból is készült egy mix, egy ködös downtempo, ami egy tonnányi reverbet hord a hátán. Az EP-n továbbá egy, a Shack Man-en nem szereplõ, Macha címû számot is hallhatunk. De ne kanyarodjunk el! A következõ, Lifeblood nevet viselõ MMW kreálmány psychedelic jazz és soul ötvözete egy jó kis ütõs jam-mel. A Jelly Belly egy pörgõsebb szám dögös orgonával és bass-szel, és egy nagyon jó keyboard-szólóval. Már-már azt hihetnénk, hogy tánczene, de az elszállások és a diszharmóniák miatt megmarad az MMW-s stílusa. A Night Marchers egy lassú, az elõzõhöz hasonlóan már-már Herbie Hancock, már-már Soulive, de a Martin, Medeski & Wood beteg stílusjegyei még mindig bõven fellelhetõk ebben a nótában is. Az utolsó Kenny címû szám viszont szakít a megszokott stílussal, és egy nagyon jó kis blues-t varázsol a már amúgy is nagyon jó album végére. Így tudnám jellemezni: Bartók Béla Funk! Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére Stratovarius - Stratovariusfém rovat Avatatlan zöldfülû metált hallgatók (azoknak biztos rézbõl van a fülük, ha már metál és bezöldül hehe) biztos azt hiszik, hogy ez valami kezdõ metálbanda és hogy most dobták ki az elsõ albumukat, bandáknál ugye van néha ilyen dolog, hogy ennen magukról nevezik el elsõ mûvüket, ám itt nem ez történt. Egyszerûen 1984 óta most jutott eszükbe, hogy saját magukról nevezzenek el albumot, elsõre ugye a Fright Night jobban tetszett nekik. Azt kell, hogy mondjam, most sem csalódik ezekben az ugor fiúkban aki meghallgatja eme albumot, ugyanis nagyonishogyjóra sikeredett. A hangzásvilág, aminek a monumentalitását '84 óta csiszolgatják, megint úgy érezhetjük hogy a csúcsra ért, mint ahogy az Elementsnél és az Infinitenél tehettük, de reméljük, hogy megtörténik a lehetetlen és a következõ album még tökéletesebb lesz. Addig is a Stratovariushoz is gratulálnék a Stratovariusnak. Megtalálható az amazonon paal Lap elejére Jamie Cullum - Catching Tales A 2005 szeptemberében elõbújt új kiadvány Jamie Cullum talán legjobban sikerült lemeze. Míg a 2004-es Twentysomething-et a a jazz, avagy swing kategóriába sorolhatjuk, az új lemez húz a jazzpop irányába. A Get Your Way rögtön egy rádióba készült szám, és benne volt a a Radio Café 2005-ben legtöbbet játszott számai között. A The Herbaliser-re jellemzõ, lassú dobalap ütemes brass-okkal, az elengedhetetlen zongorával, és persze a híres-hírhedt hanggal. Nem elhanyagolható információ, hogy Dan "The Automator" Nakamura foglalkozott a szám programming-jával. A London Skies egy "lagymatosabb", gitáros nóta, a Led Zeppelin Going To California címû számára emlékeztethet minket. Csendesülõs, már-már kempfájõr fílenges, egyszerû gitártémával ellátva, de persze ez nem negatív, sõt, ez az egyszerûség teszi széppé az egészet. A Photograph az elõzõ lemezre jellemzõen csak egy zongorával és Cullum-mal kezdõdik, majd a refrénben felcsendül a dob, és innentõl a dobot végig hallhatjuk. A dal vége felé egy latinos zongoraszólót is hallhatunk. Az I Only Have Eyes For You halk dobból halk, visszhangos zongorából, és néha felcsendülõ gitárból áll, és olyan, mint egy lassú swing a 20-as évekbõl, és minden szerelmes pár táncol a parketten. A Nothing I Do újból egy jazz-szerzemény, Cullum néha selymes, néha érces férfihangjával, és az elengedhetetlen zongorával. Elhozz a szobánkba a 10-es, 20-as éveket virtuozitás nélkül. A Mind Trick már inkább a 70-es évek felé tendál halk funky-gitárral, szintivel, és kevésbé jazzes dobbal. Ez a szám már inkább ABBA mint Duke Ellington Big Band (és most hú de durva voltam). A 21st Century Kid egy lassú, kicsit talán elkeseredett nóta drámai, és nagyon jó refrénnel és templomi orgonával. Az I'm Glad There Is You az I Only Have Eyes For You-hoz hasonlít, halk seprûzéssel, zongorával és halk vonószenekarral. A témáját ki lehet találni. Az Oh God keveri a 20-es évek swingjét az Oroszlánkirállyal (Elton John, Tim Rice), és így egy melodrámai gyönyör sül ki belõle, amibe egy szaxofonszólót is belecsempéztek. A Catch The Sun újból egy populárisabb, rádióba illõ dal, csak hiányzik belõle a gitárzúzás az ugráló tiniknek. A gitár szerepét zongora váltja, arról meg nem tudják, hogy mi az. A 7 Days To Change Your Life az Atumn Leaves-re hasonlít. Lassú zongora, seprû és egy csodálatos hang. Az Our Day Will Come raggae-s beütés jazzpop-szerzemény, orgonával, kiskórussal. Persze a zongora szóló alatti alap átmegy jazzbe. A Back To The Ground-ban a zongorát szintetizátor váltja. Újból poptól terhelt refrén, soulos szóló, funky-gitár, ami kell. A végére egy kis rock & rollos befejezés került. A My Yard a London Skies-hoz hasonlóan gitáros dal, úszó szinti-hangokkal, és egy, még mindig csodálatos hanggal. A lemez itt-ott unalmas, de a legtöbb helyen zseniális. Megtalálható az amazonon TurtleKat Lap elejére |