HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Gary Willis - Actual Fiction
Medeski Scofield Martin & Wood - Live @ Millenáris (koncertkritika)
David Fiuczynski - Black Cherry Acid Lab
Living Colour - Live @ ZP (koncertkritika)
Steven Bernstein's Millennial Territory Orchestra - MTO Vol. 1
The White Stripes - Icky Thump
Soulive - No Place Like Soul

Gary Willis - Actual Fiction

Az egyik legtekintélyesebb tengerentúli jazzkritikus az egytõl ötig terjedõ skálán hatosra értékelte ezt a friss albumot. Hogy miért nem veszítette el véletlenül sem a józan eszét a neves zeneítész, arra próbálok választ találni az alábbiakban.
Gary Willis - van, ki e nevet nem ismeri? Az elmúlt két évtized legnagyobb hatású basszusgitárosáról nehéz olyasmit mondani, amit valaki, valahol, valamikor már nem állított volna. A kivételes tehetségû amerikai férfiú esetében felettébb mulatságos lenne a szebbnél szebb jelzõsszerkezetek alkalmazása. Vannak magától értetõdõ dolgok, példának okáért az ég kék, a fû zöld, Gary barátunk pedig csak és kizárólag Jaco Pastoriushoz mérhetõ-hasonlítható géniusz.
Olyan zenész, akinek minden megmozdulása élményszámba megy, akinek játéka ha nem is forradalmasította, de alaposan és mélyrehatóan megváltoztatta a basszusgitározást. Egy másik zsenivel, a gitáros Scott Hendersonnal alapított együttese, a fusion talán legfontosabb gárdája, a Tribal Tech mûködése tizenhat éve alatt kilenc örökérvényû albummal hagyott kitörölhetetlen nyomot a világ zenei életében. Eleddig két, persze, hogy parádés szólóalbumot jelentetett meg (1996 No Sweat, 1998 Bent), az idei esztendõben pedig különösen termékenynek bizonyult a néhány éve Spanyolországban élõ fenomén. A Slaughterhouse 3 névre keresztelt trió lemeze év elején ejtette ámulatba a nagyérdemût, az új Uncle Moe's Space Ranch-album idén májusban érkezett, a napokban pedig megjelent a várva várt harmadik szólólemez.
Mr. Willis két esztendõvel ezelõtt arról beszélt budapesti koncertje után, hogy a hagyományok maximális tisztelete mellett új utakat keres a zenélésben, szokatlan és formabontó megoldásokkal próbálja az eddigi határokat tágítani. Hosszasan elmélkedett arról, hogy az elmúlt években a drum n' bass érdekli a legjobban, azt próbálja tanulmányozni. Az Actual Fiction perfektül beleillik a képbe, ennek a vallomásnak a tökéletes lenyomata. Az albumon ugyanis a fõszereplõ basszusjátéka mellett csak dob hallható (a régi tribalos barát Kirk Covington és David Gomez tolmácsolásában).
Tipikusan olyan anyag, amely elsõre meghökkenti, tán zavarba is ejti még az edzett hallgatót is, ám a kitartás ezúttal is meghozza a gyümölcsét. A harmadik-negyedik ismerkedés után szépen, lassan, de biztosan kezd emészthetõvé válni e nem mindennapi csemege. Innentõl pedig nincs megállás, mint valami jófajta stimulálószert, egyre jobban és jobban kívánja az ember, hiszen sosem látott területekre, mélységekbe és magaslatokba visz magával e különleges muzsika.
A kezdõ Cartoon Fetish savas avantgárd drumandbass dobalapjára senki nem számít, még az igazi, "hardcore" fanok sem, a legtöbbeknek valószínûleg még az is megfordul a fejében, hogy rossz lemez volt a dobozban. Természetesen ez a gondolat azonnal szertefoszlik, amikor Willis több sávon belecsap különbözõ effektekkel ellátott basszushangszerének húrjaiba. Hallhatjuk, hogy manapság a virtuóz valóban kísérletezõ kedvében van. A Smells Like a Party gépies alapján perfektül fekszik a basszusgitáros mesteri groove-ja. A szólók várhatóan varázslatosak. A tengerentúli firkásznak igaza van: ilyen fúziós jazz nem nõ minden bokorban. A Pod Cast is hozza ezt a merész, rettentõen eredeti hangzást. Electro-mütyürgések, szolid, trance-es hangzású, de fusion-höz méltóan komplex dob (Covington és Gomez igazán kitettek magukért végig a lemezen) és precízen építkezõ, kegyetlen basszus-improvizáció. Egy rövid ideig még a funk irányába is kitekintünk, amikor a fõszereplõ öt húrja és effektjei segítségével hirtelen fúvósszekcióvá változik. A Say Never-ben a mester megmutatja, hogy lassúzni is kitûnõen tud. Gyönyörû szép szólót játszik fretless (azaz bund nélküli) basszgitárján. Az Eye Candy-ben visszatér a kísérleties hangzás és újabb emberfeletti élményekkel ajándékozza meg a hallgatóságot. Eközben hátul a dobos szemérmetlenül tördeli az ütemeket. A Take Me To Your Leader elszállt, prüntyögésekbõl, csillagközi zajokból és torzított electro-dobból összeálló alapja és az ezen futkorászó ujjacskák számomra már kicsit túllõnek a célon. Több zajt és kevesebb muzsikát hallok, mint kéne, bár kétségtelenül nagyon rendben van az anyag. Az ezután következõ Mean Streak a személyes kedvencem. Covington olyat dobol benne, hogy csak nézek ki az arcomból, na és persze Willis bácsi munkája is hú. Ez a nóta sokkal közelebb áll a hetvenes évek "hagyományos", mint napjaink új utakat keresõ jazzrockjához. Az If Only It Could Talk wahos-dögös bassline-jában újból érezhetjük, hogy Gary-nek nem csak a jazz, de a funkzene is az ujjbegyében van. A zeneileg tökéletesen zajoló marsbéli hangmintákon már meg se lepõdünk. A Tio Loco témája a régi idõket idézi, szólói azonban hozzák az újfajta hangzást. Bevallom, örülök, hogy ezt a szerzeményt végre nem (vagy legalábbis kevésbé) lengik be a mindenféle intergalaktikus effektek, számomra így sokkal élvezhetõbb a virtuóz ellenállhatatlan játéka. Az utolsó, Based On a True Story lomha és zajos dal, amolyan pszichedelikus doom fusion, már elnézést a kifejezésért.
Az Actual Fiction nem a basszusgitározásról szól. Sokkal többrõl. Arról, hogy a hangszer nagymestere az öt húr kínálta lehetõség segítségével milyen új irányba viszi a fúziós jazzt. A basszus az eszköz a cél elérésében. Az út megtétele közben elképesztõ megmozdulásokat, hihetetlen szólókat hallhatunk, úgy basszusgitározik, ahogyan senki sem, ám ez is magától értetõdõ és egyértelmû. Gary Willis olyan ötvenhárom percet produkál, amely jelenleg még nem is értékelhetõ igazán. Annyira friss, annyira elõremutató, annyira új, hogy alighanem csak évek múlva aratja le az igazi babérokat. Willis tehát ismét megelõzte a korát. Hogy az a jó nevû tengerentúli jazzkritikus cseppet sem veszítette el a józan eszét, nos, az e páratlan anyag kellõ ismeretében másodpercig nem kétséges.

Megtalálható az amazon.com-on

norotosz
(és TurtleKat)
2007.07.22

Medeski Scofield Martin & Wood - Live @ Millenáris (koncertkritika)

jubileumi cikk

Ádám ül mellettem tehát, a feje elcsavarodik majd, ahogy a kimondhatatlanul hosszú, négynevû zenészkar belepi az elõkészített teret. Jegyez a fejem: az egyik hangszer biztos Hammond, a derékszögben álló biztos Rhodes. A többit nem is merem. Minimál dobszerkó, összecippelt bõgõ. Rengeteg ismerõs arc. Ádám fizikai helyén László Attila, sármos karma az arcán: lesz gitár. Kicsit feszengek, mert az utolsó alkalommal elaludtam Scofield koncertjén a Sportcsarnokban, ugyaninnen meg kimenekültem Eumir Deodato lehangmészárlásakor.

Nem készültem. Nem hallgattam elõre, nem olvastam Wikit, elboldogulok, mondtam magamban. Ezért megnyugtat, hogy az Amerikai Egyesült Államok megint valahány éves lesz július negyedikén. Azért a szívem fölött zászlót égetek. Gyér taps nekem ezért, közben Martin elkezdi csörgetni, amije van.

Utómunka kell, persze, az az igazolása a hozzátartozásnak. Kavicsok a fûnyíróban, kaszakõ tehát nem most jut eszembe. Wood basszusjátéka innentõl mint a vadészé: öli a szünetet. Idõnként megpihen a hangszeren. Ádám feje elcsavarodik. Nem csoda: a minibõgõ úgy néz ki Wood-dal a nyakában, mint Szent Sebestyén, és úgy is szól. Emerson csavarhúzókkal ösztönözte az elektronikát, hogy szóljon, Wood beéri egy dobverõvel.

Nem tervem, hogy felsoroljam miket is játszottak (csak a Sunshine Of Your Love-ot fogom megemlíteni a végén). Szóval: kezdetben laza pszichedélia, úszó-lebegõ, medúzaszerû hangképek. Martin felveszi a ritmust. Pukkanak a medúzák. Medeski felveszi a thai szakács pózt: látom a bárdot a kezében, látom a wok-ot, az élõ rákokat ahogy kicsippenti a forró vízbõl, ahogy elöblíti a teáscsészét és újra tölt. Közben hallom is. Martin idõnként kiszáll a ritmusszekcióból, dallamjátékra tér át, erre Wood gyorsan felveszi basszgitárt. Ez az eleje és a közepe. A végét már mondtam. Végsõ felveszi az egészet, szerencsére.

Scofield olyan zenekarvezetõsen játszik. Medeski idõnként öl neki néhány csirkét, mire õ a pedállal Hammond hangra vált. Most nem alszom el, mert nem tetszik olyan nagyon. Rossz, hogy inkább a lábát kéne néznem, nem a kezét. Marci jut eszembe, meg a többi gyümölcsfióka, akik pedál nélkül már ki sem mernek menni a buszmegállóba. László Attila arcán rezzenéstelen mámor van. Biztos képes kiszûrni az elektroszmogot, mire én egy Martin szóló megfigyelésével vágok vissza. Groove. Az összes maradék zenekar átmegy neki ritmusképletbe. Medeski lekaszabol néhány pókot, Wood meg összerakja. Tök új pók. Scofield eltapossa. És ezen még nevetgélnek is marcona arccal.

Van az egészben valami felhõtelen boldogság. Csak a villanyt fel ne kapcsolják, mert visszajön a nagykövetségi alkalmazott!

Utómunka: meghallgatom az Out Louder-t, a bónusz koncert CD szól akár az állat. Azonosítom az azonosítható elhangzottakat. Közben majdnem elsodrok két kamiont. Ádám feje visszacsavarodik. Mindjárt kész vagyok.

Setlist:
1. Hanuman
2. Cachaca
3. Little Walter Rides Again
4. Down The Tubes (Impro)
5. Southern Pacific
6. Miles Behind
7. A Go Go
8. Julia
9. Chank
+. Sunshine Of Your Love

sch.old
2007.07.22

David Fiuczynski - Black Cherry Acid Lab

revízió

A Black Cherry Acid Lab a legvalószínûtlenebb lemez, ami valaha született. Ha vérszomjas, zöld ûrlények fenyegetnék a bolygónkat, valószínûleg a leghelyesebb döntésünk az lenne, hogy kilõjük nekik ezt az albumot, és várunk, amíg szép csendben továbbállnak. Hogy David Fiuczynski nem kicsit elmebeteg, az nem kérdéses, de ha ez az ára, hát azt kívánom, soha ne gyógyuljon meg. A muzsikát egyébként George Russell - jazz-zongorista, többek között a "Lydian Chromatic Concept of Tonal Organization" [1953] szerzõje - ihlette meg. Nem tudom pontosan, hogy a zenéje vagy az írása adott indítékot ennek az alig félórás szörnyetegnek, viszont bármelyik is volt az, Fiuczynski-t nagyon felizgatta a dolog.
A végeredmény sokkoló. Olyan, amilyenre soha nem számítana az ember. Egyszerûen leírhatatlan élményt nyújt, csak hallgatás útján érethetjük meg igazán. A legfõbb összetevõk: free jazz, punk, funk és rap. A keverék felkészületlen hallgatókban súlyos károkat tehet, ezért nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk az avantgárd dolgokra. A korongot hallgatva egy csavarodott elme kimeríthetetlen fantáziája tárul elénk (ami nem tudom, hogy kié, és inkább nem is firtatom). Az biztos, hogy kevés dögösebb muzsikát hallottam életemben, már ha ilyen elvetemült közegben van egyáltalán a "dögnek" értelme. Elnézést, hogy ilyen sokszor hangoztatom az abnormalitást a kiadvány kapcsán - hisz minden relatív, egyiknek ez normális, míg a másiknak az - de másképpen egyszerûen nem tudom kifejezni magam. Miután meghallgatták, tudni fogják, hogy mire gondoltam.
David Fiuczynski gitárjátéka az egész lemez folyamán szemtelenül swingel bebop és funk, funk és punk, punk és bebop között. A muzsikus legfõbb fegyvere tehát a teljes kiszámíthatatlanság.
A kezdõ- és a záró nóta a Step On My Shoes (A és B). Vezetõ gitárriffje a masszív funkrock kategóriájába sorolható, míg a Mark Shim szaxofonossal karöltve elkövetett szóló (vagy melléktéma - csakis Isten a megmondhatója) már sokkal inkább mutatja a bop és a free jazz jeleit. A Llesurgy-val hasonló a helyzet: míg a szaxi-vezérelt téma száz százalékig funky, a számot befejezõ "impro" már a jazz avantgárd ágához tartozik. Ugyanez: a Radio Is The Enemy-ben hallható a mindenség az egyik legvaskosabb, legzsírosabb headbangelõs funkrock-témája, ám a nóta második percében már horrorisztikus, idegrángós gitárbetétnek lehetünk áldozatai. A Bollocks csirkedarálós punk-zúzással indul, majd egy rövid gregorián betét után belassul a ritmus és hirtelen a hip-hopé lesz a fõszerep Ahmed Best-tel - õ játszott Jar Jar Binks-t a Csillagok Háborúja "kezdõ" részeiben - a reflektorfényben. A Bad Boy furcsa dallamvilágú funk-témáját a különc szaxofon- és a fúziós-gyanús gitárszóló ellensúlyozza. A Shafta témája ismét a húzósság és a dög jegyében fogant, Fiuczynski penget és rappel, majd a jungle-ös ízû, pörgõs dobalappal ellátott jazzy verzében Sophia Ramos borult soul-hangja lep meg minket, ami a szerzemény végére beteges rikácsolássá fajul. A Scrapecheese olykor metálba forduló mészárlós punkja kóros kiállásaival és 'Fuze' hajmeresztõen eredeti, keleties fusion-improvizációjával a banda talán legmegrendítõbb megnyilvánulása a korongon, nem is beszélve a harmadik percben kibontakozó obszcén swingrõl és az ezek után következõ, további rettenetes dolgokról. A Golden Rule sikálós riffjét egy - Fiuczynski muzsikájára jellemzõ - különösen úszó (ének)téma követi, majd a verzében jöhet a pattogós-döngölõs szövegelés a dumaládáktól.
Persze van még néhány tényezõ, ami súlyosbítja a hallgató már így sem túl egyszerû helyzetét. Ilyenek például az ének-improvizációk Ahmed Best és Dean Bowman részérõl. Különösen Bowman - õ a gitáros Screaming Headless Torsos néven futó formációjának énekfelelõse - bûvészkedik elõszeretettel saját hangjával: triolákat rappel, démonian scattel, sikolt, ordít, kiszámíthatatlanul ugrál hangról hangra. Rapje és éneke sokszor olyan, mintha Charlie Parker témáihoz társítana valamiféle improvizatív szöveget; máskor olyan, mintha az orángutánok, a kakaduk, az unkák nyelvét beszélné - dzsungeli hangokat társít bizarr dallamaihoz. Egyébként pedig Ahmed-del az egész albumon rettenetesen jó dumákat nyomnak. Persze ezeket a szövegeléseket is jó vastagon körbelengi az avantgárd szelleme.
Igazság szerint az egész olyan bizarr, hogy felesleges volna további õrültségeken csámcsogni. David Fiuczynski ért a funkhoz, ért a punkhoz, ért a jazzhez, ért a raphez, ért a polgárpukkasztáshoz, na és természetesen ért a méregkeveréshez is. Mindemellett feltehetõen érti George Russel zenéjét is tanításait is. A Black Cherry Acid Lab-bel sikerült egy gyorsan ható, hallásos mérget létrehoznia, egy drogot, ami a hallójáratainkban felszívódva súlyos agykárosodást okoz. És mi ennek az agykárosodásnak úgy örülünk, mint majom a farkának. Úgy tûnik, függõk vagyunk - nem tudunk leállni ezzel a cuccal.

Régi cikk
Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.07.18

Living Colour - Live @ ZP (koncertkritika)

Minden a puszedlivel kezdõdött.
Én és kis családom, mivel hogy szeretjük a jó rockzenét, "felutaztunk" Pestre, hogy megtekintsük a Living Colour koncertet a Zöld Pardon nevezetû tinédzser-lerakodótelepen. A kocsiban Pál [paal] barátunk - a HI-FI Sütöde fém rovatának egyik fõfirkásza - felhívott minket, hogy vigyünk neki valami ehetõt, mert õ éhes. Mivel ekkor már az autóban ültünk, az ott található élelmiszerkészletünkbõl kellett gazdálkodnunk, ami abban a pillanatban egy csomag CBA-s mézes puszedlire korlátozódott. Gondoltuk, ha nincs más, hát azzal fogjuk csillapítani jóbarátunk éhségét. De hajh, hajh, nem kellett volna ezt gondolnunk.
Rendben megérkeztünk a ZP elé, kiszálltunk (mármint én, testvérem [schwartz] és apukám [sch.old]). Anyukám elvitte leparkolni a kocsit. A bejáratot hosszú kordon védte a "beözönlõ, vad tömegektõl". A sor hossza nem haladta meg a két métert, így hát átmásztunk a kordonon. Megérkeztünk a helyszínre mézes puszedlivel a kezünkben. Na és akkor elkezdõdött a dráma:
- Ételt, italt nem lehet bevinni! - állított meg minket az egyik kopasz biztonsági õr. Nyilvánvalóan a puszedlire gondolt.
- Rendben - vettük tudomásul - mit tegyünk vele?
- Rakják le ide! - mondta egy másik. Ez az ötlet abszolút racionális volt, bele is egyeztünk, leraktuk a csomagot a bejárat mellé. Itt kellett volna, hogy vége legyen a történetnek. De nem.
- Dobják ki! - förmedt ránk az elsõ borotvált kobakú jóember. Hogy mi nem tetszett neki, azt ne kérdezzétek.
- Nem dobunk ételt a kukába - fordult vele szembe apukám, mert most mért dobjunk ki egy csomag puszedlit azért, hogy bemehessünk.
- Akkor el lehet menni - jelentette ki az õr és mindeközben nagyon kopasz volt.
Mi bementünk, de Apát nem engedték. "Megkérték", hogy álljon a fémkerítésen kívülre, õ kimászott. Mi bent találkoztunk paallal, aki bûnbánóan közölte, hogy mindez tulajdonképpen az õ hibája és nehogy már. Másik haverunk (a.k.a. Marci) kiment sch.oldnak segíteni, aki még mindig ott állt. Közben az õr megpróbálta megdobni Apát a csomag puszedlivel, amit õ automatikusan visszadobott. A kopasz (ki tudja, melyik...) ettõl nem lett higgadtabb és késõbb a puszedlit kidobta az út közepére. Anyukám, aki leparkolta az autót, és békésen jött visszafelé, csak annyit látott, hogy egy csomag CBA-s mézes repül ki az útra. Valami nincs rendben.
A szórakozóhellyel szemben állt két rendõr. Apám odament hozzájuk és felvázolta a helyzetet. Az egyik rendõr, bár vonakodott a dologtól az eseményeket végighallgatva így válaszolt: "Meglátom, mit tehetek.", és beszélt az egyik õrrel. Nem tudom, mit mondhatott neki, de valamivel sikerült meglágyítani azt a kopasz szívet. És akkor Apa száz forinttal a kezében diadalmasan bevonult a Zöld Pardonba. Happy End!
Na és a puszedli? A csomagot a kopasz (ki tudja, melyik...) egy teátrális mozdulattal a szemetesbe dobta, ezzel jelezve, hogy itt neki van nagyobb hatalma. Úgy látszik, manapság a biztonsági õrök már megalázni sem tudják az embert rendesen. A konfliktusok kezelése helyett konfliktusokat csinálnak maguknak, amiket nem tudnak kezelni, és már bele is zavarodtak. Ez volt az antré.
Maga a koncert egyszerûen óriási volt. Ahhoz képest, hogy milyen rettenetesen kevesen voltunk és hogy milyen borzalmas helyre rakták a fellépést, olyat zúztak a fiúk, hogy csak úgy néztem. Elsõre el sem hittem: itt vagyok a Zöld Pardonban, még fél kilenc sincsen, világos van, néhány ember lézeng a színpad elõtt és a Living Colour játszik... neeem! Vernon Reid gitározik, Will Calhoun dobol, Doug Wimbish basszerozik és Corey Glover énekel? Ugyan már. Viszont amikor a fiúk belecsaptak a Type címû számba, muszáj volt beismernem: ezek tényleg õk. Glover soulos énekhangja úgy zúz, mint közel húsz évvel ezelõtt. "Everything that goes around, comes around" - énekelt a kórus és az összes fanatikus a közönség soraiban. Vernon Reid gitárjátéka még mindig beszarás, ennél dögösebb nem is lehetne. A nóta közepén az ugrálós hard rock hirtelen belassult reggea-vé alakult, és kezdetét vette a Police & Thieves címû Clash-dal, aminek reggea-verzióját Junior Murvin-tól ismerhetjük. Aztán hirtelen vissza: "We are the children of concrete and steel!" - mindenki õrjöng!
Nagyjából az összes fontosabb klasszikust eljátszották: volt Middle Man, volt Ignorance Is Bliss, volt Glamour Boys. Az utóbbit az egész baráti kör teli torokból énekelte és táncolt. Meglepõen rádióbarát és könnyen fogyasztható ez a nóta, akár haragudhatnánk is, hogy mi ez a nyolcvanas évekbeli kommersz pop-izé, de mégsem tudunk. Aki ezt a számot ismeri meg elõször a bandától, azt könnyen eltántoríthatja, viszont aki tudja, hogy milyen a Living Colour valójában, az erre is igent mond. Az Ignorance Is Bliss feszes gitárrifjében az igazi, húzós Vernon Reid lakozik. A gitárszólók számomra mindig az "öncélú" és a "dögös" pengeélén táncoltak; nem láttam sok értelmét annak, amit játszik, mégis veszettül jól csengett, egyedi volt és stílusos. Emiatt Reid kedvenc gitárosaim közé tartozik - a "dögös" gyõzedelmeskedett. A Middle Man személyes kedvencem, úgyhogy részemrõl pattogás és légbasszusgitározás is volt rendesen. Funk-kal, soul-lal kevert, emberfeletti energiától kicsattanó mesteri rockzene ez. Nincs mit tenni, egyszerûen imádom.
Will Calhoun dobszólójára a koncert közepén került sor. A dobos föltett egy pörgõs drum & bass dobmintát és arra dobolt eszméletlen tört ütemeket, majd loopot váltott és arra is. A gitáros eközben lerakta gitárját és lekuporodott laptopja mögé, amibõl elszálltabbnál elszálltabb effekteket csikart ki. Tíz percen át csak ámultam és bámultam, miket össze nem hoz ez a két õrült. Calhoun dobjá;téka amúgy sem egyszerû tészta, ha kedvet kap, szanaszét trioláz egy szimpla rock groove-ot. Átkötései között is hallottam olyanokat, hogy akaratlanul is felmerült bennem a kérdés: "Na, ezt most mért csinálta?". A dobra figyelve többször olyan érzésem támadt, mintha valami progresszív rock-koncerten lennék. Native Lands címû lemezén (amit megvettünk és dedikáltattunk is) hallhatjuk, hogy Will személyében alapvetõen jazzdobost tisztelhetünk. Mindent összevetve a szóló jó volt, bár szerintem csak az olyan dobfejûek tudták élvezni, amilyen én is vagyok. Az utolsó másodpercekben már én is kezdtem megunni egy kicsit, de szerencsére pont akkor vége is lett.
Ezek után elõadták a zenekar egyik újonnan írt dalát ("Bless the butcher, bless the baker!" - erre a sorra emlékszem belõle), illetve a basszusgitáros saját szerzeményét. Szerencsére egyikben sem kellett csalódnunk, mindkettõ precíz, feszes és funky, ahogy azt a fiúktól megszokhattuk. Továbbá játszottak egy lassabb darabot is, azt hiszem, a Flying volt az a 2003-as Collideoscope albumról, de erre már nem mernék megesküdni. Mindenesetre nagyon rendben volt, Corey Glover hangja amennyire vad tud lenni a zúzós számokban, olyan gyöngéden képes megszólalni a lágyabb hangvételûekben.
A koncert másik személyes kedvencem, a Time's Up zárta. Amikor felcsendült a Pink Floyd híres Time-jára emlékeztetõ óraketyegés és berregés, már minden rajongó tudta, mi következik. Aztán hirtelen beindult a Bad Brains-t idézõ hardcore-os zúzás, mindenki õrülten ugrált illetve headbangelt, Vernon Reid pedig ismét egy olyan szólót préselt ki a gitárjából, hogy öröm volt hallgatni. Mikor befejezték és lementek a színpadról, azt gondoltam, hogy nem jönnek vissza. Az idõ lejárt, time's up. Azonban valami még hiányzott. És a Cult Of Personality? - néztünk kérdõen egymásra a testvéremmel. És akkor felbõdült a tömeg, felvillantak a reflektorok, a banda visszatért és kegyelmet nem ismerve elzúzta a "kötelezõ" dalt. Igen, igen, igen, így volt teljes ez a koncert.
Barátságtalan kopasz emberek és puszedli elleni izgatás ide vagy oda, erre a koncertre nagyon megérte elmenni. A Zöld Pardon nevezetû tinédzser-lerakodótelepre egyébként elvbõl nem járunk. Ahol egy csomag mézes miatt kell háborúzni nálad kétszer nagyobb emberekkel...á, nem megyünk mi ilyen helyekre. Viszont ha a Living Colour játszik, hát, legyõzzük ezt a kis undort és bedobjuk a százast a kis lyukon, átgördülünk a gépiesített bejáraton és bárki bármit csinál, jól érezzük magunkat. Mert ha a Living Colour játszik - és legyen ez a csalfa tanulság mára - akkor nekünk jó!

TurtleKat
2007.07.13

Steven Bernstein's Millennial Territory Orchestra - MTO Vol. 1

vendéglátás

jubileumi cikk

Steven Bernstein, a Sex Mob trombitása és slide-trombitása ezzel a lemezzel valami nagyon új dologba vágott bele. Illetve valami nagyon régibe. A Tzadik kiadó által gondozott két szólóalbuma után a Millennial Territory Orchestra kétségtelenül nem várt fordulat. Míg a Sex Mob formációval készített lemezek és a korábbi szólóanyagok is inkább az avant-garde szellemében fogantak, és fõképp a totális elmebaj dominált rajtuk, addig a tárgyalt 2006-os kiadvány rémisztõen oldschool. Bernstein egészen a tízes és húszas évekig visz vissza minket, a jazz-zene legelsõ megnyilvánulásainak évtizedeiig. Mind a zenekar összeállítása, mind a muzsikusok játéka tükrözi az akkori stílusvilágot, eltekintve néhány pillanattól, amikor Bernstein ebbe a "régimódinak" tûnõ muzsikába saját elvetemültségét is belecsempészi.
Sokan vagyunk úgy a jazz-zel, hogy a mûfaj ezen formáját már nem igazán kedveljük. Elkönyveljük poros, régimódi és öltönyös zenének és nem is foglalkozunk vele. Charlie Parker zenéjével és magával a beboppal már sokkal jobban közösködünk, holott az akkoriban skandalumnak számított. Egyszóval, ahogy a swing "oszlásnak indul", úgy a jazz-zene kezd egyre érdekesebbé válni. Ezt a lemezt hallgatva azonban gyökeresen megváltozhat a véleményünk, és ne csodálkozzunk, ha hirtelen érdeklõdni kezdünk a század eleji muzsika iránt. Steven Bernstein egy kis egészséges agybetegséggel való dúsítással rávilágít arra, hogy ez a zene nem is olyan poros, régimódi és öltönyös, mint azt eddig hittük. A tupírozás persze érezhetõ, az improvizációk több ízben nem normálisak, de a zene még így is elég autentikusnak mondható.
És nem is csak a zene, az egész légkör fantasztikus. Megszólal a muzsika, és a barnás, fakó fénykép hirtelen életre kel, megtelik színekkel. Elindul a lovas kocsi New Orleans utcáin, amin egy nagy csapat muzsikus sorakozik és teljes szuszból nyomja. Olyan ez, mint valami varázslat, leépül körülöttem a világ, és azt veszem észre, hogy hékás, én is ott figyelek a fényképen és hallgatom ezt az ellenállhatatlan muzsikát. Akár Harlemben is járhatnánk a húszas évek végén, a Cotton Clubban, a zenekar tolja, a párok meg ropják, a pincérek óvatosan és ügyesen lavíroznak a tálcákkal, közben visít a szaxofon, üvölt a trombita, zokog a pozan, cincog a hegedû.
Bernsteinrõl eddig sem hittem, hogy komplett lenne, most viszont már hivatalos. Csak egy földönfutó elmebajos készít 2006-ban olyan albumot, ami mondjuk 1931-ben szaggatta volna szét a 78-as lemezpiacot a maga módján.* Mi értelme van hát egy ilyen lemeznek azon túl, hogy Bernstein diliflepniként lobogtassa? Nos, a szórakoztatás. Mert abban nincs hiány.
Bernstein - a Sex Mobból már ismert - képlete egyszerû: végy ismert anyagokat, és gyúrd át õket, jó alaposan, aztán hagyjad rotyogni a lejátszóban. Az MTO mégis új vizekre evez. Rögtön az elején a korszakválasztással. Ha az elején kezdjük, akkor a The Boy In The Boat címû dal Ellingtont idézi – de trükkösen. Egyfelõl 1927-ben járunk, a Cotton Clubban, másfelõl meg 1957-ben, az Indigos címû lemeznél. Az elején mindenki hozza a formáját, zúzás, döngölés, agyagozás, ami kell, ám a nóta végefelé megszólal a hegedû. Aminek – meglátásom szerint – semmi helyen a jazzben, kivéve Ellingtont. A már említett Indigos címû albumon jelent meg az Autumn Leaves (Szomorú vasárnap), amiben Ray Nance úgy húzza a vonót, hogy a Száztagú Cigányzenekar kórusban sápad. Nos, Charlie Burnhamnek itt is sikerül ezt a hangot elõvarázsolni a zeneszerszámból, és hogyan! A kedélyes, majd a végén szomorkás elsõ nóta után jön a pancsolás a lecsóba. Az ismert univerzum második legnagyobb bluesnótája a Lennon-McCartney párostól Cry Baby Cry címen. Itt kérem szépen olyan svung van, olyan húzás, olyan fújás, akkora blues, hogy a Halálcsillagot is maga alá temetné, ha nem jönne a következõ nóta Signed, Sealed, Delivered címmel.
Namost. Stevie Wonder eleve egy nagy géniusz, ez a nóta meg pláne. Az õ eredetije sem nem rossz, meg a többszáz feldolgozás között is van pár kiemelkedõ, de amit Bernstein ezzel a Doug Wamble nevû gitárossal közösen mûvel, az egyszerûen tûrhetetlen. Ha falhoz állítanak, akkor sem tudtam volna megmondani, ki az a Doug Wamble, de akár a kivégzõosztaggal is farkasszemet néztem volna, amikor kijelentem: egy olyan gitáros, akire figyelni kell, a legnagyobbak egyike, olyasvalaki, aki jelentõségében akár Wes Montgomeryvel is vetekedhet. Itt ugyan nem jazzt nyom – kéretik meghallgatni az érdeklõdõknek a Bluestate címû albumát, majd ámulni hosszasan –, hanem bluest. Úgy rángatja, tépi a húrokat, hogy Elmore James is eldobja a seprûjét a fenébe. Jó, Bernsteinék meg úgy fújnak, hogy a Tower of Power is sorba állhat leckét venni, de ez a Wamble, ez elkezd énekelni. És akkor megáll az idõ. A Halálcsillag megremeg, Luke Skywalker levágja a másik kezét is, és az Androméda-köd felé kanyarodik, az univerzumot meg magába szippantja a Halálcsillag helyén létrejövõ fekete lyuk, aminek a mélyén egy elárvult rádió szól, az utolsó, és Doug Wamble énekli: Signed, Sealed, Delivered I’m Yours. Teszem hozzá, közel tíz percen keresztül tolják, és unalom egy perc sem sincs, mert amikor a fúvósok beborultak az agyukba, és Wamble elkiáltotta a világnak az üzenetét, nos, akkor elõkapja a gitárját, és egy akkora szólót nyom le, amilyet a Rikki Don’t Lose That Number óta nem hallottunk. Nem mintha a kettõnek bármi köze lenne egymáshoz, de ennek a szólónak ott a helye a világ legjobbjai között, a dobogón. Nem gyõzöm hangsúlyozni: Bernstein és bûntársai úgy fújnak, ahogy nem lehet.
Utána a Happy Hour Blues erejéig beugrunk 1931 Kansasébe, hogy egy meredek kanyarral Prince felé húzzunk el (Darling Nikki). Itt Matthew Munisteri ügyködik gitáron meg bendzsón, és a dalt tanítani kellene minden általános iskolában. Jó, ha ott nem is, de zenészképzõben mindenképpen. Emlékezzünk csak Pélyi „Megasztáros Megmondó” Barnára, aki állandóan az ívvel nyüglõdött. Hogy az nem volt, pedig kellett volna. Nos, aki nem értette, Barna mirõl zagyvál, az hallgassa meg szépen a Prince-feldolgozást, és megérti. Az ezutáni Pennies From Heaven finom, "visszafogott", seprûzõs-swingelõs nóta Matt Munisteri brilliáns énekével.
A Ripple-ben Burnham megint nyaggatja a hegedût. Ez a dolga. Menuhin valószínûleg rángana közben, de ez minket nem érdekel. Mert nyújtja ám, nyújtja, tekeri, cifrázza, leharapja a végét, közben a fúvósok dünnyögnek, hogy amikor a hegedû nekilát kicsomózni a témát, akkor beletapossanak a gázba. Az ezt követõ Toby pörgõs témájában a Happy Hour Blues-éhoz hasonlóan gabalyodik az ideg, olyan õrjítõ jammet tolnak a fiúk, hogy ihaj-csuhaj, szó szerint.
A végén megint kanyarintanak egy alaposat a Soul Serenade-del. Füstös kocsma, egy részeg klarinétos szórakoztatja magát, a bendzsós majdnem elalszik, a dobos már horkol, aztán visszajönnek a fúvósok a pulttól, sörhab a szájukon, whiskytõl bûzlenek, felveszik a hangszert, és olyan önfeledten nyomják, mintha tényleg nem lenne holnap, ez tuti, most mondta a csapos.
Ritkán születik ilyen lemez. Amiben minden benne van, ami benne lehet. Szellem, humor, ötlet, és az elsõ osztálynál is erõsebb hangszeres tudás. Az egészet meg ez a Bernstein irányítja, akirõl én barom azt hittem, hogy a Diaspora Soulnál jobb lemezt nem tud csinálni. Én tévedtem, elnézést. Tud.

* Aki ezt a mondatot képes megfelelõen értelmezni, az felkészült a tárgyalt lemez meghallgatására. Az írás esetleges zagyvasága Steven Bernstein jazzének görbe hangzásvilágát kívánja modellezni.

Megtalálható az amazon.com-on

Varga Bálint
(és TurtleKat)
2007.07.11

The White Stripes - Icky Thump

A White Stripes új albumával abszolút tökélyre fejlesztette a primitivizmust. Mondhatnánk, hogy az Icky Thump a pofátlanság csúcsa. Valószínûleg az is. Mégis veszettül jó. Jack és Meg White duója már tíz éve nyûgözi le a hallgatóságot ezzel az ijesztõen egyszerû koncepcióval, miszerint vegyük elõ a hatvanas és a hetvenes évek legdögösebb bluesrock riffjeit, írjunk rájuk valami énekelhetõ szöveget, tegyünk alájuk valami véregyszerû dobalapot és tekerjük fel a hangerõt. Ez az elgondolás 2007-ben is bevált.
Jack egy interjúban elmondta, hogy két éve leszokott a dohányzásról, hogy a magasabb hangokat is tisztán ki tudja énekelni. Nem is csoda, hogy az ének az új korongon jobban hasít, mint valaha. Meg dobjátéka sokkolóan egyszerû. Még az ACDC dobosát, Phil Rudd-ot is képes überelni, márpedig ez nem kis dolog. Emiatt sokat vitáznak azon, hogy tulajdonképpen õ rossz dobos-e vagy nem. Szerény véleményem szerint felesleges errõl vitatkozni, ugyanis ez a muzsika úgy jó, ahogy van. Ráadásul a testvérpár nagyszerû ötletekkel és zenei megoldásokkal tarkította az anyagot, ami által az még érdekesebbé és még szerethetõbbé vált.
Ilyen például az album elsõ, címadó száma, az Icky Thump szintetizátor-szólója, amire én elõször azt mondtam, hogy ilyen nincs. A verze alatt Meg-hez méltóan monotonon lüktet a lábdob, be-bezúz a torz gitár, Jack ellenállhatatlan hangjával énekel. A refrén egészen furcsán nõ ki a verzébõl, a metronóm sírva rohan hazáig. Azonban csak az ezután következõ, értelmezhetetlen Univox szinti-improvizáció vág igazán falhoz. Még most sem hiszem el teljesen, hogy ezt valóban belerakták a dalba. Már ez az egyetlen ötlet elvinné a hátán a lemezt, de azért lesz itt még nemulass. A szerelmetes You Don't Know What Love Is (You Just Do As You're Told) tartja a White Stripes-os egyszerûséget. Az elektromos gitár és a torzított dob már-már tingli-tangli alapot pakol John tinédzser szíveket puhító éneke alá. Bár szerintem egy kicsit poposabb, mint kellene (én amúgy is inkább a csapat húzós, bluesrockos oldalát szeretem), még simán elfér. Nem fogunk megharagudni miatta. A 300 M.P.H. Torrential Outpour Blues kevésbé torz, szolidabb szerzemény, leszámítva a gitárszólót, ahol hirtelen szétszaggat minket a disztorsön. A monoton akusztikus gitár megunhatatlanul pengi végig a nóta öt és fél percét. Igazi, finom autózós muzsika, hosszú amerikai országutak átszelésére egyszerûen tökéletes. A Conquest recsegõs rezes kórusa a címadó szám szintijéhez hasonlóan letaglózó. Spanyolos, torreádoros, recsegõs fúvósokkal és feszesen lüktetõ, dübörgõ lábdobbal indul a dal, majd Jack kiereszti a torkában lakozó állatot és elkiáltja magát: "Conquest!". Azt hittem, odaszarok! Tangósan peckes, ám a banda elveitõl egy pillanatig sem eltávolodó szerzeménnyel van dolgunk. A Bone Broke tipikus és letagadhatatlan White Stripes-szám. Szerencsére a letagadásra semmi ok, ugyanis nagyszerûen sikerült, a Get Behind Me Satan elõtt korszakot idézi, ami számomra különösen kedves. Állatul zúz a riff, Jack hangja a tiszta ének és vad ordibálás küszöbén egyensúlyozik és a dobos sem hazudtolja meg önmagát. Néha elszállnak, majd újból összeállnak. Túl sok rendszert nem lehet találni ebben a zenében, és éppen ez az rendszertelenség adja meg sajátos karakterét. A Prickly Thorn But Sweetly Worn és az azt folytató St. Andrew (The Battle Is In The Air) mind a tradicionális skót zenébõl merítenek. Ez a címekbõl (a Prickly Thorn Skócia jelképe, Szent András pedig az ország védõszentje), a hangszerelésbõl (a skótduda elég egyértelmûvé teszi a dolgot) és a szövegbõl egyaránt kideríthetõ. A Prickly Thorn But Sweetly Worn körtáncos, vidám, pohár-összeütögetõs nóta, melyben Jack ódákat zeng Skócia földjérõl. A St. Andrew-ban a duda mellett az elektromos gitár és a szörnyeteg dob is elõtérbe kerül, vad skót jammet eredményezve. A Little Cream Soda visszatér a White Stripes-os, primitíven dögös rockzenéhez. Az énekes némi bluesos ízzel meséli el, hogy gyerekként milyen egyszerû is volt az élet: "There was a time when all i wanted was my ice cream cold and a little cream soda". Ehhez az üzenethez egy nagyszerû, fejrázós riff társul. A Rag & Bone a lemez egyik vezetõ dala, és ki is érdemli ezt a címet. A gitárszólam hozza a megszokott formát, és Meg is üti a kétnegyedet rendesen. A dalszöveg az ócskások életét tárja elénk, akik elviszik, amire már nincsen szükségünk és azt eladják másoknak. A dalban egymást váltják az énekes részek és a bandatagok között lezajló párbeszédek. Nagyszerû hangulat, nagyon jó szám. Az I'm Slowly Turning Into You-ban orgona szolgáltatja a verze dallamát, a gitár csak a refrénben kerül elõ. A gitárszóló nagyon rendben van, egyértelmû és szerethetõ. Az A Martyr For My Love For You drámai kezdete után szolid RHCP-s dallamvezetés lepi meg a hallgatót. A refrénben aztán kicsattan a Hammond, s ha bár ugyanazt az enyhe poposságot érzem, mint a You Don't Know What Love Is-ben, mégsem tudom nem kedvelni. Különösen a szám közepén bekapcsolódó finom orgona és a zúzós kiállás tetszik. A Catch Hell Blues fémes akusztikus hangzása bizonyítja, hogy Meg és Jack White valóban tud valamicskét a blues mûfajáról. Természetesen ez már a zenekar korábbi lemezein is kiderült, például a De Stijl-en, amin Bukka White Death Letter-jét dolgozták fel. Ezt a fémes akusztikust azonban hamar headbangelõs elektromos hangzás váltja, hogy azért ugrálhassunk is. A záró Effect & Cause torzítatlan, víg, Beatles-ös rock and rollja ideális kivezetõ ebbõl az albumból. A nagyszerû hangulat ismét magával ragadja a hallgatót, és nem ereszti egészen három percen keresztül.
Az Icky Thump nagyon jól sikerült. Jobb White Stripes-albumot - azt hiszem - nem is várhattunk volna. Ennek ilyennek kellett lennie. De azt az Univox szintetizátorszólót még most sem hiszem el teljesen. Meg rézfúvósokat. Meg a skótdudát. Ismételnem kell magamat: Ez a muzsika úgy jó, ahogy van. És valóban!

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.07.09

Soulive - No Place Like Soul

Gyerekek, újra van Stax Records! Ez azt jelenti, hogy bolygónk egyik legjelentõsebb r'n'b- és soulzenei kiadója ismét mûködõképes. Aki még mindig nem érti, hogy mire fel ez a nagy öröm, az eláshatja magát. A 60-as években innen indultak (illetve itt lettek híresek) a soulmuzsika legnagyobb alakjai: Otis Redding, Booker T. & the MGs, Wilson Pickett, Sam and Dave, Carla Thomas - egyszóval nagyjából mindenki, aki ebben a mûfajban számít (azért csak nagyjából, mert a Motown-nál is bõven voltak meghatározó arcok). A kiadó megalakulásának idõpontját a tudósemberek 1957-re teszik. Miután a Fantasy Records megvette a Stax-et, a Concord Record bekebelezte a Fantasy-t és 2006 decemberében kihirdette a legendás label újraaktiválását. Most pedig 2007-van. Ötven éves évforduló, újraalakulás, új megjelenés? Így van!
Méghozzá nem is akármilyen új megjelenés: egyik kedvenc bandám, a Soulive új lemeze készül "piacra dobódni" az új Stax gondozásában No Place Like Soul címmel. A megjelenés idõpontját július 31-ére tûzték ki, de a japánokhoz ismét hamarabb jutott el az anyag. Ráadásul az ottani kiadás még két bonusz track-kel, azaz huszonhárom percnyi ráadással is kibõvült. Mindig a japánoknak jutnak ezek a speciális, extrás cuccok. Sértve érzem magam... igaz, kárpótol, hogy mostanra már én is hallgathatom az albumot, méghozzá teljes (japán) valójában.
Megmondom õszintén, amennyire nagyra becsülöm a soul-zenészeket, olyannyira távol áll az ízlésemtõl a muzsika, amit játszanak. Tulajdonképpen nincsen vele semmi bajom, de nem igazán hallgatom, mert ha zene, akkor inkább hallgatok mást. Különösen az énekesekkel vagyok így, például Otis Redding-gel, akit bár a zenetörténet egyik legnagyobb hatású figurájának tartok, mégsem zakatol a fejemben reggeltõl estig a (Sittin' On) The Dock of the Bay. Egy kicsikét így vagyok az állandó énekessel kvartetté bõvült Soulive-val is. Jobban csíptem õket instrumentális trióként egy-egy vendégénekessel vagy MC-vel (Chaka Khan, Dave Matthews, Black Thought), mint így, de természetesen így sincsen velük sok gond. Egy ötven éves, újraalakult Stax Records-hoz méltó anyagot pakoltak össze srácok. Le a kalappal elõttük!
A tagok a soul- és a rockzene elemeit ötvözve alakították ki az új hangzást, ami bár nem áll távol korábbi stílusuktól, mégis határozottan elkülönül attól. A reggea-énekes Toussaint-al kiegészülve zenéjük sokkal közelebb áll a "gyökerekhez", mint korábban, s így sokkal jobban beleillik a legendás kiadó felhozatalába. Az új korongon sokkal inkább az éneken és magukon a dalokon van a hangsúly, Eric Krasno gitáros elmondása szerint a nóták megírásába fektették a legnagyobb energiát. Ezzel együtt az improvizáció háttérbe szorult, ami miatt elszomorodtam egy picit, de azért nem annyira, hisz a maga mûfajában a No Place Like Soul remekmû. Élvezetes hallgatnivaló.
A Waterfall feszes, húzós, funkos kezdés. Dönget a megszokottan dögös, néhol magasztos groove, Toussaint pedig precízen hozza a soulos, már-már gospeles éneket. Ahhoz képest, hogy eddig reggea mûfajban tevékenykedett (a The China Band tagjaként), ez a fajta muzsika is nagyon jól áll a hangjának. A banda jól választott, illik hozzájuk a pasi. Király dal, király hangulat. A Don't Tell Me az elõzõnél egy fokkal még mocskosabb. Alan Evans dobja, Neal Evans Hammond B-3-ja és clavinetje és Eric Krasno gitárja igazán ütõs alapot szolgáltat az énekes alá. Akárcsak a kezdõ szerzeményben, egy-két rövidebb, velõs szóló is elpattan a rend kedvéért. Itt jöttem rá, hogy semmi bajom nincs ezzel a muzsikával, csak ha kívülrõl vizsgálom. Amikor már benne vagyok, tutira eldobom az agyam. És csakis ez számít. A Mary lágyabb fajta, vérbeli soul-dalocska. Ám az, hogy "lágyabb", nem azt jelenti, hogy punnyad a groove, legalábbis a Soulive esetében nem. A banda Toussaint érzelemteljes énekét finom, jó értelemben vett r'n'b-s vokálokkal támogatja. Neal orgonaszólójával együtt újból egy nagyszerû darabbal lettünk gazdagabbak. Bár nem kedvelem a stílust, ezt mégis bármikor szívesen meghallgatom. A Comfort szutykos és groovy. Igazából nincs is mit elemezni rajta: egy jól megírt, élvezetes nótáról van szó, amely (mint az albumon majdnem minden) a soul jegyében fogant. Még annyit érdemes elmondani, hogy ebben a refrénben hangzik el a lemez kulcssora és címe, a "no place like soul". Lehet csápolni! A Callin'-nal hasonló a helyzet. Sajnos az én ízlésemen már szinte teljesen kívül esik, túlságosan kommersznek és populárisnak találom. Toussaint Dean Bowman-re emlékeztetõ hangja perfektül fekszik a belassult, reggea-közeli lüktetésen, a zenekar végig ízléses marad, gond egy szál se, egyszerûen csak nekem nem jön be ez a mûfaj. Az instrumentális Outrage azonban akkora vigyort rajzol az arcomra, mint a Soulive még soha. A lelazulós pop után Krasno funkrock-ökle kõkeményen orrba vág: úgy sikál, mint egy megveszekedett õrült, miközben az Evans-testvérek nagyszerû, pörgõs alapot pakolnak alá. Eric Krasno egyébként az egyik legdögösebb gitáros, akit valaha hallottam játszani, és ezt végre a tárgyalt anyagon is bizonyítja. No de Neal Evans billentyûjátéka se semmi. Ez a szerzemény nagyon kellett ide. A Morning Light visszatér a finom soulhoz, amiben Toussaint ismételten remekel. A lemezen elõször egy fúvós hangszer is megjelenik, egy trombita, igaz, végig háttérben marad. Nagyon rendben van a cucc, a csapat beleadta a naftát, ami az egészet rettentõ húzóssá és táncolhatóvá varázsolja. Ezt nem találtam a Callin'-ban. Tetszik. A Never Know a Mary-hez hasonló, lágy, akusztikus gitárral veszi kezdetét. Ami azt illeti, ez sem tartozik a kedvenceim közé, ez a blues túl r'n'b-s nekem, én pedig köztudottan nem csípem azt (legalábbis a mai verzióját). Azért skipet nem fogok nyomni, de arcon pörögni sem fogok örömömben. A Yeah Yeah Soulive-os funkja az Outrage-hez hasonlóan jó idõben érkezett: ugrálós, diszkóba illõ szám feszes dobalappal és Toussaint gépiesített énekhangjával. Mintha egy Earth Wind & Fire vagy egy Kool & The Gang szerzeményt hallanánk, csak még mélyebb, még piszkosabb, még funkybb a hangzás. A kezdetek kezdetén épp az ilyenek miatt szerettem bele a trióba. Ezek miatt az eredeti, karcos groove-ok miatt lettem fan. Örülök, hogy végre viszonthallok egyet. Az If This World Was A Song fincsi reggea Soulive-módra. A fiúk ebben a mûfajban is kiválóan teljesítenek, hozzák magukkal az imádott dögöt és alaposan odateszik magukat. Az énekes hazai pályán nem hibázik, azonban a gitárszólót nem írom fel a noteszomba. A One Of Those Days a zenekar funky oldalának egyik legjobban sikerült darabkája. Pörög a feszes dobalap, ellenállhatatlanul kotkodácsol a clavinet, rockosan pumpál a gitár (és a szóló is fasza), Toussaint minden erejébõl nyomja és fantasztikusan énekel, a többiek pedig finoman vokáloznak alatta. Semmi kétség, ez a lemez legjobb énekes szerzeménye. Az instrumentális Bubble lomha rockja a gárda korábbi kiadványainak hangzásvilágát veszi elõ. Bár nem olyan jó, mint lehetne, én mégis örülök ennek az ének nélküli számnak. Akit jobban érdekel a zenekar instrumentális oldala, az hallgassa meg a Soulive címû korongot, garantáltan nem fog csalódni. Az utolsó, Kim címû dal ismét az r'n'b világához áll közel, ezért számomra nem igazán kedves. Én nem így fejeztem volna be ezt az anyagot, de ennyi baj legyen. A japán spéci kiadásban még hallhatjuk két - a Turn It Out címû albumon szereplõ - dal, a Steppin' és az Azucar fejenként tizenegy-tizenkét perces élõ verzióját. Így már sokkal jobb kedvem lett a végére.
Mindent összevetve a No Place Like Soul élvezetes és stílusos korong. Bár a banda korábbi munkái közelebb állnak a szívemhez, ezzel az anyaggal is elég hamar ki tudtam békülni. Aki a Soulive-tól feltétlenül jazzt, improvizatív zenét vár, az ne csodálkozzon, ha nem kapja meg. Aki azonban rá tud kattanni az igényes popzenére, a soulra, a funkra, a rockra, és hosszúra nyúló szóló helyett jó dalokat szeretne hallani, az minél elõbb szerezze be a lemezt.
A No Place Like Soul méltó az ötven éves Stax Records-hoz.

Megtalálható az amazon.com-on

TurtleKat
2007.07.06