„Let's do loneliness in style”
Ugrunk öt évet. Túl vagyunk amerikai turnékon, egy producerrel közösen készített, profi lemezen. Itt a harmadik album. Betesszük a lemezt, és az elsõ, amit hallunk, hogy eltûnt a lecsupaszított akusztikus hangzásvilág. Több az elektromos gitár, új stíluselemek keverednek, teltebb a hangszerelés. És mégis, a Turin Brakes cseppet sem változott, pontosan ugyanaz a nagyon szerethetõ, kreatív, a világot megváltani nem szándékozó, csupán mindennapjainkat élhetõbbé és kellemesebbé tévõ duó maradt, amit az Optimist-en megismertünk. A melankolikus alaphangvétel, a gitárok sokszínû használata és a két komplenter, egymásba csúszó és egymást felemelõ énekhang varázslata mit sem változott. Kicsit oldottabb, feldobottabb a két fiú kedve, kicsit merészebben nyúlnak a billentyûkhöz, a dobokhoz, a vonósokhoz (melyek közül mindegyiken õk játszanak), kicsit nyitottabban vegyítik a folk-popot más zenei irányzatok hatásaival. Emiatt talán kicsit kevésbé egységes, homogén a dalsor, de a lemez változatossága, szivárványszerû izgalma bõven kárpótol a megszeretett egyszerûség átalakulásáért.
Imádnivaló a countrys, piknik-feelingû „They Can’t Buy The Sunshine”; a régi lemez klasszikusait megidézõ és egyben továbbgondoló „Fishing For A Dream” (Olly elképesztõen isteni énekével, és még egy halvány orgonaszólammal is), melyet minél többször hallgatunk, annál beljebb fúrja magát szívünkbe; a bombajó lüktetésû, tapsolós, refrénverseny-nyertes „Red Moon”. Bármely fáradt reggel szólalna meg a rádiónkban, azonnal életre keltene. A „Forever” visszarepít az Optimista LP birodalmába, és itt mutatkozik meg igazán, mennyire egymásra talált, mennyire kiegészíti egymást, mennyire egységet alkot Olly és Gale: el lehetne venni minden hangszerkísérletet, a két énekhang mozgása, együttese önmagában elviszi a hátán a számot. A számokat hallgatva nagy elõdök idézõdnek meg elõttünk: a „Road To Nowhere” hawaii gitárral megspékelt nótája a Beatles vagy a Beach Boys örökségét viszi tovább, a rafinált „Over and Over” a jó öreg bluesos tizenkét húrossal együtt stílusában ismét a Travist juttatta eszembe, a lemezcímadó „JackInABox” lendületessége, rockosabb száguldása – talán a szöveg miatt is – még akár a Franz Ferdinand „This Fire”-jával is párhuzamba állítható.
Hogy ismét a végén emeljem ki a kedvenceimet: a „Last Clown” a „The Door” egyenes folytatója, ha úgy tetszik, tükörképe: a Door-fotó negatív kópiája. Olly egyszerûen pompázik, és a dalszöveg is a megszokott furmányos, csavaros, ilyen részletekkel, hogy: „So if you see me / Walking around in the streets of your town / Don’t feel for me / I’ve got more peace of mind than you ever shall find”. Közhely, de épp ide illik: becsukódott egy ajtó, és kinyílt egy ablak – hogy aztán azon nyomban arcunkba is csapják azt széles vigyorral arcukon. A „Buildings Wrap Around Me” akusztikus folknóta, tábortûzhöz illõ, hihetetlen édes dallammal és boldog világvégét hirdetõ gitáreffektekkel és -játékkal. Mind közül a legfelemelõbb pedig a funky-groovy „Asleep With The Fireflies”, közös kóruséneklésre ingerlõ refrénnel és röhejesen aranyos prüntyögõs muzsikával: mintha újjáéledne az önfeledt hippikorszak, aki erre nem perdül fûszoknyás-virágot a hajba tûzõs körtáncra, annak komoly gondok vannak az életvitelével. Igazi koncert-közönségkedvenc.
Az ínyencmeglepetés akkor üt be, amikor már nem is számítanánk rá. Ahelyett, hogy Optimista módra békébe ringatna az utolsó dal, a „Come and Go” egy egészen más, izgalmas zenei élménnyel ajándékoz meg. A bossa novás kezdet tiszta Dire Straits-hommage, már vártam Mark Knopfler fojtott mormogását (aztán annál üdítõbb Olly simogató hangja). A süppedõs-elszállós, kényelmes furcsa dal aztán egyszer csak õrült ambient-zúzásba csap át, jelezve, hogy bárhová is nyúl a két londoni srác, nem tud hibázni. Hiába, ezek az angolok nagyon tudnak valamit.
A Turin Brakes változott az öt év alatt, de ezzel együtt tökéletesen hûek maradtak önmagukhoz, zenéjükhöz, s új lemezük szerves fejlõdés eredménye: gazdagodás, nem pedig irányváltás. Tartalékaik úgy tûnik, kimeríthetetlenek; inspirációjuk, alkotókedvük végtelen; fantáziájuk kifogyhatatlan. Dalszerzésben, énekben, hangszerelésben egyaránt példamutatóak (mondhatnánk: jeles, csillaggal). A „hagyományõrzés” és „megújulás” kicsit sem könnyû egyesített útján halad a két angol fiatalember, és minden jel arra mutat, hogy nem hagyják magukat letéríteni errõl az útról.
