vendégkönyv
e-mail

cikkek

HOME

2010

szeptember

Máshol székelő cikkek

Listák

LINKEK

TOP 40 [2008]

Bill Frisell - History, Mystery
Medeski Martin & Wood - Let’s Go Everywhere
Tatsuya Yoshida - Live in the Head
Lettuce - Rage!
2 Foot Yard - Borrowed Arms
Robert Walter - Cure All
Man Man - Rabbit Habbits
Eagles Of Death Metal - Heart On
Cyro Baptista - Banquet Of The Spirits
Will Bernard - Blue Plate Special
Nick Cave & The Bad Seeds - Dig, Lazarus, Dig!!
Kerekes Band - Fel a kalappal!
ClubEra - Kicsi nekem ez a ház
The Melvins - Nude With Boots
Secret Chiefs 3 - Xaphan (Book Of Angels Vol. 9)
Medeski Martin & Wood - Zaebos (Book Of Angels Vol. 11)
Bohren und Der Club Of Gore - Dolores
Cult Of Luna - Eternal Kingdom
Foxy Shazam - Introducing
Bar Kokhba - Lucifer (Book Of Angels Vol. 10)
Panzerballett - Starke Stücke
Keller Williams with Moseley, Droll & Sipe - Live
John Zorn - The Crucible
Steven Bernstein - We Are MTO
Earth - The Bees Made Honey In The Lion’s Skull
One Day As A Lion - One Day As A Lion EP
Chick & Hiromi - Duet
Asian Dub Foundation - Punkara
Iiro Rantala New Trio - Elmo

Hosszú szünet után ím közlöm személyes, negyven tagot számláló toplistámat a 2008-as év lemeztermésébõl. Amik fölött tavaly átsiklottam (ez a negyvenbõl számszerint huszonkilenc album), azokról most a szokottnál velõsebb, de friss kritikákat is közlök. A maradék tizenegyet, melyekrõl már tettem említést a honlapon, a lap alján találjátok linkek formájában. A negyven lemez sorrendje véletlenszerû. A többiek toplistái itt ovashatók.

Bill Frisell - History, Mystery

A gitáros idei duplája minden eddigi kiadványánál lehengerlõbb számomra. A hangsúly a precíz, filmzenei jellegû, Frisell-esen visszhangos, hömpölygõ kompozíciókon van, melyek nem különülnek el, támogatják egymást, átvezetnek, visszacsatolnak és elõrevetítenek. Bár akadnak önmagukban is helytálló szerzemények (ilyen a többrészes „Probability Cloud”, a szintén többször visszatérõ „Struggle” vagy a feledhetetlen témájú „Baba Drame”), a lemez harminc dalán keresztül, egyetlen mûként fejti ki hatását.
Ahogy a címe is jelzi, a History, Mystery a gyökerekhez nyúl vissza, legfõképpen a blues és a country mûfajából merít, és rendkívüli stílusérzékkel építi õket busongó vagy éppen szívmelengetõ, sejtelmes gyönyörébe. Meglepõ, hogy Sam Cooke „A Change Is Gonna Come”-jának nyolcperces instrumentális verziója egyáltalán nem lóg ki, nem üt el a többiektõl, tökéletesen illeszkedik a lemez egységébe. A legnagyobb húzás a vonóshármas bevonása (Eyvind Kang vezényletével), mely a hangzásnak õsi, ódon jelleget kölcsönöz, illetve a klasszikus zenei igény felé húzza a muzsikát.
Hallgatás közben olyan érzésem támadt, mintha fényképalbumot nézegetnék, ahol a megsárgult képek mind egy-egy történetet rejtenek. Mítoszokat, melyrõl a maiaknak már csak sejtései vannak. Olyan, mintha emlékeket hallgatnék.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Medeski Martin & Wood - Let’s Go Everywhere

Nem tagadom, hatalmas fanja vagyok a triónak, ezért ne csodáljátok, hogy mindhárom 2008-as MMW kiadvány a toplistámon virít. Ha ezek között sorrendet kéne fölállítanom (a plüssocelotom élete függne tõle), az elsõ helyen a szóban forgó „gyereklemez” állna, melyben csak az találhat kivetnivalót, aki nem én vagyok. A Let’s Go Everywhere hatalmas móka masinisztákkal, pilótákkal, kalózokkal, zsebben odvazó lényekkel és kísérleti fõzõcskével, bájos vokális és instrumentális darabokkal, hûbelebalázs groove-okkal, kolosszális ötletekkel, precíz kivitellel. Nem az impró, hanem a mindenki számára érthetõ és élvezhetõ dalok viszik a prímet, melyek univerzális jellegük ellenére magukon viselik a zenekar jellemvonásait. Percig se gondoljuk hát, hogy a gyermekekhez szóló hang visszavenne az album értékébõl; ez Medeskiék egyik legérettebb, legkiforrottabb munkája.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Tatsuya Yoshida - Live In The Head

Az album nem rongyolódásra született, egyszer sem túl könnyû végighallgatni, de ha sikerül, az már jelent valamit. Tatsuya Yoshida - a japán avant-prog szcéna kultikus dobosa, a Ruins és a Koenjihyakkei mozgatórugója – Tel-Avivban készült koncertfelvétele a tavalyi termés egyik legkülönlegesebb vadkörtéje. A lemez elsõ felében a dobos Igor Krutogolov (basszus) és Assif Tsahar (szaxofon) kíséretében bömbölteti kollektív prog-free-jazz improvizációját; második felében egymaga ad elõ önálló kompozíciókat az ütemmutató-ügyi ótvarkomplexitás jegyében. Mindkettõnek megvan a maga varázsa: az elsõ fõleg a Zorn-zabáló gúvadt szemû jazzheadek eledele, míg a második inkább golyós zeuhl-csábászoknak a dobott csont. Akinek inge, az vegye.
Lap elejére

Lettuce - Rage!

Vannak, akik unják már a funkot, mert elcsépelt és amúgy is minek. Én nem unom a funkot. Lehetõleg ti se. Mert ha beadjátok a derekatokat, a Lettuce automatikusan flaszter iránt viszi a többi testrészt is (egy Funkadelic lemezcím szabad interpretációja szerint). Nem gyakran adnak ki lemezt (utóbb hat éve Outta Here címmel), de ha igen, az minden parti alapmûve. Úgy karcol, mint semmi más; hasít, lüktet, parkettre cubákol, és ha nem táncolsz, halott ember vagy. A löket tökéletesítését szolgálja, hogy a hangmérnök is nagyszerû munkát végzett. Jók az új számok, a groove feszes, a rezek varjasan recsegnek, ahogy az elvárható. Változás, hogy a projekt már nem csak instrumentális síkon mozog, vendégénekesek akadnak itt-ott, és emiatt néha elmegy kicsit a soul és az r’n’b irányába. Engem nem zavar. Szokott zavarni, de most nem zavar.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

2 Foot Yard - Borrowed Arms

Carla Kihlstedt énekes/hegedûmûvész, a Sleepytime Gorilla Museum, a Charming Hostess, a Tin Hat Trio és számos más projekt életre hívója nem tud csalódást okozni. Zenéje minden alkalommal veszettül erõs érzelmeket vált ki belõlem. A düh és a szépség, a magány és a játékosság egyszerre van jelen, ráadásul ott tapod az avantgárd jelleg is, ami nekem szívügyem.
A 2 Foot Yard-ot, mely a mûvésznõ 2003-as szólólemezébõl önálló alakulattá nõtte ki magát, a „chamber pop” zsánerbe szoktak bepakolni, nem alaptalanul. Marika Hughes csellója is a kamarazene felé húzza a hangzást, a kompozíciók pedig sajátos összhangzattani megoldásokról, komplexitásról árulkodnak, miközben valóban illeszkednek a popzenei sémákra. A trió harmadik tagja Shahzad Ismaily (nevét a Secret Chiefs 3-bõl ismerhetjük), aki a gitárért és a dobért felel.
A Borrowed Arms ereje a gyönyörû dalokban rejlik, melyek között halálvágytól a vérszemig mindenféle érzéssel azonosulhatunk. A Kihlstedt-féle sajátos dallamvezetés, a precízen megkomponált vonósok és énektémák (Hughes is danol, nem is rútul), a sejtelmes pizzicatók, a csöppnyi kaotika, valamint kelet-európai páratlan táncritmusok bevonása, illetve egyéb folk- és vért kívánó rockzenei hatások… ezek együttesen hihetetlen energiát közvetítenek.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Robert Walter - Cure All

A New Orleans-i billentyûs jazz-funk terén a Cure All-lal idén mindenkit lepipált. Ezúttal nem a 20th Congress fúvósokkal súlyosbított felállásával alkot nagyot, hisz Waltert csak Johnny Vidacovich dobos és James Singleton basszerossal támogatja a lemezen. Épp ez adja meg sajátos hangját, több tér jut a zongorának és az orgonának, és ezáltal a csapattársak is több teret nyernek. Így ismét rájöhetünk, hogy ez a csóka zseni; olyan déli feel-t pumpál a játékába, amilyet más nem tud, ráadásul oltári dalokat ír. Bár az idei Stanton Moore-albumon is hozza a formát, a Cure All ötletesebb, sokrétûbb, többet kísérletez. Nem forszírozza túl a jól bevált funkot, repertoárja az old school-tól a modernig terjed, és erénye, hogy nem csak Hammond B3-mal nyomul. Számomra külön öröm Vidacovich szereplése; az õ dob-ottléte is sokat hozzátesz a tökéletes érzéshez.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Man Man - Rabbit Habbits

A Man Man arcátlanul kísérleti, súlyosan õrült popzenét nyomat, mely ha akarom esztrád-indie, mániákus gypsy jazz vagy viking-vaudeville. Már a hangszerelés is az abnormalitással hivalkodik: számaikban dob, basszusgitár, gitár és zongora mellett Fender Rhodes, clavinet, microKORG, sousafon, szaxofon, trombita, kürt, fuvola, euphonium, xilofon, marimba, melodica és más, hallatlan hangszerek fordulnak meg. Muzsikájuk valahol a kosztümös cirkusz és a voodoo-szertartások határán mozog, miközben a rezeskarban megcsillan a balkáni folk, ritmikai megoldásokban ott zörög a Tom Waits-örökség, dalszerzésben pedig a Queen, illetve az ötvenes évek rhythm and blues-ának és napjaink indie popjának hatásai lelhetõk fel. Nem vetik meg a szörföt, a sanzont, a vad analóg szintiket és gyermekjátékok csipogását sem, beolvasztják õket, megteremtve spontán, utcai jellegû hangzásvilágukat. Így jött létre a Rabbit Habbits idegrángató rock and roll, egyzongorás doo-wop, veretes avantgárd diszkó és tragikus valcer röpülõ trapézában. Kitekert dallamok, komikus kórusok, mollba burkolt fúvósok és az utánozhatatlan, dús ritmusszekció együttese ez; betintázott pajtások összmunkája az ösztönlény kacatdombján.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Eagles Of Death Metal - Heart On

A Heart On az utóbbi évek legfaszább rock and roll lemeze. Erõs kijelentés. Magam is meglepõdtem, hogy mennyire beleszerelmesedtem az EODM-ba, hisz az ember nem feltétlenül tõlük várná a nagy csodát. És nincs is, a fiúk azt játsszák, amit tudnak, nem akarnak és nem is adnak újat, csak nyomatják a jó öreg garázs-formulát, ami ezen az albumon ijesztõen jól mûködik. Tökös nóták (Free, Steppenwolf, ilyesmire számítsunk), nem túlrafinált, kellemesen szakadt riffek, minimálabbnál minimálabb szólók (szinte hallani, ahogy a gitáros issza a sörét felvétel közben). Jesse Hughes, amellett, hogy fasza, még kacagtat is. A banda „poén” felhangja csak jót tesz a zenének. Tulajdonképpen az egész nem más, mint egyetlen hatalmas séma, klisé klisé hátán, mégis jobb, mint manapság bármi. Szikrája sem érzõdik annak a mesterkéltségnek, ami a legtöbb mai rockzenekart gallyra vágja. Az egész csak úgy jön. A „Tight Pants” pedig az év dala. Dürer kertben tessék csápolni rá!

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Cyro Baptista - Banquet Of The Spirits

A brazil ütõst eleinte John Zorn Bar Kokhba-projektjébõl ismertem. Aztán beszereztem a 2002-es Beat The Donkey-t, amin a sokszínû, poliritmikus perka-szövevényekben bõvelkedõ muzsika Led Zeppelin-riffekkel, dél-amerikai népzenével, drum and bass groove-okkal, surf rockba oltott free jazz-zel, kántálással, rappel és õserdei páratartalommal keveredett. Már attól is gyöngyözik a homlokom, hogy mindezt szájtra vetem, hát még mikor elõször hallgattam. Mondanom sem kell, hogy az új lemezre is hamarosan lecsaptam.
Bár a Banquet Of The Spirits nem olyan formabontó, mint emlegetett felmenõje, ösztönzabáló ritmusparédákban itt sem szenvedünk hiányt. Mondhatnám, hogy „world jazz”, de akkor kötelességetek lenne felspulnizni a beleimet, elnyiszálni az artériáimat és kiszívni az agyamat apró likakon által. Így hát maradjunk lazán és méltóságteljesen a „világzene” kifejezésnél, melynek az esetek kilencvennyolc százalékával ellentétben itt igenis van létjogosultsága: görög lagzik parkettje, latin karneválok utcaköve és Közel-kelet homokja felváltva nyaldossa talpunkat. A világtájak muzikális egyesülésének érzetét növeli, hogy Shanir Ezra Blumenkranz basszushangszerek kezelése mellett a török oudot is gyakorta pengeti, Brian Marsella pedig a jazzisták zongorája és a parti-képes orgona mellett a tangóharmonikába is több ízben belekóstál. Baptista perka-arzenáljában bongók, triangulumok, kolompok, tejescsöbörök, vonatdudák, tablák, washboard-ok és a legkülönbözõbb ütõhangszereket vonultatja fel, és Tim Keiper dobszerelésérõl se feledkezzünk meg. Az énektémák jobbak, mint valaha.
A tizenegy szerzemény között két Don Cherry-feldolgozást is hallhatunk, illetve a Beat The Donkey-n megkezdett avantgárd sorozat második részét, John Zorn-nal a fõszerepben. Nagy szerepet kapnak a közel-keleti és az észak-afrikai zenei hatások, a katarzis pedig a dobos kultúrkannibalista szavalatában jelentkezik.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Will Bernard - Blue Plate Special

Will Bernard gitáros, John Medeski billentyûs, Andy Hess basszusgitáros és Stanton Moore dobos egy korongon. Hogy mondod? Egy korongon? Együtt? Bizony. És jammelõs jazz-funkot tolnak, mert mi mást toljanak, ha nem jammelõs jazz-funkot, ugye. Bár bennem még mindig ólálkodik az érzés, hogy nem õrültek meg eléggé, kicsit kifinomultabbak a kelleténél, mindenképpen csillagos ötöst kapnak. Mert mi mást kapjanak, ha nem csillagos ötöst. Ugye. Sok új nincs a zenéjükben, profizmus van meg jó értelemben vett rutin. Nem merészkedtek igazán veszélyes területekre (ez hagy bennem máig hiányérzetet), ehelyett elsõ osztályú dalokat írtak, és lökték beléjük a groove-ot dögivel. Mocsokban nincs hiány. Témák tekintetében John Scofield A Go Go címû lemeze ugorhat be, meg a szokásos. Az hogy ki miért okvetlenül szarházian jó ezen a lemezen, azt itt nem taglalnám, hisz csak rajongásból fakadó ömlengés volna, az pedig nem való. No jó, Medeski-t mégis kiemelném négyük közül: az õ sajátos játéka, és több sávon billentyûzése nélkül valószínûleg a dögunalom hályoga ereszkedne a zenére. Így csak tökéletes. A kételyeket nem volt túl nehéz eloszlatni.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Nick Cave & The Bad Seeds - Dig, Lazarus, Dig!!

Sok muzsikussal/zenekarral elõfordul, hogy a tizenhárom stúdióalbum után a tizennegyedik igencsak középszerûre sikerül. Nick Cave-vel viszont nem, és már nem is fog. A Dig, Lazarus Dig!! ugyanis meglepõen fasza lett. Ennek oka elõször és nem utolsó sorban, hogy jó dalokat írtak. A fülbemászó címadó dal Cave szavalatával és a gerincbe-torzított szólókkal rögtön telitalálat. A „Today’s Lesson”, a „We Call Upon The Author” és a „Lie Down Here (And Be My Girl)” ehhez hasonlóan Bad Seeds-jellegû rock and roll dalok. Kiemelkedõ továbbá a „Night Of The Lotus Eaters”, mely a Grinderman sejtelmes õrölését örökli, és hozza a sötétséget, baljósságot, barlanghangulatot. Szerencsére a lassabb dalokban is megvan a tartás, megvan az erõ, Nick Cave szövegei meg zseniálisak, mint mindig. Így a banda, ahelyett, hogy rossz lemezt készített volna, jó lemezt készített. Gyakorlati síkon ennyi az egész.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Kerekes Band - Fel a kalappal!

A Kerekes Band kishazánk etno-vonalának egyik legkiemelkedõbb zenekara. Úgy gondolnánk, ebben a mûfajban már nem igazán lehet újat mutatni, hisz már annyi jó és rossz kísérlet született a térség népzenéjének tupírozására, hogy nincs több lehetõség. Erre itt a válasz: a Fel a kalappal! Hogy mi a turpisság? A Kerekes Band moldvai és gyimesi dallamokat riffesít és groove-osít, olt funkba, rockba, dub-ba vagy éppen drum and bass-be, és mindezt pont akkora alázattal, hogy se a tökösség, se a tradíciók rovására ne menjen. Tudományukat furulával, hegedõvel, kobozzal, dobbal és basszusgitárral adják elõ. A zene nagyszerûsége túlmutat magán az alapötleten, hisz nem hiszem, hogy egyedül nekik jutott eszükbe a népzene pop-aspektusú dögösítése. Kigondolni még nem olyan nehéz. A kivitelezés az, ami igazán bámulatba ejtõ. Néha Hendrix, néha Jamiroquai, néha belassult furulyás búsulás, néha Hammondos csángó funk-rohamok, néha Másfeles diszkó népi elemekkel. A 2006-os Pimasz címû albumuk méltán tette õket híressé Európa-szerte, ezen vannak lefektetve az alapok, kötelezõ cucc. A Fel a kalappal! klasszis folytatás.

Megtalálható itt
Lap elejére

ClubEra - Kicsi nekem ez a ház

A ClubEra kishazánk etno-vonalának másik legkiemelkedõbb zenekara. Szerényebb közönségnek örvend, mint a Kerekes Band, mégis nagyobbat húz a legtöbb mai etno-kísérletnél. Az utcazenészekbõl verbuválódott esztergomi banda a népzenébõl szedi munícióját, és nem is rakoncátlankodik különbözõ stílusokkal (mint a feljebb említett csapat). Ehelyett olyan svungot rak a nótákba, hogy csuhaj (ahogy mondom, csuhaj). Zenéjüket az örömzenélés elemi energiája járja át.
A nem mindennapi darbouka-didgeridoo-gitár felállású ritmusszekció ösztön-burjánoztató, táncra-dobogtató pumpáján a két szólista - hegedûs és fuvolista - nagyszerû érzékkel népzenei témákra improvizál. A banda akusztikus jam bandként mûködik: leülnek, és már húzzák is a nótát. Spontánul marhajó. Nem kell szarakodni madzagokkal, ami annyiban jogos, hogy az asszonyok a fonókban sem szarakodtak madzagokkal… vagyis… értitek.
A 2008-as Kicsi nekem ez a ház! reprezentálja mindazt, amit leírtam, bár a keverést olykor kicsit sterilnek érzem az I Can Etno címû demó karcosságához képest. Miután, mielõtt vagy miközben beszerezzük az albumot, ugorjunk el egy koncertjükre is… ropni.

Megtalálható itt
Lap elejére

The Melvins - Nude With Boots

A hard rockot éltetõ lucsok és a prog intelligenciájának határmezsgyéjén egyensúlyozva, két dobossal és Buzz Osbourne hangokra fordított frizurájával rohanja le a hallgatót Nude With Boots. A riffek ocsmánysága komplexségük ellenére kellõen ordas mértékû, az elán is oda van téve raklappal, meg az egész úgy király, ahogy van.
A Morricone-hatású, doomos rekviemrészleten és a zajjal szétcsipkézett záró-gyaluláson kívül (mert ugye kell a rücsök mindenhová) nagyszerûbbnél nagyszerûbb Melvins-rock-and-rollok váltják egymást. Ilyen „The Kicking Machine” szaggatott becsapódása, a lomhán görgõ, mély-grunge-os „Billy Fish”, a szabdalt, de motorozásra még alkalmas „Suicide In Progress”, a súlylökõ-metálos „The Smiling Sobra”, a könnyedebb, ugrálósabb „Nude With Boots”, és a „The Stupid Creep” röpke, másfél perces bendõs bealázása. A „Dog Island” hét és fél perces, epikus doomblues-ával kicsit elüt az elõzõektõl, de nem eléggé, hogy ne szeressük.
A melvinek a két dobos adta lehetõségeket nagyszerûen kiaknázva, szívvel-lélekkel-undorral nyomatják a magukét, és csak ismételni tudom magamat, a riffek mocska magáért beszél. Elmés ütemmutató-használat, hogy ne csak mindig négybe csápoljunk, s a zene mégis nagyobbat bõdül, mint valaha.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Secret Chiefs 3 - Xaphan (Book Of Angels Vol. 9)

Elfogultságom a Book Of Angels-sorozattal kapcsolatban megkérdõjelezhetetlen. Egyrészt, mert imádom Zorn bácsi szerzeményeit, másrészt, mert imádom a muzsikusokat, akiket felkér, hogy életet leheljenek szerzeményeibe. Minden pillanatban alig várom, hogy újabb downtown-szcénabeli zenészre/zenekarra kerüljön az interpretálás sora, így az új epizód kijövetele számomra akkor is ünnep, ha Trey Spruance az egész lemezen vattákat dörzsöl egymáshoz. Persze nem dörzsöl. Akárcsak a sorozat minden résztvevõje, a Secret Chiefs 3 is a maga szájízére hangszerelte-alakította a kapott kották pöttyeit (bár a Masada keleties dallamvilága pont passzol a titkos fõnökök portfóliójába). Kétségtelen, hogy a Xaphan mind közül a legszerteágazóbb, legeklektikusabb epizód. A perkák egzotikuma, a szintetizátorok és egyéb elektronikus beavatkozások idegensége, a vonósnégyes klasszikus jellege, a visszhangos gitár surf rock-hatása, a B3 orgona horrorsramli-hangja, a funk-oposszumokból ismert clavinet karattyolása, a Quincy Jones-idézõ fúvósbetétek, a templomi zenére hajazó kórusok és a sarangi bevonása (ami egy számszeríj és egy citera különös nászából született keleti vonós hangszer)… mindezek megfoghatatlanná teszik a muzsikát, és minden számítás szerint szét kéne esniük apró darabokra, valami mégis összefogja õket. Így az egész kicsit tömény, kaotikus, nehezen fogyasztható, de azért jó móka, ha úgy nézzük. Páratlan ütemû groove-okat megülõ avantgárd jazz-borulások, szétcsúszós szörfös gitárszólók, visszafogott technoid vágyak, progresszív metálos riffek, B-filmzenés malõrök, kis balkáni, kis közel- és kis távol-keleti hatás. Egy talpalatnyi nyugink nincsen, ordenáré váltások darabolják a nótákat. Elég nagy „katyvasz”, de azért nekem tetszik.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Medeski Martin & Wood - Zaebos (Book Of Angels Vol. 11)

A Medeski Martin & Wood-féle Book Of Angels epizód nem egészen olyan lett, amilyennek elterveztem, de hát ki vagyok én, hogy eltervezzem az ilyesmit. A trió ugyanis sok ízben nem a jól bevált groove jazz-oldalról közelítette meg a John Zorn-témákat, sokkal mélyebbre, sötétebbre vette a figurát.
Ennek végeredményeként a Zaebos igencsak súlyos anyag, amely megfekszi a vigyázatlan gyomrot. Akadnak természetesen nyugisabb dalok, melyekben a zeneszerzõ kompozíciójának makulátlansága helyezõdik elõtérbe - ilyen a „Sefrial”, mely lomha lüktetésével, szépséges témájával és visszafogott improvizációjával a jó ízlés mintapéldája. Ennek ellenére a lemez nagyobb részét vérbõ, avantgárd széthullások, idegbajba hajló káoszgomolyok alkotják. A „Zegzagel”-ben Billy Martin eszetlen, szabadszellemû jazz-alapot szõ John Medeski hátborzongató, villanyos agymenései alá. A hétben íródott „Agmati” rockos elánjával és avantgárd jellegû, de maximálisan kordában tartott Hammond-szólójával az album egyik legkiemelkedõbb alkotása. A zongora-központú „Rifion”-ban Dave Brubeck-hatásokat érzek, amellett, hogy a témák között vad kollektív impró uralkodik. A „Chafriel” a négy-negyedes MMW-formát hozza (klezmer-hatásokkal fûszerezve), lazítgatja a görcsöket, hogy aztán az „Ahaji” energikus, amorf szólófolyama ismét szétkapkodja a kobakokat. Ugyanilyen módon az „Asaliah” érthetõ, groove-alapú lazulása és a „Vianuel” lendületes jamje után a „Jeduthun” korlátlan elmebetegsége újfent agyonvág. Itt már textúra sincs, csak síri orgona-hangok, másodperces téma-foszolékok, csörömp, hasmenés, omló téglafalak, apokalipszis. A „Malach Ha-Sopher” a Farmer’s Reserve címû lemez ködös ambient jazzét szólaltatja meg Martin csörgõ-arzenáljával és a mellotronnal a fõszerepben. A „Tutrusa’i” ízes groove-gépezetével feloldja a feszültséget.
Nem egyszerû, nem olyan élvezhetõ, mint a trió többi kiadványa, de aki szereti õket, annak mindenképp hallania kell.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Bohren und Der Club Of Gore - Dolores

A német doom jazz alakulat zenéje transzba ejtõen lassú és szívbemarkoló. Túlvilági hidegségével szinte gyötrõ atmoszférába burkolja a hallgatót. Lomhaságuk és búskomorságuk révén önkéntelenül háttérbe vonulnak, az ember általában elmélkedés alá teszi fel a lemezeiket. Minimalista, mégis egyedi hangzásvilágukban fájdalom és gyönyör egyszerre jelentkezik. Leginkább Angelo Badalmenti, a David Lynch-filmek zeneszerzõjének filmzenéit idézi. Az összetevõk: végtelenbe nyúló ütemek síró dob, bõgõ, éteri zongora vagy Fender Rhodes és melankolikus melódiákat süvöltõ szaxofon.
Nagy mestermunkájuknak a 2004-es Black Earth-öt mondják, teljes joggal, a hatás kétség kívül ezen a lemezen volt a legnagyobb. Azonban a 2008-as Dolores rám még nagyobb hatást gyakorolt. Miközben hallgattam, úgy éreztem, megszûnik a világ körülöttem, súlytalanul lebegek a semmiben, tökéletes békében, csak én, száz százalékig az, akit magamnak gondolok. Hasonló érzésem volt Boudelaire „Kapcsolatok” címû versét olvasva: illat, érintés, hang és fény összemosódik egy távoli pontban, és ez a pont én vagyok.
A Dolores minden eddigi megnyilvánulásuknál lassabb, mélyebb, illékonyabb. Kevésbé rideg és halálszagú, mint korábbi albumjaik, viszont annál több szomorúságot, magányt sugároz. Az élmény így nem egy élet utáni világ, hanem egy élettel párhuzamos világ, egy belsõ, anyagtalan világ beutazásában teljesedik ki.
Vigyázat: ha meghallgatod, te is ilyeneket fogsz írni. Jótanács: ne publikáld!

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Cult Of Luna - Eternal Kingdom

Az Eternal Kingdom azt a helyet tölti be 2008-as toplistámon, mint a Mastodon Blood Mountain-je a 2006-oson. Metálos pajtik már ajánlgatták a Cult Of Lunát súlyos svéd szutyok jeligével, de mivel nem vagyok nagy fémfan, hagytam a döglésbe. Aztán amikor jött az új korong, rászántam magam, beszereztem, meghallgattam, és tyû. Beszereztem a korábbi albumokat is, de azok annyira nem tyû.
Számomra ez az atmoszféráról szól. Akárcsak a Mastodon-féle Leviathan vagy az említett Blood Mountain (sludge metálos mûveltségem igen csekély, egészen eddig a pontig terjed), az Eternal Kingdom is konceptlemez, tehát történetet mutat be. A bandatagok zenéjükkel felépítik azt a világot, amiben a misztikus cselekmény zajlik (egy õrült naplója adta meg a keretsztorit), és ha nem is a tradicionális Benedek Elek-stílusban, de mesélnek. Ráadásul - amennyire csekély mûveltségem megszerzése során rájöttem - az effajta doom-os, sáros zenék rendkívül jó szolgálatot tesznek mítoszok teremtésében, a „természetfölötti” megformálásban, és a mindemögött rejlõ dráma érzékeltetésében.
A fiúk post metálos, gyakran progba hajló riffekkel, baljós akkordbontásokkal, mélytudatban gomolygó, monoton groove-okkal, szinte zajjá torzuló õrülettel töltik mocsármuzsikájukat. A kürt bevonása és a triangulummal való játék filmzenei jelleggel ruházza a mocskot, erõsítve annak történetmesélõi erejét. Zenéjük mély, energikus, és - ami nálam hatalmas plusz - nem a torzítás-hörgés metódusával hat. A dalok belsõ felépítése igen kifinomult, dallamvezetésük kifejezõ, mesterien tartja fenn a balladai homályt és a feszültséget az egész lemez során.
Bár a dalok önmagukban is megállnak, az Eternal Kingdom egyben sújt igazán nagyot. Utazásra hív egy tébolyodott elme világába, történetét a sludge-os epika minden eszközével életre hívja a hallgatóban, méghozzá rémisztõen hatásos módon.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Foxy Shazam - Introducing

A Foxy Shazam az év felfedezett zenekara. Cimborám ajánlotta õket „jézusúristen!” felkiáltásokkal. Akkor még nem tudtam, mennyire igaza van. Meghallgattam az „A Dangerous Man” címû slágert, és akkor rájöttem, hogy a jézusúristenezés ebben a helyzetben több mint helyén való. Õrületes rock and roll-muzsikájukhoz foghatót nem hallottam még: Queen-hatású teátrális jellege mellett a hatvanas évek semi-ömlengõs doo-wopját és a metált is eszünkbe juttathatja, miközben elmebajos ütemmutató-töréseivel már-már a progresszív mûfajok felé közelít. Az énekes hangja meglepõen magas regiszterben mozog, mely sokszor keménymagos ordításba fordul. A gitáros tökéletes rhythm and blues-szólókat csillogtat vérbe fojtva, hatvanszoros torzítással. A tagok hallható rajongással alkalmazzák a popzene eszközeit, éa nem restellnek viccet csinálni belõlük (pl. egy melodramatikus zongorabetétre épített duplázós hc-szétborulással). Az „Introducing” bõ félórája tíz nótát tartalmaz; a két-három perces számok így csöppnyi öncélt sem engedélyeznek. A dalok az old school szerkesztést követik, így valóban dalok maradnak, miközben szokatlanul változatos bridge-ekkel és kiállásokkal dolgoznak. Esztrád rock and roll, prog-pop HC-vel… abszolút befutó.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Bar Kokhba - Lucifer (Book Of Angels Vol. 10)

A Lucifer a már sokat emlegetett Book Of Angels legkiegyensúlyozottabb darabja. Életre hívója a Bar Kokhba Sextet, melyben a Masada String Trio három mágusát Marc Ribot gitáros, Cyro Baptista perkás és Joey Baron dobos egészíti a New York-i downtown szcéna egyik legnagyszerûbb hatosfogatává. Lemezükön a második Masada-daloskönyv legkönnyedebb, legnyugisabb szerzeményei szerepelnek. Nincsenek Zorn-féle mély-avantgárd szétcsúszások, vad free jazz-rémségek; tökéletesen letisztult kompozíciókat hallhatunk, melyek szinte követelik az improvizációt.
A dalok klezmeres jellegük ellenére kevésbé a Masada-kör, inkább a szaxofonos „Music Romance” sorozatának lágy, exoticás, szörfözdés, örömködõs hangulatával kecsegtet. Cyro Baptista ütõhangszerei kellõ egzotikumot pumpálnak a nótákba. Marc Ribot a latin és a rhythm and blues felé kacsintgat. Greg Cohen bõgõje hibátlanul diktál. Erik Friedlander cselló-pizzicatói tökéletesen olvadnak a groove-ba. Mark Feldman hegedûszólói lehozzák a csillagokat. Joey Baron örök kedvenc: ilyen alázattal és feeling-gel más dobos nemigen kísér.
A szólók közérthetõek és mulattatóak, a szépség döggel és játékossággal párosul bennük. John Zorn jellegzetes kompozíciói így teljes mértékben örömzene tárgyává válnak. Ez az oldott hangulatú, egyszerûségével gyönyörködtetõ, szórakoztató elõadás egyedül áll a BOA-sorozatban.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Panzerballett - Starke Stücke

Ilyen szétcsapott, elvetemült zenét ritkán hall az ember, és ha hall is, gyakran kidobja a véres taccsot. A Panzerballett azonban úgy zúz miszlik iránt szana, hogy közben széles vigyorral kajálod az arcodba pakolt kanalas orvosságot, melynek üvegcséjén a „matekos-fúziós jazzcore” címke áll. Különös, mert olyan íze van, mint a rinocéroszszarnak, mégis ízlik.
A német banda két szaxival, két gitárral, basszgitárral és dobbal szinte felismerhetetlenségig (saját képére) trancsíroz világhírû rock-slágereket. Úgy alakul a Purple „Smoke On The Water”-je, a Scorpions-féle „Wind Of Change” és az ACDC-féle „Thunderstruck”, mint púpos gyerek a prés alatt . A zenészek technikai képzettsége csupán eszköze a legendák lemészárlásának, öncélt csak a gitárszólókban érzek, de hát ennyi mindenkinek jár. Rockzenei alapanyagok mellett rituálisan átdöfködik a Henry Mancini Rózsaszín párduc-témáját, és a Weather Report „Birdland-jét” is. Saját nótáik a feldolgozásokhoz hasonlóan spriccelik a vért, és hozzák az extrém, szétmatekozott jazzmetál-formát. Ennek mintapéldája a „Zickenterror”, ez az éneklõs funk-mathcore darabolós gyilkos, mely már a zenekar elõzõ lemezén is helyet kapott, tehát van priusza, lehet ismerni. Ütemmutató-labirintusában nem nehéz pár taktus után totálisan elveszni.
A lemezt egy kétgitáros, csendesen jazzesített Black Sabbath-nóta, miszerint a „Paranoid” zárja, mutatván, hogy amikor a hat muzsikus épp nem hat epilepsziás pszichopata a stroboszkópok majomházában, akkor is képesek maradandót alkotni.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Keller Williams with Moseley, Droll & Sipe - Live

Keller Williams az amerikai jam band színtér egyik legérdekesebb arca. Sokan „one man jam band”-nek nevezik õt, hisz 2001-es Loop címû lemezén egymaga gitározik, énekel, szájdobol, szájtrombitál, és a „multi-track mixing” mágiájával olyan showt nyom élõ közönség elõtt, amilyen mellett nem lehet csak úgy eloldalogni. Technikás akusztikus gitárjátékát mindenkinek ismernie kéne.
Zenéje a bluegrass, a funk, a reggea, a rock, a jazz és az electro mûfajokból táplálkozik. Technikássága ellenére nincs benne semmi extrém, semmi újszerû; egyszerûen csak jó. Hallgatni jó. A stúdióalbumokon megismerkedhetünk kellemes, fülbemászó dalokkal, de -ahogy ez a jam bandekkel általában lenni szokott - az igazi fílinget a koncertfelvételek szállítják. A nóták albumverzióival a stúdió adta lehetõségekkel való kísérletezés miatt az alkotók hajlamosak melléfogni, míg ha egy dal igazán jó (márpedig ezek a dalok igazán jók), az élõben mindenképpen hallatszik.
A tárgyalt, 2008-as duplakoncerten a ritmusgitáros-énekest három zseniális muzsikus támogatja: Gibb Droll szólógitáros, Keith Moseley, a String Cheese Incident basszusgitárosa, és Jeff Sipe, egyik kedvenc session-dobosom. Az õ profizmusuk és játékosságuk teszi ezt a két órát igazán pöpec két órává. Nem kell valami eget rengetõre számítani, egyszerûen csak hozzák a formát.
Én fõként háttérzeneként szoktam hallgatni a lemezt: a lassabb pszichedelikus részeknél bele-belebóbiskolok, aztán a funkrockososan lüktetõ, sikálós groove-ra felkapom a fejem, és diszkó-basszusra járatom a lábam, a szólókra oda-odaügyelek, közben csinálok ezt-azt, írok-fõzök-számolok, és jól elvagyok. Természetesen akadnak érdekesebb és kevésbé érdekes percek, de a számok sokrétûsége megakadályozza, hogy véglegesen rájuk unjak. Mikor szunyálnék, mindig jön valami váltás, ami visszazökkent a pörgésbe.
Tehát a Live semmi különöset nem tartalmaz. Keller Williams zenéje nem olyan, ami kiköveteli a figyelmet; nem rúg pofán, hogy hékás, ha véletlenül valamiért másra figyelsz. Egyszerûen csak fasza, és azért került a toplistába, mert én csípem. Semmi más oka nincs.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

John Zorn - The Crucible

A szaxofonos Moonchild projektjét régebben nem igazán díjaztam, jobban szerettem a dallamosabb Masada-vonatkozású anyagait, filmzenéit, stb. Ez a véleményem akkoriban a Moonchild és az Astronome címû lemezekre vonatkozott: bárhogy próbálkoztam, egyszerûen nem volt az én világom. Aztán 2007-ben jött a Six Litanies For Heliogabalus, és véleményem páli fordulatot véve a „nagyon tetszés” irányába ficergett (zenei ízlésemet közben nyilvánvalóan más muzsikák is terelgették). Még most is úgy vagyok vele, hogy súlyossága és brutalitása ellenére az egyik legnagyobb hatású lemez, amit valaha hallottam, és nem csak a szaxofonos bivalyzsír-rekesztõ életmûvének tekintetében.
Így már nagyjából világos, milyen magas elvárásokat támasztottam a Moonchild Trio decemberi, új lemezével szemben. Nem nagyon hittem, hogy felülmúlhatják az olyannyira szívemhez nõtt elõzõt, de kíváncsi voltam, miféle agybajjal rukkolnak elõ.
A zenekarról: az alaptrió Mike Patton hanghordozóból, Trevor Dunn basszistából és Joey Baron dobosból áll. Az elsõ Moonchild-kiadványokon csak õk hárman zenéltek, John Zorn szerzõként és karmesterként közremûködött. A Six Litanies For Heliogabalus-on már szaxofonosként is beszállt, és vendégeket vont be az õrjöngésbe. Az új album ezt a hagyományt viszi tovább: a szaxissal kvartetté bõvülõ bandát egy nóta erejéig Marc Ribot gitáros látogatja.
Az a helyzet, hogy a The Crucible kenterbe veri a projekt mindhárom elõzõ lemezét. Fogalmam sincs, hogy miként sikerült elhomályosítania 2007-es kedvencembe vetett meggyõzõdésemet - merthogy rendkívül erõs volt ez a meggyõzõdés, mármint amennyire még emlékszem -, de sikerült. A trió újra itt van, és bõdületesebb, mint valaha. Érdekessége és hatalmas piros pontja a lemeznek, hogy a zsigervagdaló free jazzbe ömlõ hc-hördületbe bevonták John Zorn dallamos, zsidó zenei hagyományokból merítõ témáit, és a szólók sem csak zajszerû rikoltások sorozata - melodikusak és közvetlen jazz-hatásokat mutatnak.
Az „Almadel” beköszönése bizonyossá tesz minket arról, hogy a tokban a megfelelõ korongot találhatjuk. Eget rengetõ süvöltés után körvonalazódik a Baron-Dunn páros bonyodalmas, dinamikus, progresszív groove-ja, amire Zorn és Patton kölcsönösen sikongat és krákog nyúzott kakadu és mérgezett egér módjára. Ezután elbizonytalanodunk: Mike Patton énekli a témadallamot. Ebben a mondatban az „énekli” és a „témadallam” szavak megjelenése meghökkentõ, tekintve, hogy a témadallam-éneklés a formációban igencsak ritkaság számba megy. A Masadás keletû téma - meghökkentõ volta ellenére - kiválóan illeszkedik a szabadszellemû, páratlan ütemû szövetbe. John Zorn fantasztikus, Coltrane-re hajazó szaxofonszólóját sem épp ettõl az albumtól vártam, de hogy mennyire helyén van, az el nem mondható. Patton mindeközben nikkelen csámcsog, nyög, visít, ordít, szuszog, hörcsög.
A „Shapeshifting” bõ három perce röfögõs metálsémákat ötvöz a kollektív improvizáció szabadosságával és a progresszív zenék kompozíciós komplexségével. A dobos négybõl hatba, hatból hétbe ingázik, idõnként a free jegyében szétmállik. A közös vadulásban Patton mások agyvizével gargalizál, Dunn pedig a groove ellen tüntet, hogy aztán visszatérhessen a kottaszerinti, gnómtestû zúzdába. A szaxofonos belénk-belénk döf, de a fõszerep a trióé. A szám rendkívül sok mindent magába sûrít, szerkezeti egységek garmadáját soroltatja fel, mely mutatja, hogy impró ide vagy oda, a kompozíció hatalma még itt is a legerõsebb.
A „Maleficia” egy tébolyodott tudatalattijába kalauzol, pszichéjének minden apró rezdülését hangokba ölti. A basszus egyhangún ritmizál, az énekes szellemjárás hidegrázó hangjait hallatja (kurrog, nyöszörög, harácsol), kicsit késõbb bekapcsolódnak a törzsi jellegû tamok. Aztán egy óvatlan pillanatban - a frusztráltság dinamikai tetõzésekor - pattanásig feszülnek az indulatok, ránk tör a démoni szaxofon, megerõszakol, megöl, lehány, és hasonló kellemetességeket mûvel, hogy aztán visszasüppedhessünk a boszorkányság és a fekete mágia katatón mélységeibe. John Zorn szólója ismét dallamosabb a megszokottnál, persze a végére megspékeli némi állatáldozattal, zsigerelõ sikolyokkal, érfelvágó suvappokkal.
A „9 x 9” a legnagyobb és legkellemesebb meglepetés. A Moonchild Trio (tehát csak az alaphármas) Marc Ribot gitárossal rock and rollt játszik, méghozzá a Led Zeppelin modorában. Ha valamire számítottam, ez biztosan nem az volt. Az összetett riff óriásit horpaszt, Ribot gitárszólója szokott módon odaver, és az egészben olyan istentelen svung lakozik, hogy ne legyen ember a talpán, aki erre nem indul be. Ugyanezek az arcok az Electric Masadában szoktak ilyen istentelenül zúzni. Negatívumként azonban meg kell említenem, hogy Patton közreormánykodása véleményem szerint teljesen felesleges. Sikongatásával megtöri a szám folyamatosságát, így nem ragad el úgy a rock and roll heve, ahogy elragadhatna. Persze õ is bírja tüdõvel az elánt, de én kihagytam volna ebbõl. Nem gond: így is iszonytatót üt az anyag.
A „Hobogoblin”-ban Joey Baron - némi kezdeti, szinte már kötelezõ üvöltözést követõen - olyan rafinált dobalapot stabilizál, hogy sokadjára is elkacagom magam. Ezen terpeszt Trevor Dunn morózus bassline-ja, és a zseniális Patton/Zorn-együttjáték, melyben a két muzsikus - olykor szétválva, majd újra összeérve - ugyanazt a nótát fújja lélegzetelállító módon. Kollektív örömködés vezet át az újabb groove-ba, melyben a szaxofonos tépázza az idegeinket, az énekes pedig alhasi hablatyokban hinti az igét. A „Shapeshifting”-hez hasonlóan rövid, strukturálisan komplex rittyenet.
Az „Ineubi” kétpercnyi atmoszféra-teremtéssel veszi kezdetét, melyben a dobos és a basszeros zörget és suhogtat, neszel is bóbitál, búgat és kattog. A harmadik percben megtalálják a maguk lomhán gomolygó, hét-nyolcados helyét. Ez szolgál alapul John Zorn végeláthatatlan improvizációjának, melyben újfent John Coltrane késõi korszakának spiritualitását vélem felfedezni, ha van ilyen egyáltalán. Azt az elemi erõt érzem, azt a világfájdalommal határos érzést, aminek megfogalmazásához a fúvós nem átall az avantgárd eszközéhez nyúlni. Dallamvilágában és mentalitásban is ezt a párhuzamot hallom, borítson föl, aki másképp gondolja. Mindent összevetve Zorn húzós, emlékezetes és gyönyörû öt percet produkál.
A „Witchfinder”-ben a Baron-Dunn kettõs viszi a prímet. A középpontban ismételten a kompozíció áll, amelyet tulajdonképpen õk ketten építenek; a másik kettõ csak úgy „pratálja és libucolja és baruflázza az ulláit” (Weöres Sándor). A basszusriffek a Masada-kör dallamvilágát hívják segítségül, és nem mellesleg irdatlanul döngölnek a dobos keménykötésû kíséretével. A progresszív szerkesztés, a szakadatlan ütemmutató-váltások és az erõteljes, marcona, rockos elõadás a Zorn-féle hangzásvilággal tökéletesen él együtt. Azt is meg merem kockáztatni, hogy Zorn és Patton nem is kellett volna ide; de hát ez is olyan, hogy ha már itt vannak, egye fene, megbékélünk velük.
A „The Initiate” a lemezhez méltóan dühös és irgalmatlan befejezés. Mike Patton itt ereszti legjobban szabadjára a hangját: a borzalom netovábbját köhögi fel a torkából. Elõrángatja, mint valami véres rongyot a cirkuszi mutatványos, és úgy zihál, mintha természetfölötti erõk valami démoni nyelven üzennének az õ hangszálain keresztül. A groove mindezalatt Megveszekedetten torzsalkodik. A dallamos szaxiszólóba szépen bele lassulunk, átadjunk magunkat neki, majd Dunn rituálisan lemészárolja a basszgitárt, és gyomorzsába képében visszatér a kezdeti tébolyda.
A The Crucible a Moonchild Trio avantgárd hardcore-kegyetlenségét ötvözi Zorn egyéb bogaraival: jiddis zenei hagyományokkal, hard boppal, tökös rock and rollal, prog-metállal és nagy adag boszorkánysággal, mely tulajdonképpen az album koncepcióját is képezi. A szóban forgó anyag 2008. legnagyobb durranása, mely a vártnál is szélesebb körû pusztítást végez az avantgárd kedvelõi között.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Steven Bernstein - We Are MTO

Steven Bernstein Millenial Territory Orchestrájának második kiadványa az elsõhöz hasonlóan ízletesre sikeredett. Sõt, a mesteri ötlet és a kellõen merész megvalósítás - melyért a New York-i downtown szcéna apraja felel - a We Are MTO-t az év legjobb jazzlemezei közé emeli. A csapat maradt az old school hangzásnál, és ismét a harmincas évek big bandjeinek báltermi swing/blues/dixieland-muzsikáját öltözteti új, huszonegyedik századi, enyhén avantgárd hacukába. Ezzel a banda már-már ósdinak számító, a mai jazzéletben méltatlanul elhanyagolt mûfajba lehel életet. Steven Bernstein-nek van egy olyan jó szokása, hogy elcsípi a lényeget; zseni az ember, és eléggé õrült ahhoz, hogy arannyá váljon, amihez hozzáér. Szerencsére az említett a „huszonegyedik századiság” nem megy a lazaság és fíling rovására; a kollektíva hagyománytisztelõ szeleburdisággal adja elõ klasszikus swing-, illetve popzenei átdolgozásait. A korhû felállás - miszerint dob-bõgõ-gitár ritmusszekció, megtermett fúvóskar, hegedû, alkalmi bendzsó és ének - dússága megadja a muzsika tartását; nincs egyetlen ernyedt, erõtlen pillanat a korongon, a fiúk végig tartják az iramot. A pörgõs számok (mint az "In a Corner" és a "Dickies Dream") hatalmas dagonyát csapnak, míg a bluesosabb, elégikusabb hangvételû nóták (akár a „Makes No Difference”, a Beatles-féle „All You Need Is Love”, a „Paducah” és a „Viper Song”) mértékletesek, szépségüket az alázat és a muzsikusok nagyszerû stílusérzéke adja. Az old school fellobbanó tüzében égve már nem is igazán tûnnek szembe a groove-ba hajló hinták, a modern keletû improvizációk és a kollektív soft free-szétcsúszások. Mindezek a hangulat egészét szolgálják, nem hivalkodnak, de a zene alkotó részévé válnak, megadva annak Bernstein-es karakterét.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Earth - The Bees Made Honey In The Lion’s Skull

Kimondom kereke, ezelõtt nem is hallottam az Earth nevû bandáról, és a drone mûfajáról sem voltak túl rózsás emlékeim (akkoriban még nem fogtam fel, hogy a Sunn O))) mit akar az élettõl). Nem meglepõ hát, hogy kizárólag a cím és a borító motivált, hogy beszerezzem ezt a lemezt. Ez a hangzatos tételmondat kedvemre való atmoszférát sejtetett, és a zene azonnal a hatalmába kerített. A fájó lomhaság és élveteg pszichedélia alkotta légkör egyfajta poszt-apokaliptikus, embertelen Odüsszeia hangulatát teremti meg, melybõl az elvadult, bogáncsverte tájak napfényes szigetek csodái egyaránt kiveszik a részüket. Monotonitásában van valami felemelõ, valami monumentális; a világ kezdetének édes derengése, egy néptelen bolygó borzongása, mely nem hagyja szabadulni a hallgatót. A karcosra kevert gitár, az elnyújtott, dúmos bassline-ok és a zongora kicsengései fénybõl, szélsuhogásból és méhzümmögésbõl összeszûrt hangmasszájukkal csordultig telítik a dalokat. A hétmérföldes, õsi erõvel bíró riffeket egyszerûen nem lehet megunni, sõt idõvel egyre mélyebbre hatolnak a hallgatóban. Bill Frisell háromszámos közremûködésének külön örülünk: gitárjátéka fantasztikusan illeszkedik az Earth elburjánzott, éteri post-világába.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

One Day As A Lion - One Day As A Lion EP

A Rage Against The Machine karizmatikus rapper/aktivistájának (Zach De La Rocha) és a Mars Volta dobosának (Jon Theodore) közös projektje One Day As A Lion névvel 2008-ban látott napvilágot. Elsõ kiadványuk alig húsz perces, öt dala mégis úgy döngöl földbe, mintha egy teljes órán át bömböltettük volna. Zach jellemzõen felbujtó énekbeszédét nyers hangzású, durva analóg szintetizátorral kíséri, miközben Jon tõle megszokottan súlyos rock-groove-okat támaszt. A külön dicséretet érdemlõ keverési munka egy garázszenekar durvaságával, torzságával ruházta fel a hangzást; az egész olyan, mintha egy szócsõbõl szólna, és ez pompásan passzol az alternatív rap-rock forradalmi hangvételéhez. Jó hallani, hogy a Rage énekese ma is tevékeny, és egy cseppet sem veszített túltengõ energiájából. Várjuk a nagylemezt.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Chick & Hiromi - Duet

Chick Corea, miután 2007-ben Bela Fleck-kel elkészítette a The Enchantment-et, újabb duettre szánta magát. Ezúttal egy újdonsült felfedezettel, a japán zongoristanõvel, Hiromi Ueharával állt össze, és készítette el tizenkét számot tartalmazó duplaanyagát. Hiromiról talán annyit érdemes elmondani, hogy még nem töltötte be harmincadik évét, 2003-ban rukkolt elõ elsõ szólólemezével, és a közvélemény máris egyedülálló zseninek tartja. Sonicbloom nevû fusion-zenekara olyan állandó közremûködõket tart számon, mint Tony Grey vagy David Fiuczynski (amúgy a banda szerintem nem nagy szám, de ez most mellékes). Tizenhét éves korában találkozott Chick Coreával Tokyo-ban, aki azon nyomban meghívta játszani a másnapi koncertjére. Ennek a barátságnak lenyomata a hangzatos és érthetõ címû Duet, mely a Return To Forever frontemberének elsõ zongora-duettje az 1978-as An Evening With Herbie Hancock & Chick Corea: In Concert óta.
Ha végighallgatjuk a szûk kétórás hanganyagot, egy következtetést egészen biztos levonhatunk: Chick és Hiromi nagyon egymásra találtak. Fantasztikus, hogy a két mûvész mennyire együtt van a színpadon, szívben és lélekben egyaránt. Olyan, mintha táncolnának egymással: ismerik a tánclépéseket, a koreográfiát, ismerik egymás fura szokásait, külön-külön mozognak, összmunkájukból a közönség mégis csak a táncot látja. Játékuk meglepõen sok hasonlóságot mutat, többek között Bartók iránti szenvedélyüknek köszönhetõen. Bár a japán billentyûsnek szólóban egyáltalán nem sikerült lenyûgöznie (számomra van valami gejl a távol-keleti fusion-ben, és erre még nem igazán sikerült senkinek rácáfolnia), Chick Corea mellett elsõ osztályúan, méltó partnerként szerepel. Chick Coreát meg egyszerûen imádom, a modern jazzbillentyûsök közül az õ klasszikus- és népzenei megszállottságát tükrözõ stílusát bírom talán a legjobban.
A tizenkét nótás repertoárban három örökzöld Chick- és két Hiromi-kompozíció mellett ott szerepel a Beatles „Fool On The Hill”-je, Thelonious Monk „Bolivar Blues”-a (személyes kedvencem), az Antonio Carlos Jobim-féle "How Insensitve", Bill Evans "Very Early" címû szerzeménye, a klasszikus „Concierto de Aranjuez” Joaquín Rodrigo Vidre tollából, és végül de nem utolsósorban a „Summertime”. Az utóbbi sztenderd elõadása a legelvontabb az albumon, és ahogy két óra alatt többször is, itt is sokszor túlzásba viszik magukat a zsenik, ha szabad így fogalmaznom. Mindketten nem titkolt módon hajlamosak a virgázásra, az öncélba forduló technikai malõrökre. Sokan ostorozzák is õket ezért (külön-külön is, nem csak a közös anyag kapcsán), és ostorozni is kell õket ezért. De ez nem tart vissza attól, hogy rajongjak. A gyönyör még így is túlnyomórészt foglal el a kiadványon.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Asian Dub Foundation - Punkara

Az Asian Dub Foundation 2003-es Enemy Of The Enemy címû melléfogása és a gyors, kissé kétségbeesett helyreigazító hadmûvelet után (2005 - Tank) visszatért a kerékvágásba, és nagyobbat dörren, mint valaha. Bár a kultikus Rafi’s Revenge-et nem überelheti, az újdonsült album ragályos raggája mégis minden elvárásunkat felülmúlja. A Punkara visszabillenti az elektronika és az élõzene arányát: a parkett-gyanús gépalapokhoz végre ismét Rafisan húzós riffek társulnak, és a keleti népzenei elemek is teljes értékûek a zenében, nem olyan mondvacsináltak, mint az elõzõ két kiadvány esetében. Az énekes leváltása alig tapasztalható, az új arc legalább olyan erõbedobással szövegel, mint a korábbi. Az Enemy Of The Enemy kínos trip-hop-kísérlete és a Tank túldimenzionált drum and bass-e közötti aranyközépút a régi idõket idézi: visszatért rebellis, ugrálós ragga-rock dubos ellazulásokkal és ultrapörgõs tomboldákkal, rappel és énekkel, gépdobokkal, közel-keleti ütõsökkel és keleti hatású hangmintákkal, ízléses elektronikai közremûködéssel, kenyérrel és cirkusszal, üzenettel és tánccal. Mindehhez a csapat megírta a tökéletes dalokat, melyek szinte mind megütik a „Free Saptal Ram”-féle mértéket. Személyes kedvencem a „Target Practice”, mely az év legdurvább, molotovkoktél-dobálós hurutját produkálja. Olyan tüzet ébreszt, hogy az ember menne kockakövet dobálni, még ha nincs is miért (az ADF szerint van miért). Szerencsére a felkelés hamar önfeledt tánccá transzformálódik, így senkinek nem esik baja a lemez hallgatása alatt. Még az Iggy Pop-féle „No Fun” reworkjét emelném ki, melyet a kollektíva fantasztikusan abszolvált. Az Asian Dub Foundation végre visszatalált a régi formájához.

Megtalálható amazon.com-on
Lap elejére

Iiro Rantala New Trio - Elmo

Három hónappal szilveszter után még mindig találok olyan zenei ínyencségeket, amik fölött elsiklottam, illetve fogalmam sem volt, hogy létezik. A Foxy Shazam-kritika kapcsán már említett cimborám pár hete rohamozott meg az Iiro Rantala New Trio „Shit Catapult” címû nótájával, azzal az indokkal, egy billentyûs ismerõse úgy gondolta, ez nekem biz’ tetszene (bár még soha nem találkoztunk). A YouTube-on is fellelhetõ dal elsõre nem igazán fogott meg, bár elvetemültségben és humorban nem szenvedett hiányt. Tetszett, de csak olyannyira, mint bármi más. Mivel láttam rációt a dologban, beszereztem a hármas Elmo címû nagylemezét is, ami viszont olyannyira megfogott, hogy feltétlenül szükségesnek találtam a toplistámba való azonnali beillesztését.
Iiro Rantala - mint kiderült - finn jazz-zongorista, számos helyi formáció tagja, amiknek még a hírét se hallottam. A New Trio új keletû projektje a gitáros Marzi Nymannel és a fiatal szájdob-hõssel, Felix Zingerrel. A dobot helyettesítõ beatbox bevonása érdekes húzás egy jazz-zenekar esetében, és meglepõen jól szolgál: Zinger, amellett hogy eszméletlen dolgokra képes a hangjával, nagyszerûen kísér, feszes hip-hop-groove és laza szving-alapokat egyaránt példaértékûen játszik. Nyman észvesztõen kreatív, stílusos gitárjátékában jazz- mellett sok rock-hatással operál, dúsítva a muzsika kelléktárát, színesítve hangzását. Aki megnézi a „Shit Catapult” videóját, láthatja, hogy az úr nem teljesen százas. A zenekarvezetõ Rantala felel a mesteri kompozíciókért, melyekben beboptól kezdve popon, avantgárdon, New Orleans-i funkon és klasszikuson át a Scott Joplin-i ragtime-ig a stílusirányzatok egész spektrumát végigzongorázza. Játékában jókora respekt érzõdik a régi iskola felé (ezt mutatja a leplezetlen ragtime-fanatizmus), de zenéjével új hangzások felé nyit. Témáiban és egész stílusában fellelhetõ az az elementális groovyság, az a dög, az a „recece”, amit én billentyûsökben nagyon tudok kedvelni.
A dalok szerkezetileg rendkívül komplikáltak, és van bennük valami meglehetõsen elvont, de ez az elvontság nem megterhelõ, inkább móka aspektusából közelít. A számlistában két feldolgozást szúrhatunk ki; egy John Coltrane („Giant Steps”) és egy Jimi Hendrix („Little Wing”) szerzeményt. Ennek fényében láthatjuk, hogy a tagok nagyjából kiket tartanak szem elõtt, és hogy milyen szellemben adják elõ magukat. Az Elmo tehát finoman eklektikus, finoman elvont, nem mindennapi, tökös, finn muri.

TurtleKat
2009.01.01-2009.02.28

Lap elejére

amikrõl már tavaly írtam

The Mars Volta - The Bedlam In Goliath
Steven Bernstein - Diaspora Suite
JJ Grey & Mofro - Orange Blossoms
Marc Ribot’s Ceramic Dog - Party Intellectuals
Stanton Moore - Emphasis (On Parenthesis)
John Zorn - The Dreamers
Omar Rodriguez Lopez - Old Money
Medeski Martin & Wood - Radiolarians 1
Bobby Previte - Set The Alarm For Monday
Scott Kelly - The Wake
John Zorn, Lou Reed, Laurie Anderson - The Stone Issue 3

amik kimaradtak a negyvenbõlbõl

The Herbaliser - Same As It Never Was
Elephant9 - DodoVoodoo
Zakarya - The True Story Concerning Martin Behaim
Todd Sickafoose - Tiny Resistors
Erik Truffaz - Rendez-Vous
McCoy Tyner - Guitars
Marco Benevento - Invisible Baby
Szilárd Mezei Ensemble - Nád/Reed
Faun Fables - Table Forgotten EP
TV On The Radio - Dear Science
Xavier Rudd - Dark Shades Of Blue
G. Love & Special Sauce - Superhero Brother
Arborea - Arborea
Quantic Presenta Flowering Inferno - Death Of Revolution
Baby Charles - Baby Charles
Doug Johns - Pocket Fulla Nasty
ACDC - Black Ice
Praxis - Profanation (Of a Coming Darkness)
Lenny Kravitz - It Is Time For A Love Revolution
Trey Anastasio - Original Boardwalk Style: Live In Atlantic City
Mike Patton - A Perfect Circle OST
The Tango Saloon - Transylvania
OK Go & Bonerama - You're Not Alone EP
Daniel Zamir - I Believe
Don Caballero - Punkgasm
David Fiuczynski - KiF Express
Crëvecoeur - #2

és amikhez nem volt még szerencsém, de hiszek bennük

Beta Popes - White Hate
Kalashnikov - Bang Bang
Clutch - Full Fathom Five

Lap elejére