Chien-Yin Chen - Purr
Powerhouse Sound - Oslo/Chicago: Breaks
Sigur Rós - Live @ Arena, Bécs (koncertkritika)
Cassandra Wilson - Loverly
Marc Ribot's Ceramic Dog - Party Intellectuals

Chien-Yin Chen - Purr

Hifi-csakbenn tengely

Chien-Yin Chen tajvani származású zeneszerzőnő. Tíz évig tanult Németországban Ligeti György oldalán és Bécsben az osztrák Kurt Schwertsik tanítványaként. Jelenleg New York-ban él. Már fiatalkorában is közeledett az extrém zenékhez. Nagy hatást tett rá a tajvani opera, a helyi bábszínház és a népzene, később pedig Conlon Nancarrow és Jin Yong munkássága, illetve Escher képei - legalábbis a Tzadik kiadó által gondozott Purr című lemez füzetkéjében ez áll. Minthogy megemlítettem a bűvös „Tzadik” szócskát, mondanom sem kell, hogy Chen odaköltözését követően hamar elmerült a New York-i downtown-szcéna ricsajában, és kapcsolatba lépett John Zorn-nal. Meg is lepődnék, ha nem így történt volna.
Ezek a száraz tények, na de mit hallunk? A gyermek- és felnőttkori hatásokat, illetve a szerző mestereit figyelembe véve rájöhetünk, hogy muzsika nem kifejezetten könnyed hallgatnivaló. Egyébiránt ez a legerősebb, legsokkolóbb zene, amit az utóbbi időben hallottam. Eddig nem igazán merültem el a Távol-Kelet zenei kultúrájában, nyilván ezért hatott a meglepetés erejével a korong, melyen Kína tradicionális és a nyugat klasszikus zenéje fuzionál, teret engedve az improvizációnak. Az eredmény bizarr és európai fül számára szokatlan lehet, egyúttal vérfrissítő a modern zenék kedvelőinek. Kihagyhatatlan csemege a kalandvágyó hallgatóknak, akik nem riadnak vissza az első bekezdésben felsoroltaktól.
A „Cloud Walking”-ot együttes adja elő, melyben a fuvola, pikoló, trombita, zongora és ütőhangszerek mellett egy távol-keleti húros hangszer, a pipa (más néven kínai lant) is helyet kapott. Erősen ritmika-orientált, összetett szerzeménnyel van dolgunk, mely „szabálytalanságával” gyönyörködtet. Kevés a hosszan kitartott hang, a fúvósok és a zongora baljósan szurkálnak, mintha valami vérre menő harcjelenet aláfestését hallanánk, sok hirtelen támadással, kiszámíthatatlan manőverekkel. Dallamvilágában tükrözi a komponista keleti gyökereit, a pipa különösen karakteres színezetet ad a hangzásnak, de itt-ott fellelhetők a jazz elemei is (pl.: szvingelés dobszerelésen).
A „Chen Dah At Large” ugyanezt folytatja klarinét-hegedű-zongora triókiszerelésben. A hangszerek - csak úgy, mint az imént - itt is a ritmusszekció szolgálatába állnak, ami szerencsére nem megy a dallamjáték rovására. A három játékos gyönyörűen támogatják egymást, furcsa ritmusképekben állnak össze, alakot ölt a szabálytalanság, üzen a morbid összmorze, Bartók és Varése kottát pingál egy rizsszemre. Megmagyarázhatatlan.
A címadó „Purr” orgona-nagybőgő duójáról hasonlóakat lehet írni. A billentyűs hangszeren maga Chien-Yin Chen játszik, hangjait komplex ritmikai szövetbe fonja, amire ráerősít a bőgős intenzív vonó- és húrcsattogtató ujj-játéka. Az orgona disszonáns felfortyanásai Messiaen műveit juttatják eszembe. A szerző végig nagyszerűen tartja fenn a feszültséget, és szinte hajszolja a hallgatót a végső kibuggyanásig, az őrületbe.
A „Wogen-Brandung-Wonne” című gitár-tercett lényegesen nyugisabb az előzőeknél. Bár a három hangszer játéka nehezen követhető és kaotikusnak tűnhet, egyáltalán nem frusztráló. Napsütötte vidékre kalauzol minket, lufikat ereget, szaladgál, labdát dobál, fütyörészik (az utóbbit hallhatjuk is). Olyan az egész, mint egy csavarodott instrumentális folk-nóta. A gitárok összecsengéséből sokszor mintha egy rejtett zongora hangja bújnának elő. Végül az eleresztett lufik szép sorjában kipukkannak, amiket a gitártestek dobbanása idéz szemeink elé.
A tizenöt perces „Fuse Box” („A” és „B”) a lemez első dalához hasonlóan bővebb hangszerelésű, egészen pontosan hét muzsikus hívja életre: fuvola-/pikolójátékos, klarinétos, szaxofonos, trombitás, csellista, ütőhangszeres és zongorista. Akárcsak a Cloud Walking esetében, itt is lehengerlő, nehéz kompozícióval van dolgunk, melyben az ütőhangszerek viszik a prímet. Kiemelik a dolog bonyolult ritmikusságát együtt-(vagy éppen nem együtt)-működve a többiekkel. Izgalmas, az elmebaj határmezsgyéjén egyensúlyozó muzsika.
Chien-Yin Chen zseniális. Amit ki tudtam magamból préselni a zenével kapcsolatban, azt kipréseltem, ezért most nem ismételném magam. Végig próbáltam kerülni a „komolyzene” szót, mert fogalmam sincs, hogy mit jelent, és ugye ki mit vesz komolyan. Csak annyit tudok, hogy - bár sok avantgárd, modern, kortárs böszörményt hallgatok - a Purr-on összegyűjtött művek számomra egy új világ kapuit nyitották meg. Kár, hogy ilyen zeneszerzőkre nem jut idő Gáspár tanár úr énekóráin.

Az írás eredeti megjelenési helye

TurtleKat
2008.07.28

Lap elejére

Powerhouse Sound - Oslo/Chicago: Breaks

Hifi-csakbenn tengely

Ken Vandermark munkájára eleddig nem figyeltem fel. Igazság szerint azt sem tudtam, hogy van munkája, ugyanis még azt sem tudtam, hogy õ maga van. Bár nem egyszer fújta tele hangfalaimat (szaxofonjának csövén át önmagát ledarálva apró Vandermark-cafatokkal terítette be túlhevült membránjaim), a név csak mostanra tisztázódott elõttem.
Peter Brötzmann chicagói aknatologató brigádjában való rokonszenves közremûködése mellett számtalan saját csapatot vezet, melyek közül a Spaceways Inc. zenéjét sikerült legbehatóbban tanulmányoznom az utóbbi idõben. Ez a projekt már a blogon is felütötte a fejünket: itt a Radiale korong lett megajánlva, melyen a trió az olasz Zu zenekarral kollaborál hatalmasat. Mindazonáltal szükségét érzem, hogy felhívjam a figyelmet a 13 Cosmic Standards címû 2000-es anyagra, melyen Sun Ra zongorista-guru és a Funkadelic zenekar kompozíció kerülnek velõroncsoló górcsõ alá. Kötelezõ cucc!
A most boncasztalra kerülõ lemez (amely valójában kettõ darab; a kakaós kalácsot csipegetõ grófúr úgy mondaná: dupla) tavaly látta meg a napvilágot és egyszerûen pokoli. Számomra ez a muzsika olyan közel áll az eszményihez, hogy egyelõre szavakat se akarok találni. Na de ne szaladjunk elõre.
Maga a Powerhouse Sound 2005-ben alakult Paal Nilssen-Love dobossal, Lasse Marhaug elektronicistával és természetesen Vandermark-kal az élen. Aki behatóbban tanulmányozza a fúvós életmûvét, az nem áll le csimpánzzal bokszolni a norvég nevek láttán. A hármas a Spaceways-bõl is ismert basszistával, Nate McBride-dal kiegészülve jó pár nótát írt, amiket egy oslói stúdióban szalagra is rögzített szorgosan (Oslo ugye Norvégiában van, látjuk már az összefutó szálakat). Ezt a felvételt tartalmazza az elsõ lemez.
A második lemez többé-vagy-kevésbé ugyanezeket a dalokat tartalmazza, azonban a felállás gyökeresen megváltozott. A nagy „sikerre” való tekintettel bizonyos személyek indítványozták, hogy az anyag szülessék újra Chicagóban, ahol Ken Vandermark-ot egy amerikai muzsikusokat felvonultató gárda támogassa. Így is lett: John Herndon ült a dobok mögé, McBride maradt a basszeros szerepében (mellé szegõdött Ingebrigt Haker-Flaten, így ezen az oldalon is megvan az idegenlégiós), Jeff Parkert pedig megruházták egy dugós gitárral, és úgy ültették a szaxofonos mellémögé.
A leader bevallása szerint a dalszerzésben három dolog volt nagy hatással rájuk: James Brown ritmikára, Lee Perry „dub”-ra és a Public Enemy kollázs-szerkesztésre vonatkozó elképzelései. Így született ez a két egyórás szettet tartalmazó „duplaalbum”, melyen funkos mocsokgroove-ok és Edgar Allan Poe-t evokáló riff-dagonyák zuhanyoznak egy kabinban kegyetlenül dögös, ráadásul free-be is hajló szaxofonjátékkal. Halántékszakajtó lüktetvény bõ két órában.
A fõ különbség az európai és az amerikai megvalósítás között az, hogy Norvégiában egy kicsit avantgárdabbra vették a figurát: Lasse Marhaug zajmanipulációja (mely a táncparkettet pikk-pakk tömegsírrá varázsolja) általában káoszba, borulásba vezet, és Vandermark is súlyosabbik orcájából pumpál. Az Egyesült Államokban sokkal „jam band”-esebb a szerzemények hangulata. A gitár még dúsítja is a hangzást, rádolgoz a mulatságra, ekképp az egész sokkal könnyedebb. Persze azért mindkét oldalon ott van a „táncoltatás” és a „szabadszellem” is, az ördög az arányokban rejlik.
Ha nagy vonalakban szeretnénk gondolkozni (mert ugye cseszettül értünk ám hozzá), e kiadvány alapján összehasonlíthatjuk az avantgárd jazz amerikai és európai megközelítését. Nem tudom, de nekem az európaiak mindig sokkal mélyebbre ástak ilyen téren; Peter Brötzmann, Alexander von Schlippenbach, õk sokkal jobban meg tudnak izzasztani, mint Cecil Taylor vagy Albert Ayler (csak a szimmetria kedvéért). Egy Machine Gun nagyobb csapás, mint egy Spiritual Unity; igaz, õk nyolcan vannak három ellen, de ez amúgy sem verseny, és nem fogok vitába szállni magammal, mert még a végén zubbonyba raknak. Amúgy is elkanyarodtam; mindenki hallgasson és döntsön.
A lényeg a lényeg: a Powerhouse Sound névvel kiadott Oslo/Chicago: Breaks bámulatosan böhömönc, kõmorzsoló korong-kettõs. Feledhetetlen basszustémák, beállós, torzsalkodó riffek, kis atmoszféra-teremtõ dubicsek, dögvész, zaj és vörösen-zölden villódzó legenda-idézés sajátos módon (ajánlás Miles Davis-nek, a Stooges-nak, Burning Spear-nek és másoknak). Ken Vandermark zsenialitása megkérdõjelezhetetlen, ahogy minden közremûködõé.
Kalapemelés és csókolom.

Az írás eredeti megjelenési helye
Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2008.07.18

Lap elejére

Sigur Rós - Live @ Arena, Bécs (koncertkritika)

Bécs belvárosa, egy ránézésre kissé rozzant szabadtéri koncerthelyszín. PeCsa hangulat, bár annál azért profibb, kultúráltabb hely, ha nem is sokkal. Mentalitásban mindenesetre meglepõ: az agyontetovált, verõlegény-kinézetû securitysek udvariasan, korrekt módon vizsgálják át a belépéskor a holminkat, sõt még jó mulatást is kívánnak. Színpad, elõtte küzdõtér, a mögött félkörívben enyhén emelkedõ füves terület, gyárkémény. A színpad szintje az emberek feje fölött van, simán látni mindent még a legnagyobb tömeg közepén is. Ha ez nem lenne elég, oldalt még két, több emeletes épület oldalfeljárójáról is lehet nézni a koncertet. Az érdeklõdés nagy, rengeteg ember. Érdekes összetételû közönség: az elborult kinézetû metálosoktól a konszolidált ötvenes házaspárokig terjed a skála. Magyar szót is hallani, nem is egyet: Bécs már nem távolság, hát még ha a Sigur Rósért kell megtennünk.
Ez a koncertbeszámoló nem olyan lesz, mint az eddigiek, ahogy a koncert sem olyan volt. Errõl az estérõl nincs értelme sorrendben, számról számra haladva, azok részleteibe mászva, boncolgatva mesélni. Egy hangulatot próbálok meg átadni, annak az élményét, amit az izlandi csapat zenéje jelent. Remélem, legalább valamennyire sikerül.
Két elõzenekar is fellép. A The Kissaway Train setjének közepe táján érkezek meg. A fiatal srácokból álló banda szimpatikus, rendben van: dallamos gitárrockja nem újszerû, de kellemes, hallgatható. Õket rövid átszerelés után egy jóval izgalmasabb csapat követi: a brooklyni Yeasayer felállásában és hangzásában is extrémebb. A négy fickót mintha találomra válogatták volna össze, a basszeros példának okáért mintha a hetvenes évek végérõl érkezett volna bajuszával és hosszú bongyor hajával. Dolgát külön megnehezíti, hogy az az egy hózentróger, ami a nadrágját tartja, rendszeresen lecsúszik. Az énekes elõtt egy kis asztalkán Midi, Moog és még ki tudja, mi minden elektronikus szerkentyû, de az indiai gitárosnak is jár egy különbejáratú szintetizátor. Zenéjük robbantott ritmusú, néhol drum’n’basses, effektekkel, samplerekkel és torzított gitárral, egyszerû dallamvezetésû énekkel megbolondítva. A szintetizátoránál kígyómozgást bemutató indiai srác külön kiemelkedõ, gitárdallamai néhol keleties hangzásúak, és amikor épp semmi dolga nincs, akkor is tapsol, esetleg a monitoron csörgõdobol.
Hosszabb átszerelés, majd pontban kilenckor a „Svefn-g-Englar” sarkvidéki robajára és radarjelére megjelenik maga az izlandi négyes. A dal végén Jon Pór a gitárjába énekel, a hang egyre távolabbról, egyre messzibb, kietlenebb vidékrõl jut el hozzánk. A háttérben állványokon öt, különbözõ méretû és különbözõ magasságra állított hatalmas fehér léggömb, belül pulzáló fénnyel. A varázslatos „Glósóli” - a dob lüktetése köveken loccsanó víz hangja - kiteljesedõ katarzisakor nem csak a fények, a léggömbök is villódznak. Máskor úgy tetszik, nem is tartja õket semmi, s Földünket erre az estére egyszerre öt hold fénye világítja meg. Jon Pór éneke nem evilági. Hátborzongató, lelket simogató, kristálytiszta, akár a hegyi patak vize. Zubbonya aranyrojtokkal, -gombokkal és cowboyfonatokkal díszített, hajában színes tollak. Mellette a basszusgitáros Goggi maga a megtestesült nyugalom, a biztos oszlop. A „Hafsól”-ban basszusgitárja húrjait egy dobverõvel rezegteti meg finoman, éppen mint szívünk húrjait. A billentyûs Kjarri egészen elvész arzenálja mögött. Az „Olsen olsen”-ben elsõként õ szólaltatja meg fuvoláján a késõbb fúvósok által kiteljesedõ dallamot - miután nagy nehezen, az ütemet éppenhogy csak tartva elfújja a melódiát, leteszi a hangszert, és percekig mosolyogva ingatja a fejét az Amiina kvartettje felé. Amiina, a vonósnégyes. Négy fiatal lány, a színpad hátulján, egy emelvényen. Négy mesebeli tündér. Nélkülük el sem tudnám képzelni a Sigur Róst. Orrira, a dobosra nincsenek szavak. Aranyabroncsos, kék-piros-zöld tollkoronája éppúgy hozzátartozik elvarázsolt lényéhez, mint Kjarrihoz visszafogott öltönye és fehér inge. A zenészek aztán néha cserélnek, át-átsétálnak egymás hangszeréhez vagy a szabadon álló marimbához, xilofonhoz, zongorához. Goggi egy alkalommal a dobok mögé ül; máskor apró, kék glockenspielen játszik, mialatt a többiek szorosan egymás mellett a xilofonon és a zongorán csilingelnek. „Sé lest” a dal címe. A közepén, a vonósok dallamára rezesbanda hangja szólal meg. Sehol senki, aztán egyszer csak oldalról érkezik öt, hófehér egyenruhás fúvós, és vakítóan fehér fényáradatban átvonul a színpadon, mintha az angyalok kórusa suhant volna el szemünk elõtt, hogy utána azon tûnõdjünk, talán csak álmodtuk-e az egészet. Visszatérnek aztán õk is, az „Olsen Olsen” tiszta örömódája végén mintha csak szimfonikusokat hallanánk, úgy szól a fanfár. A gyönyörû dallam végül bartóki, disszonáns véget ér. A Sigur Rós az egyik pillanatban a magasba repít, szívünk szárnyal - az „Inní mér syngur vitleysingur” crescendója az elviselhetetlenségig fokozódik, majd még a fények is felrobbannak, akkora örömhullámba torkollik; hogy aztán a következõ pillanatban legszívesebben magányosan beforduljunk a legsötétebb sarokba - ilyen a „Ny batterí” vagy a „Hafsól” kezdetén Jon Pór megrázó éneke. Máskor egyenesen Izlandra repítenek a furcsa effektek: jajongó kísértet, jégtáblák reccsenése, csontig hatoló szél. Csilingelnek a xilofonok, a billenyûk („Saeglopur”), majd õrült hangorkán támad, Jon Pór vonóval játszik a gitáron, s az atmoszférikus morajláson át hol a szférák zenéje, hogy a hideg ûr fagyos csendje, hol a föld mélyén robajló fenyegetõ erõk szólalnak meg. A „Hafsól” tetõzésekor már cafatokban lóg a szõr a vonóról, egetverõ fortissimóban izzik a zenekar. A fejletépõs, sziklarepesztõs részeknél õrjöngeni, ordítani tudnék, de nem jön ki hang a torkomon. A halk daloknál fojtogat a sûrû csönd. A „Fljótavik” az elsöprõ erejû koncert legmegrázóbb dala: halk zongora, Jon Pór egy lábbal taposott harmóniumnál, majd egyszer csak int, mire Orri megnyom egy gombot, és fentrõl lassú pelyhekben szállingózni kezd a hó, megtelepszik Goggi, Jon Pór haján. Felülmúlhatatlan, könnyfakasztó pillanat.
Magába rántó, kívülrõl-belülrõl átmosó, megtisztító élmények sora a koncert, rettenetesen erõteljes a setlist, mindenki csúcsformában, minden még jobban szól, mint a lemezeken vagy a dvd-n. És jön az utolsó dal. „Are you ready for a little clapping?”, kérdezi huncut mosollyal Jon Pór, miközben az Amiina tagjai õsi dobokat vesznek a nyakukba, a fehér egyenruhás fúvósok pedig elõrejönnek, és feldördül az irtózatos lüktetésû „Gobbledigook”. A dalt a négy fiú az Eurovíziós Dalfesztivál döntõjének megtekintése után, az idegesség levezetéseként és arra mintegy válaszképpen dobta össze - az egész egy hatalmas, elképesztõ geg, amit a csapat felszabadult jókedvvel és élvezettel ad elõ. Ez a koncert számtalan csúcspontjából is a legemlékezetesebb: a fúvósok egy része széles vigyorral lalalázik, Jon Pór sem bír magával, kitör belõle a nevetés, két fúvós pedig egymással szemben állva játszik pacsizósat, mint két kisgyerek. Aztán egyszer elhallgat a dob, a kórus mély hangnembe vált, az ütemet csak a közönség tapsa adja, a két fúvós megindul a színpad két széle felé, és a dob visszatérésének pillanatában a kezükben tartott fekete hengerbõl és a színpad szélérõl fehér konfettizápor robban a levegõbe, a közönség fölé, a színpad fölé, a zenészek elé. Földöntúli üdvrivalgás. Olyan katarzis ez, amit már nem lehet bírni. Végigtapsolom a dalt az ütemre, olyan erõsen és olyan energiával, ahogy még sosem tapsoltam, utána alig bírom felemelni a karom.
Meghajlás. A közönség tapsolja a Sigur Róst, a Sigur Rós pedig tapsolja a közönséget. Szerény, kedves, két lábbal a földön járó zenészek, akik mégis a föld felett lebegnek és lebegtetnek minket is. Mosolyognak, boldogok.
És még nem ér véget a koncert. Elsõ ráadásként lassan, feszülten felcsendül a „Popplagid”. Aki ismeri a dalt, vagy még inkább, aki látta a Heima koncertfilm zárómomentumát, az tudja, miért nem lehet szavakba önteni ezt a dalt. Az az õrület, amibe torkollik, a legvéresebb szájú kemény rockert, a legsúlyosabb elborulásokért rajongókat is a padlóra küldené, beledöngölné. Orri követhetetlen, megzabolázhatatlan, egyedülálló dobolása - az ezúttal a fúvósok nyakába vett sámándobok támogatásával - elsöpör minden ellenállást. A gitár és annak utolsó torz robaja még a zenekar levonulása után is a színpadon maradt, rezonált bennünk.
Nem lehet folytatni, egy ilyen után nem lehet folytatni egy koncertet, kizárt. És mégis, még egyszer, utoljára visszatérnek, Kjarri, Jon Pór és Goggi, és az Amiina, hogy a fájdalmas jégcseppekként lehulló „All Alright”-tal elbúcsúzzanak. Jon Pór lehajtott fejjel áll a mikrofon elé, két keze a teste elõtt. Elmerül a dalban, eggyé válik vele, õ maga lesz a dal. A közönség megilletõdve, összefacsarodott szívvel hallgatja, nincs egy bekiabálás, kurjongatás sem. Az utolsó akkord után egy lélegzetvételnyi, hosszúra nyúló pillanatig senki sem töri meg a sûrû, néma csendet, a varázst.
Ez a koncertbeszámoló nem olyan volt, mint az eddigiek, ahogy a koncert sem olyan volt. Errõl az estérõl nem lehetett sorrendben, számról számra haladva, azok részleteibe mászva, boncolgatva mesélni. Egy hangulatot próbáltam meg átadni, annak az élményét, amit az izlandi csapat zenéje jelent. Nem tudom, mennyire sikerült. Csak annyit tudok, hogy a Sigur Rós döbbenetes, életre szóló élményt nyújtott nekem. Takk. Köszönöm.

Gaines
2008.07.10

Lap elejére

Cassandra Wilson - Loverly

Cassandra Wilsonról még nem sok szó esett a Hi-Fi Sütödén, szóval azt gondolom, nem baj, ha bemutatom hõsnõnket. Aki már jól ismeri, az a bevezetést nyugodtan átugorhatja.
Tehát, Cassandra zenészcsaládban született 1955-ben, Mississippi államban. Hamar elkezd õ is zenélni: hat éves kora óta zongorázik, emellett utcai rezesbandákban (ún. marching band-ekben) klarinétozik.
A fõiskola alatt már r&b, funk, pop feldolgozás-zenekarokban játszik, majd New Orleansba megy, ahol többek között Ellis Marsalis (Branford és Wynton Marsalis apja) veszi a szárnyai alá. Innen a következõ lépés New York és az M-Base kollektíva. Az M-Base vezéregyénisége Steve Coleman szaxofonos, akirõl pár hónapja már jelent meg méltatás itt, a Hi-Fi Sütödén. Cassandra elsõ albuma, a Point of View is Coleman aktív közremûködésével jelent meg 1985-ben. Ezen még jó kis kemény, ritmikailag összetett funkos muzsikát hallhatunk, zömmel elektromos hangszereken. A késõbbi albumokon ehhez a hangzáshoz egyre több ballada, majd blues vegyült, és az akusztikus hangszerek kerültek elõtérbe. A nagy hangzásbéli váltás akkor következett be, amikor Cassandra átigazolt a Blue Note-hoz. Az ennél a kiadónál megjelent albumai már jóval lágyabbak és fõleg akusztikusak. Néhol a blues dominál (pl. Belly Of The Sun, 2002), illetve a 2006-os Thundebird albumnál a mûvésznõ eljutott egy olyan fajta zenéhez, ami bár a jazzbõl és a bluesból táplálkozik, valójában egyik sem; „csupán” nagyon jól összerakott, emocionálisan felkavaró, sehova be sem sorolható akusztikus muzsika. Engem a Portisheadre emlékeztet, nem is a konkrét zene, hanem az egész hangulata, bár Cassandra Wilson kb. 2-3 oktávval mélyebben énekel Beth Gibbonsnál. Ennek a hangzásnak nagyon fontos része Lonnie Plaxico nagybõgõjátéka (õ a viszonylag fiatal generációhoz tartozik 48 évével, de már játszott Art Blakey Jazz Messengers és Jack DeJohnette Special Edition nevû zenekarában is).
Eddig a bevezetõ, most térjünk rá a cikk tulajdonképpeni tárgyára, a Loverly címû 2008-as albumra. Van egy saját kategóriám, úgy hívom, hogy "illatos jazz". Többnyire nagyon lágy, finom, ellenben teljesen unalmas és álmosító zenéket értek alatta. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy ezt hívják smooth jazznek. Elsõ hallgatás után megijedtem, hogy Cassandra Wilson is valami ilyesmit csinált. Már a borító is gyanús: egy elegáns "dívát" látunk rajta (ez a szó nekem mindig gyanús volt, ahogy azok az emberek is, akik mûvésznek nevezik magukat). Összehasonlításképpen itt van a világ egyik legjobb lemezborítója, a She Who Weeps albumé.
A félelmem azért nem volt alaptalan, mert bár Cassandra Wilson elsõ számú kedvenceim közé tartozik (elég egy pillantást vetni a last.fm profilomra), azért vannak gyengébb pillanatai neki is.
Mivel kedvencrõl van szó, nem raktam félre rögtön, meghallgattam másodszor is, figyelmesebben. A St. James Infirmary címû számnál aztán felkaptam a fejem. A finom, akusztikus hangzás elsõre megtévesztett: bõven van itt erõ, ritmus; ha létezne olyan mûfaj, hogy akusztikus funk, azt hiszem, ilyesmi lenne. Ebben a számban Cassandra Wilson korai albumainak hangzása az újabbakkal fuzionál. Különösen a gitárjáték ad hozzá sokat ehhez a hangzáshoz.
Harmadik hallgatásra aztán rájöttem, hogy igen jó albumról van szó, ami csak a felületes hallgató számára egysíkú, valójában pedig nagyon is sokszínû és változatos. Az akusztikus hangzás dominál, a számok nagy részében csak a legszükségesebb hangszerek vannak (dob, nagybõgõ, gitár, zongora), a muzsikusok ebbõl hozzák ki a maximumot. Van itt minden: Beatles-feldolgozás ('Til There Was You, az eredetije is nagy kedvencem [eredetileg Meredith Wilson írta 1957-ben, és már a liverpooli fiúk elõtt is többen feldolgozták]), szöveges Duke Ellington-interpretáció (Caravan), afrikai hatások (Arere), a már említett funkos beütés (St. James Infirmary), klasszikus blues (Dust My Broom) igen ízes gitárral; és az egészet összefogja a csodálatos mély énekhang, a már említett Lonnie Plaxico bõgõzése és Marvin Sewell bluesban gyökerezõ gitármunkája.
Talán kevésbé egyedi az album, mint a Thunderbird, viszont sokkal jobban visszakanyarodik a jazz mûfajához. Mindenki döntse el magának, hogy megérte-e.

Megtalálható az amazon.com-on

Bereczki Zoltán
2008.07.08

Lap elejére

Marc Ribot's Ceramic Dog - Party Intellectuals

A Ceramic Dog egyik legkedvencebb projektem egyik legkedvencebb gitárosomtól, Marc Ribot-tól. Bár Mediawave fesztiválon nem sikerült elcsípnem a trió elõadását (utólag tudtam meg, mirõl maradtam le, amúgy nem dicsérték), de sikerült beszereznem tõlük egy semi-hivatalos koncertfelvételt, ami elsõ hallásra meggyõzött nekemvalóságáról. Pár hete végre kijött a stúdiólemez is Party Intellectuals címmel, melynek híre mellbevágóan ért öt nap internettelenség után. Be is szereztem tüstént.
Véleményem szerint a gitáros ebben az alakulatban élheti (és éli) ki magát legjobban. Alapjában véve garázstól bûzölgõ, érdes kísérleti rockot nyomat, füstölgõ jamjeivel halmokba torzítja a népet; ám eközben ott figyel a latin iránti vonzalom, a rongylábú pop imádata, továbbá aprít a levesbe fura diszkózenét, free jazzt injektál szörf punkba, és mindeközben az avantgárd pengéjével hasogatja a kobakunkat. Tehát azt csinálja, amit szeretünk benne (legalább is én, az Ádám). Ribot két segítõtársa Shahzad Ismaily basszusgitáros és Ches Smith dobos, mindketten a Secret Chiefs 3 berkeibõl elõszabadulva, kifogástalanul támogatják a frontembert.
A The Doors „Break On Through”-jának sajátosan gátlástalan, ricsajos garázs-verziója indítja a korongot. Ismerõsen röfög a bassline, õrjöng a dob, punkosan passzíroz az énekbeszéd Jim Morrisson szövegével, és a hamisítatlan Ribot-szóló vadabbul szól, mint a Shrek formációban valaha.
A tokahorzsoló alaphang után jön a „Party Intellectuals”, ez az eszetlenül borulós, Daft Punk-gyalázó parti-nóta. Kíméletlenül rogyaszt a beat, oktávokat habzsol a gépbasszus, funky wah-gitár erõsíti a pumpát, intellektuális diszkótémákat csapatnak Casio-gyanús szintik, a bandatagok a címet skandálják, a hatodik percben pedig pszichedelikusan káoszba fulladnak, ahogy azt illik.
A „Todo El Mundo Es Kitsch” meglepõen hangulatos acid pop-darab, melyben Ribot és egy nõ idegenvezetõként körbevezetnek minket világunk városain, és rávilágítanak, hogy a giccs mindenhol ott van. Gépiesen lüktet a dob, háttérben visszhangos gitár, a refrénben önfeledt, gyermekded dalolászás. Precíz, rádióbarát.
A „When We Were Young And We Were Freaks” bõ nyolc perces szabadszellemû zajmontázs melankolikus gitárdünnyögésbõl, gerjedésbõl, elektromos zúgásból, csörgés-börgésbõl és szívszakító „spoken words”-bõl összeszûrve. A laza szálon kapcsolódó hangok masszív, frusztráló alapot szõnek az elbeszélõ nosztalgiázó szövege alá.
Az instrumentális „Digital Handshake” tíz percével az album egyik tartópillérének mondható. Szintetizátor böngeti a monoton, de dinamikus basszust, Ches Smith a tamokon szövi nagyszerû dobalapját, a fõszereplõ pedig a rockzene jegyében improvizál zsenimódra. A háromperces kiállásban elszenderül a dob, és amolyan avantkodó szinti-gitár párbajnak lehetünk fültanúi, mígnem visszatér a dob és a Shahzad Ismaily a hatalmas, energikus groove-val. Fantasztikus.
A „Bateau” belassít. Pityereg a gitártéma, a háttérben bendzsó ciripel, és aprócska öntöttvas-harangok konganak, a mester halk akkord- és hangos falbontással hunyorog, egyre csomósodik a zaj, aztán hirtelen minden elcsendesedik. Olyan az egész, mint a „When We Were Young And We Were Freaks” szöveg nélküli visszatérése.
A „For Malena” ismételten poposabb szerzemény kedves latinos töltettel, mely kísértetiesen hasonlít Manu Chao dalaira. Jelképesen puttyog a ritmus, finom húrsikálás kattyázik, Ribot üzenetrögzítõn át nótázik, a refrénben fúvosok adagolják az életérzést. Rendkívül aranyos dalköltemény.
A „Pinch” funkja a címadó számhoz hasonlóan diszkógömb fényébe kívánkozik. Csorbít az emelgetõs kettõ-négy, Billie Jean-csicskáztató basszus szabdalja a mélynyomót, a gitáros hozza a tõle megszokott svungot, és olyan keservesen fasza szólókat robbant az arcunkba, amilyeneket nagyon kevés muzsikustól hallani. Nem bonyolítja túl, egyszerûen csak olyan, amilyennek lennie kell.
A „Girlfriend” lomhán menetelõ, enyhén Clash-es kultúrpunk-szerzemény. Katatón groove-ra illeszkedik Ribot érzéketlen énekbeszéde és paranoiás skizofrén gitárja, mely puszta félreértésbõl népzenét csihol néha. Közben - csak a meglepetés kedvéért - a ritmusszekcióhoz tabla csatlakozik. Kellõképpen nyers és elvont, hogy szeressük.
A „Midost” - a másik tartópillér, mely már a fentebb említett koncertfelvételen is fület szúrt - három perc hússal dobálózós free jazz-kalimpával gyúr rá az anyag legrusnyább, legkegyetlenebb gitárriffjére. Rafinált, összetett, mégis kriptagyújtogatóan dögös, valósággal átgázol a hallgatón, és elsõ hallásra belegravírozza magát az ember kisagyába. Erre a témára épül a közel hétperces, free-be hajló, hangosan goromba jam, ami a Kerámia Kutyát kitörölhetetlenné teszi a rockzene történetébõl. Ilyen horderõ nem nõ sehol.
A „ShSh ShSh” lecsillapít az elõzõ szám mészárszékgyaluja után. Búsan peng az egyhangú basszus, és sír a visszhangos gitár, miközben különbözõ zajok szûrõdnek be vonatállomásokról, üvegfújó mûhelyekbõl és NASA-tudósításokból. Nyugtató chillout-muzsika a hold udvarából.
A „Never Better” pattogós, progresszív szörf rock zárja a kapukat. A gitárszóló újfent zseniális, és a lüktetvény is oltári (Smith-nél és Ismaily-nél a két pont). A harmadik percben némi dobimpróval egybekötve átsenyvedünk egy csípõroppantó zajrock-fejnógató porcióba, majd avantgárd stílusban szétzülledünk, hogy a végére még egyszer besuvaszthassuk a témát. Innen már csak egy lépés, és Derek Bailey következõ lemezén Beach Boys-t fog játszani. Azt még kivárjuk.
Akárcsak maga a zenekar, a Party Intellectuals a gitáros egyik legsikerültebb kiadványa, ha nem „A”. Szerintem ebben a hatvannyolc percben minden benne van, amit Marc Ribot zenéjében szeretni lehet: a csendes-bústól a hangos-mániákusig, az egy-helyben-ülõstõl a parketten-pörgõsig, nyúlfarnyitól az epikusig, az avantgárdtól a populárisig… minden itt van, egyetlen albumon. És mindegyik fajtából a legjobb, amit eddig a mûvésztõl hallottam. Nehéz lesz ezt a lemezt bárkinek überelnie.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2008.07.06

Lap elejére