HI-FI SÜTÖDE

vendégkönyv
e-mail

cikkek

január [TOP2009]

Máshol székelő cikkek

Beck - The Information
The Dirty Dozen Brass Band - What's Going On
Medeski, Scofield, Martin & Wood - Out Louder
Papa Roach - The Paramour Sessions
Europe - Secret Society
Stanton Moore - III
Passport - Cross-Collateral
Garage A Trois - Emphasizer
Mastodon - Blood Mountain

Beck - The Information

Beck Hansen kétségtelenül az alternatív rockzene egyik legeredetibb mûvelõje. Az amerikai dalszerzõ-muzsikusnak és nem túl tagdús bandájának zenéje igazán sohasem olvadt be a többi mûfajbeli muzsika közé. Eddigi hat nagylemezük mindegyike hozott valami újat az alt rockba és az indie-be. Hol enyhe folk-hatásokkal, hol húzós hiphoppal, hol elvont elektronikával spékelték meg nótáikat, így kialakítottak maguknak egy teljesen sajátos hangzást, és tulajdonképp stílusukon belül egy új stílust teremtettek. Dalaik némelyike igényessége és elvontsága mellett pedig még rádióbarát is (hallgassuk csak meg az elõzõ korong kezdõ nótáját, az E-Pro-t), ami még pénzt is hoz nekik a házhoz. És íme, 2005-ben piacra dobott, nagysikerû Guero címû albumuk után, ami viszonylag nagy váltásnak mondható a banda életében és amin a sok agymenés mellett még latin zenei elemeket is felfedezni vélhettünk, október másodikától már kapható legújabb lemezük The Information címmel.
Az új album hangzásban tulajdonképpen a Guero folytatása. A tizenöt dal ugyanazokon az alapokon nyugszanak, mint az elõzõ kiadványon szereplõk, így ugyanabban is rejlik a sikerük. A lemez producere, Nigel Godrich elmondása szerint Beck eredetileg egy hiphop lemezt akart készíteni, és ez a végére félig sikerült is. Az egész anyagot végigköveti a hiphopos hangzás, azonban a muzsikus nem tágított korábbi, akusztikus, alternatív, folkos-rockos mivoltától sem. Tehát a The Information merõben hasonlít elõdéhez, csak Beck egyedi folk-rap stílusa még csiszolódott és még kifinomultabbá vált. Természetesen azért a fejlõdés jegyében néhány új hangzású nóta is felkerült a korongra.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni Beck muzsikájának árnyoldalait sem. Az elektronikával tupírozott számokban néhány alkalommal elveti a sulykot, és a végére már terjengõ a zaj elnyomja magát a zenét. Ez fõleg a Guero-ra jellemzõ, elõször azon az albumon fordult elõ, nem is kis mennyiségben. Persze ennek a gomolygó zajnak is megvan a maga szerepe a zenében, csak nagy mennyiségben egy idõ után idegesítõvé válik. Ám szerencsére az új albumon már csak néhány szerzeményben tapasztalható ez a jelenség. De tapasztalható.
A lényeg a lényeg: a hangzás csiszolódott 2005 óta, kevesebb a zaj, több az élvezetes, igazi, Beckes rockdal és több a feszes, akusztikus indie-alapokon nyugvó alt rap. A The Information alapvetõen tehát stílusában megegyezik, minõségében pedig egy kicsit a Guero felett áll, így egy igazán jó kis korongról beszélhetünk.
Az elsõ, Elevator Music rögtön hozza a várva várt formát. A feszes dob- és basszusalap, a reszelõs akusztikus gitárok, a finom effektek, az ízlésesen elpotyogtatott elektronikák és az elmaradhatatlan rappes ének egy igazán tökös nótát varázsolnak nekünk az album elejére. Az alap Beck-re jellemzõ, enyhe kaotikussága pont jó állagúra sikeredett, szerethetõen elvont és nem fordul át idegesítõ morajlásba, mint egyes szerzeményekben. Ez az elsõ szám tehát 2005-ös kiadvány húzós stílusát viszi tovább és egy csiszoltabb hangzással örvendeztet meg minket. A Think I'm In Love a húzós hiphop után egy kis lazítós alt rock, bár dob-basszus alaplüktetése elsõre igen erõteljesnek tûnik. Aztán beúsznak a mindenféle lágyító tényezõk (zongora, vonósok). A cseppfolyósan gomolygó alapon dallamos, szinte már tingli-tangli énekszólam vonul, amit egy tüneményes, folkos refrén koronáz meg. Beck Hansen visszafogottan romantikus hangja azonban megóvja a nótát a nyálasságtól, és egy perfekt számot kreál belõle. A Cellphone's Dead az egyik legjobban sikerült dal a lemezen, és talán a legkülönösebb a Beck egész karrierjében. A téma megszólalásig hasonlít Herbie Hancock örök értékû Chameleon-jának alapjához. Erre kerül Hansen lüktetõ énekbeszédje, majd becsilingel a baljós fõtéma. Természetesen a dallamos kórusok és a szigorú elektronikák sem maradnak el. Ilyen zenei alapot még garantáltan nem hallhatunk az amerikai dalszerzõ-muzsikus pályafutása során, tehát némi meglepetés is ér minket az új lemez kapcsán. A Strange Apparition újból az izomlazító indie-hangzást varázsolja elõ, talán egy kicsit jobban is, mint kéne. Ez a dal a világhírû Radiohead és Ben Folds zongora-alapú zenéjét juttathatja eszünkbe, és igazán nem találhatunk benne semmi Beck-es eredetiséget. Ennek ellenére a maga mûfajában kifogástalan, csak épp az a kis csíny hiányzik belõle, ami kiemelné a többi hasonló közül. A Soldier Jane a zenész korai idõszakát idézi. Dallamos ének, terjengõs zene, pszichedelikus effektek zöme és egy csipetnyi melankólia. Régi hangzás új körítéssel. Tehát Beck a Mellow Gold lemez rajongóinak is dobott egy csontot, mert természetesen (és erre a visszajelzésekbõl valószínûleg õ is rájött) akad olyan fan, aki a Guero-ért már nem igazán van oda. A Nausea a másik legjobb dal az albumon. Pörgõs dob, lüktetõ basszus, sikáló akusztikus gitár, effektek, kurjongatások és dallamos szájtépés. A melankólia mellett ez a hév az, amiért Beck-et igazán kedveljük. Ebben a nótában a folk és az electronica találkozik egy sajátos, semmihez sem hasonlítható masszában, az egész olyan, mintha Neil Young és a Kraftwerk közös dalát hallanánk. Nem is csoda, hogy ebbõl született meg az elsõ kislemez. A New Round-ban a dalszerzõ melankolikus, szomorkás oldalát mutatja meg. Szolidan engedi össze az elektronikus és az akusztikus hangzásvilágot, amit több korábbi kiadványán megtett már, és ismét nem téved nagyot. Bár a temérdeknyi kütyü már-már elnyomja a lágy akusztikus gitárt, az egyensúly nem billen ki olyan mértékben, hogy ne szeressük a számot. A Dark Star ismét egy zseniális alkotás. Lassan lüktetõ dobalapja, gomolygó basszusa, baljós vonósai és mély rapje egy olyan földalatti, sötét, grafitporos világba repít el minket, amilyet még rémálmainkban sem képzeltünk. Aztán jön még egy kis fricska, a bluesos szájharmonika-szóló, ami még jobban megbolondítja a hangzást. A We Dance Alone egy elvont parti-szám, és a cím kifejezetten ráillik magára a muzsikára. Megvan a lüktetés, megvan a dög, minden megvan egy igazán jó táncdalhoz, azonban az egész mégis annyira elvont, hogy erre csak egyedül tud táncolni. Bujkál benne valamiféle búskomorság, ami elzárja egymástól az embereket. Ilyet is csak Beck Hansen tud játszani: egyszemélyes partizenét. A No Complaints egy tipikus, korai stílusú Beck-szerzemény, fényévekrõl fel lehet ismerni. Fõ jellemzõi, hogy dallamos és akusztikus. A Mellow Gold kedvelõinek itt van a második csont, hogy ne mindig csak az új felé törekedjünk és tekintsünk vissza is egyszer-kétszer. A 1000BPM a leginkább elvont és idegbajos. Nagyon idegtépõ effektekbõl kovácsolt, scratchekkel és mindenfélével agyonszurkált "electro-indiestrial" alapra indukált torz rap két és fél percen át. Áramcsapott fizikusok és agresszív asztalosok robaja ez. A Motorcade-ben a muzsikus zenéjének elektronikus oldalát ismerhetjük meg behatóan, amely az elõzõ dalhoz hasonló elvontságot képvisel. A populárisabb nóták mellett tehát akad néhány agybeteg darab is a lemezen. A címadó The Information ismét a populárisabb alternatív rock kategóriájába sorolható. Feszes ütemek, dallamos verzék, szépen zengõ effectek tarkítják a lightos rockzenét. Bár jó maga a nóta, mégsem nyújt semmi újat és kiemelkedõt, így beolvad a többi közé. És sajnálatos módon a Movie Theme-re is ez igaz. Bár teljesen korrektül össze van rakva, még sem hagy az emberben nyomot. Az utolsó The Horrible Fanfare, Landslide, Exoskeleton címet viselõ szerzemény több, mint tízperces idõtartamával elsõre igen meglepõ. Tulajdon nem is egy, hanem több nótáról van szó egybe gyúrva. Hallhatjuk a Cellphone's Dead imádott alapját, hallhatunk egy kis bluesrockot, hallhatunk egy kis ambient-közeli gomolygást és még egy rövidke filmes részletet is.
Bár a lemez egy kicsit kifárad a végére, a Guero-hoz hasonlóan jól sikerült, sõt, talán még jobban is. A The Information, bár a koncepció még mindig elég sok sebbõl vérzik, kifinomultabb hangzással áll elõ, mint elõde. A tizenöt dalból tíz igazán jó és dögös lett, és ezekért érdemes megvenni az albumot. Tehát a Guero kedvelõi bizonyosan ezt az anyagot is csípni fogják.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.27

The Dirty Dozen Brass Band - What's Going On

A történet tulajdonképpen harmincöt éve, azaz 1971-ben kezdõdik, amikor is a New Orleans-i Marvin Gaye elkészítette a soulzene egyik legmeghatározóbb és legsikeresebb lemezét What's Going On címmel. Az album egyrészt precíz zenéje, másrészt erõteljes szövegei miatt vált igazán híressé. A nyomor, a vietnámi háború, a tömegkatasztrófák, minden helyet kapott Gaye szövegeiben, és ahogy a cím is mutatja, az egész anyag arról szólt, hogy mi a fene folyt akkoriban a világon. Egy szó, mint száz, a harmincöt éves korong leginkább kritikussága miatt lett azzá, ami, és mert bemutatta annak a kornak a rosszabbik oldalát.
A történet harmincöt évvel késõbb, azaz 2006-ban folytatódik, mivel a 71-ben összefoglalt dolgok most ismét értelmet nyerni látszanak. Ezt vette észre és erre csapott le a szintén New Orleans-i illetõségû The Dirty Dozen Brass Band nevet viselõ funk-rezesbanda, és úgy határozott, hogy feleleveníti a világhírû soulénekes harmincöt éve rögzített felvételét. Így a DDBB-féle What's Going On augusztus 29-e óta már meg is vásárolható. Egyébiránt ezzel a kiadvánnyal a zenekar Gaye mellett New Orleans városa és lakói elõtt is tisztelét teszi, tehát az album megjelenési dátumának és a Katarina hurrikán elsõ születésnapjának egybeesése nem a véletlen mûve. Emellett a lemezeladásból bejött pénzt a banda a Tipitina’s Foundation segélyszervezet javára ajánlotta fel, ezzel is hozzá járulva New Orleans zenei kultúrájának újjáépítéséhez.
A Dirty Dozen Brass Band ezen a lemezen húzósabb és erõteljesebb, mint valaha. Bár már õk is közel harminc éve nyomják, és számos lemezükkel elkaszáltak azelõtt, ez most mégis valahogyan erõsebbre sikerült. Illetve nem is erõsebbre, csak másabbra, mármint más helyeken tupírozták a hangzást, mint eddig. Bár a zene fõ vonásai megmaradtak, az egész mocskosabb és mélyebb, mint az eddigiek. A zene tehát a kemény mondanivalóhoz illõen húzós és energikus lett. A másik, ami kifejezetten tetszetõs, illetve még érdekesebbé teszi az anyagot, hogy a tagok nem minden esetben ragaszkodtak szorosan az eredeti korong nótáihoz. Amellett, hogy természetesen nem barmolták teljesen szét Marvin Gaye muzsikáját és kellõ tiszteletet tanúsítottak felé, saját magukat is száz százalékosan beleadták. Tehát nem a fiúk vették old schoolra a figurát, és elég sok újítást vittek a számokba az eredetiekhez képest. Tulajdonképpen áthelyezték a What's Going On-t 1971-bõl 2006-ba. Sikeresen, teszem hozzá.
A lemez elsõ, címadó nótájából rögtön egy húzós, mocskos, funk-alapú hip-hop számot kreáltak a Public Enemy frontemberének vendégszereplésével. Bár Chuck D rapje nem egyezik meg az eredeti szám szövegével, mégis teljesen beleillik a környezetébe. Az MC tulajdonképpen a mai kor problémáit taglalja szövegében, miközben lüktet a dob- és a mély basszusalap, hátul pedig kegyetlenül húzzák a rezesek. Ez a funk mindenkit földbe döngöl, a hiphoppos feszesség csak használ a hangzásnak. Merem állítani, hogy a DDBB egyik legerõteljesebb nótáját hozta össze. Igaz, Marvin Gaye már lerakta elõttük az alapokat. A What's Happening Brother is egy vendégénekes, mégpedig Bettye LaVette közremûködésével készült. Három perce inkább a Gaye-közeli, lágyabb soulvilágba kalauzol el minket, mint a funkba. Sokkal terjengõsebbek a háttérfúvósok, LaVette éneke sem pattog úgy, mint Chuck D rapje az elõzõ szerzeményben. Tehát itt egy réz-alapú soulnótáról beszélhetünk, amely inkább az eredeti szerzõ világát idézi, mint magáét a rezesbandáét. A Flyin' High (In The Friendly Sky) is a terjengõsebb, soulosabb fajtából való, ezúttal azonban a banda nem használ énekest. Ugyanis itt az éneklést a fúvósok szólói helyettesítik, így a zenekar tagjai megmutathatják, hogy nem csak groove-okban, de improvizációkban is teljesen profik. Aztán hirtelen (énekes híján) a muzsikusok kórusban elkezdik énekelni a refrént, a tempó felgyorsul, és egy ütõs kis rezes-jam kerekedik a dal végére. Ettõl az közös énekléstõl és a fergeteges jamtõl kap az egész valamiféle spontán, utcai hangulatot, ami a Dirty Dozen Brass Band korábbi munkáira is igen jellemzõ. A Save The Children egy rövid, funky intró után belekezd lágy szaxofonfutamaiba. Itt ismét a hangszerek helyettesítik az éneket, mégpedig kifejezetten szépen. Bár ez sem olyan pattogós, mint a címadó szerzemény, a gitár azért ott szilárdítja a háttérben az alapot. A fúvósok ismét bizonyítják improvizációs készségüket, és egy ütõs kis jazzt hoznak össze együtt Marvin Gaye drámai nótája alapján. A God Is Love egy groovy, Hammond orgonás, rezes funk, olyan, amilyet már hallhattunk a zenekar néhány korábbi kiadványán. A híres soul-r'n'b grupp, a The Neville Brothers ötödik tesója, Ivan Neville besegít énekhangjával, miközben az orgonával dúsított, telt, fúvós groove döngöl a háttérben. Hát, ilyen amikor a DDBB megszokott funk-köntösét ölti fel. Kevés csapat létezik ma már, ami ilyen svunggal tudja nyomni ezt a zenét. A Mercy Mercy Me (The Ecology) is ezt a funkot hozza el nekünk. Ezúttal a híres blues-rapper G. Love énekel, méghozzá egy kicsit megváltoztatott más szöveget, mint amit az eredetiben hallhatunk. Ez a kis variálás még eredetibbé teszi az átiratot, még inkább azt mutatja, hogy akármennyire nem a banda írta a nótákat, ez már inkább a banda zenéje. A fúvósok szólói ismét maximálisan a helyükön vannak, és a groove is kellõen fejbe vág. Az újfent instrumentális Right On-ban is ez a húzósság tapasztalható. El van találva az alap és a lüktetés, királyok az improvizációk, az egészben benne van az a dög, aminek benne kell lennie. A DDBB egyébként már közel harminc éve a zenéjében tartja ezt a dögöt, és még egy pillanatra se vesztette el. Úgy látszik, ez a vérükben van a New Orleans-i muzsikusoknak, amit, mint hallhatjuk, még egy várospusztító árvíz sem tud kimosni belõlük. A Wholy Holy egy lassan lüktetõ, Lousiana-i blues rezesbandával elõadva. Ezek a menetek a régi idõk beli New Orleans éjszakai életének minden csínját-bínját magukba foglalják, egyszerre szépek és fájdalmasak. Mindenesetre az eredeti nóta egy érdekes értelmezését hallhatjuk. Marvin Gaye talán legismertebb dala, az Inner City Life (Makes Me Wanna Holler) 2006-os változata a címadó szerzemény feldolgozásához hasonlóan mélyebb, mocskosabb és karcosabb, mint valaha. Még egy hasonlóság, hogy ismét közremûködik egy rapper, csak ezúttal Guru a Gang Starr-ból. A Dirty Dozen Brass Band egyébként már feldolgozta ezt a számot 1999-es Buck Jump címû albumán, ám most, hét évvel késõbb az új albumon egy teljesen más verzióját hallhatjuk. Keményebb szinte már nem is lehetne.
A bandatagok mindegyike beleadott apait-anyait, és meg merem kockáztatni, hogy az eddigi leghúzósabb anyagukat sikerült összeállítaniuk. A zenébõl sugárzik Marvin Gaye tisztelete, de ez a tisztelet szerencsére nem gátolta meg õket abban, hogy a saját képükre formálják a dalokat. Már maga az ötlet zseniális, hogy konvertáljuk át a What's Going On-t a mai világba, a kivitelezés pedig egyenesen pazar. Le a kalappal, ReNew Orleans!

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.19

Medeski, Scofield, Martin & Wood - Out Louder

A Medeski, Martin & Wood legutóbbi, 2004-es End of the World Party (Just in Case) címû anyaga után szeptember 26-án egy új lemezzel rukkol elõ. Mint az a lemez borítójára pillantva már rögtön feltûnik, az Out Louder címû korongon a trió nagy barátja, a gitáros John Scofield is közremûködik. Egyébként Scofield közremûködése nem nagy meglepetés, hiszen a gitárvirtuóz régebben egyszer már betársult Medeski-ék mellé, illetve Medeski-ék társultak õmellé a 1997-es, A Go Go címû albumán. Az új lemezen azonban a hármas véglegesen négyessé válik, és az billentyû-basszus-dob helyett egy egy billentyû-gitár-basszus-dob felállású bandát hallhatunk.
A zenekar (mármint a gitáros nélküli MMW) többi lemezén már megszokhattuk, hogy zenéjük nem feltétlenül normális, és hogy a groove-alapú jazzjamek akármelyik pillanatban idegtépõ, agyba-fõbe torzított, káoszos free jazz-borulványokká alakulhatnak át. Tehát amellett, hogy a világ talán legdögösebb jazztriójáról van szó, õk a groovy free jazz elsõszámú képviselõi is. Muzsikájukban Jimi Hendrix, Miles Davis és Bartók Béla hatásait vélhetjük felfedezni, és újonnan már a 2004-es lemezt hallgatva is felfigyelhettünk az enyhe, latinos beütésekre. Ez az imázs az Out Louder-en sem változik, a banda megõrizte elmebetegségét, és a muzsikusok még mindig ugyanazt a dögös, funkos, jazzes zenét nyomják, amit 1991-ben elkezdtek. Természetesen tizenöt év óta rengeteget változtak és folyamatosan változnak a fiúk, elsõ kiadványaikon például a billentyûs Medeski még csak zongorán játszott, míg mostanra már inkább a Hammond dominál, de a muzsika még mindig ugyanazokon az alapokon nyugszik. A 2006-os Out Louder leginkább az elõzõ, End of the World Party (Just in Case)-hez hasonlítható, ám a hasonlóság mellett rengeteg újdonságot is rejteget számunkra, ezzel is bizonyítva a banda folyamatos fejlõdését.
Trió mellé szegõdött John Scofield-ban egy tapasztalt és fantasztikus gitárost tisztelhetünk, aki szólólemezei mellett számos albumot készített a világ leghíresebb jazzmuzsikusaival. Miles Davis, Billy Cobham, Herbie Hancock, Gary Mulligan, Lee Konitz, mind megvolt neki. Emellett egy olyan muzsikusról van szó, aki kifejezetten hajlamos a fejlõdésre, és harminc éves zenei pályafutása alatt minden kiadványával újat alkotott, illetve még mindig alkot. Elõzõ szólólemeze Ray Charles-nótákat tartalmaz, legutóbb pedig a Trio Beyond nevet viselõ hármas Tony Williams tiszteletére készített, Saudades címû dupla-koncertalbumán tette tiszteletét Jack DeJohnette és Larry Goldings mellett. Újonnan az MMW-nak gitározik, meghálálva a triónak A Go Go-i közremûködését.
A Little Walter Rides Again egy igazi, a bandára jellemzõ feszes, funkos kezdés, sõt, talán még egy kicsit funkosabb is a megszokottnál. Billy Martin feszes, breakes dobja és Chris Wood mély basszusgitárja szolgáltatja a világot jelentõ groove-ot, míg Medeski és Scofield felváltva szólózgatnak. Ez hatvanas éveket idézõ, old school funk muzsika a javából, a legmélyebb és legkarcosabb felvétel, amit a zenekar valaha lemezre rögzített. A Miles Behind káoszos groove-ja már jobban eszünkbe juttatja, milyen is az igazi Medeski, Martin & Wood, és ezzel együtt Miles Davis szellemét is megidézi. A dobos széttorzított, drum&bass-es dobalapja kellõ pörgést nyújt, míg a pokoli basszus megadja a nóta mélységét. Innentõl jön megint John Medeski elborult orgonája és egyéb keyboardjai, amiket John Scofield a trombitás Miles Davis fusion-lemezeirõl ismerõs, McLaughlin-os, wah-wah effekttel ékesített gitármenetei koronáznak meg. Jazz, rock, és funk egy levesben, Miles Davis receptje alapján elkészítve. A In Case World Changes Its Mind az elõzõ album hangzásvilágát hozza elõ nekünk, ezt a dal címe is világosan tudtunkra adja. Közepes, feszes tempó, ütõs basszus-, keyboard- és gitáralap alkotja a groove-ot, amin egy finom melodica-téma helyezkedik el. Ebben a számban kevésbé a szólók dominálnak, és inkább az egész kompozíció húzóereje vesz le a lábunkról, mint a muzsikusok virtuozitása. A Tequila And Choclate Chris Wood flamencós basszusgitár-improvizációjával veszi kezdetét, ami aztán egy bossanovás ritmusokkal díszített szambába vedlik át. Természetesen ne számítsunk valami teljes mértékben hagyományos dologra, az egésznek megmarad az a tipikus, fél-pszichopata MMW-s bukéja. Scofield gitárjátéka egyszerûen gyönyörû, míg legutóbb erõteljesen sikálásával kaszált el, addig ebben a dalban finom, Wes Montgomery-s meneteivel kápráztat el minket. Közben Medeski is remekel és õ is perfekt billentyûszólókat villant a szám folyamán. A Tootie Ma Is A Big Fine Thing-gel az ötvenes-hatvanas évek New Orleans-ának utcáin találjuk magunkat. Dr. John és Allan Toussaint hatásokat hallhatunk beleépülve az MSMW-féle hangzásvilá;gba, ami az elõzõ szerzeményhez hasonlóan szintén valami tradicionálisat ötvöz Medeski-ék bolond elméjének szüleményeivel. Az így keletkezett nóta egyszerûen fantasztikus. Medeski orgona- és Scofield gitárszólói ismét nagyon dögösre és hangulatosra sikerültek, és egy másik világba repítenek el minket. A Cachaca a banda terjengõsebb felét csalja elõ a barlangból. Gomolygó, újból drum&bass közeli dobalap, nyugis basszus, terjengõs zongora-akkordok, síron túli keyboard-téma és egy finom, megunhatatlan gitárszóló alkotja a számot. Ilyesfajta nótákkal már sokszor találkozhattunk a grupp elõzõ kiadványain, ám igazán a 2004-es lemezen sokasodtak el az efféle, terjengõs szerzemények. A Hahuman is ebbõl a terjengõs fajtából való, ám ez most sokkal sötétebb és pokolibb, mint az elõzõ felvétel. Basszusklarinétos billentyû-alapja megadja az egész diabolikus hangulatát, és a lassan lüktetõ ritmus, a baljós gitár és a mély orgona is csak ezt az ördögiséget erõsíti. Aztán jön John Scofield napsütötte improvizációja, ami egy rövid idõre kihúz minket a pokolból, majd a kaotikus, basszusklarinétos Medeski-szólóval visszacsöppenünk kezdeti mélységeinkbe. A Telegraph a billentyûs, a gitáros, a basszeros és a dobos agyának legmélyebb és legsötétebb zugait tárja elénk. Martin dobalapja néha szétesik, néha összeáll, Wood beláthatatlanul pammog, Scofield még viszonylag normálisan játszik, Medeski pedig hamisabb már nem is lehetne. A háttérben a Pink Floyd Several Species Of Small Fury Animals Gathered In A Cave And Grooving With A Pict címû nótájára emlékeztetõ patkánykuncogások és pocokcsikorgások hallhatszanak. Az egész egy merõ disszonancia, egyszóval betegebb már nem is lehetne. A What Now egy kegyetlen húzós blues-alapú fusion, húzósabb már nem is lehetne. A billentyûs mindent elsöprõ orgonás hasmenése után Scofield gitár-improvizációja következik (halkan azért Medeski is ott zúz), közben Billy Martin-nak bekattan az agya, begyorsít, és elszabadul a pokol. Ilyen pokol-elszabadulásban is lehetett már részünk korábbi MMW korongok hallgatása közben. A Julia lenyugtat. Semmi disszonancia, semmi hasmenés, csak áldott nyugalom. Halkan neszel a dob, szolidan dörmög a bõgõ, finoman akkordozik a templomi orgona és csendesen sírdogál a gitár. Ezt a szerzeményt nagyon meg kell becsülni, ugyanis kevés ilyen nótát hallhatunk a zenekartól. A Down The Tube maga a kiteljesedés, egy igazi, dögös, tíz perc idõtartamú jam, amelyben ismét felfedezni vélhetjük Miles mester szellemét. A tíz perc több részbõl áll össze, így Martin sokszor váltogatja a tempót és a ritmust. Meghatározott téma nincs, csak irdatlan groove-ok, a muzsikusok pedig csak jammelnek és kiélik magukat. Itt mindenki megmutatja, mire képes, miközben természetesen az egész olyan borult, amilyen csak lehet. Disszonancia disszonancia, effekt effekt hátán, tehát csak erõs idegzetûeknek ajánlott. Chris Wood végig Les Claypool-t megszégyenítõen õrli a basszusgitárt, Medeski pedig minden agybaját ránk zúdítja, az egész jam egyszerûen feledhetetlen. Az utolsó Legalize It a híres Peter Tosh nóta sajátos át-feldolgozása. Egyébként a reggae sem áll messze a bandától, hallgassuk csak meg az It's A Jungle In Here-en szereplõ Bemsha Swing-et, ami egy óvatlan pillanatban átfordul Bob Marley Lively Up Yourself-jébe. Tehát egy kis reggae is jutott a végére, mindenki nagy örömére.
Az Out Louder-ben szinte biztosan nem fogunk csalódni. Medeski és Scofield-dal kiegészült gruppja megtartotta fõ jellemzõit, és ezekkel a jellemzõkkel fojtatta tovább útját. A lemez érdekessége, hogy sokkal több irányba tekint ki, mint a banda eddigi kiadványai. Egyszer a Rio utcáin, egyszer New Orleans szívében, egyszer jamaikai marihuána-ültetvények között találjuk magunkat, és még sok más helyen az album hallgatása folyamán. És mindeközben az egész anyag ízig-vérig MSMW, és a zenekar egy pillanatig sem próbál más lenni, mint amilyen.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.16

Papa Roach - The Paramour Sessions

fém rovat

vendéglátás

A dél-kaliforniai Papa Roach (Jacoby Shadixx - ének, Jerry Horton - gitár, Dave Buckner - dobok, Tobin Esperance - basszusgitár) 1993-ban alakult. Eddigi pályájuk során 4 stúdiólemezt és 2 EP-t tudhatnak maguk mögött. Az albumok közül a legfrissebb a The Paramour Sessions címet viseli. Jómagam sosem voltam nagy rajongójuk, még csak közel sem állt hozzám a zenéjük, most azonban - miután kíváncsiságból meghallgattam legújabb munkájukat - rendesen megleptek!
A lemez a To Be Loved címû elsõ klipnótával indul és itt még nem érheti különösebb meglepetés a hallgatót, egy tipikus Papa Roach szerzemény ez ugyanis, nem rosszabb az eddigieknél de nem is több semmivel. Ugyanezt el lehet mondani a következõ két trackrõl is (I'm Alive, Crash), durvulós nu-metal/rock dalok. A negyedik nótához, mely a The World Around You címet viseli, már felkaphatja az ember a fejét, hogy: Hopp! Ez mintha másabb lenne mint amit eddig megszoktunk a fiúktól. Remek gitártémájával és nyugis, hangulatos verze részeivel valóban eltér az eddigi szerzeményeiktõl, annak ellenére is, hogy a refrénje a megszokott PR. És innentõl mintha - nem túlzás - egy új lemezt tennénk a lejátszóba. A Forever ugyanis már teljesen eltér az eddig megszokott dalaiktól, a szövegrészek alatt finom dob-basszus játék hallható amiket egy remek, dallamos refrén követ. Ezt követi - számomra - az album legerõsebb nótája az I Devise My Own Demise. Egy pörgõs rocksláger, remek, énekelhetõ refréndallammal, erre akár egy egész stadion is egyszerre mozdulhat vagy énekelhet! Ebben már nem a nu-metalos durvulás/zúzás érzékelhetõ hanem igazi feelinges, buliba való dallamos rock szerzemény. A hetedik dal (Time Is Runnig Out) is ezt a vonalat erõsíti tovább, meglepõen könnyed (elõzõ munkáikhoz képest), egyszerû, szaggatott gitártémájával valamint szintén kitûnõ dallamú refrénjével nagyot szakít ez is. Ezt követõen kissé lírikusabb vizekre eveznek a fiúk (ismételten tõlük szokatlan módon) és felbukkan pár lassú darab is. Ilyen például a What Do You Do?, a Reckless, vagy a Roses On My Grave (nagyzenekari kísérettel!). Ezeknél, annak ellenére hogy alapjában véve nem rossz dalok és jó dallamok és megoldások vannak bennük, azt érzem mintha kicsit összefolynának, nem rendelkeznek elég karakterrel ahhoz, hogy igazán különbséget lehessen tenni köztük. Lassú dalokból még van mit tanulniuk a srácoknak akármennyire is ráéreztek ezúttal a fogós rock dalokra. Na de sebaj, mert máris jön a No More Secrets címû dal ami úgyszintén jó darab, rock&roll-os húzás és energia jellemzi, igazi koncertszám! Hátra van még aztán a Fire valamint a My Heart Is A Fist, kettõjük közül elõbbi a jobb dal, nyugis verze + kirobbanó dallamos, refrén szerkezetû ez is. Utóbbi talán a leggyengébb dal a lemezen, eléggé felejthetõ, a lassan csordogáló refréndallam miatt fõleg. Az általam hallott verzió tartalmaz még egy bonus tracket is, S.O.S. címmel, és azt kell mondjam elég színvonalas ahhoz, hogy ne csak mint bonus szerepeljen!
Összegezve, azt hiszem a Papa Roach eddigi legjobb lemezét tette most le az asztalra(egységében nézve mint ALBUM egyértelmûen), ami talán még azoknak is tetszhet akik egyébként nem kedvelik túlzottan a bandát vagy a stílust amit képviselnek. Annyiban mindenképp szimpatikusabb a hozzá állásuk, hogy a legtöbb nu bandával ellentétben, õk szinte egyáltalán nem használnak kütyüket, nincsenek szét effektezve a dalaik, a nyersességre, húzásra koncentrálnak. Az, hogy ez most párosult kitûnõ számokkal is, egy rendkívül korrekt modern rock albumot eredményezett. Tessék nyugodtan próbálkozni vele!

Megtalálható az amazonon

gyöngyösi zsolt bence
2006.09.14

Europe - Secret Society

vendéglátás

A svéd Europe neve a hard rock zenében fogalom. Persze a többség csak a Final Countdown-t ismeri tõlük, de a 80-as évek elejétõl 92-ig folyamatosan alkottak, úgyhogy óriási hiba lenne õket a "one hit wonder" kategóriába sorolni. Jött ugye a galoppozós euro-metál korszak után a Final Countdown címû 1986-os alapmû, aztán Out of This World, ami sokak szerint a banda legjobb lemeze, (fellengõsnek tûnhet, de ennek az albumnak a végighallgatása bizony a nosztalgia könnyeit csalja még az érett férfiember szemébe is, egy olyan kort juttatva az eszébe, amikor a gitározásban a mainstream zenében is együtt volt meg az érzés és a virtuozitás, és tízmilliók rajongtak a dallamos, de mégsem nyálas rockért). A 90-es évek elején, a west coast elõretörésével a Europe is váltott, és megcsinálta a Prisoners in Paradise albumot. Egyik ismerõsöm szerint zenérõl írni olyan, mint építészetrõl táncolni. Ez az album pedig maga volt a nagybetûs ZENE, az azt megelõzõ kettõvel együtt, mindhárom kötelezõ alapmû rockrajongóknak. 1992 után az alternatív zenék forradalmát bizony ez a zseniális banda is megsínylette, kikerültek a tévékbõl, már a rádió sem játszotta a dalaikat, helyüket az addig alternatív minimálrock foglalta el, ami végül többéves kényszerszünethez vezetett...
Majd 2000 táján felreppent a hír: újra összeáll a Europe! Sokan csak egy extra bevételi forrást sejtettek a megalakulás mögött, ezt persze nehéz lenne száz százalékos biztonsággal megcáfolni, de mégis úgy érzem: a rajongók csak nyertek ezzel az újjáalakulással. Az eredeti gitáros, John Norum tért vissza, aki utoljára a Final Countdown album felvételeinél volt tagja a Europe-nak. Bizony, majdnem 15 évvel a kiszállása óta nem csak a trendek, hanem az õ elképzelései is változtak a zenérõl, és lévén oszlopos dalszerzõ, ez bizony megérzõdött a 2004-es Start From The Dark albumon. Akik billentyûszõnyeggel alátámasztott, masszív hard rockra számítottak, bizony nagyot csalódtak a bandában, mert sokkal inkább a modern rock felé mozdult el. Ezért vártuk nagyon az új albumot: most kiderül, hogy marad-e ez a vonal, esetleg visszatérnek a "bevált recepthez", ami manapság már értetlen fülekre találna a kiadóknál és a zeneadóknál (de mi nagyon örülnénk neki). Most épp nem a virtuozitás a divat a mainstream zenében, és ezt mintha õk is megérezték volna az új dalok írásánál. Persze ahogy megszólal "A Hang" a Secret Society elején, tudjuk, hogy ez bizony Europe, de elsõre egyben végighallgatva nagy sokk érheti a klasszikus Europe-on nevelkedett rajongót: Ez bizony legalább annyira a ma Európában virágzó HIM/Entwine-féle darkos-dallamos "light"-metal, mint hard rock. Mégis, érzésem szerint itt kevesebb a töltelékszám, mint a visszatérõ korongon, azzal együtt, hogy a hangzás még inkább egyszerûsödött, amit a kevés, és halkra kevert billentyûszólam is igazol. Ennek ellenére tisztán és érthetõen hallatszik még Levén úr basszusa is, persze Norum Les Pauljai uralják a terepet. Egy igazán slágergyanús dalt fedeztem fel, a másodikat, mely az Always The Pretenders címet viseli, talán erre fog majd klip is készülni. Balladában a Europe mindig is erõs volt: a Mother's Son sem késztet e véleményem megváltoztatására. Sorjáznak aztán a döngölõs, B-re hangolt gitárokkal megszólaló (ami amúgy az egész lemezre igaz) inkább metálos nóták is: Love Is Not An Enemy, Let The Children Play, és a Getaway Plan. A Brave And Beutiful Son engem az új Cult stílusára emlékeztetett, majd jön a lemezt záró Devil's Singing The Blues, amely szintén nem egy rossz dal, de én nem raktam volna utolsónak, mert igazából nem zárja le kellõen ezt a mûvet.
Szóval kicsit éhesen lett hagyva a rajongó: vajon hogyan tovább? Az biztos, hogy a Secret Society miatt az õs-fanatikusok nem elhanyagolható része fog egyszerûen hátat fordítani a bandának. Mivel az anyag a mainstreamnak túl kemény és "agyas" zene, az európai metál mezõnyben pedig most ennél jóval durvább zenekarok aratnak sikereket, valószínûleg nem marketing okokból lett ilyen az album, ami becsülendõ. Nem hiszem, hogy van olyan Europe-os, aki ezt fogja a banda legjobb alkotásának tartani. Ennek ellenére nem elveszett a zenekar, majd meglátjuk, élõben hogy szólnak ezek a dalok, ha hasonló lesz a hatás, mint a Start From The Dark-nál, akkor nincs félnivalónk, mert azok a dalok koncerten, és a 2004-es koncert DVD-n is bizonyítottak.
Remélhetõleg Budapestet is érinti majd az õszi/téli turné, aminek egyelõre csak a skandináviai helyszínei kerültek fel a hivatalos honlapra.

Mezei Mihály
2006.09.14

Stanton Moore - III

Stanton Moore, a Galactic és a Garage A Trois zenekar alkotó tagja, emellett sok muzsikus albumainak állandó vendége, szeptember 26-án piacra dobja harmadik szólólemezét. A nemes egyszerûséggel III-nek keresztelt korong a dobos talán eddigi legjobb, ha nem a világmindenség eddigi legjobb szólókiadványa. Stanton ezen a lemezen is megmaradt az erõteljes, New Orleans-i funkmuzsikánál, és most a banda még dögösebben nyomja, mint valaha. A legnagyobb különbség az All Kooked Out-hoz és a Flyin' The Koop-hoz képest, hogy (és elnézést a kifejezésért) itt nincs semmi "faszolás". Nincsenek újítások, nincsenek trükkös zenei megoldások, csak az van, ami van.
És hogy mi van? Észveszejtõ témák, odapörkölõ szólók, kolosszális jamek, és funk, jazz, funk minden mennyiségben. Természetesen a dobos korábbi anyagai sem rosszak, dehogyis rosszak, csak 2006-ban már egy sokkal letisztultabb hangzás vár minket, egy olyan, amiben aztán már semmi kivetnivalót nem találhatunk. A zenészek különleges tehetségéhez és virtuozitásához kétség sem férhet, és tulajdonképpen egy összeszokott csapatról beszélhetünk, egy amolyan baráti kör egy kisebb részérõl. Egymás albumain játszogatnak, saját projekteket vezetgetnek, de a lényeg, hogy mindnyájan nyakig benne vannak ebben a fajta zenében.
Tehát a III-n Stanton Moore dobol, Will Bernard gitározik, Robert Walter játszik Hammond B-3 orgonán, néhány nótában pedig Skerik szaxofonozik és Mark Mullin játszik pozanon. A dobos elõzõ két lemezével ellentétben tehát itt egy orgona is helyet kapott, ami mindenképp nagy hangzásvilágbeli váltást jelent. Robert Walter játéka nagyon fontos szerepet tölt be a lemezen, Stanton Moore mellett õ az, aki egyben tartja a csapatot. Will Bernard már régóta a dobos gruppjában gitározik, és Skerik-et is sokszor hallhattuk már Stanton mellett az utóbbi tíz évben. Mark Mullins sem áll távol ettõl a társaságtól. Bár õ nem aktív tagja az említett a baráti körnek, õ is New Orleans-i srác, a MuleBone nevezetû prog-rock banda vezetõje. Tehát õk öten sulykolják belénk keményen, hogy mi is az az igazi, karcos funkzene.
A Poison Pushy egy olyan kezdés, amilyen Stanton Moore-tól el is várható. Feszes ütemek trappkodnak, míg az orgonista szuperdögös menetekkel döngöl minket földbe, a gitáros pedig sikál, ahogy az illik. Aztán beállít a téma kórus része, ami azt illeti, nekem már itt megvolt az elsõ katarzisom. Aztán Will Bernard gitárszólója kápráztat el minket, míg a dobos és a billentyûs zúzza alul a groove-ot. Visszajön a téma, és végre Stanton Moore is bekeményít a dobok mögött. Ezek után nem nagy csoda, hogy metálzenekarban is játszik. A Licorice azzal a svunggal veszi kezdetét, amivel az elsõ nóta befejezõdött. Erõteljes, rockos dobalap, pörkölõs Hammond-zúzás, blues-közeli gitár, tehát minden egyben van ahhoz, hogy ismét kibújjak a bõrömbõl. A témában Skerik szaxofonja is bekapcsolódik a dög növelése érdekében. Robert Walter régi, árvíz-mentes idõket idézõ improvizációja egyszerûen lenyûgözõ, virtuozitásában számos szólólemezén gyönyörködhettünk már azelõtt. Nincs megállás a Big 'Uns Get The Ball Rolling-gal sem. Megcsodálhatjuk imádott Hammon B-3-asunk pokoli mélységeit, és imádott dobosunk fergeteges technikáját is. Ha megfigyeljük, míg Stanton jobb keze a cinekkel ügyködik, addig bal keze fergeteges dolgokat mûvel a pergõn. És ebben a játékban rejlik a muzsika igazi ereje. Hihetetlen dolgok történnek a pergõvel egy taktuson belül, valami eszméletlen, amit ez az ürge mûvel. Eközben persze hallhatjuk a perfekt orgona- és gitárszólókat, amikben soha nem lehet csalódni. A Chilcock egy kicsit visszavesz a tempóból, de a dögbõl egy árva fikarcnyit sem. Skerik és Mark Mullin témája ismét egy másik világba repít át, míg a dob-gitár-orgona triumvirátus kíméletlenül küldi a groove-ot. Ezek után Mark Mullin a huszadik század elejérõl importált harsonaszólója, majd Skerik sajátosan fél-elmebeteg szaxofonszólója kaszál el minket tõbõl. Ilyen minõségû funk manapság bizony nem nõ minden bokorban. A (Don't Be Comin' With No) Weak Sauce-szal sem ér véget a pörgés. Ismét jön az iszonyat dögös téma, a szokványosan marha jó Hammond-imprók, a katartikus groove, és az az érzés, amit egyszerûen nem tudsz lerázni magadról, amíg ezt a zenét hallgatod. Elragad és onnantól nincs menekvés. Bár ez a dal sok újdonságot nem nyújt, azt hiszem, nekünk ez a régi is teljesen "megfelel". A Dunkin' In The Deep-rõl is hasonló véleménnyel lehetünk. Amit ki lehetne emelni, az talán Skerik és Bernard kifogástalan szólói. A fúvóstéma megkapó, a groove ellenállhatatlan, az érzésünk nem hagy el minket, mi pedig tovább élvezhetjük kis világunkat, amit a muzsika felépített nekünk. A Maple Plank címû dalt már több koncertfelvételen is hallottam, és már rimánkodtam, hogy végre egyszer stúdióban is felvegyék a fiúk. És ím, az istenek továbbították imáimat a zenekarnak, és stúdióban is egy legalább olyan jó nóta kerekedett, mint amit a koncertfelvételeken hallottam. Mély, funkos lüktetés, jó téma és szokványosan zseniális szólók, többek között egy fincsi Stanton Moore szóló is. Imádom a dobos szólóit, mert nem száll el, végig adja a ritmust és nem megy le csörgõs-börgõs sznob-jazzbe. Tartja a kiszabott határokat, és bemutatja, hogy határok között is lehet határtalan dolgokat mûvelni. Emellett pedig megvan a szólójában az az ellenállhatatlan dög, ami magát a zenéjét is jellemzi. A dél-afrikai Abdullah Ibrahim Water From An Ancient Well-je hirtelen lefékez. Na persze nem színvonalban, csak tempóban. A zúzós dobolást finom játék váltja fel, a dögös fúvósokat melankolikus témák és szólók helyettesítik, a pörkölõ orgona és gitármenetek halk akkordozásba fordulnak át. Tehát egy kicsit elkalandozunk a soul világába is. A dobostól egyébként nem áll távol ez a mûfaj, legutóbb például a híres soul-énekesnõ Irma Thomas albumán nyújtott segéd kezet. A When The Levee Breaks-szel sem gyorsulunk fel túlzottan, a soul után most Will Bernard fõszereplésével a blues irányába is elcsatangolunk. Magáról a nótáról annyit kell tudni, hogy Kansas Joe McCoy és Memphis Minnie írta és rögzítette elõször, 1929-ben, és máig az egyik legmeghatározóbb blues-nótaként tartják számon. 1974-ben aztán feldolgozta a Led Zeppelin, és igazán csak ez a verzió ívódott bele a köztudatba. A korongon szereplõ feldolgozás inkább az eredeti felvétel hangzásvilágára hajaz. Az utolsó, I Shall Be Not Moved-dal pedig, a soul és a blues után egy kicsit a country vizeire is elevezünk. Will Bernard nagyon szépen és meghatóan gitározik, míg a Stanton Moore finoman pammog és Robert Walter halk akkordjai csendesen pityeregnek a háttérben.
A III a dobos eddigi legjobban sikerül szólóanyaga, és indokképpen megint el kell ismételnem, amit az elején már leírtam: "nincs semmi faszolás". Egyszerûen csak rendesen oda van téve a cucc, nem kell rajta elmélkedni, hogy mért ilyen vagy mért olyan. Olyan, amilyen, és amilyennek lennie kell. Hét szám pörgés, három szám lazítás, tíz szám tiszta zene. Nincs túlbonyolítva, nincs elõre eltervezve, ez egyszerûen csak VAN. És az ilyen muzsikát élvezi a legjobban az ember.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.12

Passport - Cross-Collateral

Míg a hetvenes évek Amerikájában olyan meghatározó fúziós jazzrock lemezek láttak napvilágot, mint a Birds Of Fire, a Head Hunters vagy a Heavy Weather, addig Európában sem tétlenkedtek a muzsikusok. A szaxofonos Klaus Doldinger bandája, a hetvenes évek elején alakult Passport eközben olyan albumokat tett le az asztalra "itthon", amik megérdemlik, hogy fent szóba hozottakkal egy lapon emlegessük õket. Legjobban talán az 1975-ben megjelent Cross-Collateral címû anyaguk sikerült, amiben minden megvan, ami egy tökéletes fusion albumhoz szükséges.
Klaus Doldinger, mint ahogy azt ezen a kiadványon hallhatjuk is, egyfelõl egy nagyon jó és technikás szaxofonjátékos (emellett a billentyûs hangszereknél is besegít), másfelõl pedig egy zseniális komponista. Bár a Passport korábbi lemezei is egészen kiválóak, a maximumot igazán ezzel a 75-ös albummal érték el. A fúvós mellett Curt Cress dobol, Wolfgang Schmid basszusgitározik és gitározik, illetve Kristian Schulze billentyûzik. A banda mind a négy tagjában bámulatos tehetségû zenészeket tisztelhetünk, Cress helyenként Billy Cobham-et ostromló játékkal örvendeztet meg minket, emellett Schulze húzós improvizációi is figyelemre méltóak, Schmid basszus-alapjai is elég ütõsre sikerültek, Doldinger játékára pedig egyszerûen nem lehet mit mondani.
A muzsika tehát fusion. Az albumon szereplõ hat szerzemény között vannak terjengõsebb, pszichedelikusabb és katonásabb, funkosabb hangvételû nóták, tehát a jazzrock mindkét (cseppfolyós és szilárd) halmazállapotának kedvelõi megkapják a magukét. Precíz témákat, észveszejtõen dögös groove-okat és hosszú, kíméletlen, minden elektronikát bevetõ jammeket hallhatunk a hat darab szám során. A Cross-Collateral negyven perc éber kóma, a hallgatás közben nem tudsz mozdulni, nem tudsz beszélni, csakis hallgatni tudsz. Azt viszont minden mennyiségben.
A Homunculus rövid, beláthatatlan gomolygása után berobban a dob és becsöpögnek a finom billentyûfutamok. A lágyan visszhangozó szaxofontéma után visszapörölnek a nóta elején hallott, kaotikus futkorászások, majd Klaus Doldinger rövid szólóját hallhatjuk. Ezek után Kristian Schulze elektromos zongora-improvizációja következik, miközben Curt Cress szanaszét szabdalja a ritmust, Wolfgang Schmid lágy basszusjátéka pedig teljesen szétmossa a zene határvonalait. A címadó Cross-Collateral a legjobb és legmeghatározóbb szerzemény a korongon, és valószínûleg rajta is van a világ tíz legjobb fúziós jazzrock-szám listáján. A fõtémában csapódik ki igazán a szaxofonos zeneszerzõi tehetsége, kevés ilyen ötletes téma született a fusion zene történelmében. Úgy tudnám definiálni, hogy olyan mint egy gumilabda a káoszban. Kiszámíthatatlanul pattog, össze-vissza botorkál, majd belép Curt Cress betépett dobalapja, és egy idegbajos groove-on Klaus Doldinger muzsikusi tehetsége is megcsillan. Aztán átgurulunk egy másik, lassabb tempójú, Herbie Hancock Chameleon-jára emlékeztetõ, funkos világba, amiben egy körülbelül öt perc idõtartamú, dögös, keyboard-centrikus jamnek lehetünk fültanú. Ezután meglehetõsen felgyorsul a tempó és egy káosz közeli Schulze-szóló után visszakapjuk az eszetlen fõtémát. Ez a tizenhárom perc minden fusion-rajongónak kötelezõ hallgatmány, emellett a zenei alkotás mellett senkinek nem szabad elmennie szó nélkül. A három perces Jadoo ezt a groove-alapú fúziós funk-pörgést élteti tovább. Zúzós ritmus, ütõs groove, dögös szaxofontéma és vad, funky elektromos zongora hasít végig a három percen. Ebben a stílusban is eléggé odatették magukat a fiúk, és ezzel a dallal is kegyetlenül beledöngölnek minket a földbe, egyszerûen fantasztikus élményt nyújt. Egy pillanatig sem esünk ki pihe-puha extázisunkból. A Will-o'-the-Wisp már nincs annyira egybeöntve, mint az elõzõ szerzemények, kevésbé folynak össze a a dallamok, darabosabb a groove, ami által sokkal jobban átüt az egész lüktetése. A dob, a basszus és a billentyûk pumpálják az masszív alapot a nyúlánkos fúvóstéma alá. Eztán Klaus Doldinger ismét megvillantja zenészi tehetségét szólójában és Curt Cress ismét dobol egy igen furcsát, míg Wolfgang Schmid és Kristian Schulze kõkeményen nyomja közéjük a jazzfunk alapot. Az Albatros Song az album elsõ szerzeményéhez hasonlóan a fúziós jazzrock cseppfolyós fajtájából való. Összefolynak a dallamok, gomolyog a szintetizátor és a szaxofon, miközben azért a basszus és a dob ad az egésznek némi szilárdságot. Klaus Doldinger szólója ismét kifogástalan, nem kifejezetten eseménydús és a szaxofonos nem feltûnõsködik virtuozitásával, csak szépen fúj és "annyi". Az utolsó, Damals címû szám már végképp ellazítja az izmainkat. Schmid-et itt gitározni is hallhatjuk, míg búsan hömpölyög a melankolikus szaxofontéma. A spanyolos gitárjáték meglehetõsen megbolondítja a szerzemény hangzásvilágát, á;m aztán Schmid visszatér basszusgitárjához és ezzel visszaáll a rend. Ez a kis búslakodás a végén egy teljesen korrekt kivezetõ ebbõl az albumból.
A Cross-Collateral-t mindenképp a fusion zene egyik alaplemezeként kell emlegetnünk. Amik a Birds Of Fire-ön, a Head Hunters-en és a Heavy Weather-ön vannak szétszórva, azokat a Passport belesûríti ebbe a negyven percbe. És feltételezem, hogy Klaus Doldinger nem ezen lemezek hatására csinálta ezt az anyagot. A Passport az egyik élõ példa arra, hogy ugyanaz a dolog eszébe juthat több embernek is, akármelyik oldalán is él az Óceánnak. Tehát ami kialakult Amerikában, az kialakult itt, Európában is, pedig azért elég nagy távolság választja el a két kontinenst.
A Passport egyébként még ma is tevékeny, a legtöbb hetvenes évekbeli, fúziós zenét játszó formációval ellentétben.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.10

Garage A Trois - Emphasizer

revízió IV.

A Garage A Trois egy négytagú, amerikai, igen komplikált jazzfunkot játszó banda. Zenéjükben a jazz és a funk mellett a rock, a blues és a szamba is rendesen kiveszi a részét. A végeredmény valami teljesen elvetemült dolog, amiben a mûfajok rendhagyó ötvözete mellett a muzsikusok elmeállapota is erõsen közrejátszik. Elsõ, 2003-as Emphasizer címû albumuk zsibbasztóan eredeti és ijesztõen dögös nótákat foglal magába. Itt-ott pörgõs, húzós funkba bocsátkozik, itt-ott latin ritmusaival igéz meg, itt-ott pedig idegtépõ hardcore jazzbe fordul át. Tehát azért az erõs idegzet nem árt.
A zenekar négy futóbolondja nagy vonalakban a kortárs, amcsi jazzfunk zene négy kulcsfigurája: Stanton Moore egy New Orleans-i dobos, számos formációban tevékenykedik, többek között a Galactic nevezetû húzós funkbandát mûködteti, de feltûnt már a New Orleans Klezmer Allstars-ban és a heavy metált játszó Corrosion Of Conformity-ban is. Szólólemezein olyan muzsikusok mûködnek közre, mint például a Garage A Trois gitárosa. Charlie Hunter, a nyolchúros (kombinált szóló- és basszus-) gitár játékosa szintén igen fontos alakja a New Orleans-i jazzéletnek. Szólókarrierje során temérdek zseniális albumot adott ki, de a Bobby Previte-tel duóban készített lemezeit sem érdemes semmibe venni. Mike Dillon játszik vibrafonon és egyéb ütõs hangszereken. Õt többek között a fúvós Karl Denson és a basszeros Les Claypool mellett hallhattuk, illetve hallhatjuk muzsikálni, de a Critters Buggin' nevû zenekart is õ jegyzi a Garage A Trois szaxofonosával együtt. Skerik aztán már mindenbe belekóstolt, amibe csak lehetséges, és keze nyomán mindig valami fergetegesen idegbajos alkotás születik. Saját Skerik's Syncopated Taint Septet-nek nevezett zenekarán kívül számos projektet vezet, és Charlie Hunter mellett õ is segédkezett Stanton Moore két szólóalbumán. Tehát ezek a srácok keresztül-kasul játszanak egymáson minden mennyiségben, a legváratlanabb lemezeken tûnnek fel, és eközben táplálják korábbi formációikat.
A lemez mind a tíz száma perfektül sikerült, bár, mint azt már elõre bocsátottam, némelyikhez nélkülözhetetlen az erõs idegzet. A Hard Headed Rio (Aka Rio Cuca Dura) távolba révedõ, elmélyülõs hangulata a trip-hop mûfajára emlékeztethet. Stanton Moore finom dobja belengi az egész számot, míg Charlie Hunter minimál basszusával és gitárjával cseppfolyósítja a hangzás állagát. Mike Dillon visszhangos vibrái is bekapcsolódnak a síron túli körmenetbe, miközben Skerik torz sikolyaiból kirajzolódik a melankolikus fõtéma. A gyászi gomolygásába néha hirtelen beledörmög a torzított gitár, ezzel is fokozva a Massive Attack-os sötétséget. A Gat Swamba már egy fokkal több vidámságot sugároz magából. Pörgõs ritmusokkal, finom gitárakkordokkal és húzós basszussal, ízes vibrafon- és dögös szambafunk szaxi-témával indulunk neki a nótának, amit késõbb a vibrafonos szólója vált fel. Mike Dillon és Cal Tjader játéka között sok hasonlóságot vehetünk észre, ebben a szólóban ezek különösen hallhatóak. Utána Skerik zseniális szaxofonszólóját hallhatjuk, ami a szaxofonos egyéb munkáihoz képest meglepõen moderált. Vad és húzós jazzes-funkos menetei közé még egy leheletnyi latin tüzet is csempész, ami igazán ellenállhatatlanná teszi játékát. Az ismét latinos Plena For My Grundle-ben Charlie Hunter remekel. A ritmusszekcióban most az éles lüktetést diktáló cin és a percussionök dominálnak, és Hunter bácsi velük összedolgozva egy pörgõs, spanyolos tánccal döngöl minket földbe. Skerik csak a témában segít be szaxofonjával, egyébként csak a ritmusszekció és a gitár kettõse muzsikál. A gitáros egy utcazenész könnyedségével penget, a Stanton Moore pedig egyszer felgyorsítja, egyszer lelassítja a ritmust. Ilyen a zenére rophatják a táncot az utcán az emberek. Az A Frame egy oltári funk. Egy kis wah-wah gitársikálással kezdünk, majd beleereszkedünk a funky szaxofontémába. Ezek után továbbharapódzunk egy húzós gitárszólóval, miközben a háttérben lüktet a vaskos basszusalap. Stanton Moore feszes dobalapja hirtelen egy kis dobbûvészkedésbe vedlik át, miközben ûr-effectek sokasága készüli elvenni a józan eszünket. A We See visszavesz a tempóból, és egy lassan hömpölygõ, bluesos balladával nyûgöz le minket. Skerik szaxofonja viszi a szelíd témát, míg a gitár halkan alátrillázik és a vibrafon finoman pityereg a háttérben. A dob halk neszelésével segíti elõ az intim hangulatot. Szép, moderált nóta, bár a Garage A Trois nem igazán errõl híres, inkább a pörgõs Sprung Monkey-ról, amelynek funkos lüktetése, és karcos témája tõbõl elkaszál. Mike Dillon effectezett vibrafonszólója után Skerik végre nem bír magával, és végre kiereszti a torkában lakó vadállatot. Goromba jazz és hard funk a javából, káoszba fulladó, kövér futamok és noise rockosan zajos, kemény szaxi-sortüzek. Egyszóval: totális elmebaj, amit csak szeretni lehet. A Launch agyontorzított hangzásvilágához már tényleg szükséges egyfajta elmeállapot, amikor már minden mindegy. Erre próbált meg ráhangolni minket az elõzõ dal. Egy finoman funky kórussal nyitunk, aztán betoppan az Emerson, Lake & Palmer-es effect, és az egész már-már belefulladni látszik a káosz mocsarába, amikor valahogy csak-csak kikecmereg onnan. Innentõl már egymáson keresztül-kasul özönlenek el minket a különbözõ improvizációk, amíg a témával be nem fejezõdik a szám. Az Interpretive Ape Dance egy hosszas dobintróval melegít be, majd begomolyog egy törzsi táncot idézõ alap. Skerik erre az alapra fújja meglehetõsen idegtépõ, free jazz közeli meneteit. Ha már volt az albumon egy gitár-dob duett, most itt egy szaxofon-dob is. A Delta Skelta címû szerzeménynél alapvetõen egy bluesról kell beszélnünk, de ez egy kicsit sem olyan blues, mint a többi, bár ugyanazokat a hangokat tartalmazza. Nem is tudom miért, de a betegre torzított, garage rock hangzású gitárszóló valahogy egy picit kilóg a dologból. Aztán persze átvált egy fokkal elviselhetõbb hangszínre, de Charlie Hunter legalább két percen át azzal a nehezen elviselhetõ torzítással imprózik. Aztán a végére ismét elborul az agya, és keveri a kétféle gitártorzítást. Ha definiálni akarnánk, azt kéne mondanunk: garage jazz. A House Of Hand Wash egy kicsit lehût a lemez végén. Egy zseniális szólóvibrafonos nótának lehetünk fültanúi, amiben Mike Dillon mellett Stanton Moore-nak is jut egy aprócska szerep. Tehát tulajdonképpen a végére a vibrafon-dob duett is megvan.
Az Emphasizer a legeredetibb és legérdekesebb lemez, amit életemben hallottam. Olyan témák, olyan szólók és olyan zenei megoldások vannak elpotyogtatva a zenében, amik, bár sok helyrõl táplálkoznak, így egyben mégis teljesen egyediek. Stanton Moore, Charlie Hunter, Mike Dillon és Skerik is, mindannyian zseniális zenészek, csak örülhetünk, hogy ez a négy idegbajos csóka 1999-ben összeállt.

Régi cikk
Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.06

Mastodon - Blood Mountain

fém rovat

A Mastodon szeptember 12-én megjelenteti legújabb, várva várt Blood Mountain címû albumát. A rajongók már augusztus hatodika óta hozzájuthatnak a lemezhez az internetrõl (élvezhetõ, ám nem igazán jó minõségben), így én is hozzájutottam, és már közel egy hónapja hallgatom szinte megállás nélkül. A banda hat éves fennállása óta rohamosan fejlõdik, és ez a lemez már szinte felülmúlhatatlannak tûnik számomra. Az azért megnyugtat, hogy bár az elsõ, Remission címû korongon még nem forrott ki eléggé a cucc, de már a második, 2004-ben napvilágot látott Leviathan-t is felülmúlhatatlannak hittem. És mégis íme. Ez a harmadik (illetve negyedik, mert közben megjelent egy demóválogatás Call Of The Mastodon címmel) a legjobb a sorban.
A banda zenéjét az okos tojások és velük együtt az Encyclopaedia Metallum progresszív sludge metálként definiálja. Tulajdonképpen ez egy korrekt definíció, csak a szakavatatlanok egy árva mukkot sem értenek belõle. Na, szóval: Progresszív, mivel az egész muzsika nagyon összetett, hirtelen ritmustörésekkel és tempóváltásokkal van teletûzdelve. Sludge, mivel a zene a lomha doom és pörgõs hardcore között mozog. Metál pedig azért, mert könyörtelenül kõkemény.
Mint ahogy a Leviathan Herman Melville híres Moby Dick címû regényére épül és tulajdonképp teljes egészében a Fehér Bálna történetét dolgozza fel, úgy a Blood Mountain-nek is van egy kerettörténete. A dobos Brann Dailor bevallása szerint az egész egy hegyrõl szól, aminek megmászása során a fõhõssel mindenféle dolog megtörténik. Eltéved az erdõben, éhezik, hallucinál, különbözõ furcsa teremtményekkel találkozik, és úgy érzi: vadásznak rá. És ebben a történetmesélésben igazán jó a Mastodon, zenéjükkel és szövegeikkel meg tudják eleveníteni az eseményeket. Tulajdonképpen az egész olyan, mintha egy könyvet olvasnál, óhatatlanul is beleképzeled magad a történetbe, és a te fantáziádon is múlik, hogy az egyes események hogy jelennek meg. Ezért itt, mint ahogy a olvasás közben könyvre, a hallgatás közben rendesen oda kell figyelni a zenére, hogy igazán hatni tudjon. Emellett pedig a számok önmagukban is megállják a helyüket, mint egy-egy állomása a hegyen bolyongó embernek és mint egy-egy fejezete a nagy történetnek. A Moby Dick után tehát a fiúk saját regénnyel állnak elõ, a Vér Hegy legendájával, amit ezen az albumon el is mesélnek nekünk.
A nóták egyike sem hosszabb hat percnél, így nem kell félnünk a túl nagy terjedelemtõl és a feldolgozhatatlan szövevényességtõl. Emellett a Mastodon megtartotta zenéjének élvezhetõ komplexitását, így az elbutulástól sem kell tartanunk. A basszusgitáros-énekes Troy Sanders éneke és a vokálok is dallamosabbak lettek, ami nálam szintén egy jó pont, mivel a hörgést és az ordibálást kevésbé szeretem. Ráadásul vendégénekesek is tiszteletüket teszik néhány számban.
A The Wolf Is Loose rögtön egy baljós hangvételû nóta: a farkas elszabadult. Ez érzõdik az enyhén doomos gitárriffekbõl, abból a vágtató dobból és abból a dühbõl és veszettségbõl, ami egy elszabadult farkasnak is a sajátja. A dal igényes, Mastodon-os váltásokkal lett telepakolva és egy nagyon jó témával, amibõl szintén árad ez a farkasféle veszett düh. Igazi, a bandához méltó kezdés. A Crystall Skull címû szám is tartja ezt a vadságot. Crystal Skull-nak hívják azt a helyet, amit a történet fõszereplõje keres, és abban reménykedik, hogy a hegy tetején talál rá. Ilyen szempontból ez a történet hasonlít a Moby Dick történetére, ahol Ahab kapitányt szintén egy szent cél irányítja: megtalálni a Fehér Bálnát. Az ismét sötét gitárriff megadja az egész kissé megkattant, mániákus alaphangulatát, amit csak tetéznek a hirtelen robbanó ritmusváltások. Az elsõ szerzeményhez hasonlóan ebben a dalban is két, erõs témával zúznak le minket a fiúk, és azokat váltogatják, illetve mossák össze. Az énekben a Neurosis-os Scott Kelly segédkezik. A Sleeping Giant eleinte céltalanul gomolyog, az óriás pedig szunyókál. Majd bejön a lomha téma és a dallamos ének és egy pillanatra a Black Sabbath korai munkássága juthat eszünkbe. Itt is különbözõ témák és foszlányok fonódnak össze, amik bár egy kicsit szétdarabolják a nótát, de a gomolygás minden alkalommal visszatér. Igényesen felépített, összetett, kevésbé pörgõs, hömpölygõs nótával van tehát dolgunk. A Capillarian Crest-nél a banda teljesen elvesztette az eszét. Iszonyatos pörgés, megterhelõ váltások, géppuskaszerûen dallamos menetek, a Mastodon minden eddigi munkájánál elvetemültebb. Négy és fél percbe annyi mindent belesûrítettek, hogy az emberi agy képtelen elsõre befogadni az egészet. Eleinte úgy kóvályog, mint a Megalodon címû nóta a Leviathan-on, aztán belecsap egy kis prog-hardcore lüktetésbe, majd Brann Dailor felpörgeti a tempót, és innentõl pokol. Epilepsziásoknak nem ajánlott, gyorsabban és elvetemültebben váltogatják benne a témákat, mint ahogy reflektorok villognak Slayer-koncerten. Minimum tíz téma, agytépõ pörgés, egyszerûen fantasztikus. Fantasztikus! A Circle Cysquatch is igen elvetemült ritmust diktál, Brann igen furcsa, enyhén jazzes töréseket alkalmaz A taktus közben hirtelen elkezd egy másikat, míg már egyik taktust sem hagyja végigmenni és ebbõl csinál magának folytonos ritmust, ezért is olyan furcsa az egész hangzás. A két gitáros, Brent Hinds és Bill Kelliher, a dobos hasmenõs rossznyavalyájához alkalmazkodva ismét bódító munkát végeznek. A Cysquatch egyébként egy jövõbe látó, egyszemû Sasquatch, azaz Bigfoot. Na ebbõl halásszátok ki, tulajdonképp mi is az. A banda agysüleménye. A Bladecatcher egy instrumentális szerzemény, amely a Capillarian Crest-hez hasonlóan klinikai eset. Eleinte lágy dallamos gitármeneteket hallhatunk, majd eszetlen idióta "csörfmögõ" sikoltozást. Ezek után betoccsan a prog-rockos másfél perces gitártéma (mondom gitárTÉMA), aztán ismét jön a csörfmögés. Bár kevesebb, mint három és fél perc, és még nem is énekelnek benne, mégis hallatlanul szórakoztató. És közben fantáziálhatunk, milyen is lehet ez a Pengefogó. Az enyhén Tool-os Colony Of Birchmen nem zúzza szét az arcunkat, témája megfontolt és higgadt, egészségesen elmebajos. Troy Sanders mellett itt a Queens Of The Stone Age-bõl ismert Josh Homme is énekel. Ismét egy igen összetett szerzeménnyel van dolgunk, amely ezúttal a nyírfaemberek kolóniájáról regél nekünk. A témák forgataga mellett egy remek gitárszólót is hallhatunk. A Hunters Of The Sky a Sleeping Giant-hez (vagyis a Megalodon-hoz) hasonlóan rövid hömpölygéssel kezdõdik, majd berobban a Leviathan-ról ismert Blood And Thunder-t idézõen sötét és torz riff. Ennek a nótának is megvannak az olyan Mastodon-os vonásai, mint a hirtelen váltások, az ötletes témák és a fél-ordítós fél-dallamos ének. De a legfõbb vonása az, hogy jó. A Hand Of Stone doomos gitárjai, jól sikerült gitárszólója, iszonyatos lábdobpergése, fülbemászóan dallamos riffjei és Troy éneklése, kiegészülve ugye a gitárosok vokáljaival, váltásai, az egész: a Mastodon maga. Ilyenek kell lennie és ilyen is, ezért szeretjük vagy nem szeretjük õket. A This Mortal Soil-ban is egy kifejezetten komplex alkotást tisztelhetünk. Elsõ, visszhangos menetei egy kicsit kilazítanak, és alapvetõen maga a dal is ilyen leeresztõs és relaxálós, de azért ahogy jönnek sorban a témák és az apróbb témafoszlányok, találunk köztük elég keménységet. Az egészet mindenképpen az összetettség jellemzi, és ha lazulás közben egy kicsit hegyezzük a fülünket, érdekes dolgokat vehetünk észre a zenében. A Siberian Divide a The Mars-Volta énekesét, Cedric Bixler-Zavala-t hívja segítségül Troy Sanders mellé. A dalban a fõhõs egy hóviharba keveredik és már a megfagyás, illetve az éhhalál közelében jár, és ennek hatására elkezd hallucinálni. A zene ereje ismét változatosságában és összetettségében rejlik. Az utolsó, Pendelous Skin címû szám, mint ahogy a Leviathan-on a Joseph Merrick, bebizonyítja azt, hogy a Mastodon igazán lassú dalokban is teljes mértékben otthon van. Mint ahogy a 2004-es album utolsó nótájában, ebben is van valamiféle nyomasztó bú és pesszimizmus, ami a gyötrelem szépségeit, illetve a szépség gyötrelmeit mutatja be nekünk. Perfekt befejezés egy ilyen lemezhez és egy ilyen történethez. Elgondolkodtató.
A zenekar ismét egy hatalmas lépést tett elõre. Most már nem csak más regényéhez, de saját történetükhöz is írtak programzenét, és ismét zseniálisat alkottak. Izgalmas történet, tizenkét fejezet, kalandos események, mitológiai alakok, érdekes leírások, pesszimista hangvétel, ötven perc. És miközben hallgatod, mintha olvasnád a Vér Hegy címû regényt, átéled a kalandos eseményeket, találkozol a mitológia alakokkal, és csakis Te vagy a fõhõs.
A Mastodon a Blood Mountain címû alkotásával feltalálta a "hallgatmány" fogalmát, vagy ha nem is feltalálta, nagy mértékben hozzájárult fejlõdéséhez.

Megtalálható az amazonon

TurtleKat
2006.09.03